KARÁCSONY

URUNK SZÜLETÉSÉNEK ÜNNEPE

Karácsonykor elterjedt szokás a keresztény, és manapság a nem vallásos családokban is, megajándékozni szeretteinket.

December 24-én hagyományosan a családok egész nap böjtölnek (karácsony böjtje), és este fogyasztják el a böjti vacsorát, ami Európában a keresztény szokásoknak megfelelően főleg halból áll, majd csak december 25-én következik a karácsonyi ebéd vagy vacsora. Újabban kialakult hogy a rokonokkal, családtagokkal együtt ünnepelnek szenteste, a „karácsonyi vacsora” keretében.

Az evangéliumok hitvallásként íródtak. Olyan szemtanúk írták le Jézus életét, akik meggyőződtek arról, hogy Ő a próféták által megjövendölt és Isten által megígért Messiás, az Üdvözítő. Valójában hitvallásnak, és nem a mai értelemben vett beszámolónak szánták őket. Így historikus adatokat nem is lehet követelni a szövegen, legföljebb néhány történelmi fogódzópont következtethető ki belőle. Mindez azért lehetséges, mert nem csak adatokat nem akar közölni a Szentírás, de eltitkolni sem akarja azokat. Hozzávetőleges biztonsággal meg lehet állapítani Jézus születési évét, kb. Kr.e. 7-6. Történetileg igazolni lehet, hogy Názáretben nevelkedett stb. Azonban születésének pontos dátuma, ami eleve egy „modern” kérdés, hiszen még néhány száz évvel ezelőtt is érdektelen dolog volt, ma is kérdéses és kideríthetetlen. Jézus születésének időpontjáról azt mondhatjuk, hogy a pásztorok akkor éppen kint legeltettek a mezőn. Ez Palesztinában március-áprilistól novemberig történt. Így Jézus születésének szóba jöhető dátuma télen kívül bármi lehet: tavasz, nyár, vagy ősz.

Az első három évszázad keresztényei számára Jézus „születésnapja” összekapcsolódott azzal a hitvallással, hogy ki is Ő valójában. Kezdettől fogva olyan naphoz kötötték, aminek valami fontos jelentése van. Ez a nap január 6-a volt. Ekkor ünnepelték az Epifániát, Krisztus kinyilvánulását. Eredetileg ez egy eretnekek, a gnosztikusok által kreált ünnep volt, aminek több pogány, illetve archaikus előzménye és gyökere is kimutatható. Ezen a napon Dionysos (termékenység) ünnep volt, ami a nappalok látható meghosszabbodásával állt kapcsolatban. Alexandriában ezen a napon ünnepelték a szűz Korétól származó Aion születését, illetve ez a nap Osirisnek szentelt nap volt. Ezen az éjszakán ünnepelték azt is, hogy a Nílus vize megtelik különös csodaerővel. Így hát érthető, hogy erre a napra került Krisztus megkeresztelkedése, hogy a pogányokkal szemben hirdessék, Jézus az igazi isteni Lény, aki a földön megjelent, akinek „vízbelépése” adott annak valódi termékenyítő erőt, ami aztán a keresztelés gyakorlatához vezetett. Kelet hivatalos egyháza, amelyik bár harcolt a gnosztikusokkal és más eretnekekkel, mégis jó érzékkel átvett tőlük egyházi szokásokat. Ezek a gnosztikusok, Basilides tanítványai, január 6-án, Jézus epifániáját, istenségének megjelenését ünnepelték, mondván, hogy az isteni Krisztus csak Jézus megkeresztelkedésekor jelent meg a földön.

Az „ortodoxok”, akik Krisztus tulajdonképpeni megjelenését nem a megkeresztelkedéséhez kötötték, hanem születéséhez, hiszen Jézusban az Isten testben jelent meg köztünk, az epifániában ezt is kellett, hogy ünnepeljék. A 4. század elején Krisztus istenségével kapcsolatos viták során, egyre inkább fokozódott az igény, hogy Jézus születése is hangsúlyt kapjon, és liturgikusan is ünneplésre kerüljön, annak ellenére, hogy a születésnap megülése antik pogány hagyomány volt.

Így állítható, hogy a 4. század első felében az Egyház január 6-án epifániát ünnepelt, és ezzel Krisztus születését és megkeresztelkedését egymással összekapcsolta. Az eredeti keresztelési ünnepből semmit el nem vettek, csak hozzáadták a születés ünnepét.

Az ünnep lefolyása két részre osztható. Január 5-ről 6-ra virradó éjjel volt Jézus születésének ünnepe, a január 6-i nap pedig a keresztelkedés ünnepe.

Már ebben a liturgia történeti fázisban is szerepet kapott a fény szimbolikája. A sötétséget elűző, Krisztusban megjelent világosság képe, egyidős a kereszténységgel, és végig követhető az egész Újszövetségen.

A fény szimbolikája jelentős szerepet játszott Karácsony végleges dátumának kialakulásában. A 325-ös Niceai zsinat elítélte azokat a tanokat, amelyek szerint Jézus születésekor nem maga az Isten lett emberré. A zsinaton fontos szerepe és helye volt a római egyháznak, ahol Karácsonyt december 25-én kezdték ünnepelni, s ahonnan az új dátum elterjedt. December 25-e mellett szólt az a szempont, hogy így külön hangsúlyt kapott Krisztus test szerinti születése. Másrészt, ezen a napon egy fontos pogány ünnep volt; a Keletről beszüremkedett, és gyorsan nagy tért nyert Mithras, a legyőzhetetlen Nap ünnepe. Ezt az ünnepet „Mithras Sol Invictus”-nak nevezték, és annyira beleívódott a kultúrába az erős szimbolikája miatt, hogy még Nagy Szent Leó pápa is meg kellett hogy feddje azokat, akik ezen a napon a „Nap születését” ünnepelték Krisztus születése helyett.

Simeon úgy köszöntötte Jézust a Templomban, mint aki „világosságul jött a pogányok megvilágosítására.” A keresztények számára Ő az igazi Nap, aki teremtette azt.

Az új időpont kialakulásában szerepet játszott Nagy Konstantin birodalomépítő politikája, aki a kereszténységet azért támogatta, mert ennek szervezettsége, egyetemessége és átláthatósága alkalmassá tette a birodalom összetartására, míg a számtalan kusza pogány kultusz nem tudta biztosítani mindezt. Sokkal inkább jól fölfogott érdeke volt ez, mint meggyőződése és hite. Ezért igyekezett a Nap-kultuszt és a Krisztus-kultuszt egyesíteni.

Azzal, hogy Karácsony december 25-re került, egy ősi archaikus hagyomány került ismét a fölszínre. A december 25-e és Vízkereszt közötti 12 napot az elkövetkező 12 hónap előképének tekintették, ami viszont összefüggött a teremtés újévi megismétlésének gondolatával. Ez, bár pogány hiedelem, mégis utat talált magának a kereszténységen keresztül is, hiszen az a fölfogás, hogy a kozmosz veszélyeztetett ingatag valóság, amit a káosz állandó elnyeléssel fenyeget, s ezért megerősítendő, összefügg azzal a gondolattal, hogy meg kell ismételni az istenek példaadó cselekedetét, amit „ab illo tempore” tettek a világ teremtésekor, annyira hozzátartozik az emberiséghez, hogy a jungi értelemben vett kollektív tudattalan részének kell tekinteni. A fény és sötétség szimbolikája mellett ez a másik, olyan archaikus elem, amit Jézus születésének ünnepe magába fogadott.

Az archaikus szimbólumoknak másik nagy bokra Karácsony ikonográfiáját alakította ki. Úgy lehet tekinteni ezeket, mint a borostyánt, ami fölkúszik a fára. Szép, de vigyázni kell vele, mert előbb-utóbb megölheti a fát. Ezek a szimbólumok is könnyen önállósulhatnak, s akkor hitünk szent titkaiból puszta emberi szimbólumok lesznek. Ez a veszély a New Age, illetve a postmodern következtében, sajnos, egyre közelibb. Mégis érdemes vele foglalkozni velük, mert megmutatják, hogy a Kinyilatkoztatás hogyan használ föl mindent, ami emberi, s a kultúra, a psziché minden szimbóluma hogyan teljesedik be Krisztusban.

A Szentírás világosan leírja, hogy Jézus születése hogyan történt. Ikonográfiai szempontból Lukács evangéliumának a szövege a döntő. Ennek nyomán bontakozott ki Karácsony képi ábrázolása.

Először, inkább a pogány világ hódolatát, a háromkirályok imádását ábrázolták. Főleg a szarkofág domborműveken maradt fönt ez az ábrázolási típus, amelyik Jézus születését volt hivatva megjeleníteni. A későbbiek során önálló elemként is megjelent maga a születés: A szorosan bepólyált gyermek Jézus a jászolban, egy ökör, és egy szamár, valamint egy illetve több pásztor.

Eleinte, az ökör és szamár képe fontosabb motívuma volt az ábrázolásoknak, mint maga az Istenszülő, hiszen az Izaiás prófétánál olvasható sorok: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát, Izrael azonban nem ismer engem, népem nem ért meg” (Iz1,3) beteljesedésének tekintették Jézus születését.

Később, az Efezusi zsinaton, krisztológiai szempontok alapján, Theotokosznak (Istenszülő) nyilvánították Máriát, azaz kimondták, hogy ő Istenszülő, nem pedig antropotokosz (emberszülő), aki csak embert hozott a világra. Ettől kezdve Jézus kilétének, születése mibenlétének fontos „jele” Szűz Mária alakja, s így a karácsonyi ikonok szereplőjévé is vált.

A 6. századtól kezdődően Szent József is megjelenik a képeken, de ő is mindig mint tanúja, meghatározója Karácsony nagy misztériumának. Az események színtere istálló, oldalt nyitott cseréptető, ami elsősorban a nyugati ábrázolásokban terjedt el. A keleti egyházakban ugyanez barlanghoz kötődik, amit a különböző apokrifek (Biblián kívüli írások, a szó azt jelenti: rejtett, titkos) határoztak meg. A bizánci képtípusokban Máriát, az antik születés-ábrázolásoknak megfelelően, matracszerű fekhelyen pihenve mutatják, a szüléstől kimerülten. A barlang fölött, keleten, mindig ott a csillag, ami valójában a Mágusok imádásához tartozik, de szintén az apokrifek alapján a Születés-ábrázolásokon is jelen van. Ezt, a12. századtól kezdődően a nyugati egyház is átveszi.

Szintén az apokrifekből került át először a keleti ábrázolásokba, majd a nyugatiakba is, Zelominak és Salomenak, a két bábának az alakja. Az ő szerepeltetésük ugyancsak teológiai jelentőségű, amit az is alátámaszt, hogy bár Nyugaton ódzkodtak az apokrifektől, ez az elem mégis átkerült ide is, hiszen Salomeról följegyezték, hogy kételkedett a szűzi születésben, ezért büntetésből elszáradt a keze, de aztán Jézus meggyógyította. A bizánci ábrázolások jellemzője még a jászol és az oltár összekapcsolása, hiszen úgy is ábrázolták Jézus „bölcsőjét”, mint amihez magas fölépítmény tartozik, egy vagy több nyílással, ami a szentföldi zarándokok beszámolójára alapozódik. Ez a sajátosság a konkrét történelmi dimenzió mellett - hiszen viszonylag korai időponttól kezdve Betlehemben megtalálható az ilyen építmény -, az Eucharisztiára utal. Betlehem annyit jelent, mint „kenyér háza”, a jászol formája az oltárhoz hasonlít, s így Krisztusra, mint az Élet Kenyerére utal.

Van még egy érdekes visszatérő motívum, ami Keleten és Nyugaton egyaránt elterjedt. Ez Szent Józseffel kapcsolatos. Általában mezítláb, ülve ábrázolják, mint aki tépelődik, s egy pásztor-féle alak, a kísértő áll előtte, kezében bottal. Ilyenkor Ő a megkísértett, mondván: „kivirágozhat-e a bot, szülhet-e szűz”. A kísértésre József részéről az aszkézis a válasz, mint Mózesnél, aki levetett sarujával vallja meg, hogy szent ez a hely, mert maga Isten van jelen. Más ábrázolásokon harisnyája van a kezében, ami értelmezhető akár a föntiek szerint is, de úgy is, mint aki betakarni akarja a Gyermeket.

A reneszánsz hajnalán, a nyugati ikonográfiában, különböző hatások nyomán, archaikus elemek tünedeznek elő Karácsony ábrázolásában. A kolduló rendek, különösen a ferencesek prédikációi, fokozták az érzelmek szerepét, és a bensőségesség került előtérbe. A 14. századtól kezdve, az addig párhuzamosan futó, keleti és nyugati ábrázolások elkülönültek egymástól. Nyugaton a barlang képe háttérbe szorult, átadva helyét először a „sátortető” alatti ábrázolásnak, majd pedig az antik romok, illetve a szabad ég alatti oszlop képének. Mindez pedig összekapcsolódott egy megváltozott perspektívával, amit röviden úgy lehet összefoglalni: Mária térdel, esetleg egy oszlophoz támaszkodik, a gyermek Jézus a puszta földön fekszik, illetve némi szalmán vagy egy kis leplen, Szent József a Gyermek mellett, vagy hátrébb térdel, áll, kezében gyertyával, bár a képen nappali világosság ragyog. Az esemény a szabad ég alatt, antik romok előterében, vagy közöttük játszódik. Ez az ábrázolási mód, egyháztörténetileg, egyrészről, a Szent Bonaventúrának tulajdonított vízió nyomán alakult ki, amelyben a „Meditationes Vitae Christi” szerzője azt írja: „Amikor a szülés perce elközelgett, fölemelkedett a Szűz, és egy oszlophoz támaszkodott.” A látnok szerint Mária azért térdel, mert nem szenvedett úgy, mint a földi asszonyok, fájdalom nélkül hozta világra Gyermekét, majd utána imádta Őt. Ezt a típust erősítette meg egy szintén 14. századi misztikus, Svéd Szent Brigitta látomása: „Hirtelen, egyetlen pillanat alatt hozta világra Fiát, akiből elmondhatatlan fényesség áradt, ami a Naphoz sem hasonlítható, nemhogy a gyertyához, amivel József világított. Az isteni fény teljességgel elnyomta a gyertyavilágot… Azonnal láttam a dicső Gyermeket, aki ruhátlanul és fénylően ott feküdt a földön. Teste teljesen makulátlan volt. Hallottam az angyalok bájos énekét is. Amikor a Szűz érezte, hogy már megszületett a Gyermek, lehajtotta fejét, imára kulcsolta a kezét, és nagy áhítattal imádta Fiát.”

Ami különösen érdekes, ebben az ábrázolási módban, hogy gyakorlatilag minden elemében eltér az evangéliumok leírásától, és minden konkrét hatás ellenére, egészen ősi nézetek felszínre kerülését jelenti, aminek amúgy is kedvezett a renesance. A földre fektetés, illetve földre születés képe gyakorlatilag interetnikus sajátosságnak tekinthető minden földművelő kultúrában. A gyermek elsősorban a Földanyáé, az Anyafölddé, s ezért helyezik a megszületettet, illetve a haldoklót a „szülőföldre”. A vallástörténet ezt nevezi „humi positio”-nak, amit szinte mindenütt megtalálunk a világon. Számos szobor a születésistennőket (Eileithüia, Damia, Auxeia) térdelve mutatja be, pontosan egy olyan nő helyzetében, aki a földre szül. Az egyiptomi szövegekben a - földre tenni - annyit tenni, mint szülni. Könnyű megérteni e szokás vallási értelmét: a születés és a szülés, annak az aktusnak a mikrokozmikus változatai, amelyet a föld példamutatóan hajt végre.

Még elterjedtebb az újszülöttek földre fektetése, ami egyes európai országokban még ma is megtalálható szokás, amikor is a gyermeket először megfürdetik, azután bepólyázzák, és a földre fektetik. A szülés a föld termékenységének emberi változata, a nő termékenységének kozmikus mintája. Ez azt jelenti, hogy a Földanya mindent világrahozó termékenységgel bír.

Mindezek alapján mondhatjuk, hogy a reneszánsz elején kialakuló új képtípus visszatalált az ősi archaikus szimbólumokhoz, amelyek az emberi gondolkodás legmélyebb rendszerét jelenítik meg.

Ebből a szempontból különösen érdekes az oszlop szerepeltetése. Ennek a szimbólumnak keresztény jelentősége van. Az oszlop az Egyházat jelenti, amellyel a kereszténység épít. Az oszlop Jézus megostorozásánál is szerepet játszik. Születésénél a Gyermeket az oszlop mellett dicsőítik, halála előtt az oszlophoz kötözve ostorozzák. Ez az az oszlop, amit az angyalok szoktak a kezükben tartani. A romok jelentik az összedőlt antik világot, amin egy új világ épül, de jelentik Dávid király romba dőlt palotáját is, a királyi házat, amit Dávidfia, a Messiás fog helyreállítani. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa. Ha arra gondolunk, hogy a földre fektetés szimbolikája milyen mélyre nyúlik vissza, akkor az oszlop keresztény értelmezése mögött fölfedezhetjük az archaikusat, a jóval ősibbet. Ez az „axis mundi”, a világtengely. A föld körülötte válik lakhatóvá, s változik „világgá”. Az axis mundi jelöli ki mindig a világ közepét, mert az archaikus gondolkodású ember ott akar élni, ahol az ég a földdel kapcsolódik. Ez pedig csak a világ közepén valósulhat meg.

Az archaikus mítoszok szerint „az ember teremtésében a világ teremtése ismétlődik meg, ezért az első embert a „föld köldökében”, a világ középpontjában, a Paradicsomban, ami a „föld köldökén volt”, vagy Jeruzsálemben, kellett megteremteni. Ezt a középpontot pedig a különböző „axis mundi” reprezentánsok jelölik ki (létra, fa, hegy, oszlop stb.). Így azok az ábrázolások, ahol Jézus a földön fekszik, Édesanyja oszlopnak támaszkodik, vagy amellett térdel, kereszténységen kívüli, illetve azt megelőző szimbolikával rendelkeznek. Tehát Jézus születése a világ közepén történik.

Karácsony ikonográfiája szerteágazó szimbólum-bokor, ami különböző eredetű és jelentésű elemeket foglal magába. Mindez nem kisebbíti hitünket, az „abszolút Üdvözítőben”, Jézus Krisztusban, hiszen nekünk, keresztényeknek, Isten Megtestesülése teszi lehetővé, és biztosítja a szimbólumok érvényességét. Jézus Krisztusban teljesedik be a kultúra, a psziché, illetve az emberi természet minden igaz próbálkozása és törekvése, hiszen Ő az Igazság. Ezért nem kell megijedni, ha keresztény művészeten keresztül utat talál magának valami, ami tételesen nem keresztény.

Az Atyák tanítása szerint, az Isten a teremtéssel szétszórta az ige magvait a világban (logos spermatikois), ami mindenfelé kicsírázott, s különböző mértékben ugyan, de termést is hozott. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy Isten igaz Igéje maga jött el közénk, beteljesítve mindent, amire akár tudatosan, akár tudattalanul vágyunk. „Minden őáltala és őérte teremtetett.”  Karácsony ünnepe sokáig a templomi liturgia keretében élt, majd a 16. században a reformációval kezdett beköltözni a házakba és az ünnepeket és szertartásokat otthon is ünnepelték. Kialakult sok karácsonyi szokás, például a karácsonyfa-állítás. A 18. században már egész Németországban szokás volt karácsonyfát állítani. Innen jutott el a 19. században Ausztriába, majd egész Európába, a kivándorlókkal az Újvilágba, és így kezdett megtelepedni a keresztény világban.

A magyar karácsony szó a szláv korcun (átlépő) szóból származik; s e szó arra utal, hogy amikor a Nap a téli napfordulót átlépi, újból hosszabbodni kezdenek a nappalok. Magyarországon a 13. században már a mai, keresztény értelmében használták.

RÉSZLET A LUKÁCS SZERINTI EVANGÉLIUMBÓL

Azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quirinius, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.

Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: "Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket." Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: "Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!" Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: "Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott!" Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. Miután látták, az ezen gyermekről nekik mondottak alapján ismerték fel. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében egyeztette. A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik.

Amikor eltelt a nyolc nap és körülmetélték, a Jézus nevet adták neki, ahogy az angyal nevezte, mielőtt még a méhben megfogamzott volna.

Amikor elteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő volt írva: az anyaméhet megnyitó minden elsőszülött fiú az Úr szentjének hívatik, s az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát.

Íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: "Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek." Apja és anyja csodálkoztak azon, amit fiukról mondott. Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: "Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak - a te lelkedet is tőr járja át -, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai."

Volt egy Áser törzséből való, Anna nevű prófétaasszony, Fánuel leánya, aki már igen öreg volt. Hét évig élt férjével lánysága után, aztán özvegyen maradt. Már nyolcvannégy esztendős volt. Nem hagyta el a templomot soha, éjjel-nappal böjtben és imádságban szolgált. Ebben az órában is odajött, dicsőítette az Istent, és beszélt róla mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálem megváltását.

Miután így eleget tettek az Úr törvényének, lementek galileai városukba, Názáretbe. A gyermek pedig nőtt és erősödött, bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt vele.

Rónay György: BETLEHEM

Minden megíratott.
A próféták megmondtak mindent jóelőre.
De a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel

A te szíved még mindig várt valamit.
Egy rést az örök Rendelésen,
amelyen a szeretet kiosonhat.

József már fáradt volt, ledőlt egy kapuboltba,
de te csak mentél házról házra, kapuról kapura,
és zörgettél és könyörögtél
Nem magadért, hanem a Gyermekért,
hogy ne fázzék, ne szúrja szalma gyönge testét,
ahogy a próféták megírták
Mert a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel

Hisz van-e telt pohár, melynek színén egy szirom el ne férne még?
Ház, hol egy terhes asszonynak ne jutna még hely?
Lobbant a lámpaláng, amint az érdes kéz kutatva fölemelte:
„Hé, ki dörömböl itt! Takarodjatok koldusok! Nem csárda ez!”
A tárt kapun kidőlt a jó meleg s a zsíros sültek jó szaga.
S egy kard villant: sokféle martalóc bitangol szerteszét ilyenkor,
s a bölcs polgár vigyáz a házra.

Betlehem bezárkózott, szíve kővé keményedett a félelemtől
Mert azokban a napokban összeíratta a népét a Császár.
Elengedték a láncról a kutyákat, nagy szelindekek futkostak a hóban,
dühösen szimatoltak szűköltek mint a lelkiismeret.
Józsefnek fájt a lába, botjára támaszkodva baktatott
az érthetetlen éjszakában.

Az istálló felé, amely fölött már ott égett a Csillag.
A küszödön megállt, hátrahőkölt a vastag trágya-bűztől,
s tanácstalanul visszanézett.

Te már tudtad, hogy nincs segítség. Az emberek bezárták szívüket,
a Szeretet hiába könyörög, nem talál rajta rést.
Fájdalmak Emberét hozod világra nyomban, fájdalmak anyja vagy,

fájás nélkül szülő; amint a nyirkos szalmára lerogytál
s öled végtelen távolából meghallottad a koldus Újszülött
didergő zokogását.

RÉSZLET A MÁTÉ SZERINTI EVANGÉLIUMBÓL
 

Amikor Heródes király napjaiban Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek érkeztek Jeruzsálembe, és megkérdezték: "Hol van a zsidók most született királya? Mert láttuk csillagát felkeltében, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki." Amikor Heródes király meghallotta ezt, nyugtalanság fogta el, és vele együtt egész Jeruzsálemet. Azután összegyűjtötte a nép minden főpapját és írástudóját, és tudakozódott tőlük, hogy hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt felelték neki: "A júdeai Betlehemben, mert így van megírva a próféta által:  Júda földje, És te Betlehem semmiképp sem vagy a legkisebb mert belőled támad majd a fejedelem,".aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek' Akkor Heródes titokban magához hívta a bölcseket, és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Azután elküldte őket Betlehembe ezekkel a szavakkal: "Menjetek, tudakozódjatok pontosan a gyermek felől, és amikor megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki." Azok pedig, miután meghallgatták a királyt, elmentek. És íme, a csillag, amelyet felkeltében láttak, előttük haladt, majd mentében megállt fent, ahol a kisgyermek volt. Mikor a csillagot meglátták, örvendeni kezdtek igen nagy örömmel. Azután bementek a házba. Meglátták a kisgyermeket anyjával, Máriával, és a földre borulva hódoltak neki. Majd felnyitották kincsesládáikat és adományokat ajánlottak föl neki, aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban intést kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba. Miután ők elvonultak, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában és így szólt: "Kelj föl, vedd magad mellé a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba! Maradj ott, amíg nem szólok neked! Heródes ugyanis keresni fogja a kisgyermeket, hogy megölje őt." Erre ő fölkelt, éjjel maga mellé vette a gyermeket és anyját, és eltávozott Egyiptomba. Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott:."Egyiptomból hívtam ki fiamat" Akkor Heródes, látva, hogy kijátszották a bölcsek, nagy haragra lobbant, és embereit elküldve megölette az összes fiúgyermeket Betlehemben és annak egész környékén kétévestől lefelé, annak az időnek megfelelően, amelyet megtudakolt a bölcsektől. Így beteljesedett az ige, amit Jeremiás próféta mondott: 'Hang hallatszik Rámában,nagy sírás és jajgatás:Ráchel siratja fiait,és nem akar vigasztalódni,'.mert nincsenek többé Amikor Heródes bevégezte életét, íme, az Úr angyala megjelent álmában Józsefnek Egyiptomban és így szólt: "Kelj föl, vedd magad mellé a kisgyermeket és anyját, és menj Izrael földjére. Meghaltak ugyanis, akik a gyermek életére törtek." Ő fölkelt, maga mellé vette a kisgyermeket és annak anyját, és bement Izrael földjére. Mivel meghallotta, hogy Arkelausz uralkodik Júdeában apja, Heródes helyett, félt odamenni. Miután álmában intést kapott, eltávozott Galilea vidékeire. Odaérve egy Názáretnek nevezett városban telepedett le, hogy így beteljesedjék, amit a próféták mondtak: ""Názáretinek fogják hívni."

Pilinszky János: Az első karácsony óta…

Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy fölfaljuk egymást; azt, hogy a természet „rendje” egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló.

És ebbe a kegyetlen rendbe „lépett be”, megszületvén és megtestesülvén Isten Báránya, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A „vérző gúlán” mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, hogy „fölfaljuk egymást”. Azt mondta inkább, hogy mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt, a világban, e „vérző gúlán” belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi ételként és valódi italként osztotta szét magát – mindannyiunknak példát mutatva.

Az első Karácsony, a Fiúisten megtestesülése óta mindenek prédája helyett mindenek ételévé, táplálékává lettünk, s tudjuk, hogy a természet rettenetes törvénye mögött valójában a szeretet örökös áldozása a végső realitás.

Pilinszky János: Karácsonyi gondolatok

(részlet)

Egész létünk a szeretet isteni „túlkapásainak” a drámája. Ennek a drámának áll mintegy centrumában a megtestesülés titka az isteni ártatlanság makulátlanul tiszta jegyeivel. Így – a teremtő lemondás jegyében – a karácsony egyszerre az egész teremtés elfogadásának és szeretetben való fölülmúlásának az ünnepe. Isten szeretete és szabadsága a valóságos helye: innét univerzalitása. Ezért, hogy jó hírével mindent bevilágít, hogy térben és időben minden – ami szép és igaz – tudva, nem tudva feléje mutat, s méltán meríthet világosságot belőle.

De mint a szívünkben lakó isteni szikra, tiszta szeretet: a megtestesült Isten is csak szinte észrevétlenül léphetett közénk. Igaz: kicsiny, mérhetetlenül kicsiny fény ez – de reális. Ugyanaz a szelídség, mely engedelmességre bírta a teremtett univerzumot, és gyengédségének erejével a kereszt vereségén túl meggyőzte a világot.

A karácsonyi bölcsőben a kisdedek ártatlanságával fekszik ez az ártatlan Isten, kinek szeretete soha többé nem hagyja nyugton szívünket. Békéje örök kísértője minden békétlenségnek, szelídsége minden háborúságnak. A karácsonyi ünnep külsősége mit se ér e tiszta, ártatlan és egyetemes szeretet nélkül. Vajon valaha is meg fogja teremni valódi gyümölcseit közöttünk?

Pilinszky János: Katolikus szemmel

A karácsony úgy érkezik meg minden esztendőben, mint maga a decemberi hónap, havával és téli gondjaival, költészetével. Akár a telet, mintha az ünnepeket is elegendő volna rábíznunk a csillagok járására, hogy a nagy égi mechanizmus engedelmesen, évről évre meghozza számunkra. De ez nem így van. Az ünnep nem csak „ránk köszönt”, az ünnepet ki is kell érdemelnünk.

Annak, akinek az ünnepet már csak az idő körforgása hozza meg, annak számára lassan kihűl a karácsony melege, kiürül jelentése, míg végül kínos teherré válik.

Az ember kivételes lény. Pillanatról pillanatra rászabott életét, azt, amitől percre se tud megszabadulni, kell pillanatról pillanatra kiérdemelnie, megtalálnia. Életünk e terhes és fölemelő ellentmondásának egyik legszebb diadala, értékmérője: a valóban megtalált ünnep. Azt jelenti, hogy a gépieset, a közönyöset, a mereven ránk szabottat sikerült szabadsággá, értelemmé, szépséggé emelnünk. A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a „pillanat” nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.

Amikor kihagy az ünnepből a megemelő többlet, ebben valami mélyebb és alapvetőbb baj árulja el magát. Egész hitünket, annak mélységét, forrását kell megvizsgálnunk. Harcba kell szállnunk azért, ami elveszett, hogy a járulékos elemek nyomasztó romhalmaza alól ismét kiszabadítsuk a lényeget: emberi időnk isteni jelentését.

De ehhez ismét egész hit kell, s nemcsak az adott egy-két nap, hanem az egész esztendő erőfeszítése, istenkeresése.

A tét nem kevesebb: vissza tudunk-e találni a valódi evangéliumi hit és szeretet vonzásába, vagy mind kilátástalanabbul messze sodródunk tőle. Életünk monoton körforgását számunkra egyedül ez a tengely emelheti az öröklét jelképévé, a mennyei körök előképévé.

Szabó Magda: Ókút

(részlet)

Megvoltak a magunk sajátos szokásai. Anyám minden süteményt jóval hamarabb megsütött, mint megjött volna az ünnep, nagy papírdobozba borította, s kinn hagyta a tüllajtós kamaraszekrényben, amelyből karácsonyig az utolsó szemig mindent kiettünk, dacosan lázadva az ünnep minden olyan megfogalmazása ellen, hogy ahhoz valamifajta, pláne rituális étel szükséges. „A karácsony – mondta apám – lelkiállapot, nem étkezés.” Nem is volt nálunk szentestére egy falat sütemény se már, mikor boldog ünnepeket kívánni mentünk ünnep első napján, minden háziasszony elragadtatva nézett bennünket, mert mi voltunk az egyedüli vendégek, akik rávetették magukat a beiglire, és boldogan felfalták, amit elibük raktak. Gyönyörű karácsonyaink voltak, író szüleim játékos kedvét viselték magukon; nem ajándékok, inkább jellegük, szagok, hangulatok emléke rögzült bennem, fény, sziporkázó ezüst meg pattogó kályhatűz apró neszei, a kemény december ragyogásában. Odakinn mint valami orgona, mereszti öles jégcsap sípjait az eresz, a szél tép ajtót-ablakot, marokra fogja a havat, górálja az üveget, apám a fa alatt Krisztus urunknak áldott születéséről énekel, ezermester kezével betlehemet fabrikál, kifaragja a szent családot puha fenyőfából, s gyöngéd ujjakkal vattaágyat vet a pici Jézusnak, akinek jászlát tehénkék és szamárkák szagolgatják.

Babits Mihály: Csillag után

Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok...
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton -
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
»Aranyad tilos kivinni!«
szólna ott a vámos rám.
»Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.«
Százszor megállítanának, -
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal
keserüszagu mirrhámmal
kenném véres lábadat.



A karácsonyi időszak himnuszai a zsolozsmában
 

OLVASMÁNYOS IMAÓRA

Örök Istenség ragyogása, Krisztus,
életet, fényt hoz a világba jöttöd,
gyógyul az ember, örök üdvösségünk
ajtaja tárul.

Angyali kórus dalolása hallik,
himnuszuk hangja új korokat hirdet:
Jó Atyánk, néked odafenn dicsőség,
s béke a földön.

Kisdedként fekszel, Ura a világnak,
tiszta gyümölcse makulátlan méhnek,
Krisztus, a győztes szeretet hatalmát
hozd le a földre.

Otthonunk ég lett, születésed adta,
testet öltöttél: közülünk egy lettél.
Újítsd meg szívünk, szeretettel láncold
újra magadhoz.

Lásd közösségünk dala ujjongással
angyalok boldog örömében részt vesz,
az Atyát, téged s a Szeretet Lelkét
áldva dicséri. Ámen.

REGGELI DICSÉRET

Kelet s Nyugat határa közt:
a nagyvilágon mindenütt,
dicsérjük mind Krisztus királyt,
Szűz Máriának szent Fiát.

Világ teremtő Istene
a szolga testét vette fel,
testével testünk váltja meg,
hogy műve így ne vesszen el.

A szűzi testnek templomát
az ég kegyelme járja át:
a lányka méhe befogad
felfoghatatlan titkokat.

A tiszta szívnek otthona
egyszerre Isten temploma;
férfit nem ismer, folttalan
szó hallatán Fiút fogan.

A Szűz megszülte Gyermekét,
kit Gábor angyal hirdetett
s bezárva még a méh ölén
János repesve erezett.

Nem bánja: szalmán fektetik,
nem borzad: jászolba teszik.
Ki táplál minden madarat,
kevéske tejjel jóllakik.

Az égi kórus ünnepel,
dicséri Istent víg dala,
a pásztorok közt megjelent
a nagy Mindenség Pásztora.

Jézus, magasztal énekünk,
ki Szűztől születtél nekünk:
Atyádat és Szentlelkedet
örökre dicsérjük veled. Ámen.

ESTI DICSÉRET

Világ váltsága, Krisztusunk,
Atyának egyszülött Fia,
szent születésed mily csoda,
megelőz minden kezdetet.

Atyádnak fényessége vagy,
e földön egyetlen remény:
e nagyvilág hozzád kiált,
hallgasd meg szolgáid szavát.

Ó, Üdvözítő, ne feledd,
hogy szűz Anyától testedet
magadra öltve közülünk,
egy lettél egykor mivelünk.

így tanúsítja ez a nap,
mely minden évben visszatér:
az Atya küldött el közénk,
a világ üdvösségeként.

őt áldja ég, föld, tengerek,
mindaz, mi bennük létezik,
jöttöd szerzőjét áldva most
dicsérő dalban zengenek.

Mi is, kiknek kicsorduló
szent véred adott életet,
ma születésed ünnepén
új dallal hódolunk neked.

Jézus, magasztal énekünk,
ki Szűztói születtél nekünk:
Atyádat és Szentlelkedet
örökre dicsérjük veled. Ámen.

Gaál Szilárd: Karácsony éjjel

Elmondom nektek a csodát,
Azt a csillagos, téli éjszakát,
Amikor bölcső lett a jászol,
Együtt térdelt király s a pásztor,
Amikor üstökös ragyog.
Nem látta még se föld, se ég,
Sem a messze tűnt századok,
Megnyílt a menny,
S Földön, lenn
Jászolhoz gyűltek az angyalok.
Azon az éjjen a világ
Látta, hogy egyszülött fiát
Jászol ölébe tette.
A csodát ámulta minden,
Gyermekké lett az Isten.
Rég volt, bizony.
Mégis, azon a szent napon
Azóta csodák történnek,
Ha újra szól a régi ének,
Angyal suhan a város felett.
Mikor a szív nagyobbat dobban,
Zöld ágak között gyertya lobban,
Csodát kutat a sok gyerek.
Míg a szemükben égi a fény,
Tudni fogod, hogy van remény.