ADVENTI IDŐ

Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!
- mondja a ti Istenetek.
Szóljatok Jeruzsálem szívéhez,
és kiáltsátok neki,
hogy letelt szolgasága,
letörlesztette bűnét,
hiszen kétszeresen meglakolt az Úr kezétől
minden vétkéért!

 Egy hang kiált:

 "Készítsétek a pusztában az Úr útját,egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! Minden völgy emelkedjék fel,minden hegy és halom süllyedjen alá;a göröngyös legyen egyenessé,és a hegyláncok síksággá! Akkor kinyilvánul az Úr dicsősége,és látni fogja minden ember egyaránt. (Izajás 40,1-5)

Advent az új egyházi év kezdete, amely Advent 1. vasárnapjával kezdődik.

Márk evangélium 13,33-37

Vigyázzatok tehát, legyetek éberek és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő! Mint az ember, aki idegenbe készült: mikor elhagyta házát, hatalmat adott szolgáinak, mindenkinek a maga dolgában, az ajtónállónak pedig megparancsolta, hogy ébren legyen. Legyetek tehát éberek; nem tudjátok ugyanis, mikor jön el a ház ura, este-e vagy éjfélkor, kakasszókor vagy reggel; hogy amikor váratlanul eljön, alva ne találjon benneteket. S amit nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Legyetek éberek!'

Ez az idő bűnbánati időszak, azonban jellegében különbözik a nagyböjti időtől, amely inkább az egyéni elmélyülés alkalma, míg ádvent a közösség felé fordít minket. Éppen ezért ilyenkor az embernek jobban kell figyelnie azokra, akik között él, akik rászorultak és bármilyen ínséget szenvednek. Jézus mondta: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt25,40)

Izajás 61,1-2a.10-11

Az Úristen lelke van rajtam, mert felkent engem az Úr, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy bekötözzem a megtört szívűeket; hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, és a megkötözötteknek a börtön megnyitását; hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét és Istenünk bosszújának napját; hogy megvigasztaljak minden gyászolót; Örvendezve örvendek az Úrban, ujjong lelkem az én Istenemben, mert az üdvösség ruháiba öltöztetett engem, az igazság palástját terítette rám; mint a vőlegényre, aki fölteszi fejdíszét, és mint a menyasszonyra, aki ékszereivel díszíti magát. Mert amint a föld előhozza sarját, és amint a kert kisarjasztja veteményeit, úgy sarjaszt az Úristen igazságot, és dicséretet minden nemzet előtt.

Advent nem csak a gyerekek számára izgalmas, hanem a felnőtteknek is, hiszen Karácsony nekünk is Jézus születése okán a szeretet ünnepe, amikor hálát adunk azokért, akiket Isten nekünk adott és ránk bízott.

A vásárlási láz nem feledtetheti el velünk, hogy egy születésnapra készülünk. Eckhart mester mondta: „Hiába született meg Krisztus Betlehemben, ha nem születik meg a szívünkben is.” Számunkra ez Jézus kettős, sőt hármas eljövetele: megszületik a tér és idő meghatározott pontján, meg akar születni a szívünkben és el fog jönni a világ végén.

Pilinszky János: A várakozás szentsége

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Lukács evangélium 1,26-38

Isten pedig a hatodik hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea városába, amelynek Názáret a neve, egy szűzhöz, aki el volt jegyezve egy férfival. A neve József volt, Dávid házából, a szűz neve meg Mária. Bement hozzá az angyal, és így szólt: ,,Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled.' Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal pedig folytatta: ,,Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni [Iz 7,14]. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége' [2 Sám 7,13; Iz 9,6]. Mária erre megkérdezte az angyaltól: ,,Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?' Az angyal ezt felelte neki: ,,A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; azért a Szentet is, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak, mert Istennél semmi sem lehetetlen' [Ter 18,14; Jób 42,2]. Mária erre így szólt: ,,Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.' És eltávozott tőle az angyal.

Fekete István: Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.

Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.

Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.

A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok, égi Magasok...”

Mise végére egészen bemelegedett a templom; majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú Illés is – ugyanonnan –; bár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.

És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul... Amilyen kutya konok ember volt világéletében – gondolja Illés –, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.

Azután: csend.

Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.

 – Nem! – ijedt meg. – Ezt igazán nem szabad – és Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.

– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle... akár a halotté...

– Jóságos Isten, csak nem lett vele valami?!...
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról – csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát: – Hallod-e, Máté?
Máté felhorkan:
– No! – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?
– Én hát, mondom megnézlek, mert olyanformán ültél...
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni –, már elmúlott.
– Na, hál Istennek, hát akkor menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel az egyik kis pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
– Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.
– Csoda! – suttog a kis angyal.
– Hát bizony a mai világban...
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, régen voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom...
A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?
A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

Az OLVASMÁNYOS IMAÓRA himnusza az imaórák liturgiájában

Magasból érkező Ige,
Atyádtól fényként jössz ide;
a világ megmentőjeként
tűnő időben lépsz közénk.

Jöjj és szívünk világosítsd,
égő szerelmed lángra szítsd,
ha szól a hírnök szózata,
tisztuljon már a bűn sara.

Ha majd ítélsz a föld felett,
s a szívek titkát kémleled:
a rossz bűnhődik bűnökért,
ki jó volt országodba tér,

hozzánk ne férjen semmi vész,
bár méltán érne büntetés,
örök hazánk mégis legyen
a szentek között szüntelen.

Krisztus, kegyelmes nagy Király,

neked s Atyádnak tisztelet,

s a Szentléleknek is veled

időtlen századok során. Ámen.

Pilinszky János: Hitünk titkairól

Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár –  jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

A REGGELI DICSÉRET himnusza az imaórák liturgiájában

Harsanva szóló hang kiált,
szétoszlat már minden homályt,
elűzi messze álmaink;
az égből Krisztus fénye int.

Serkenjen már a szennyesen,
kábultan alvó értelem:
új csillag fénylik odafenn,
hogy minden átkot elvegyen.

A Bárányt küldi már az Ég
leróni adósságaink:
mindnyájan bűnbocsánatért
kiáltozzunk könnyek között.

Hogy majd ha fénye újra gyúl
s a földre félelem borul,
részünk ne büntetés legyen,
hanem jóságos védelem.

Atyának dicséret legyen
és Gyermekének győzelem,
s a boldog Lángot ővelük
örökre áldja énekünk. Ámen.

A négy gyertya meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.

Azt mondta az első :

- ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.  - Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.

A második azt mondta:

- ÉN VAGYOK A HIT! -  Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem.  - A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot. 

Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:

- ÉN A SZERETET VAGYOK! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. -  Ezzel ki is aludt.

Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:

- De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké! -  Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.

Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:

- Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.

 ÉN VAGYOK  A REMÉNY!

A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.

Az ESTI DICSÉRET himnusza az imaórák liturgiájában

Csillagvilágot alkotó,
hívőknek áldott fénysugár,
mi Megváltónk, jöjj, Krisztusunk,
és halld meg esdő sóhajunk.

Megszánva árva népedet,
nehogy halálban vesszen el,
a bűnre hoztál gyógyulást,
a fásult földnek újulást.

A vak világnak éjjelén
mint nászházából vőlegény
a tiszta Szűztől földre lépsz
ki zárt szentélyed volt előbb.

Erőd, hatalmad mindenek
tisztelvén térdet hajtanak,
az égiek s a földiek
szent Úrnak téged vallanak.

Hozzád könyörgünk, Krisztusunk,
ki egykor mint bíró ítélsz,
jöjj, hárítsd el ma őrizőn
az ártó ellen fegyverét.

Most néked, Krisztus, nagy Király,
s Atyádnak áldás, tisztelet,
magasztalja a Lelket is
a zengő ének szüntelen. Ámen