Katonalelkészi szolgálat a Magyar Néphadseregben

A TÁBORI LELKÉSZI SZOLGÁLAT SZERVEZETÉNEK RENDEZÉSE ÉS TEVÉKENYSÉGE 

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány és a SZEB tárgyalásai 1946 tavaszára végül is eredményre vezettek. 

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Kondratov szovjet vezérőrnagy 1946. május 22-én értesítette a kormányt, hogy Magyarország 25 000 katonát és 1614 polgári személyt alkalmazhat a Nemzeti Hadseregben.

Ennek az engedélynek a birtokában jelent meg a honvédelmi miniszter 27.000/eln. szerv. - rendelkezése, majd végrehajtásként a 29.126/Eln. szü. rendelkezés 1946. október 29-én. Ez utóbbi rendelkezés a kerületekhez és hadosztályokhoz szóló beosztásokat tartalmazza, amelyet a SZEG által jóváhagyott, új szervezésre való áttérés indokolt.

A kerületek száma 1946. június 16-án hétről négyre csökkent, és ennek megfelelően az 1. kerülethez került Budapestre Varga Sándor lelkész főhadnagy, akit a protestáns tábori püspökségre rendeltek; dr. Szenthelyi-Molnár István rk. lelkész százados, Bátorkeszi Kiss Sándor ref. lelkész ezredes. A 2. kerülethez Pécsre: dr. Schulek Tibor ev. és dr. Horváth Kiss Ambrus rk. lelk. százados. A 3. kerülethez Szegedre: dr. Groh Béla rk. lelk. százados és Schück Jenő izr. lelk. tőhadnagy. A 4. kerülethez Debrecenbe: dr. Dezső László ref. lelkész őrnagy, egyúttal nevelőtiszt is és dr. Regős Gyula rk. lelk. százados.

A Honvédelmi Minisztérium állományában maradt, mint volt előbb, Folba János és dr. Németh József a katolikus, dr. Soltész Elemér és Bíró Sándor a református, valamint dr. Hevesi Ferenc és dr. Morgenstein Benő az izraelita lelkészi osztálytól.

Az akkor már honvédelmi miniszterként tevékenykedő Bartha Károly értesítette a kerületeket, hogy 1946. december 1-jétől beosztottként csak a 29.126/Eln. szü. 1946. sz. jegyzékekben szereplők teljesíthetnek szolgálatot, és hatályon kívül helyezett minden eddigi személyi beosztást. A magyar hatóságokon kívül tudomásulvétel végett a SZEG is megkapta a rendelet másolatát.

A rendelkezés véget vetett az eddigi szóbeli megbízatásoknak, de egyúttal eltekintett a létszámoktól is, és mindhárom katonai lelkészeti osztály létszámát egyenlően állapította meg. Terjedelmes csökkentést jelentett ez a lelkészi állományban, és megsokszorozódott munkát a lelkészeknek. Ez a rendelkezés is egy állomást jelentett a megszűnés útján.

A határőrséget - a kerületekből történt kiválása után - 1947-ben előbb a kerületi lelkészek joghatósága alá rendelték, majd külön lelkészeket kapott mindhárom lelkészet részéről. Alig néhány hónapi működés után a határőrség a BM hatáskörébe került.

A hadseregben is megindult a harc a koalíciós kormány és a kommunista párt között a hatalomért. Már az 1946-os SZEB-jóváhagyással végrehajtott kerületi átrendezés is ezt mutatta. A lelkészek szerepe a nevelőtisztekkel szemben mind jobban háttérbe szorult. Mindinkább előtérbe került az a felfogás a hadseregvezetésben, hogy a papságnak a hadseregben való szereplése a régi reakciós világ maradványa. Amilyen mértékben fokozódott a polgári életben a „klerikális reakció" elleni küzdelem, úgy kérdőjeleződött meg a katonalelkészek létének szükségessége a hadseregben.

A létszámcsökkentés és leépítés pedig közben olyan méreteket öltött, amely vidéki viszonylatban a kisegítő lelkészekkel még megoldható volt, de budapesti viszonylatban már alig.

1947. elején az 1. sz. helyőrségi kórház parancsnoksága a tábori püspökségtől kérte egy római katolikus lelkésznek a kivezénylését. Bár igaz - mondta a beadvány -, hogy a 27.000/Eln. szerv. 1946-os rendelet szerint a kórház rendszeresített lelkészi hellyel nem rendelkezik, viszont a kórház a lelkészt nélkülözni nem tudja. A kerülethez beosztott egy lelkész nem lesz képes ezt a feladatot is ellátni. A kérelem kapcsán a tábori püspökség kérte az eddig be nem töltött kerületi vezető lelkészi állás mielőbbi betöltését.

A kérelem következménye az volt, hogy a honvédelmi miniszter az eddig a 10. helyőrségi kórháznál működő dr. Szenthelyi-Molnár Istvánt megbízta az I . kerület lelkészetének a vezetésével 1947. február 28-i hatállyal. Ezentúl tehát hármas munkakört kellett betöltenie: ő volt az I. honvéd kerület vezető lelkésze, a 10. számú helyőrségi kórház lelkésze, valamint a budakeszi Honvéd Tüdőszanatórium lelkésze is.

A hivatalos megbízatás mellett hozzá tartozott még a Honvéd Büntető Intézet a Margit körúton (volt: Mártírok útja), ahol néha vasárnaponként még misézni is lehetett a foglyoknak. A kivégzéseknél mindig ott lehetett, ha a halálraítélt úgy kívánta. Így volt jelen 1949. augusztus 26-án Döry Pá1 kivégzésénél is, aki azt is kérte, hogy kivégzése előtt, reggel 8 órakor misét hallgathasson, azon ministrálhasson és áldozhasson. Így is történt, és csak ezután végezték ki. Utoljára 1949. szeptember 10-én engedték be halálraítélthez. A kivégzés után a politikai tiszt azt kérdezte tőle: Mit csináltok ti ezekkel a „gazemberekkel?" Amikor kihirdetik előttük a halálos ítéletet, összeesnek, mint a rongy, amikor kivégzik őket, akkor meg hősként viselkednek. Ekkor azt felelte a politikai tisztnek: „Megerősítjük őket hitükben." Többé nem engedték be őt halálraítélthez és kivégzéshez.

A lelkészi osztály létbizonytalanságának a dokumentuma az a körirat, amelyet 1947. március 1-jén küldött szét valamennyi kerület római katolikus lelkészének állomáshelyére. A körirat így hangzott:

„Állapítsa meg:

1. Hány parancsnokság, alakulat, intézet, honvédállomás van a kerület területén;

2. Mely állomásokat képes maga ellátni;

3. Mely állomásokon van szükség kisegítésre;

4. Nyújtson be tervezetet az istentiszteletek és a húsvéti vallási gyakorlatok rendszeres beállítására és elvégzésére. Mindezeket hely, létszám szerint szerkesztett kimutatásban terjessze elő."

A Folba János által kiküldött köriratra válaszolt: Szegedről dr. Groh Béla lelkész százados, Pécsről dr. Horváth Kiss Ambrus lelkész százados, Debrecenből dr. Regős Gyula lelkész százados, Budapestről dr. Szenthelyi-Molnár István lelkész százados, Szombathelyről Kalmár László állandó kisegítő.

A felmérést - az ügyrendbeosztás elkészítése tette szükségessé. A Honvédelmi Minisztérium osztályainak ügyrendbeosztásából ismerhetjük meg a katonalelkészet szolgálati tevékenységét. Folbának ugyanis a fenti felmérés eredményét hivatalosan közölni kellett a minisztériummal.

A tábori püspökség - hivatalosan római katolikus tábori lelkészet - ügyintézése a következő volt:

A) Belső szolgálat

1. Elvi ügyek.

Az 1936. XXX. tc.-kel (genfi egyezmény. kapcsolatos ügykörbe vágó intézkedések.

2. Lelkészi személyi ügyek.

Állományi és fegyelmi ügyek a római katolikus és görög katolikus lelkészekre vonatkozóan. Tábori lelkészek és papi kedvezményben részesült legénység kiképzési ügyeiben közreműködés.

3. Lelkészi szolgálati ügyek.

Lelki gondozási ügyek, egyházhatósági, anyakönyvi ügyek, rendes és ünnepélyes katonai istentiszteleti ügyek, valláserkölcsi nevelési ügyek.

4. Anyagi ügyek. A helyőrségi templom gondozása, tábori kápolnák és a honvédkincstár tulajdonát képező egyéb kegyszerek felkutatása, összegyűjtése, gondozása, leltári nyilvántartása és őrzése. Kisegítő lelkészi szolgálattal kapcsolatos kiadások igénylése és felosztása.

5. Belső egyházi szolgálati ügyek. Joghatósági és felmentési ügyek.

B) Külső szolgálat

1. Lelkészi szemle és bérmálási utak.

2. Vallási gyakorlatok.

Valóban e felsorolás kiterjedt a tábori püspökség minden tevékenységére. Sajnos e fenti feladatok elvégzésére mind kevesebb és kevesebb lett a tényleges lelkészek száma. 29A protestáns tábori püspökséget sem kerülte el az 1947-1948-ban megindult egyház- és vallásellenesség hulláma. Az állományába tartozó lelkészek politikai szereplése sok gondot okozott a vezetőségnek itt is, mint a katolikusoknál, és állásfoglalásra kényszerítette Soltészt a vallása és a protestáns katonai szervezet védelmében. 1948. február 4én a honvédelmi miniszter fogadta, üdvözölte és dicsérte Soltész negyedszázados püspöki tevékenységét. Ez alkalommal kapta meg a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztakeresztjét.

A jubileumi örömbe később üröm is került. A következő hónapok újabb meglepetést tartogattak Soltész számára.

Szimonidesz Lajos nyugalmazott evangélikus lelkész, a Nemzeti Múzeum dolgozója 1947. július 14-én egy levelet intézett a honvédelmi miniszterhez, amelynek megírására az ösztönözte, hogy egy nyilvánosságra került nyilatkozatában a miniszter az egész tábornoki kar kicserélését helyezte kilátásba. „Ennek az eljárásnak a során - vonta le a következtetést Szimonidesz - tehát sorra kell kerülnie a protestáns tábori lelkészet vezetőjének is." A protestáns tábori püspökségen az volt az elfogadott gyakorlat, hogy a református tábori püspök mellett, evangélikus volt az irodaigazgató és református a titkár. Az 1946-os létszámcsökkentés úgy érte a püspökséget, hogy az evangélikus irodaigazgatói állás megszűnt, és csak a református titkár maradt.

Ezt használta ki Szimonidesz, amikor levelében arra hivatkozott, hogy ez a helyzet semmiképpen sem felel meg sem a demokrácia, sem az evangélikus egyház érdekeinek. Sőt tovább ment és azt írta, hogy „amint a zsidó tábori lelkigondozás tárgyában tett intézkedéseknek megfelelően adva van annak a lehetősége is, hogy az evangélikus lelkigondozás egy kinevezendő evangélikus püspök vezetésére bízassék."

„1. Van annyi lelkészi szolgálatom és képzettségem, amennyi szükséges.

2. Demokratikus meggyőződésem töretlensége, politikai és egyházi egysége akármely állásra ajánl.

3. Ennek bizonyítéka, hogy már 1919-ben elfoglalt magatartásomért megrendszabályoztak."

Szimonidesz Lajosnak a katonalelkészi pályán való elindítása - bizonyára a kommunista párt részéről befejezett tény volt, csak a módot kellett keresni hozzá. Az aktát jóváhagyás előtt a politikai államtitkár láttamozta, és csak jóváhagyás után Soltész tábori püspök. Ő meg is tette észrevételeit a levélre, amelynek hivatalos válasza elutasító volt, amit akkor még Dinnyés Lajos honvédelmi miniszter írt alá.

A Szimonidesz-ügy nem zárult le. 1948. szeptember 9-én reggelre Bereczky Albert dunamelléki ref. püspök a konventi irodába kérette Soltészt. Az iroda előszobájában közölte Soltésszal, hogy előző nap délutánján őt lakásán felkereste Veres Péter honvédelmi miniszter és tudomására hozta, hogy Soltész nyugállományba helyezése elhatároztatott. Ugyanezt a honvédelmi miniszter is közölte ugyanaznap a tábori püspökkel. Másnap reggel most már Soltész Elemér mint befejezett tényt jelentette az Egyetemes Konvent elnökének a felmentését.

Néhány nappal később a Honvédségi Közlönyben is megjelent a 35.898/Eln. szü. 1948. IX. l . számú rendelet, amely szerint a honvédelmi miniszter dr. Soltész Elemér ht. altábornagyot saját kérelmére 1948. évi nov. 1-jével nyugállományba helyezte a KET. 2. paragrafus a) pontja alapján.

Ekkor már a tábori lelkészek száma nagyon megfogyatkozott. Erre utal az is többek között, hogy a Magyar Honvéd Határőrség parancsnokságának zászlószentelésére Budapestről kértek egy-egy római katolikus, protestáns és izraelita lelkészt, rabbit Körmendre, 1947. április 20-ra. A parancsnokság azzal indokolta a kérést, hogy a nagy kiterjedésű kerületben csak egy-egy lelkész van, akik nem tudják elvállalni. A kérelem javaslatot is tett: római katolikus részről dr. Németh Józsefet, protestáns részről Biró Sándort és izraelita részről Duschinszky Jenőt hozták javaslatba.

Az ilyen és ehhez hasonló tényekből még arra is lehetne következtetni, hogy a tábori lelkészet mindhárom osztálya (katolikus, protestáns, izraelita) milyen jól és békésen tudott együttműködni a katonai vezetéssel. Ha viszont azt nézzük, hogy a négy kerületnél már csak egy-egy lelkész működött, az évi költségvetés a lelkészi osztályok számára mindig csökkent, akkor ezek a tények ennek pont ellenkezőjét bizonyítják. A Honvéd Kossuth Akadémia 1947. december 14-én tartott zászlóavatásán már - az eddigi gyakorlattól eltérően - nem tartottak igényt a tábori lelkészek közreműködésére, amit áprilisban a határőrségnél még igényeltek.

Amikor 1948. január 26-án a budapesti AC kérte a tábori püspökség szervezeti leírását és létszámállományát, akkor még azt tudta jelenteni Folba, hogy rajta kívül a központban van dr. Németh József lelkész alezredes, a négy honvédkerületnél pedig egy-egy lelkész: dr. Szenthelyi-Molnár István, dr. Groh Béla, Horváth Kiss Ambrus, dr. Regős Gyula és a határőrségnél Taál János. (Ugyanakkor a protestáns püspökségnél dr. Soltész Elemér és Varga József, az izraelita lelkészetnél pedig dr. Rátz Zoltán és Duschinszky Jenő tevékenykedett.)

Később ez a létszám még tovább fogyatkozott, mert 1948. április 8án a szegedi kerület vezető lelkésze, dr. Groh Béla lemondott állásáról, és a minisztérium nem nevezett ki utódot. A tábori püspökség 1948 tavaszán a szegedi kerület lelkészi ügyeit a debreceni kerület lelkészére, dr. Regős Gyulára bízta.34 Kisegített: Gimes Gyula, majd Angyal Dezső. Az alig egy éve odakerült és lelkesen dolgozó Groh Bélát egy szervezkedés ürügyével letartóztatták, majd szabadlábra helyezték a tárgyalásig. Ő azonban a várható elítélés helyett külföldre távozott. Dr. Regős Gyulát 1948. szeptember 1-jével - minden indoklás nélkül - nyugállományba helyezték. Tehát 1948 őszén már se Szegeden, se Debrecenben nem volt hivatásos tábori lelkész.

Érett már Folba leváltása is, mert amikor május 28-án értesítette táviratilag a pécsi kerületi parancsnokságot, hogy hivatalos látogatásra érkezik, a távirat megérkezett, csak „elfelejtették" azt továbbítani a parancsnoknak, igaz, ezért Kozma altábornagy elnézést kért.

Az ilyen negatív folyamat mellett nehéz minősíteni az olyan jelenséget, hogy Veres Péter, mint honvédelmi miniszter. 13.430/Eln. 1948. számú, a budapesti Honvéd Parancsnokságnak adott rendeletével a március 26-27-én tartandó nagyheti szertartásokhoz a belvárosi templomban díszőrséget, a feltámadási körmenetre díszszázadot és zenekart, valamint egy tábornokot és 20 főből álló honvédküldöttséget rendelt ki a Honvédelmi Minisztériumbó1.35 A rendelkezés végrehajtásának a kivitelében szerepet kapott az I. kerület vezető lelkésze, Szenthelyi-Molnár István is, aki megőrizte a kerületi parancsnok 1948. március 30-án kelt 37. számú parancsát, a díszszázad dicséretét:

„A Belvárosi főplébánia templom húsvéti feltámadási körmenetére a »Budapest« őrzászlóaljtól kirendelt díszszázad minden tekintetben kifogástalan megjelenésével és a demokratikus honvédekhez méltó öntudatos fellépésével általánosan kitűnő benyomást keltett.

A díszszázad katonás és fegyelmezett magatartása nemcsak a szertartás ünnepélyességét, külső fényét és a vallásos áhítatot emelte, hanem alkalmas volt a főváros lakossága és a honvédség közötti jó viszony további kimélyítésére, egyben cáfolatot adott a honvédség vallástalanságáról alattomosan terjesztett gonosz szándékú rágalmakra is.

E megállapításnak tanújelét adta a hatalmas tömegekben megjelent közönség, amikor a szertartás végeztével elvonuló díszszázadot spontán lelkesedésből fakadó meleg ünneplésben részesítette.

Midőn ezt örömmel és megelégedéssel hirdetem ki, a díszszázad minden egyes tagjának, de elsősorban a nagyszámban beosztott újonclegénységnek, továbbá a század parancsnokának, Kuthy György főhadnagynak kerületi parancsnoki dicséretemet fejezem ki."

E kirívó eset ellenére - a két központi beosztású lelkészen kívül - 1948. év végére csak egyetlen kerületi lelkész maradt, a budapesti. Ő sem tudta volna elvégezni a lelkészi munkát, a karmelita atyák segítsége nélkül. Ezt onnan lehet tudni, hogy amikor Mindszenty József bíboros hercegprímás bérmálást tartott a Huba utcában, a jelenlevő Szenthelyi-Molnár István lelkész százados, kerületi vezető lelkész, dicsérőleg szólt a karmelita atyák segítségéről a bíborosnak, aki érdeklődött a katonák lelki ellátásáról. „Ma éjjel is kétszer voltunk kint fegyveres kísérettel haldoklót ellátni." A bíboros érdeklődésére a vezető lelkész részletes beszámolót küldött arról a munkáról, amelyet itt Budapesten végzett, a Honvéd Központi Kórházban, annak fogoly osztályán, az aknakutató századnál, a „Budapest" őrzászlóaljnál, a Honvéd Tüdőszanatóriumban, a Honvéd Vonatszertár szállítási alosztályánál, a Honvéd Hadihajós Osztálynál, a Műszaki Kiképző Tábornál. a köztársasági elnök testőrségénél és a repülőszázadnál. Ezeknél az alakulatoknál a nagyböjti háromnapos lelkigyakorlatok megtartása után, összesen mintegy ezren járultak a szentáldozáshoz.

A lelki gyakorlatok mindenkor különböző templomokban zajlottak le, amin a katonák - tisztek és legénység - önkéntes alapon vettek részt, amennyiben a szolgálat megengedte.

Így volt ez 1948 tavaszán Szegeden is, ahol a Dómban szépszámú hallgatóság előtt Gróh Béla tartott lelki gyakorlatot.

1948. év végén az 1. honvédkerület parancsnoksága dolgozóinak karácsonyfa-ünnepélyt rendezett. A feldíszített teremben a színpad vörös drapériával volt borítva. Balfelől Lenin, jobbfelől pedig Sztálin mellszobra állt egy talapzaton, a háttérben karácsonyfa gyertyákkal. Az ünnepséget Nógrádi Sándor honvédelmi miniszterhelyettes nyitotta meg. A Himnusz elhangzása után előbb Szenthelyi-Molnár István, majd Szimonidesz Lajos tartott beszédet, amelyet Nógrádi Sándor félbeszakított, mert karácsonyi megemlékezése ateista színezetűvé vált. Volt szavalat, ének, tánc, sőt még népi karácsonyi ének is, és a végén az Internacionálé.

Ez az ünnepség volt tulajdonképpen a budapesti katolikus és protestáns honvédlelkészet hattyúdala. Szimonidesz Lajos a püspökség átvétele után röviddel - 1948. december 1-jén - javaslatot tett az üres lelkészi állásokra, mert rajta és titkárán kívül csak Debrecenben volt lelkész - dr. Dezső László, de őt is mint nevelőtisztet tartották számon. Jelöltjei voltak: Esze Tamás és Farkasdi Dezső. Ez utóbbi a határőrségnél lett lelkész, és végül az 1. honvédkerülethez került mint párttag. Igaz ugyan, hogy Szenthelyi-Molnár István még 1951. március 1jéig szolgálatban volt, de az 1949. évről már ő is úgy emlékezik: az első felhők megjelentek.

Ettől az időtől kezdve már Budapesten is tudomásul kellett vennie azt, amit vidéki kollégái már tudtak, hogy útban van. Mindjárt január elején a kórházparancsnok hívatta azzal, hogy a politikai tiszt panaszt tett nála azért, hogy állítólag arra szólította fel a katonákat, hogy vasárnap 10 órakor ne moziba menjenek, hanem a templomba. A politikai tiszt ugyanis minden vasárnap 10 órára mozielőadást hirdetett, és oda senki nem ment el. Szenthelyi-Molnár István kérte a parancsnokot, hogy szembesítse vele a politikai tisztet. Ezen a politikai tiszt arra a kérdésére, hogy hol, mikor és kik előtt mondta Szenthelyi ezt, semmit sem tudott válaszolni. Akkor ő kérte a politikai tisztet, hogy tegye át más időpontra a mozielőadást, és akkor lesznek látogatói.

1949. január 11-én volt reggel az utolsó szentmise a 10. számú Helyőrségi Kórház kápolnájában a nővérek és a betegek számára. Ezen a napon este 5 órakor felpakolták az irgalmas nővéreket és a Nagyboldogasszony úti anyaházukba szállították őket. A kápolnát és az apácák szobáit lakásnak alakították át.

Az apácák eltávolítása után elmaradtak a reggeli misék, és a kápolna átalakítása után a vasárnapi miséket a lelkész egy folyosón mondta el, mert még bejárhatott a kórházba.

1949 karácsonyán már sem őt, sem pedig a protestáns Szimonidesz Lajos tábori püspököt nem engedték be a kórházba. Ezentúl betegeket sem látogathattak, csak akkor, ha ezt maga a beteg vagy annak a hozzátartozója kérte, és a parancsnok engedélyezte.

Ilyen körülmények között a lelkész számára nem maradt más lehetőség, mint a parancsnokságokon a részére kijelölt irodájában való tartózkodás. Így a tábori püspökség 1949-re lassan elveszítette beosztottait. Amikor a határőrség a BM hatáskörébe került, 1949. március 17-én, Taál Jánost berendelték dr. Németh József mellé a tábori püspökségre.

Farkas Mihály honvédelmi miniszter 1949. június 30-án közvetlenül a tábori püspökséghez fordult, hogy a Nyírbátorban tartandó zászlóavatáshoz szentelni rendeljenek ki lelkészt. Akkor már nem volt katonalelkész Debrecenben, mert dr. Regős Gyula nyugdíjazása miatt egyházmegyei szolgálatba lépett. Az elmondásra kerülő jelmondatot (nem beszédet) a Politikai Főcsoportfőnökségnek be kellett mutatni. Dr. Németh József, mint a tábori püspökség vezetője, közölte a kiküldött lelkész nevét és a jelmondatot is, amelyet azonban a cenzúra kijavított. A jelmondat a következő volt:

„Legyen ez a zászló szimbóluma (ezt a részt a cenzúra törölte a jelmondatból: annak a magasztos eszmének, mely dolgozó magyar népünk hőn óhajtott vágya) a szabadság, béke és függetlenség szent eszményének. Legyetek hűek ehhez a zászlóhoz és becsülettel küzdjetek alatta minden külső és belső ellenséggel szemben, fejlődő népi demokráciánk boldogulásáért. Áldja meg e zászlót és annak minden követőjét a Mindenható Atya, Fiú és Szentlélek úristen. Amen."

A népi hadseregnek ez volt az utolsó zászlóavatása Nyírbátorban, 1949. július 3-án, a 14. honvéd zászlóaljnál.

Az év vége felé, október 5-én a Honvédelmi Minisztérium arról értesítette a krisztinavárosi plébániahivatalt, hogy az Alkotás utca 25. szám alatti helyőrségi kórház XI. sz. épületében levő kápolna bérbe adását a továbbiakban nem áll módjában teljesíteni, és ezért annak a kiürítését elrendeli.

Egyre csak tovább szűkült a lelkészi munkaterület a honvédségen belül. Már csupán két hivatal működött, a tábori püspökség és az I. kerületi parancsnokságnál: Németh József és Taál János, illetve Szenthelyi-Molnár István; a protestánsoknál pedig Szimonidesz Lajos püspök és Farkasdi Dezső.

Előbb nevelőtisztek, később pedig politikai tisztek vették át a lelkészek munkáját.

Az 1951. költségvetési évre már csak az 1. honv. kerületi lelkészt vették állományba, mert - Németh József lelkész szerint - 1950. június 20-án már a pécsi 2., a szegedi 3. és a debreceni 4. kerületi lelkészség betöltetlen volt.