A BÉKÉÉRT MEG KELL KÜZDENI

Új Ember, 1999. december 26.


Beszélgetés Ladocsi Gáspár püspökkel

Valami mély összefüggés van a karácsony és a béke között. Azokban az évtizedekben, amikor Jézus születéséről csak szűkebb körben esett szó karácsonykor, a békéről mindig beszéltek. Hogyan vélekedik a békéről egy püspök, aki egyúttal katona is?

Úgy fogalmaznék: az ember számára háromféle béke létezik. Az elnémított emberek és a közönyösek „békéje” azonban nem az, amire vágyódunk: az erőszak fagyos békéje ez, a fogcsikorgatva tűrt elnyomatás rendnek tűnő mozdulatlansága. Ebben a században igen sokszor teremtettek ilyen békét a győztesek - mindig az erősebb jogán. Gondoljunk az első majd a második világháborút lezáró békeszerződésekre, valójában diktátumokra. Ugyancsak idézőjelben kell említenünk a nemtörődömség révén elnyerhető „békét”: amikor minden jó, ahogy van, úgyse tudunk rajta változtatni. A reménytelenség, a cél nélküliség sorvasztó állapota ez. Az igazi béke, amelyet Isten adományának tekinthetünk, Szent Ágoston megfogalmazása szerint azt jelenti, hogy minden a helyén van, ott működik, szolgál és segít. Tehát nem holt mozdulatlanság. A béke figyelmes szolgálatot vár tőlünk, építő igyekezetet követel, és mindig segíteni akar. Xavéri Szent Ferenc írta, hogy Isten számára utálatos azoknak a békéje, akiket ő küzdelemre, harcra hívott. Nem azt jelenti ez, hogy fegyveres háborúkat kell folytatni - bár a helyzet olykor még ezt is megkövetelheti -, hanem azt, hogy a békéért mindig meg kell küzdeni. Az ember számára a béke jelen és jövő idejű feladat, nem egy „már elért állapot”.

Ebben bizonyára nagyon sokan egyetértünk. Legalábbis elvben. De a konkrét élethelyzetekben nem mindig könnyű megkülönböztetnünk egymástól ezt a háromféle békét, ahogy a jót és a rosszat sem. Néha tényleg bele kell törődni a megváltoztathatatlanba. De biztosak lehetünk-e abban, hogy az valóban megváltoztathatatlan?

Amikor arról beszélünk, hogy a béke megvalósítandó cél, akkor hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy ez egy folyamatos, hol lassúbb, hol tempósabb építést jelent. Ez azonban nem egészen így van. Egy rokonom épülőfélben lévő családi házát súlyosan megrongálta a vihar. Volt olyan falszakasz, amelyet vissza kellett bontania, hogy a ház biztonságosan továbbépíthető legyen. Ez a bontás is az építést, a jövőt szolgálta. A békével kapcsolatban is így gondolom: végérvényesen beletörődni valamibe: ez nem emberhez méltó. De elviselni - még ha az életem megy is rá - az valami más. És gyáván és közönyösen tűrni a tűrhetetlent: bűn.

Ha feladatnak fogjuk fel a békét, fennáll a veszélye, hogy szembekerülünk egymással: az egyik ember így, a másik meg amúgy látja megvalósíthatónak ugyanazt az építkezést. A béke munkálása magában hordja a békétlenség lehetőségét is?

A béke mindig a békétlenség feszültségével él együtt. Mindig lesznek, akik - mosolyogva vagy nyers erőszakkal - a békétlenséget akarják elhozni közénk. Ezzel számolnunk kell. Számomra a karácsony üzenetét nagyon jól világítja meg a napkeleti bölcsek magatartása - egyiküket védőszentemként tisztelem. Fáradságos és veszélyes utazásra vállalkoztak, hogy eljöjjenek a Béke Fejedelméhez. Alázatosan átadták ajándékukat, és okosság jellemezte őket, amikor kerülő úton indultak vissza hazájukba. Tudtak dönteni: hogy a békétlenség erőivel szemben megoltalmazzák a fenyegetett Kisdedet.

Jó esetben a katona is a béke munkálójának nevezi magát. Csakhogy a katona sajátos eszközöket is alkalmaz: szükség esetén fegyvert használ. Ami azt jelenti: embert öl.

A történelem tanúsága szerint nem egyszer akarták az erőszak békéjét megvalósítani. Ideig-óráig sikerült is. Olyannyira, hogy amikor valakik az igazi béke: a jogrend helyreállításáért szálltak síkra, azokat nézték békétlenkedőknek. Hadd mondjak példát: nekünk, magyaroknak mennyire fájt, hogy ötvenhatban a nyugati hatalmak nem segítettek nekünk. Itt „béke” volt: az erőszak békéje, nekünk arra a „békétlenségre” lett volna szükségünk, amely az igazi békét hozhatta volna meg számunkra.

A cél tehát szentesíti az eszközt?

Nem, a cél sosem szentesíti az eszközt. A cél eléréséhez azonban megfelelő eszközt kell választani. Az ember természetesen tévedhet - ebben is. De szándékát az Isten elől nem tudja eltagadni.

Nem könnyű eldönteni, mi a „megfelelő” eszköz.

Így igaz. De ez a probléma számomra hasonlít a sebészorvos helyzetéhez. Isten őrizzen attól az orvostól, akinek határozottan és pontosan kell vágnia, és nem vág.

Akik ötvenhatban nem segítettek, nem gondolhatták, hogy az általuk képviselt magatartás - amely a nemtörődömség békéjének tűnhetett a mi szemünkben - árán egy világháborút akartak elkerülni?

A misszió című film nagyon érzékletesen mutatott meg egy helyzetet: a paraguayi jezsuita misszióstelepeket annak idején éppen az a bíboros számolta fel, aki a legjobban szerette őket. Vállalta, hogy egy egészséges tagot levágjon azért, hogy egy beteg testet meggyógyítson. A jezsuita rendet, amelynek akkor rengeteg ellensége volt, csak így tudta megmenteni. A béke és a békétlenség kérdése az, hogy az életet mekkora dimenzióban tudjuk megmenteni. Az igazi béke igazi védője az, aki az élet egészét védelmezi - alkalmas eszközökkel.

Kipke Tamás