A Tábori Lelkészi Szolgálat
Katolikus Szolgálati Ágának
rövid története

A tábori lelkészet reguláris szervezetét Mária Terézia 1773-ban hozta létre. A szervezet 1918-ig maradt fenn, miközben a megnevezése többször változott.

Az Osztrák Császárság tábori lelkipásztori szervezete a Jezsuita Rend 1773. augusztus 18-án végrehajtott feloszlatását követően nyerte el a 19. század első felében is fennálló formáját. A katonák lelki gondozását az egyházmegyei kormányzattól függetlenített Apostoli Tábori Helynökség látta el, melynek vezetője, az apostoli tábori helynök a cs. kir. hadseregben szolgálatot teljesítő katonák fölött lényegében püspöki joghatóságot gyakorolt. Az apostoli tábori helynök alá rendelt tábori főlelkészek egy-egy főhadparancsnokság mellé voltak rendelve. A monarchia 1848-ban 8 szuperiorátusra oszlott, ezek között Magyarország és Erdély egy-egy önálló szuperiorátust alkotott.

A Batthyány-kormány 1848. nyarán kísérletet tett egy önálló, Bécstől független tábori püspökség megszervezésére. E nagyszabású terv valóra válását az európai erőviszonyok alakulása megakadályozta, így a magyar hadsereg tábori lelkészi hierarchiáját csak ideiglenes jelleggel lehetett megszervezni. E hierarchia élén a hadügyminisztérium hadlelkészi osztályának főnöke állt.
A cs. kir. hadseregben a tábori lelkészeknek 1855-ig nem volt tiszti rangja, de mégis az ezred tiszti karához számították őket, amit az ezredek, illetve magasabb egységek parancsnokainak jelentései egyértelműen igazolnak.

A világosi fegyverletételt követően a magyar hadsereg tábori lelkészeit is felelősségre vonták a szabadságharc alatt elkövetett cselekményeikért. A tábori lelkészek többsége nem hagyta el Magyarországot, így a megtorlás rájuk is kiterjedt.

Haynau rendeletei szerint mindenkit, aki az októberi manifesztumok kihirdetését (Magyarországon: 1848. okt. 8., Erdélyben: 1848. okt. 18.) követően "a magyar pártütéssel" kapcsolatos "bűntetteket" követett el, azt haditörvényszék elé kellett állítani. A számos halálraítélt többsége végül is kegyelmet kapott, két tábori lelkészen (Gonzeczky Jánoson, majd Gasparich Kiliten) azonban végrehajtották a halálos ítéletet. Főpapi méltóságra csak egy, a szabadságharcban táborilelkészi állást vállaló klerikus emelkedhetett. Mihálovics József, a forradalmi kormány egykori tanácsosa 1870 májusában zágrábi érsekké lépett elő.

A kiegyezés után létrehozott m. kir. honvédség békében nem tartozott hatáskörébe, ekkor a honvéd alakulatok vallási ügyeit a polgári egyházi szervek intézték, de mozgósítás esetén egységesen a császári és királyi haderő tábori püspökének volt alárendelve minden tábori lelkész. Azokban a helyőrségekben, ahol rendszeresített tábori lelkészek nem voltak, a hadsereg kisegítő polgári lelkészeket vett igénybe díjazás ellenében. A hadvezetés a csapatok vallási összetételének megfelelően szervezte meg a lelkészi állásokat. Így került sor a görögkeleti szerb és román nyelvű lelkészetek felállítására is. Az első világháború után a Monarchia felbomlásával a lelkészi szolgálat mint szervezet megszűnt a hadseregben.

1919. őszétől a nemzeti hadseregben ismét megkezdték a katonai kerületi lelkészi hivatalok felállítását. 1920-tól sor került a felekezeti tábori püspökök kinevezésére, akik 1923-tól 1928-ig rejtett szervezetként a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium keretei között működtek.

1940-től a háborús tagozás érvényesült: a hadrakelt sereg lelkigondozását a Fővezérség kötelékében a Tábori Lelkészi Szolgálat, a hátországiakét a HM lelkészi szervezete látta el.

A második világháború után újjászervezték a katonai lelkészetet, amely a HM szervezeti keretei között 1951-ig működött.

1994. áprilisában a Honvédelmi Minisztérium és a Szentszék képviselői megállapodást (Accordo) kötöttek a Katonai Ordinariátus (Tábori Lelkészi Szolgálat) felállításáról.