SZEMÉLYES PASZTORÁCIÓRA VAN SZÜKSÉG 

Nem bíró, hanem magvető

Kisalföld 2000. január 8.

A tervekkel ellentétben január elsején nem kezdődött meg a hivatásos lelkészi szolgálat a büntetés-végrehajtási intézményekben. Ennek ellenére több lelkész is végez börtönpasztorációt. „Sajátos feladat, amivel először alig tudtam mit kezdeni" - meséli Haller László atya, római katolikus tábori lelkész, aki három éve látogatja a győri intézményt.

- Kérdések sorjáztak bennem, amikor először bezárult mögöttem a börtönkapu. Aztán a jó Isten megmutatta a tennivalót: egyik fogva tartott, egy olyan fiatalember jelentkezett nálam, aki szüleit csak anyakönyvből ismerte. Szeretett volna megkeresztelkedni. Igazán ekkor világosodott meg előttem, hogy miért van szükség a munkámra és mit is kell tennem. Bevallom, nehezen szoktam a zárt világot, de most már hiányoznának a rendszeres heti találkozások, a börtönben havonként bemutatott szentmisék. Komoly felelősség, mert odabent várnak, nagyon számítanak rám. Ha néha előfordul, hogy valami miatt nem tudok bemenni, a következő alkalommal megjegyzik: hol jártam, vagy azt, hogy „már a papokban sem lehet megbízni". Találkozásainkkor mindig kapnak egy hétre való lelki felüdülést, és mire az elfogyna, ismét jön a csütörtök.

Haller atya szerint a börtönben megrögzött, illetve megbotlott emberek vannak. Az előbbiek nem tudnak, és talán nem is akarnak kikeveredni a mókuskerékből. Ők ritkán keresik, kérik a lelkész szolgálatát. Sikereket a megbotlottaknál lehet elérni. Öröm, mikor a szentmiséken csaknem harmincan ülnek, vagy lelkesen tanulni akarják a rózsafüzér imádságait.

- A bezártságban többekben megszületik az a belső csend, amelyben önmagukkal és Istennel is tudnak foglalkozni. Rádöbbennek dolgokra, amelyeket a lelkipásztor megerősít, illetve az evangélium szavaival vigasztal. Mindig hangsúlyozom, hogy én nem megítélni, hanem erősíteni akarom őket. Nem bíró, hanem magvető vagyok, vagy ahogy Jézus mondta: „nem az egészségeseknek, a betegeknek kell az orvos...” Három év alatt csak egyszer tapasztaltam elutasítást. Egyik elítélt fiatalember mondta: az ő zárkájába ne kopogtassak be többször. Amikor elszállították, hogy jogerős ítéletét letöltse, nem bírtam és elbúcsúztam tőle, megajándékoztam egy szentképpel. Meghatódott, hiszen írt az élettársának, apjának, barátainak, hogy jöjjenek be hozzá, de mindenki magára hagyta. Megindította irányomba, hogy korábbi elutasítása ellenére én megkerestem. Azóta is imádkozom érte annak a szentképnek a párja előtt, amit neki adtam.

Személyes pasztorációval kell a fogva tartottakat megközelíteni. Ez ugyan idő és áldozat, de ha ők hétről hétre találkozhatnak velem és látják, megtapasztalják, hogy értük, érdekükben hozom ezt az áldozatot, hiszek abban, ez elindít bennük valamit, amibe odakint is belekapaszkodhatnak.

GÜLCH CSABA