BOROVI JÓZSEF: A magyar tábori lelkészet története (5.)

PAPOK A KÖZÉPKORI MAGYAR HADSEREGEKBEN

A honfoglalás után a nyugati országokba kalandozó magyarok nem öltek meg hitükért keresztény papokat. A honfoglalás alkalmával megszerzett területeken vértanúságot kereső hittérítők közül is csak szent Gellért csanádi püspök volt az, aki nálunk a vértanúság pálmáját elnyerte. Mindez azt mutatja, hogy a magyarok már a VII-VIII. században találkoztak a kereszténység nyugati-római formájával, csakúgy, mint annak keleti-bizánci formájával.

Az államalapítást követően azután Szent István király és utódai többször fogtak fegyvert a keresztény vallásért, belső ellenfeleikkel szemben, harcoltak az országra törő külső ellenséggel, vagy újabb területek megszerzéséért.

Első királyunk a magyar egyházi és állami szervezetek kialakításánál Nagy Károly Frank Birodalmának szerkezeti felépítését és a Nagy Károly-i törvényeket vette alapul. Ha az országos jelentőségű kezdeményezésekben fellelhetők a frank-germán hatások, akkor bizonyára nem kerülte el figyelmét a harcoló katonaság lelki ellátásáról szóló - és a gyakorlatba Európa-szerte átültetett - 769. évi kapituláré sem. Közvetett bizonyítékok alapján, egyes elszórt adatokból arra lehet következtetni, hogy a magyar királyok éppúgy gondoskodtak a harcoló katonák lelki ügyeinek ellátásáról, mint a nyugati keresztény fejedelmek.

Kezdetben, amíg "minden" a király tulajdona volt, természetesen a király, illetve a királyi udvartartás gondoskodott a katonákról, csakúgy, mint a katonaság vezetőiről. Amikor azonban világiak és egyháziak különféle - adományozás, foglalás révén - földek, falvak, várak és velük együtt jobbágyok birtokába jutottak, természetesen már nemcsak a királyok kötelessége volt az ország, a javadalmak és a lakosok védelme, hanem a tulajdonosoké, akár világiak, akár egyháziak is voltak azok.

A hon, az ország védelme az egész középkoron át a föld védelmével, biztonságával kapcsolódott össze. A földet a tulajdonos tartozott megvédeni. A pécsváradi apátság alapítólevele 1015-ben az apátság védelmére szolgáló 700 katonáról, a veszprémi zárda alapítólevele (1002 előtt) pedig 60 lovas szolgáról tesz említést.-5 Főpapjaink a XI-XII. század fordulójától nemcsak egyházfők, hanem tekintélyes földtulajdonnal rendelkező főurak is voltak. Így tehát ők az általuk birtokolt területek védelmére harcoló jobbágyokat voltak kötelesek alkalmazni. A harcos várjobbágyok az egyházi birtokokból többek között telkeket kaptak fizetségül. A főpapok és főurak az ország védelmére vagy gyarapítására javadalmaiknak nagysága arányában meghatározott számú katonacsapatot voltak kötelesek kiállítani, és ezeket saját költségükön a király rendelkezésére bocsátani. Az ilyen katonai egységeket nevezték bandériumoknak, magát a rendszert pedig banderiális honvédelemnek. A főúri és főpapi javadalmak tehát nem a családok vagy egyháziak magáncéljait szolgálták, hanem országos honvédelmi kötelezettségekkel is jártak, amelyekről később a törvények is megemlékeznek.

Első honvédelmi törvényünknek a II. András király által 1222-ben kiállított Aranybulla 7. cikkelye tekinthető, amely a papságot is magába foglaló nemességet - írásban is - kötelezte az országot ért támadás esetén az ellenséget visszaverni és megtorlás végett üldözni. Az Aranybulla védelmébe vette a várjobbágyokat és a katonaként szolgáló szervienseket, amikor úgy határozott, hogy a szerviensek külföldi katonai szolgálatra csak fizetség ellenében kötelezhetők. Az 1222-es Aranybulla megújítása az 1231-i dekrétum, amely részben meghagyja, részben kiegészíti az Aranybulla pontjait, de a 7. pontot változatlanul átveszi.

A Kun László király idejében, 1279-ben tartott Budai zsinat a papok számára tilalmazta a háborúban való részvételt, kivéve, ha védelemről van szó. Ilyenkor kötelességük volt a védekezésben részt venni, de nem fegyverrel, hanem a katonák buzdításával. A zsinat a papoknak megtiltotta a fegyvertartást is.

Ettől, a kizárólag egyházi rendelkezésű törvénytől eltekintve, és ezt nem számítva, több mint 200 évig a magyar törvényhozás nem foglalkozott katonai jellegű döntésekkel. Zsigmond királynak 1435. évi II. törvénycikke szerint minden főnemes 33 jobbágytelek után egyegy jól felfegyverzett lovast kellett hogy hadba küldjön, természetesen az eddigi banderiális kötelezettségen kívül.

Már a XIII. század végére elégtelennek bizonyultak az egyházi földbirtokok harcoló jobbágyai is, nemcsak a világi főuraké. A bandériumok létszáma kevés, ereje pedig gyenge volt. A főurak és főnemesek zsoldosokat fogadtak fel, hogy ütőképes hadsereggel vonulhassanak fel az ország védelmére. Egy 1433-ból fennmaradt jegyzék szerint a katolikus főpapságnak 6550 lovas katonát kellett a bandériumok mellett háború esetére kiállítani.

Az 1435. évi dekrétum első cikkelye egyértelműen megköveteli a tőpapságtól, hogy bandériumaikkal és katonáikkal a király segítségére siessenek háború esetén. A főpapok (püspökök, apátok és prépostok) tehát egyrészt személyes hivataluk révén, másrészt birtokaik után csapataikkal, bandériumukkal honvédelmi kötelezettséget tatoznak teljesíteni.

Számos adattal rendelkezünk arra vonatkozólag, hogy az egyháziak maguk vezették hadba saját bandériumukat. A főpapoknak és más egyháziaknak a harcokban való jelenléte azonban nemcsak fegyveres részvételt jelentett, hanem lelkipásztorit is. A tatárjárás idején Uros pannonhalmi apát megerősített apátságát szerzeteseivel védte meg a tatárok ostromával szemben. A tragikus végű muhi csatában (1241. április 11-én) pedig Mátyás esztergomi érsekkel az élen ott maradt majdnem az egész főpapi kar.

A harcba szálló főpapok mellett külön említést érdemelnek a lovagrendek. Ezekben a harcoló lovagokon kívül ott voltak a lovagrend papjai is. Az ő feladatuk volt a katonák lelki ellátása mellett a sebesültek ápolása, vigasztalása és az elesettek eltemetése. A lovagrendek rendszeres lelkészi szolgálatot végeztek a katonai táborokban. Hazánkban mind a három lovagrend letelepedett. A templomos lovagokat 111. István király telepítette le. Ők a muhi csatában szinte mind elestek. II. Géza királytól az ispotályosok katonáskodó és betegápoló rendje, a Johanniták kaptak birtokokat, akik aztán fiókegyházaikkal behálózták az országot. II. András király a német lovagrendet hívta be a Barcaságba. A XII. század végén megjelentek a Szent Lázár rendjének bélpoklosokat ápoló szerzetesei is, akik a keresztes hadjáratok nyomán terjedő betegség áldozatait gondozták.

A lovagrendek mellett a hadra kelt seregek lelki gondozói a szerzetesek voltak, mint a főpapok segítőtársai. Kun László - e korból fennmaradt okirat szerint - megerősítette az Ágoston-rend összes privilégiumát, mert az Ottokár cseh király elleni morvamezei csatában (1278. augusztus 26.) a rend tagjai beszédekkel és a katonák buzgó pasztorálásával nagyban hozzájárultak a győzelemhez. Különösen kitűnt e téren Éliás perjel.

A hűbéri kötelezettségből hadba vonult, vagy ugyanezen okból zsoldosként felfogadott katonák lelki gondozásában és ellátásában a szerzetesek vettek részt nagyobb számban. Ők többen is voltak, és könnyebben voltak nélkülözhetők, mint a viszonylag helyhez kötött, földesúri hatalom alatt álló világi papok.

A Hunyadiak korában főképpen a ferencesek tűntek ki a katonai lelkipásztorkodásban. Hunyadi János idejében a ferences rendben két irányzat birkózott egymással: a szigorúbb életre törekvő obszervánsok és az enyhébb életszabályokat követni akaró spirituálisok. Hunyadi János a renden belüli mozgalmaknak a szigorúbb szárnyát támogatta, azt a mozgalmat, melyhez Kapisztrán János is tartozott. Ok is szívvellélekkel támogatták Hunyadi Jánost a török ellen folytatott harcaiban. 1444-ben a várnai csatában nagyon sok obszervens ferences mint a katonák lelkipásztora esett el.

Hunyadi Jánosnak, mint hadvezérnek, is méltó társa volt Kapisztrán János. Ferences testvérei között mégsem hadvezéri képességeivel, hanem a lelkészi szolgálatban való helytállásával tűnt ki és volt példakép. Kapisztrán János nemcsak pénzt szerzett a hadjáratokhoz a Szentszéktől, nemcsak hadi tanácsokat adott, hanem beszédeivel hathatósan toborozta a katonákat, harcra lelkesítette őket, és a győzelembe vetett hittel ajándékozta meg a sereget. Ott volt Hunyadi János halottas ágyánál, ő látta el utolsó útravalóval, valamint a betegek kenetével haldokló harcostársát. A táborban pusztító pestist - amely később őt is elragadta - valószínűleg a katonák között végzett lelkipásztori munkája során kapta meg.

A középkor folyamán a bandériumok katonáinak lelki gondozásáról - ha szükség volt rá - a főpapok személyesen vagy udvari papjaik által, a világi főurak pedig vagy a saját kegyuraságuk alatt álló, vagy udvari papjaik által gondoskodtak. Egy 1476-ban kelt háborús naplóban a következőket olvashatjuk: "A tábori káplán jámbor és tanult ember legyen, aki a kapitány sátra előtt, ahol a katonák dobszóra gyülekeznek, a tiszteknek és közlegényeknek hirdesse az istenfélelmet, a jámborságot és minden igazságot. Bűneiket a szemükre vetve, őket erkölcsös életmódra serkentse és épületes beszédmódra szoktassa. A pap zsoldja egyenlő legyen a közemberével, és menetelések alkalmával lovat kell biztosítani számára."

Már a XV. században általánossá vált az a vélemény a katonai körökben, hogy a középkori hadviselés módszere - a hűbéri rendszer bandériumokra épülő katonai szervezete - alkalmatlan az eredményes hadviselésre. Egyes esetekben felismerték ezt már az előző századokban is, mert II. István király már a XII. század első felében az állami kincstár terhére alkalmazott zsoldosokat, és divatba hozta őket Magyarországon is. A hűbéri kötelezettségből származó földesúri hadsereg - bandérium - mellett fokozatosan helyet kapott tehát a királyi haszonbérből és adókból fenntartott zsoldos sereg is. Annál is inkább, mert az európai hadviselés fejlődése az időleges zsoldosseregek felhasználásától az állandó zsoldosseregek felállítása felé haladt. A franciák első állandó zsoldosserege a XV. században alakult meg. Amint a franciáknak, úgy Mátyás király .,fekete seregének" Magyarországon, és az I. Miksa német császár által felállított zsoldosseregnek is megvolt a maga külön katonalelkésze.

A zsoldosvezéreknek maguknak kellett a katonák lelkipásztori ellátásáról gondoskodni. A saját költségvetésük terhére fogadták fel a papokat, ugyanúgy mint a katonákat, és alkalmazták őket mindaddig, amíg együtt voltak. Ezért mondhatta Fronberger kapitány, hogy "a pap zsoldja egyenlő legyen a közemberével".

A változás bemutatására nagyon alkalmas Szerémi György - II. Lajos és János királyok házi káplánjának - katonalelkészi szolgálata. "Amikor Báthory András seregével útban volt Nándorfehérvár felmentése érdekében (1521) és Bátán táborozott, a nagyságos András úr meglátott engem, ahogy bámészkodva álldogáltam és odaszólt: Mi dolgod itt? Én még ma száz szál gyalogos élére századossá teszlek és pénzt kapsz. Ezt én végighallgattam és azt mondtam: Szívesen, nagyságos uram, kész vagyok veled tartani halálomig.

Hozzál az útra miseruhákat és oltáriszentséget, mivel én meg nem lehetek mise nélkül. Én így felszereltem magamat és vidáman ellovagoltam vele."

Ugyancsak Szeréminél olvasható, hogy 1526 augusztusában a mohácsi csatába induló Lajos király Budáról való elindulásának másnapján tábort ütött Báta mezővároska alatt, s itt ,Nagyboldogasszony ünnepén szentbeszédet és misét hallgatott, valamint meggyónt és megáldozott". Népszerű prédikátora, "Antal doktor rögtönzött beszédében a próféta hangján szólalt meg. Beszéde elején bátorította a katonákat, és mind a két hadsereget a pogányok ellen", majd hangot változtatott és megerősítette a vitézeket, hogy a csatában diadalt aratnak.9

A mohácsi vész utáni időszak másik jelentős változást is hozott: a katonaság lelki gondozásába immár bekapcsolódtak a protestáns lelkészek is.

A protestáns vallást követő magyar főurak, főnemesek által kiállított bandériumok katonái ugyanis - uraik vallása után - szintén protestánsok voltak. Itt nem volt szerződésileg biztosított protestáns vallásgyakorlat, itt a protestáns lelkészek főúri jogon végezték lelkipásztori feladataikat. Együtt jártak a sereggel, együtt táboroztak velük mindaddig, amíg a hadi szolgálatuk a harcokban tartott. Ennek befejeztével visszatértek a várakba és udvarházakba a katonasággal együtt.

A magyarországi végvárakban és őrházakban pedig már katolikus és protestáns vallású katonák voltak együtt, akiknek lelki gondozását ezekben katolikus és protestáns lelkészek látták el, nem kiváltság alapján, mint a zsoldosoknál, hanem a gyakorlati élet, a várparancsnok döntése alapján.

Lilkó András 1564 körül az ozalyi határőrség tábori lelkésze volt. Consul István az 1567-es őszi hadgyakorlaton a horvátoknak prédikált. Grüneberger evangélikus tábori lelkészt 1595-ben városi lelkésznek hívták Sopronba. Hosius János a komáromi várpapság betöltése után Kanizsán lett evangélikus tábori lelkész. Fokthüi Máté a hajdúk kedvelt tábori prédikátora volt. Papa Flórián György valószínűleg Pápán volt tábori lelkész. Tolnay Dali Jánost Rákóczi Zsigmond 1644-ben vette maga mellé tábori lelkésznek.

A táborokban harcoló katonák számára készített imakönyvet Szőllősy Mihály református lelkész: Bujdosó magyarok füstölgő csepűje címmel. A mű Kolozsváron jelent meg 1676-ban, "vitézek számára, hősök lelki táplálására". A könyvecskében többek között ilyen könyörgések vannak: Magyar nép árvaságán való fohászkodás. Tábori reggeli könyörgés. Tábori estvéli áldozat. Tanácskozásra gyűlők imádsága. Generalis magános könyörgése. Tábor elindulásakorra való imádság. Tábor megszállásakorra való imádság. Strázsáramenő vitézek esedezése. Harcra induláskor mondandó lelki készület... stb. A tábori élet minden körülményére van tehát benne megfelelő ima.

Magyari István mint tábori lelkész került Nádasdy Ferenchez. Ott volt urával az 1594-i esztergomi ostromnál is. Magyari István reánk maradt munkájában a tábori katonaságnak érdekes jellemzését adja: "Háborog az magyar; az spanyol latorkodik; eszik, iszik, tobzódik a német; az cseh hortyog jóllakásában; ásít puhasága miatt az kevélységtől megrészegült lengyel; az olasz bujálkodik; az vallon paráználkodik; fertelmeskedik az francus; az gallus virágéneket fú; tobzódik az anglus; az scotus torkoskodik; enyeleg az tót; árulkodik az horvát, és csak keveset találsz, aki magát keresztyénül viseli .

Ilyen tarka népsokaságban kellett a katolikus és protestáns lelkészeknek az istenes életre szoktatni katonáikat. Ha minden ezer emberre jutott is egy katonalelkész, akkor sem tudott hivatásához méltóan és eredményesen működni.