BOROVI JÓZSEF:  A Magyar Tábori Lelkészet Története (4.)

A RENDSZERES KATONALELKÉSZI SZOLGÁLAT KEZDETEI A KÖZÉPKORBAN

A középkor első felének katonai lelkészetéről alig tudunk valamit. A IV. század közepén megindult népvándorlás szökőárként zúgott végig a világon. Négy évszázadon keresztül egymást űzték a skandináv népek, a kelták, gallok, germánok számos néptörzse, majd a gót, szarmata, finnugor, mongol, arab, iráni csoportok. Kínától az Ibériaifélszigetig, Indiától az Atlanti-óceánig elpusztult, amit a görög-római kultúra államformában és életvitelben évezredeken át alkotott. Sokszor úgy látszott, hogy e pusztulás nyomán miazmássá lett légkörben maga az élet is elpusztul. 

A kereszt tövéből világgá szóródó hithirdetők elkeveredtek a vonuló és kavargó néptömegek között. Az evangélium hirdetőinek vértanúvére, szívós fáradozásuk verítéke is hozzájárult, hogy végül is lecsendesedett az évszázados vihar, és lehetővé vált egy új élet ébredése.

Hogy kik és hol voltak ennek a világmentő békés hadjáratnak a közkatonái, és kik voltak a vezérei, azt az elpusztult emlékekből csak szórványosan ismerjük.

Európa sohasem felejti el a rheimsi Déneseket, a szombathelyi Mártonokat, a noricumi Severineket, a Fekete-tenger vidékén dolgozó Ulfilast, a Germániát térítő Bonifácot, Britannia Agostonát, Írország Patrikját, Magyarország Adalbertjét, a Balkán Cyrill és Methódját.

A kereszténnyé lett pogány népek állami berendezkedésükben példaképnek tartották a Római Birodalom felépítését. A népek vezetői utánozták Konstantin példáját az egyház és állam kapcsolatainak megteremtésében. Minthogy a pogány népek államiságát a kereszténység teremtette meg, és szervezeti felépítésében az egyháziak működtek közre, érthető, hogy a szervezeti felépítés kisebb-nagyobb sejtjeiben is érezhető volt az egyházi befolyás. A katonaság szervezetében a katonák lelki igényeinek a kielégítését is az egyház "szervezte" meg, de még nem intézményesen.

A VIII. századtól kezdve, amikor Nagy Károly a Frank Birodalom felállításával egységbe foglalta a régi Róma Itálián kívül fekvő területeit, békés átalakulásnak indult az állam belső élete is. Már nem volt mindenki katona, mint a vándorlási idők harcai között. A római berendezkedést felváltotta a hűbérrendszer, a korlátlan hatalmú uralkodót a "primus inter pares" - első az egyenlők között -, majd a választófejedelmek által választott császár. Fegyverben csak annyi ember maradt, amennyi a belső rend fenntartására és az esetleges külső támadások kivédésére szükséges volt. Csak a keleten emelt váraknak volt állandó őrségük.

De éppen ez a tagozódás teremtette meg a mai értelemben vett katonalelkészetet. A pap, mint a várőrségnek vagy a hadra kelt zászlóaljnak kísérője jelenik meg, és a vezér törzsében találjuk őt. A zászlósúr magával hozza, vagy pedig mint önkéntes követi hadba vonult híveit.

741-ben meghalt Martell Károly, akinek uralkodása alatt Bonifác érsek befejezte a német egyház hierarchiájának megszervezését. Martele Károly egyik utódjának, Karlmannak segítségével az érsek, mint a római pápa képviselője, megtartotta az első német nemzeti zsinatot.

A rendszeres katonai lelkipásztori szolgálatot ez a zsinat, a ,Concilium germanicum" rendelte el 742. április 21-én. A zsinaton 7 kánont hoztak. Második kánonjában a következő határozatot olvashatjuk: "Szigorúan megtiltjuk a papoknak, hogy fegyvert hordozzanak és háborúba vonuljanak, kivéve azokat, akik szentmise végzésére és az ereklyék gondozása céljából vannak kirendelve a hadsereg kíséretére. Így jogában áll a fejedelemnek a püspökök közül egyet vagy kettőt káplánjaikkal és papjaikkal maga mellé rendelni. Minden seregparancsnok rendelkezzék egy áldozópappal, aki jogosult a bűnbánó bűneit megítélni, és azokra megfelelő vezeklést kiróni.

Ez a szabályozás azonban csak a háborús időkre, a hadviselés körülményei között volt érvényben. Karlmann a zsinati kánonokat királyi törvények rangjára emelte, és végrehajtását királyi hatalmával biztosította.

Nagy Károly frank király, később római császár, első kapitularéjában (törvényében) 769-ben, mindjárt annak első pontjában szóról szóra megismételte az első német zsinat már ismertetett határozatát. Itt tehát a háború idejére szóló szervezett katonai lelkipásztorkodással és annak olyan törvényes szabályozásával találkozunk, amely alapvetően az egész kora és késő középkor folyamán érvényben volt.

Úgy tűnik, hogy Bonifác érsek, mint kezdeményezője ennek az egész középkorra kiható törvénynek, nemcsak a németek apostola, hanem a szervezett katonalelkészetnek is a megszervezője.

A katonaság a német-frank és a tőlük függő államszerkezetű országokban nem jelentett rendszeresített, jogokon és törvényeken alapuló, önálló és független társadalmi osztályt. A perc, a pillanat szükségessége, a fejedelmi közösségi érdekek megvédése, a határok megoltalmazása hozta őket össze egy táborba. Ha megszűnt a fejedelem, a közösség veszélyeztetettsége, a szükség, a harcra összegyűlt sereg szétoszlott és újra bekapcsolódott a mindennapi életrendbe. A háborúk ideje alatt a katonák lelki ügyeit gondozó püspökök, papok is elfoglalták azt az állást, amelyet békeidőben betöltöttek. A püspök, a pap nem mint kiváltságolt, hivatalos katonalelkész vonult a táborba, hanem mint lelkipásztor kísérte el híveit oda - keresztes háborúk, városháborúk -, ahol jó és balsorsban össze volt velük kötve. Amint a katonaság egyes egyénekből álló, különféle jogviszonyok alapján kialakult időleges közösség volt, úgy a katonai lelkészi szolgálatot teljesítő papok sem képeztek önálló, külön katonai lelkészi joghatósággal rendelkező, független testületet, jogintézményt. A katonai táborokba vonult papok mindig megmaradtak saját megyéspüspökeiknek, szerzetesfőnökeiknek a joghatósága alatt.

A Nagy Konstantin és Nagy Károly császárok idejében megjelenő, csak harctéri katonai lelkészi szolgálatból fokozatosan nőtt ki az igény az állandó jellegű katonalelkészi hierarchia iránt. Akkor jelentkezett ez az igény, amikor a banderiális hadviselési módszert felváltotta a zsoldos hadsereg, a hűbéri viszonyokból kifejlődött katonaállítási kötelezettséget felváltotta a közösség pénzéből felfogadott zsoldos katonatartás. Eleinte a Német-római Császárság zsoldos seregeinél minden zászlóaljnak volt papja, de erről a parancsnoknak kellett gondoskodnia, aki a papot éppúgy felfogadta, mint a katonát. Azt lehet mondani, hogy zsoldos katonalelkészek voltak. Ezt a haviévi zsoldból élő felfogadott katonaságot felváltotta az állandó - békében és háborúban egyaránt helytálló - hadsereg. Ez fokozatosan megváltoztatta a katonalelkészek jogi helyzetét. Állandóvá vált, önálló egyházi és katonai intézménnyé lett a katonai lelkészi szolgálat is.