BOROVI JÓZSEF: A magyar tábori lelkészet története (6.)

A NÉMET RÓMAI CSÁSZÁROK TÖREKVÉSEI AZ EGYSÉGES KATONALELKÉSZI HIERARCHIA KIALAKÍTÁSÁRA

A különálló, önálló, egységes katonalelkészi hierarchia kiépülésének kezdetei a XVI. század elejéig vezethetők vissza. A Németrómai Birodalom élén akkor I. Miksa császár, az európai történelem "utolsó lovagja" állt, aki ezt a díszítő jelzőt elsősorban azért kapta, mert a zsoldosokból szabályozott rendben élő katonaságot, a rabló lovagokból keresztény vezéreket akart nevelni. Minden törekvése arra irányult, hogy a hűbérurak ne csatlósaikat küldjék zsoldosaik élén a birodalmat, otthont védő háborúkba, hanem saját személyükben, saját katonáikkal szolgálják azt. Arra akarta a hűbérurakat rávenni, hogy maguk becsületes harcosokként viselkedjenek, és alattvalóik fegyelmezettségéről, kiképzéséről gondoskodjanak.

E célból egységes szabályzatot adott ki, amelyben nemcsak a katonai szervezet normáit fektette le, nemcsak a tisztek és a legénység szolgálatát, valamint illetményüket szabályozta, hanem a csapat szellemének erkölcsi tartalmára is súlyt helyezett.

Hadi cikkelyei vasszigorral igyekeztek gátat vetni a századok alatt lezüllött felfogásnak és a belőle fakadó bűnözésnek. Istenkáromlásra nyelvkitépés, hamis esküre az esküujjak levágása volt a büntetés. Babonaságot és varázslásűzést halállal büntetett. Ugyanez a büntetés várt azokra is, akik a nőkkel erőszakoskodtak, vagy a fajtalanság bűnébe estek. Ugyanakkor és ugyanott hangsúlyozta azt is, hogy á legszigorúbb büntetésnek sincs elég elriasztó ereje, ha azt a jóra való nevelés nem támogatja. E célból elrendelte, hogy mind az egyházi, mind a világi hűbérurak, valamint az általuk toborzási joggal felruházott vezérek, minden ezred, illetve zászlóalj részére katonalelkészekről gondoskodjanak.

A rendelkezés szerint a katonalelkész tehát már nem önkéntes kísérője a hadra kelt seregnek - mint eddig volt -, hanem esküt tett, a hadibíráskodás és fegyelem alá rendelt katona. A zsoldlista első oldalán szerepelt, vagyis a törzshöz tartozott, amiért tiszti bánásmód járt neki, de mert nem teljes felszerelésű, azért a tisztikaron kívül külön sorolt.

Ami e rendelkezésből hiányzott, az a lelkész kiválogatásának, egységes irányításának és az ezzel kapcsolatos ellenőrzésének a kérdése. A "tábori káplán" felett az rendelkezett, aki beszervezte. Ennek következtében már az alkalmasok kiválasztásánál előfordultak hibák.

I. Ferdinánd 1543-ban kísérletet tett arra, hogy Miksa szép tervét végrehajtsa. Udvari káplánja Brus Antal, a későbbi bécsi püspök, majd prágai érsek személyében a harcoló hadserege számára külön Generalis Vicariust állított. Ennek az élére előbb egy püspököt akart kinevezni, aki pápai felhatalmazással irányította volna a seregnél működő tábori papokat. Mivel a pápai jóváhagyás nem történt meg, a császári intézkedés nem volt tartós. Az állást később legtöbbször be sem töltötték. A harcoló seregnél szolgálatot teljesítő tábori ezredlelkészek összefogó főhatóság nélkül maradtak és továbbra is az ezredparancsnok joghatósága alatt állottak mint katonai alkalmazottak. (Lelki joghatóságukat felszentelésük révén - ha világi papok voltak - a püspököktől kapták, ha pedig szerzetesek, akkor a szerzetesfőnöküktől.)

A katolikus ezredlelkészek szentmiséket tartottak a táborokban külön e célra felállított kápolnasátrakban, aztán minden reggel és este közös imát egy órával napkelte előtt és egy órával napnyugta után. Minden katolikus katonának el kellett végeznie a húsvéti szentgyónást és szentáldozást. Aki ezt elmulasztotta, pénzbírságot fizetett (a legénység egyheti, a tisztek egyhavi zsoldot - a befolyt összeget a tábori kápolnaalap kapta). Az egyházi ünnepeket is mindig megtartották a táborokban. A nagyhét utolsó három napján - miképpen a temetéseknél is - a dobokat fekete posztóval vonták be, hogy tompább hangot adjanak, a fegyvereket pedig csövükkel lefelé hordták a katonák. A betegekhez és a sebesültekhez az Oltáriszentséget mindig egy díszszakasz kísérte.

Az 1618 és 1648 között zajló harmincéves háború alatt felállított császári ezredeknél minden ezred rendelkezett egy-egy lelkésszel. Így volt ez a francia hadseregnél és a bajor választófejedelem seregeinél is. Sőt, az utóbbinál a főhadiszálláson még volt egy katonai főpap is beosztva, akinek az egyes ezredeknél működő tábori lelkészek alá voltak rendelve.

A korabeli hadszervezet szerint ugyanis a sereg ezredekből állt össze. Az ezredek nemcsak nagy önállósággal, de jelentős kiváltságokkal is rendelkeztek. E kiváltságok között nem utolsó volt az az előjog, hogy minden ezred önmagában egy-egy plébániát képezett. Az ezredplébános, a tábori lelkész felvétele, alkalmazása az ezred parancsnokának a joga volt. Az ezred katonáinak a lelkipásztori ellátását az ezredek saját tábori lelkészei végezték el.t2 Minthogy a zsoldos ezredek nagy része protestánsokból állott, meg kellett engedni azt is, hogy az ezredek protestáns lelkészeket alkalmazhassanak. Amíg a katolikus istentiszteletet a táboron belül lehetett megtartani, addig a protestáns lelkészek tevékenységüket csak a táboron kívül folytathatták.

Félsikert jelentett II. Ferdinándnak az a kísérlete, hogy az elődje által létesített Generalis Vicariátust a pápával is megerősíttette 1623ban. A harmincéves háború nem kedvezett a szervezeti kiépítésnek. A külső keretek megteremtése helyett csak a katonai lelkészi munka lett belterjesebb.

A harcoló csapatoknál alkalmazott tábori lelkészek - a polgári egyházi elöljárón, a püspökön kívül a csapatoknál külön, tábori egyházi elöljárók alatt is álltak a hadi cselekmények idején. A hadra kelt seregnél ezek mint az Apostoli Szentszék külön megbízottai (delegátusai) gyakorolták a legfőbb egyházi joghatóságot. Amikor a béke helyreállt, a seregeknél alkalmazott világi vagy szerzetesi papok, protestáns lelkészek visszatértek eredeti állomáshelyeikre, zárdáikba. Az Apostoli Szentszék külön megbízottjának a joghatósága pedig megszűnt. A katonák, akár leszereltek, akár nem, annak a püspöknek a joghatósága alá kerültek, akinek a területén állomásoztak vagy laktak.

A harmincéves háború időszakából több ilyen delegátust, apostoli tábori helynököt ismerünk. 1623. augusztus 22-én történt Fastroyd Henrik arbei püspök kinevezése. (Arbe egy sziget Isztria partjánál.) Ot követte Hammer György magdeburgi segédpüspök 1634 elején. Azután 1639. június 6-án Marenzi Antal pedenai püspök (szintén Isztriából) következett. Levelezéseiből megismerhetjük az apostoli tábori helynök gondjait, nehézségeit és a tábori lelkészi munka eredményesebbé tételének az eszközeit. 1641-ben egy emlékiratot készített Lipót főherceg, fővezérhez, amelyben leírta, hogy milyen rettenetes mélyre süllyedt le a katonák vallásos élete. Marenzi nem elégszik meg a súlyos tények megállapításával, hanem megoldást is ajánl. 1641. április 22-én közzétette A tábori lelkészek szervezeti szahál~:atát és "Az ezredes urak kötelességeiről" szóló javaslatát. Marenzi nem sokáig maradt meg ebben a tisztségében, mert 1643. április 14-én ismét Fastroyd Henrik lett az apostoli tábori helynök. Ugyanakkor megjelent egy császári utasítás, amely elrendelte az alkalmatlan tábori lelkészek elbocsátását és meghagyta az ezred parancsnokainak, hogy a tábori lelkészt ne tekintsék házi lelkészüknek, hanem az egész ezred lelkészének. A Fastroyd által elindított katonalelkészi reformot saját maga nem tudta tovább folytatni, mert testi egészségi állapota arra kényszerítette. hogy megváljon a katonaságtól. Csak 3 hónapig volt a császári hadsereg lelkészeinek az élén. III. Ferdinánd már nem nevezett ki újabb tábori helynököt, hanem egy jobb megoldást keresett.