A KATONASÁG LELKI GONDOZÁSA A KERESZTÉNYSÉG KEZDETEKOR

Az ókori népek között volt egy, amelyik abban különbözött a többitől, hogy kiválasztottságában előkészítette a kereszténységet. Ez a kiválasztott nép Izrael volt. Ennek a népnek éppen úgy voltak katonái, mint a többi népeknek, és katonái között lelki szolgálat is létezett. Mindez azonban egészen más tartalommal bírt, mint a pogány népek katonasága és katonai szolgálata.

Nem túlzás azt mondani, hogy a Genezis könyvében a zsidó katonai lelkipásztori szolgálat nyomait fedezzük fel. Amikor Ábrám megtudta, hogy testvére, Lót az elamiták és szövetségeseik fogságába esett, kiszabadította őt rabszolgáival, asszonyaival, vagyonával és népével együtt. Ábrám már visszafelé tartott a győzelmes csatából, amikor Melkizedek, Salem (valószínűleg Jeruzsálem) királya, a fölséges Isten papja elé ment, ,megáldá őt és mondá: áldja meg Abrámot a fölséges Isten, ki az eget és a földet teremtette és áldott legyen a fölséges Isten, kinek segítségével kezedben vannak ellenségeid" (Gen. 14., 19-20.). Az idézet, ha csak távolról és közvetve is, de arra enged következtetni, hogy a katonákat a csata után a papok megáldották. A következő idézet már határozottabb ebben a tekintetben. Mózes a pusztai vándorlás végén - Kr. e. 1200 körül - a választott nép elé tárja a Sínai-hegyen kötött szövetség történetét, és annak minden vallási és polgári törvényét. "Ha hadba mégy ellenségeid ellen, s látod a lovasokat, a harci szekereket s az ellenséges had sokaságát, mely nagyobb mint a tiéd: ne félj tőlük, mert veled van az úr, a te Istened, aki kihozott téged Egyiptom földjéről. Mikor pedig közeledik már az ütközet, álljon a pap a sereg elé és így szóljon a néphez: Halljad Izrael! Ti ma megütköztök ellenségeitekkel: meg ne ijedjen szívetek, ne féljetek, ne csüggedjetek, ne rettegjetek tőlük, mert az úr, a ti Istenetek közöttetek vagyon, és harcol érettetek az ellenség ellen, hogy megmentsen titeket a veszedelemből." (Deut. 20., 1-4.) Izrael fiai zászlókkal és háborús jelvényekkel vették körül a frigyszekrényt. Csatáik alkalmával pedig a seregek előtt vitték azt, hogy így biztosítsák győzelmüket.

Ami a pogány népeknél szokás volt, az a kiválasztott zsidó népnél már törvény lett. A kereszténység a pogány szokásokat megszentelte, a zsidó törvényeket az Újszövetség krisztusi törvényeivel egészítette ki. A kereszténységnek gondja volt a római császári hadsereg kötelékében élő keresztény katonák lelki megerősítésére is. Az egyház és a katonaság kapcsolatának Konstantin császár előtti korszakát a mártíraktákból ismerhetjük meg elsősorban. Azonkívül bőséges ismereteket nyújtanak a keresztény írók is, mint például Tertullian: Apologeticum című műve.

A keresztényüldözések korában a keresztény katonák lelkületére jellemző történet szent Sebestyéné, aki Dioklecián császár alatt (2K4-305) a testőrség parancsnoka lett. Amikor a császár megtudta, hogy testőrségének parancsnoka is keresztény, nyílt hitvallása miatt átadta a katonáknak. akik egy fához állítva lenyilazták őt. A katonák azt hitték, hogy meghalt, de tévedtek. Amikor sebeiből kigyógyult, visszament, és szolgálatra jelentkezett a császárnál, aki dühében egy cirkuszba hurcoltatta és botokkal agyonverette 288-ban. Sebestyén élettörténetében egy Polikárp nevű pap játszott szerepet, talán ő volt a császári seregek katonáinak a papja.

A keresztény császári katonák lelkiismereti problémái megoldódtak akkor, amikor a Római Birodalomban a kereszténység államvallássá lett, és a keresztény lelkiség hivatalosan is már teret kapott a katonák életében. Döntő szerepe volt ebben Konstantin császár 313-ban kiadott császári parancsának. Őt ugyan reformtörekvéseiben, a kereszténységet támogató cselekedeteiben császári hatalma növelésének célja vezette. mégis nagy szolgálatot tett azzal, hogy a hadseregben lehetővé tette a keresztény telki szolgálatot, a papok működését. Előbb Eusebius a Vita Constantini című munkájában említi, hogy Konstantin császár a római hadseregben a pogány papokat keresztény diakónusokkal, papokkal váltotta fel, a lelkészi szolgálatot megszervezte úgy, hogy minden légió számára egy tábori sátorkápolnát állíttatott és papot rendelt. Később Sozomenus történetíró (439-450 körül) De visione Constantini M. című művében megerősíti Eusebius állítását.

S bár Eusebiuson és Sozomenuson kívül mások nem tesznek említést erről és dokumentumokkal sem bizonyítható, a gyakorlat mégis igazolni látszik ezt.

Az azonban bizonyos. hogy I. Pelagius pápa a VI. század közepén Lőrinc civittavechiai püspökhöz írott levelében arról számol be, hogy ha elszigetelten is, de előfordul különleges és önálló katonalelkészi szolgálat a római hadseregben.2

Mindenesetre Konstantin császár rendelkezései megadták a lehetőségét annak, hogy az egyház a katonák között, azok lelki üdvéért tevékenykedhessen. Később pedig - mint azt I. Pelagius leveléből tudjuk - a katonák között végzett lelkipásztori tevékenységet egy önálló intézményben fejthette ki. Az önálló katonalelkészi szolgálat intézményesítése tulajdonképpen csak akkor sikerült, amikor a Római Birodalom központi irányítású hatalmi szerkezete megbomlott, és annak a súlypontja az Alpokon túl élő germán népekhez tevődött át.