III. Ferdinánd császár és magyar király (ur. 1637-57) VIII. Orbán pápától kérte, hogy háború idején a császár mindenkori gyóntatója legyen a hadsereg tábori lelkészeinek vezetője, a lelkészek pedig jezsuiták legyenek. XI. Kelemen pápa 1720-ban a császári hadsereg tábori lelkészeit kivette a rendes megyéspüspöki joghatóság alól, és a császári gyóntató számára a katonák feletti püspöki joghatóságot engedélyezett.

 

A jezsuita rend feloszlatása után Mária Terézia 1773. XII. 4-i elhatározásával elrendelte az önálló tábori püspökség felállítását úgy, hogy a legfőbb tábori főpapi hivatalt összevonta a bécsújhelyi püspökséggel, és a bécsújhelyi püspököt kinevezte tábori apostoli vikáriussá, amit XIV. Kelemen pápa (1769-74) brévében ismert el.

 

1826-ban a tábori püspökség minden egyházmegyétől függetlenné vált, s ettől kezdve a császári-királyi hadsereg püspöksége lett, minden ezred egy-egy plébániát alkotott, papja az ezredkáplán. 1868-ban ugyanezt erősítette meg IX. Pius pápa. A tábori püspökség Bécsben székelt, bírósága a tábori szentszék volt. A tábori helynök a IV. rangosztályban volt és a Hadügyminisztérium kisegítő szolgálatához tartozott.

 

1869-ben megszüntették az „egy ezred - egy plébános” elvet, és 15 katonalelkészi kerületet hoztak létre. Az intézetekhez (helyőrségi kórházakhoz, rokkantak házához, katonai nevelő és képző intézetekhez) beosztott lelkészi helyek változatlanok maradtak. A katonalelkészi kerület plébánosainak tevékenységét békeidőben kisegítő polgári lelkészek, háborúban tartalékos tábori lelkészek segítették. A katonai intézményeknél a plébánoshoz hasonló jogokkal 30-35 tábori lelkész, a hadtestek területén a távolabb lévő csapatoknál 39 tábori káplán szolgált. Segédlelkészi beosztást kapott még 12 görög katolikus és 9 görög keleti pap. Az evangélikus katonák lelki gondozására 1860-ban engedélyeztek evangélikus tábori szónokokat, 1883-ban lelkészeket. Számuk kezdetben 8, 1896-tól 12 fő, mégpedig olyan megoszlásban, hogy fele ágostai evangélikus, fele református lehetett. Kísérlet történt az evangélikus Szeberényi János Mihály vezetésével egy 4 református és 4 evangélikus lelkésszel működő protestáns tábori püspökség létrehozására is, azonban az egyházi és a felekezetek tiltakozására a rendeletet a király visszavonta. Az izraelita katonák részére továbbra sem terveztek tábori rabbi állásokat.

 

Az I. Világháborúban 1915 őszén a hadseregben 1615, 1916-ban 2400 tábori lelkész szolgált. A lelkészek többségében a kötözőhelyeken tartózkodtak és tartották a szertartásokat, vigasztalták a sebesülteket, segédkeztek a betegek ellátásában. A halottak anyakönyvezését segítette a rendszeresített igazolványi lap (Legitimations-Blatt). A református lelkészek hivatalos beosztásuk szerint „önkéntes sebesültszállítmány betegápolók” voltak.

 

A Tanácsköztársaság kikiáltását (1919. III. 21.) követően a Hadügyi Népbiztosság 1. sz. rendelete megszüntette a tábori lelkészetet. A Hadügyminisztérium 1919 őszén kezdeményezte a magyar tábori püspökség megszervezését. December 29-én a budapesti katonai körletparancsnokság 297. sz. értesítője közölte a tábori főpapi hivatal felállítását, vezetője Vargha János főlelkész, a protestáns lelkészi hivatalé Taubinger Rezső főesperes.

 

Az egész hadseregre vonatkozóan 1920. január 26-án adták ki az 1076 számú eln/1.-1920 rendelkezést, amelyben felállították a katonai kerületek lelkészi hivatalait, ahol a lelkészi ügyek előadója római katolikus pap volt. Horthy Miklós kormányzó a Magyar Nemzeti Hadsereg római katolikus lelkészetének vezetésével 1920. május 7-én Zadravecz István OFM szegedi házfőnököt bízta meg, akit augusztus 24-én szenteltek püspökké.  A kiadott Szervi Határozvány a katonalelkészi állományt tényleges és tartalékos állományra osztotta, és békében a római katolikus tábori püspökből, irodaigazgatóból, püspöki titkárból és magántitkárból, körlet-, ezred-, helyőrségi és kórházlelkészekből, lelkész tanárokból, valamint görög keleti, evangélikus és református lelkészekből állt. A tábori püspökség hatáskörébe 60 római katolikus, 2 görög katolikus, 10 református, 8 evangélikus katonalelkész tartozott. A zsidó katonákat a helybeli rabbira bízták. A protestáns egyházak tiltakozására a rendeletet visszavonták. 1920. november 6-án a felekezeti sérelmeket még úgy kívánták orvosolni, hogy külön református és külön evangélikus püspökséget terveztek felállítani, de a VKM 79.992/ II./1920. számú irata közös protestáns tábori püspökség felállítását fogalmazta meg. 1921 elején elkészült szervezetének első szabálya, amely kimondta, hogy „a püspöki állást a református és az evangélikus lelkészek felváltva töltik be.” A református egyetemes konvent 1921. VI. 7-9-i, az evangélikus egyetemes egyház 1921. november 10-i közgyűlésén fogadta el a közös tábori püspökséget. A honvédelmi miniszter ideiglenes jelleggel Taubinger Jenőt nevezte ki a VKM II. B. osztályának vezetőjévé. A Protestáns Tábori Püspökségről szóló Szabály 1922. októberben kimondta, hogy „a tábori püspökség közös intézmény, éppen ezért a mindenkori tábori püspök végeredményben három, egymástól független, de egymásra utalt magas hatóság végrehajtó közege. Képviselője egyrészt a két protestáns egyház érdekeinek a honvédelmi hatóság előtt, másrészt a honvédség jogos érdekeit képviseli a két történelmi protestáns egyház főhatósága előtt”.

 

A Protestáns Tábori Püspökség élére, melyben 14 református és 10 evangélikus lelkész szolgált, Horthy Miklós 1923. február 9-én kinevezte Soltész Elemér (1874-1957) nagybányai református lelkészt, a királyhágómelléki egyházkerület főjegyzőjét. - A trianoni békeszerződés hadsereg-korlátozásai következtében az 1922. december 14-i 8458/T. 8. sz. rendelet hivatalosan megszüntette a tábori püspökségeket, s azok a VKM magyar királyi Honvédség egyéneinek lelki ügyeit intéző I. B. (római katolikus), ill. II. B. (protestáns) osztályaként működtek. A honvédség létszámának csökkentésével párhuzamosan a katonalelkészek létszáma 60, majd 42 főre csökkent. A katonai és katonalelkészi (A-32, A-16, A-19.) szabályzatok a monarchiában alkalmazott elvekből kiindulva kötelezően előírták a vasár- és ünnepnapi istentiszteken való csoportos részvételt, az erkölcsi oktatást, a nemzetvédelmi előadások tartását és az egyéni lelkigondozást. A református és evangélikus katonák és családtagjai részére a honvédelmi miniszter 4826/eln-1926 sz. rendelete értelmében katonai kerületenként külön protestáns egyházközségeket szerveztek. A frankhamisításban játszott szerepe miatt 1927. március 1-én lemondott Zadravecz István, utódja Révész István kecskeméti plébános lett, aki kinevezése után egy évvel meghalt.

 

Magyarország katonai ellenőrzésének megszűntével a tábori püspökség visszakerült a Honvédelmi Minisztériumba, közvetlenül az Elnöki Osztálya alá. Hász Istvánt 1929. február 28-án szentelték tábori püspökké. Működésének első éveiben az állomáshelyek nem változtak. Az 1939. évi honvédelmi törvényből következően megszervezték a tartalékos tábori lelkészi tanfolyamokat, megkezdték a szabályzatok átdolgozását, kialakították a háborús viszonyok közötti tevékenység, a hátország és a hadbavonult hadsereg tábori lelkészetének szervezetét. A hadsereg belső egysége erősítésének, a munkaszolgálatosok lelki gondozásának szándékával tartottak zsidó tábori rabbi tanfolyamot, foglalkoztak az unitáriusok lelki gondozásával is.

 

A II. Világháborúban közel 600 tartalékos katonalelkészt hívtak be három hónapos vagy annál hosszabb idejű szolgálatra, akik lelkész-főhadnagyként általában az egészségügyi oszlopoknál, ezred és hadosztály segélyhelyeken tartózkodtak, feladataikat önállóan szervezték és végezték. A két tábori püspökséget 1944. november elején a kiürítési parancs értelmében Kőszegre helyezték. Soltész Elemér Budapesten maradt, Hász István elhagyta az országot.

 

A háború utolsó napjaiban a tényleges és a tartalékos tábori lelkészek együtt maradtak a katonáikkal, döntő többségükben nem hagyták el alakulataikat, jelentős részük hadifogságba esett. 1946. áprilisában 198 tartalékos tábori és kitelepített polgári lelkész volt nyugati, hozzávetőleg 50 keleti hadifogságban. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány Budapestre költözését követően Vörös János honvédelmi miniszter 1945. április 13-án a távollévő Hász István tábori püspök helyett Folba János vezéresperest bízta meg a római katolikus lelkészet vezetésével, a Protestáns Tábori Püspökség élén továbbra is Soltész Elemér tábori püspök maradt. A kormányrendelet alapján felállították az izraelita lelkészi osztályt (vezetője Hevesi Ferenc főrabbi, tábornoki rendfokozattal; Rácz Zoltán főrabbi, ezredes, Duschinszky Jenő főrabbi, ezredes). A tábori rabbik feladata volt az eltűnt munkaszolgálatosok felkutatása, anyakönyvezése.

 

A hazatért és rendfokozattal rendelkező lelkészeknek is igazoló bizottság előtt kellett számot adniuk a háború alatti tevékenységükről. Az igazolt 47 katonalelkész közül azonban nem mindenkinek jutott beosztás. 1945 október 1-én az állománytáblában 17 római katolikus, 17 protestáns lelkészi és 10 rabbi helyet biztosítottak. A püspökségek tevékenységében meghatározó változást hozott a kötelező templomlátogatás megszüntetése, majd a Honvédelmi Miniszter 11.750/eln. 1946 sz. rendelete alapján a külön katonai istentisztelek korlátozása. A tábori lelkészek közül néhányan elvállalták a demokratikus szellemű nevelés szándékával létrehozott nevelőtiszti beosztást. A honvédség létszámának csökkentése, a folyamatos átszervezések nyomán a tábori lelkészek létszáma csökkent, 1947 végére már csak 6 katolikus, 6 protestáns lelkész és 2 rabbi szolgált. Voltak, akik önként elhagyták a honvédséget, másokat zsarolással, hadbírósággal való fenyegetéssel kényszerítettek leszerelésre. 1948-ban nyugdíjazták Soltész Elemért és Folba Jánost. A Protestáns Tábori Püspökség vezetésével megbízott Szimonídesz Lajos volt evangélikus lelkészt 1949. június 15-én a budapesti helyőrségi templomban avatták fel, beosztottja Esze Tamás alesperes, őrnagy. Az 1949. évi állománytábla 2 katolikus és 2 protestáns lelkészi helyet tartalmazott. A római katolikus lelkészi osztály vezetését Németh József lelkész alezredes vette át, akit 1950. novemberében a Katonai Törvényszék izgatás bűntettéért 4év, beosztottját, Taál Jánost 2 év börtönre ítélte.

 

Az 1951-es állománytáblában katonalelkészi beosztás már nem szerepelt, és megszüntető parancs nélkül megszűnt a magyar tábori lelkészet. Szimonídesz Lajos és Esze Tamás 1952. III. 1-1955. XI. 4. között a Hadtörtörténeti Intézetben parancsnoki beosztású munkatársként dolgozott.

 

A tartalékos katonalelkészeket 1952-ben törölték a tartalékos tisztek névjegyzékéből. A honvédség római katolikus és protestáns tábori püspökségét 1950-ben megszüntető parancs nélkül szüntették meg.

 

A tábori püspökségek újbóli felállítására 1994. elején a honvédelmi miniszter és az egyházak képviselői által aláírt megállapodás nyomán került sor.

 

A katolikus tábori püspökségekről II. János Pál pápa 1986. IV. 21-én kiadott  Spirituali militum curae apostoli konstitúciójával rendelkezett.

KATONAI ORDINARIÁTUS

Az egyházmegyékhez hasonló, különleges egyházi terület, melyet a Apostoli Szentszéktől eredő, és a Szentszék és az adott állam közötti megegyezés által pontosabban meghatározott statútum kormányoz.

 

A II. Világháború után 1951. IV. 23-án adott ki a Consistorialis Kongregáció ünnepélyes instrukciót a tábori vikariátusokról.

 

II. János Pál pápa 1986. IV. 21-én Spirituali militum curae apostoli konstitúciójával a világ új helyzetének megfelelően, melyben a nagy feladat a béke építése és megőrzése, új szabályokkal rendezte a tábori lelkészség ügyét. A 3. évezred elején ui. a katonai szolgálatot teljesítőket úgy kell tekintenünk, „mint a népek szabadságának és biztonságának szolgáit, mert ha megfelelően látják el szolgálatukat, ők is valóban hozzájárulnak a béke stabilitásához” (GS 79). A tábori lelkészség újrarendezését igénylik azok a nagy változások is, amelyek a katonai hivatás teljesítésében és körülményeiben, illetve a haderőről kialakított közvéleményben végbementek. Végül az új CIC kiadása is javallja, mert az valójában változatlanul hagyta a katonai lelkipásztorkodás korábbi szabályait (vö. 569.k.), melyeknek felülvizsgálata szükségessé vált ahhoz, hogy jobban szolgálják az életet. A tábori lelkészségre vonatkozó szabályok ui. nem lehetnek ugyanazok minden országban, hiszen sem abszolút, sem relatív értelemben nem azonos a katonai szolgálatot teljesítő katolikusok száma. Tehát olyan általános szabályokat kellett adni, amelyek minden katonai ordinariátusra érvényesek, melyeket aztán a Szentszéknek ki kell egészítenie az egyes ordinariátusokra vonatkozó statútumokkal.

 

A hatályos rendelkezés szerint a katonai ordinariátus főpásztora a tábori ordinárius, korábbi nevén a tábori püspök. Ahol a körülmények megkívánják, meghallgatva az érdekelt püspöki konferenciákat, az Apostoli Szék új ordinariátusokat állít fel.

 

A katonai ordinariátusok papságát azok az egyházmegyés vagy szerzetes papok alkotják, akik e különleges lelkipásztori szolgálat eredményes végzéséhez szükséges adottságok birtokában és saját főpásztoruk beleegyezésével a katonai ordinariátus keretében végeznek szolgálatot.

 

A megyéspüspökök és a szerzetes elöljárók feladata, hogy megfelelő számban bocsássanak a katonai ordinariátus rendelkezésére papokat és diákonusokat, de a katonai ordinárius a Szentszék jóváhagyásával szemináriumot is alapíthat, és ott nevelheti a szent rendekre a katonai ordinariátus növendékeit úgy, hogy kiegészítő lelki és lelkipásztori képzést kapjanak. A jog szabályai megtartásával más klerikusok is inkardinálhatók a katonai ordinariátusba.

 

A tábori ordinariátus papi tanácsának saját statútuma van, melyet a katonai ordinárius hagy jóvá, megtartva a püspöki konferencia által kibocsátott normákat.

A katonai ordinariátus hívei bírósági ügyeiben első fokon annak az egyházmegyének a bírósága illetékes, amelyben a katonai ordinariátus székhelye van; a statútumokban kell kijelölni tartós jelleggel a fellebbviteli fórumot. Ha a katonai ordinariátusnak saját bírósága van, a fellebbezéseket ahhoz a bírásághoz kell benyújtani, amelyet az Apostoli Szék jóváhagyásával maga a katonai ordinárius tartós jelleggel megjelölt.

TÁBORI LELKÉSZ: A hadsereg kötelékébe tartozó személyek lelki gondozását végző áldozópap vagy protestáns pásztor, aki lelkipásztori szolgálatát egyházi és katonai előírások alapján végzi. 

A középkorban

A tábori lelkész a törzsbe volt beosztva, de nem a magasabb rangú tisztek közé. Feladatai közé tartozott a reggeli és az esti liturgia vezetése és a temetések. Oktatta a tisztek gyerekeit, és ha kellett, kisebb beszerző utakra küldték. Ellátta a betegeket, ápolta a sebesülteket, jelen volt a becsületbeli és erkölcsi ügyekben hozott döntéseknél.

Egy 1475-ben kelt háborús napló szerint „a tábori káplán jámbor, tanult ember legyen, aki a kapitány sátra előtt, ahol a katonák dobszóra gyülekeznek, a tiszteknek és közlegényeknek hirdesse az istenfélelmet, a jámborságot és minden igazságot. Bűneiket a szemükre vetve, őket erkölcsös életmódra serkentse és épületes beszédmódra szoktassa. A pap zsoldja egyenlő legyen a közemberével, és menetelések alkalmával lovat kell biztosítani számára.”

Nem egy esetben a parancsnok katonai tanácsadója, aki rész vett a harc megvívásának előkészítésében, megtervezésében is. A zsoldosok a szerződésben kikötötték a vallásuknak megfelelő lelkipásztori ellátást, amit az ezredekhez beosztott káplánok végeztek.

A tábori lelkész az egyházi felettesétől kapott elbocsátó birtokában vállalhatott szolgálatot, s annak leteltével visszatért eredeti helyére. Kialakult az egy ezred - egy plébánia gyakorlat. Az ezredkáplánok tevékenységének összefogására XI. Kelemen pápa 1720-ban az egész császári hadsereget kivette az egyházmegyék joghatósága alól. 1826-ban alapították az önálló tábori vikariátust.

Az 1720-1867 közötti időszak

A hadvezetés a 17-18. században még nem volt tekintettel a nem katolikus vallású katonákra, számukra is kötelező volt a római katolikus liturgián való részvétel.

A görög katolikus katonák részére az udvari haditanács már 1779-ben elrendelte, hogy a galíciai katonák lelki gondozását 2 görög katolikus pap végezze. A görögkeletiek 1834 után részesülhettek saját felekezetüknek megfelelő lelki gondozásban, mégpedig olyan formában, hogy „minden vasár- és ünnepnapon saját tábori papjaikba vezettessenek”.

Hasonló meggondolásból a bécsi udvar 1835-ben fölkérte Bukva Lajos evangélikus és Harsányi Sámuel református lelkészeket a lombard-velencei tartományban szolgáló protestáns katonák lelki gondozására. Egy 1846 VII. 21-i rendelet értelmében a 8 galíciai ezredhez külön görög katolikus tábori lelkészeket is behívtak, ugyanebben az évben lehetővé tették, hogy a különböző csapattesteknél szolgáló protestáns katonák részére évenként legalább egyszer saját felekezetű lelkész külön istentiszteletet tartson.

Az izraelita katonák számára mozgósítás esetére sem terveztek tábori rabbi állást.

Az 1848-49-es szabadságharcban a vallásról szóló 20. törvénycikk kimondta a vallások egyenjogúságát és megszüntette a katolicizmus államvallás jellegét, 5. §-a szerint a miniszter gondoskodott, hogy „a bevett vallásokat követő katonák saját vallású tábori lelkészekkel láttassanak el”. A római katolikus tábori lelkészet vezetésével Görgey megbízta báró Mednyánszky Cézárt, hatásköre azonban csak Görgey seregtestére terjedt ki, a honvédség tábori lelkészi szervezetének kiépítésére nem került sor. A római katolikus papok, református és evangélikus lelkészek és szeminaristák közül igen sokan kereszttel és fegyverrel vonultak a harcterekre.

1869-1918 közötti időszak

A kiegyezés után az 1868-os 40-42. törvénycikk a monarchia két államát 103 hadkiegészítési körzetre osztotta, amelyből 47 a Magyar Királyság területén volt.

Az általános hadkötelezettség 20 éves korban kezdődött, amely alól esetenként felmentést adhattak a hatóságok, vagy engedélyezhették a szolgálati idő lerövidítését. Külön elbírálásban részesültek az egyes felekezetek papjelöltjei is, besorozták őket, de szolgálatukat pappá szentelésükig felfüggesztették. A papnövendékeket 1912-ben felmentették a fegyveres szolgálat alól, egyházmegyéjükből tábori lelkészi szolgálatra csak háború esetén kellett bevonulniuk.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadszervezetének 1869-ben történt nagy átszervezése után az ezredek helyett a katonai kerületek (hadtestek) alkottak egy-egy plébániát.

1900 után 15 lelkészi kerületet szerveztek. A katonai kerület vezető lelkésze, plébánosa mindig a római katolikus pap, de a vallási béke érdekében görög katolikus, görög keleti, református és evangélikus lelkipásztorokat is alkalmaztak. A katona-plébánosok egymaguk a kerületet gondozni nem tudták, a katonai intézményeknél (helyőrségi kórházak, katonai fegyintézetek, rokkantak háza, stb.) külön katonalelkészeket (Militär-Curaten) alkalmaztak, kiknek joghatósága az intézetre korlátozódott. Külön tartották számon a 24 helyőrségi kórház és a 32-34 katonai fegyintézet és a katonai rokkantak háza lelkészeit, a katonai nevelő és képző intézetek egyházi tanítóit, tanárait.

A tábori lelkészeket egyházi és katonai rangjuk alapján első- vagy másodosztályba sorolták. A távolabb fekvő csapatok gondozását katonai segédlelkészek (Militär-Caplane) végezték, békeidőben 39 római katolikus, 12 görög katolikus 9 görög keleti és 6 evangélikus lelkésszel.

Az 1914. évi gyakorlat szerint a katonákat rendszeresen, havonta egy alkalommal saját felekezetük templomába vitték, ahol a lelkész anyanyelvükön tartotta az istentiszteletet. A monarchia tábori lelkészeinek ismerniük kellett a katonák és a körzetben lakók nyelvét, szokásait. Az általános hadkötelezettség törvényi bevezetése után szabályozták az egyházi személyek katonai szolgálat alóli mentességét, ezért megkülönböztettek tényleges és tartalékos tábori lelkészeket, ill. kisegítő polgári lelkészeket. Az 1889-es védtörvény 31. §-a a lelkészjelölteket és papnövendékeket abban a kedvezményben részesítette, hogy saját kérelmükre a póttartalékhoz osztotta be és mind békében, mind háborúban a tényleges szolgálat alól mentesítette őket, a fölszentelt papokat még a póttartalék nyilvántartásából is kivették. A védelemről szóló 1912. évi törvény ezeket a jogszabályokat ismételte meg, és a lelkészeknek egy kötelessége maradt, hogy háború esetén „lelkészi teendőkre az egész fegyveres erő számára igénybe vehetők maradjanak”. A honvédségi szabályok alapján: „tartalékos tábori lelkész lehetett valamennyi törvényesen elismert felekezet papjelöltje vagy növendéke, aki az 1912. évi védtörvény (49.§) értelmében a lelkésszé avatása után kinevezhető 2. osztályú honvéd segédlelkésszé, amennyiben írásban kötelezi magát a szabályszerű katonai egyenruha, valamint az előirt szolgálati könyvek beszerzésére”. A behívást mozgósítás után a honvédelmi miniszter rendelte el. A tartalékos segédlelkészek leszerelésük után eredeti egyházmegyéjükhöz tértek vissza.

A magyar királyi honvédségnél a 4 tényleges tábori lelkész mellett 101 római katolikus, 6 görög katolikus, 33 görög keleti, 23 evangélikus, 26 református, 11 izraelita tartalékos tábori lelkész volt. A tábori lelkészek tevékenységét az A-19 jelzetű szolgálati utasítás és az egyházi anyakönyvezés szabályait tartalmazó A-20 jelzetű szolgálati kivonat írta le.

E két szabályzatot a két világháború közötti időszakban változtatás nélkül újra kiadták. A szabályzatok szerint

„a honvédlelkésznek az általános egyházi előírások betartása alapján különös kötelessége, hogy:

a) minden vasár- és ünnepnapon az istentiszteletet, valamint általában az összes előforduló lelkészi teendőket méltósággal, illendően és épületesen végezze;

b) egyházi előadásaiban a kötelességteljesítésre, törvénytiszteletre, az elöljárók iránti engedelmességre, a király és haza iránti szeretetre hasson;

c) igyekezzék az egyénekben minden kínálkozó alkalommal szóval és tettel az erkölcsösség alapjait megszilárdítani;

d) a húsvéti ájtatosságot kellő időben és méltó módon tartsa meg;

e) a betegeket szorgalmasan látogassa;

f) ellenséggel való érintkezésnél azon csapattól, melyhez tartozik, el ne távozzék és a harc alatt a kötözőhelyen tartózkodjék, hogy a sebesülteket és a haldoklókat vigasztalja;

g) a katonai foglyokat a szükséges vallásoktatásban részesítse;

h) öngyilkossági kísérlet előfordulta esetén intés és oktatás által az illetőt addig befolyásolja, míg annak szellemi kedélyállapota nem javul;

 i) a halálra ítélt egyént az ítélet kihirdetése után utolsó útjára előkészítse és őt a vesztőhelyre elkísérje”.

A békeszervezettől eltérő felépítésben működött a háborús tábori lelkészi szolgálat. A mozgósítás idejére ideiglenes plébániákat hoztak létre, és azok a harcok idején a tábori püspökség fennhatósága alatt végezték a lelki gondozást. A hadsereg parancsnokságokon a tábori főpapok (Feldsuperioren) felügyelték a hadosztály- és a kórházi lelkészeket. A hadtestparancsnokság tábori lelkészetébe tartozhatott még egy görög katolikus, egy evangélikus lelkész és egy rabbi vagy muszlim imám. A római katolikus főlelkész irányítása mellett e négy lelkész szervezte meg a harctéri lelki gondozást. A hadosztályparancsnokságnál (még a honvéd hadosztályoknál is) kettő, általában különböző felekezethez tartozó lelkész dolgozott. 1915 őszén a hadseregben 1615 katolikus tábori szolgált, számuk később lényegesen emelkedett (1916 őszén 2400, közülük csaknem 500 kapott kitüntetést).

1918-1939 közötti időszak

A Tanácsköztársaság a tábori lelkészek státusát megszüntette.

Az ország vallási összetételének megfelelő magyar tábori lelkészet újjászervezése az 1920. VIII. 13-i, „a vallásfelekezetek egyenjogúságának kidomborítása katonai ünnepségeknél” intézkedéssel kezdődött. Eszerint a tábori lelkész feladata:

„1. Az egyházi szabályaik által előírt vallásgyakorlatok és szertartások végzése a körlet területén elhelyezett katonai alakulatok részére, havonta legalább egyszer, és pedig felváltva a vezető és a hozzá beosztott tábori lelkész által.

2. Katonai anyakönyvek vezetése. A békebeli és háborús anyakönyvek őrzése, és anyakönyvi kivonatok kiállítása.

3. A külön lelkésszel nem rendelkező katonai kórházak gyakori látogatása. Erkölcsnemesítő, vallási és hazafias, valamint ismeretterjesztő előadások tartása.”

A római katolikus tábori lelkészek számára meghatározott külön feladat volt az anyakönyvek pótlása és rendbetétele, az új anyakönyvek visszamenőleg történő kitöltése.

A magyar királyi honvédség létszámának csökkentésével a tábori lelkészek száma 80-ról 60-ra, majd 40-re csökkent, amelyben már benne foglaltatott a 24 református és evangélikus tábori lelkész is, akik 1923-tól a katolikusokkal azonos szervezeti keretek között és jogokkal tevékenykedtek.

Az egyház által előírt kötelességek teljesítését mozdította elő a hadvezetőség, amikor a katonák részére kötelezővé tette a vasár- és ünnepnapi szentmisén való részvételt. A katonák napiparancsban kapták meg, hogy hol és mikor lesz szentmise, arra parancsnoki felügyelettel közösen vonultak. A megfogalmazott feladatok közt szerepelt a legénység erkölcsi oktatása, valamint a nemzetvédelmi előadások tartása, amelyeken honvédő szellemben szóltak történelmünk sorsfordító eseményeiről, nagy alakjairól. Munkát jelentett azon társadalmi akciók szervezése vagy támogatása is, amelyek a szegények megsegítését, a hadiárvák gondozását, a hősi halottak emlékének megőrzését szolgálták. A vegyesdandár és az intézeti tábori lelkészeknek havonta jelentést kellett készíteniük.

1939-1950 közötti  időszak

A hadtesteknél, hadosztályoknál rendszerint tényleges, az ezrednél vagy egészségügyi  oszlopoknál általában 3 hónapra behívott tartalékos tábori lelkészek szolgáltak. A római katolikus és protestáns lelkész-főhadnagyok részére egy lovas kocsit és egy legényt biztosítottak. Kötelességük volt a tábori posta ellenőrzése is. Feladataikat önállóan szervezték és végezték.

Az 1940-ben kiadott Harcászati Szabályzat szerint:

„A tábori lelkészek parancsnokaikat a csapatok erkölcsi erejének fenntartásában támogatják. Istentisztelet megtartására, de egyéni vigaszra is a lelkész használjon fel minden alkalmat. A sebesülteknek és a betegeknek lelki megnyugvást nyújt, a hősi halottakat végtisztességben részesíti és a hátramaradottakkal is kapcsolatot tart fenn.”

 háború befejezése után a hazatért tábori lelkészeknek igazoló bizottság előtt kellett számot adni a háború alatti tevékenységükről. 47 lelkészt igazoltnak minősítettek, azonban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945-ben nem hagyta jóvá a lelkészi helyek bővítését, ezért többségüket le kellett szerelni.

Bevezették a nevelőtiszti intézményt, és megszüntették a kötelező templomlátogatás parancsát. A tábori lelkészeket különböző vádakkal, koholt perekkel a honvédség elhagyására kényszerítették, 1950-ben tábori lelkészi beosztás már nem volt, 1952-ben törölték a tartalékos tábori lelkészeket a névjegyzékből, a hadkiegészítő parancsnokságokon többségüket „honvédnak” minősítették vissza.

Az 1994 utáni időszak

A tábori lelkész állománykategóriát 1994-ben a honvédelmi miniszter és az egyházak képviselői által aláírt megállapodás nyomán szervezték meg újra. A hatályos jog szerint a rá bízott területen és személyekre vonatkozóan a katonai ordinariátusba szolgáló tábori lelkésznek kinevezett papok a plébános minden jogával rendelkeznek és kötelességével tartoznak, a helyi plébánoséval versengő jelleggel.

TÁBORI RABBI

A zsidó katonák lelkigondozását végző egyházi személy, aki egyházi és katonai felhatalmazás alapján teljesít szolgálatot.

Az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregében béke idején külön tábori rabbi beosztásokat nem szerveztek, a zsidó katonák lelkigondozására a lakóterületen található imaház vagy zsinagóga látogatását engedélyezték.

Az I. világháború idején a magyar királyi Honvédségnél 13 tábori rabbi szolgált. A két háború között a honvédségnél csak a háború időszakára tervezték behívásukat. 1939. október 15-én a 43115./eln. 2. sz. körrendelet a tartalékos izraelita tábori lelkészi jelvény rendszeresítéséről még intézkedett. 1943. július 1-14. között Jászberényben tábori rabbi tanfolyamot szerveztek, amelynek célja a munkaszolgálatosok részére rabbikk képzése volt, azonban kinevezésükre nem került sor, jelentős részüket a munkaszolgálatos századokba osztották be.

A II. világháború után a Honvédelmi Minisztériumban Izraelita Lelkészi Osztályt szerveztek, a beosztást kapott rabbik eredeti tisztségük megtartása mellett látták el ezt a funkciót. Feladatuk az ismeretlen helyen és körülmények között elhaltak kormányrendelet alapján történő utólagos halotti anyakönyvezése, a veszteségek számbavétele volt. Legjelentősebb tevékenységnek az elhunyt vagy eltűnt munkaszolgálatosok névjegyzékének összeállítását, a lakossági bejelentések nyomán feltárt tömegsírok és a halottak azonosítását tekintették. Első lelkészi osztályvezetője Hevesi Ferenc főrabbi, aki tábornoki rendfokozatot kapott. Ekkor még tíz tábori rabbi beosztást is terveztek. Hevesi amerikai útja során, Miamiban autóbaleset következtében meghalt. Utódja Rácz Zoltán, akit ezredessé léptettek elő. A lelkészi osztályon dolgozott még ortodox részről Duschinszky Jenő és ifj. Schücz Jenő, valamint Morgerstein Benő, a dunántúli területen Krausz Henrik, az alföldi részeken Singer Ödön rabbik tevékenykedtek.

Az Izraelita Lelkészi Osztály 1950-ben megszűnt.

A Magyar Honvédségnél 1994-ben állították fel a Zsidó Tábori Rabbinátust, tábori főrabbi Fröhlich Róbert ezredes lett, akit 1995-ben dandártábornokká léptettek elő.

Felhasznált irodalom:

Az Egyházi Törvénykönyv Budapest, 1997.

II. János Pál pápa: Spirituali militum curae apostoli konstitúció. 1986. IV. 21.

Bielik Imre: Geschichte der Militär-Seelsorge. Bécs, 1899.

Uő: Geschichte der k.u.k. Militär-Seelsorge und des Apostolischen Feld-Vicariates. Wien, 1901.

Melichár Kálmán: A katonai lelkészet. Budapest, 1899.

Uő: Egyház és véderő. H.é.n. 

V. Várady Géza: A közös hadseregtől a nemzeti hadseregig. Budapest, 1933. 

Kertész Gyula: Katonai lelkipásztorkodástan. Budapest, 1936. 

Dezső László: Bevezetés a katonai lelkigondozásba. Pápa, 1941. 

Vallások és a katonai szolgálat Szerk. Gergely Jenő. Budapest, 1989. 

Borovi József: A magyar tábori lelkészet története Budapest, 1992.

Varga József: Soltész Elemér altábornagy, protestáns tábori püspök. Budapest, 1999.