SZENTESTE

Ádám, Éva  napja

Karácsony böjtje, másként Ádám-Éva napja, két ünnepi mozzanatot foglal magában, amelyet az Egyház liturgikus körültekintéssel kapcsolt össze.

Egyrészt bibliai ősszüleinknek, Ádámnak és Évának a neve napja és emlékezete: a karácsonyi misztériumjáték és ünnepi szimbolika forrása.

Másfelől az Ószövetség megváltatlan világából, Adám és Éva örökségéből az új Ádám fogadására, egyúttal a halott természet életre igézésére, a kezdődő új esztendőre, továbbá az emberi megújulásra való előkészület, vigília: archaikus emberi követelményei szerint, de szakrális-liturgikus értelemben is.

A Biblia nem árulja el, hogy a jó és rossz tudásának fája milyen gyümölcsöt termett, csak arról tudósít, hogy a bűnbe esettek fügefalevéllel takarták el fölfedezett szégyenüket. Az ókori zsidó szentírás-magyarázók óriás búzaszárnak, szőlőtőkének, ethrogfának (citrus medica), datolyapálmának hitték. A köztudatban mégis úgy él, hogy „annak a fának” a gyümölcse, amelybe harapva az első emberpár a bűnt is megízlelte, csakis alma lehetett.

Ez az értelmezés jellegzetesen európai, csak hellenisztikus hatás alatt álló keresztény agyában születhetett. Az alma a Biblia földjén nem őshonos növény. A birsalma viszont igen (az idősebb Plinius, a legnagyobb ókori természettudós a birsalmát nevezi „aranyalmának”), és vele egyetemben mindazok, amelyeket a midrások említenek, úgyszintén, és ezek a kultuszban is jelentős szerepet töltöttek be.

Magnificat

A Boldogságos Szűz Hálaéneke, a Magnificat a Szentírásból vett dicsőítés: Mária ezzel válaszol rokona, Erzsébet köszöntésére, s magasztalja Istent megváltó művéért (Lk 1,47-55). Már az őskeresztényeknél az Egyház hálaadó éneke, s azóta is imádkozzuk az esti zsolozsmában, a közösségi és magán imádságokban.

Magasztalja lelkem az Urat,

és szívem ujjong üdvözítő Istenemben.

Tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát:

Íme ezentúl boldognak hirdetnek az összes nemzedékek,

mert nagyot művelt velem ő, aki Hatalmas:

ő, akit Szentnek hívunk.

Nemzedékről nemzedékre megmarad irgalma azokon, akik istenfélők.

Csodát művelt erős karjával:

a kevélykedőket széjjelszórta, hatalmasokat elűzött trónjukról,

kicsinyeket pedig felmagasztalt;

az éhezőket minden jóval betölti,

a gazdagokat elbocsátja üres kézzel.

Gondjába vette gyermekét, Izraelt:

megemlékezett irgalmáról,

melyet atyáinknak hajdan megígért,

Ábrahámnak és utódainak mindörökké.

Jókai Anna: Madách szava

(részlet)

Nincsen földi édenkertünk, Éva nem kiálthat: „élni, élni: mily édes, mi szép!” – mert az élet kemény. Úgy tetszik, túl vagyunk a falanszteren, s mintha csúsznánk a londoni színbe vissza. Pedig most Madách megíratlan jelene várakozik előttünk: nem a Földtől való felelőtlen elszakadás meddő kalandja, s reméljük nem a Naptól elhagyott embervilág bamba halála, hanem valami más. Nem vissza a vásáros, talmi, pusztán üzleti létbe, hanem az út előbbre visz: előbbre kéne, hogy vigyen. Oda, ahová a sorsából kiszakadni vágyó Ádám visszapottyan: az eszkimó rémlátomást megelőző, tizenharmadik szín megíratlan végére. A szörnyű tanulságok utáni újrakezdés lehetőségéhez. Ebben van a kor felelőssége: ez az a fehér folt, amit még a madáchi lángelme is üresen hagyott: mi legyen a csalódott, hitében mégis makacs Ádámmal és az ő téveteg „Évájával”, mi legyen a nyugati közömbösségből és a keleti erőszakosságból egyaránt kiábrándult emberiséggel? Hogyan éljünk mint végre szabad személyiségek úgy, hogy a mindenkori másik iránti figyelem és részvét ne vesszen ki a szívünkből? Hogyan csináljunk szükségszerű, átgondolt földi programot e sokat szenvedett országnak úgy, hogy ez a program a szellem szférájában is igaz, érvényes legyen? Ez a huszonegyedik század feladata: az isteni lecke, amire Madáchnak sem volt receptje: csak sugalmazza óvatos terápiáit a kíméletlen látleletek közepette.

Juhász Gyula: Ádám halála

A rögön ült s a csillagokba nézett,

Melyek az Édenkertben is ragyogtak,

Ó, messze, távol, gyönyörű igézet

És érezte, hogy már nem látja holnap.

A verejték ült fáradt homlokára,

Mely egykor az üdv fényében derengett,

Már közeleg a bokrok közt halála,

Mint az angyal, ki elvevé a kertet.

A szelíd Ábel hívja nyugovóra,

Ki a komor Kainnal egy a földben

S míg tekintete a mezőre röppen,

Eszébe jut az első boldog óra,

Mikor Évának a szemébe nézett

És érzi: ez volt a vég és enyészet!

Pilinszky János: Sarokkő

Isten nem belépett a világba, hanem beleszületett, semmivel se másképp és különbül, mint ahogy a földbe rejtett és hó alatti mag megmozdul, kikel és szárat hajt tavaszkor. Semmivel se másképpen – de hogy ez a másképp önmagában is mekkora csoda, arról ma még alig tudunk valamit. Amikor Szent Pál azt írta, hogy az egész mindenség áhítozik a megváltás után, mélységesen többet tudott a mindenség természetéről, mint azok a „naiv” tudósok, kik gőgjük és depressziójuk csúcsán úgy vélték, hogy a mindenség egy nagy üresjáratú mechanikus szerkezet, afféle kozmikus vekker, aminek anyagában véletlenül és főként szervetlenül teng-leng a parányi emberiség, mint holmi kondérnyi ehetetlen masszában.

Ilyen értelemben Jézus születésének és fogantatásának csodája nemcsak önmagában szívmelengető titka létünknek – de egyúttal arra is ösztökéli az embert, hogy igyekezzen minél mélyebben, minél szervesebben és minél organikusabban érteni és szeretni az univerzumot, a teremtés egészét. Régi gondolatom, hogy például a görög templom, a román templom vagy a gótikus katedrális lényegében egy-egy világmodell, s mint ilyen, mérhetetlenül több (szervesebb) a XIX. század bármelyik vekker-modelljénél. Persze, rettenetes, hogy még a hívők is Märklin-utópiákkal igyekeznek igazolni hitüket. Ahelyett, hogy elgondolkoznának azon, mi is egy élő sejt, mi is egy élő és megmozduló csecsemő? Hogy a látszatra élettelen, de királyian létező kövek és csillagok között ugyan mi is az az összekötő vonal, az a közös áhítozás, amiről Pál beszél? Hogy vajon mi is az a tűz, ami Istent teremtő Istenné és megtestesült Istenné tette – alacsonyította-emelte? Hogy miért is képesek egyes korok valódi világmodelleket emelni, míg más korok nem? Hogy a nagy csoda valójában egy „közönséges” csecsemő megszületése. Mert az, hogy Isten megszületett Betlehemben, igazán nem titka, rejtélye a teremtésnek, hanem ennyi titok, születés, rejtély után egyetlen világos szava, sarokköve, magyarázata.

Pilinszky János: Tűz és szalma

Kik veszik körül a betlehemi jászolt? Nem a történetit, a valóságosat, hanem azt, ami a századok során a képzőművészeti alkotásokban realizálódott? Valamennyien ismerjük őket: az angyalokat és a csillagot, a barlangot és a barmokat, a pásztorokat és a térdeplő három királyt. S tudjuk azt is: a valóságban némileg másképp történt. A képzelet kikerekítette és átalakította a valóságot.

De épp ez az érdekes: hogy mivel övezte körül a képzelet az Evangélium beszámolóját? Mit és kiket állított a karácsonyéj bölcsője köré?

A teljes létet. A teremtő Isten köré a teljes teremtett valóságot. A csillag: a kozmosz küldötte, minden csillag nevében. Az angyalok: a láthatatlan erők és szellemek képviselői. A barlang: a föld, amely szívéig megnyílt az Újszülött fogadására. (Vele a föld öle van jelen: melegével és minden terményével.) A barmok: az állatvilág. A szalma (ugyanaz, ami a barmok párája – lehelete): a növényvilág melengető jelenléte. A pásztorok és a királyok: az egész emberiség.

Ebben a legendás együttesben némán az is benne van – tudatosan vagy öntudatlanul –, hogy Jézus a megtestesüléssel közvetve az egész teremtett világot magára öltötte. Az emberi testtel az egész anyagi világgal való testvéri összefüggést, a test egyetemes súlyát, az anyagnak egyetemes köntösét, amelyet a nehézkedés roppant öltései fognak egybe.

Az emberiség ezzel nemcsak tulajdon életét, hanem magát az egész létet is a Kisded vállaira helyezte. Jászolábrázolásával így vall, erről tanúskodik maga az ember.

Betlehem

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

Ki Betlehemben született ez este,

A jászol almán, kis hajléktalan,

Szelíd barmok közt, édes bambino,

Kit csordapásztoroknak éneke

Köszöntött angyaloknak énekével.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

Hogy anyja az Úr szolgáló leánya

És apja ács volt, dolgozó szegény.

És nem találtak más födélt az éjjel

A városvégi istállón kivül.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

Kit a komor Sibillák megígértek,

Kit a szelíd Vergilius jövendölt

S akit rab népek vártak, szabadítót.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

A betlehemi kisded jászolára,

Amely fölött nagyobb fény tündökölt,

Mint minden földi paloták fölött.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

Augustus Caesar birodalma elmúlt,

Az ég és föld elmúlnak, de e jászol

Szelíd világa mindent túlragyog.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,

A kerek föld mindegyik gyermekéhez

Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

És hallgassátok meg az angyalok

És pásztorok koncertjét, mely e szent éj

Ezerkilencszázhuszonhároméves

Távolságából is szívünkbe zeng.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

S gondoljatok rá holnap és minden áldott

Napján e múló életnek s legyen

A betlehemi énekből öröm,

A karácsonyi álomból valóság

És békessége már az embereknek!

Szabó Magda: Ókút

A mi házunkban nem angyalt vártak legkisebb koromban sem.

Nagyapám szigorú pap volt, apámat úgy nevelte, hogy kisfiúként is tudja: a karácsony a szeretet ünnepe ugyan, ám a fenyőfával, ajándékokkal érkező Bambino-Jézuska fogalma összebékíthetetlen Jézus magasztos alakjával, és a karácsony semmit nem veszít a ragyogásából, ha hús-vér emberek gyújtják meg a fényeit, nem mennyei kezek. Apám így szokta meg, így plántálta át a maga otthonába, s talán sose realizálta, mekkora örömet szerzett nekem ezzel. Micsoda büszke és boldogító érzés volt, mikor ott kopogtam a jeges utcán, mentem vele karácsonyfát venni, szagolgattam, öleltem, simogattam, s előre láttam, még ott, a piacon, amint majd feláll fektéből, megrázza magát, sziporkázni kezd a szobában. Külön boldogság volt, hogy láthattam kialakulni végleges formáját, hogy díszíthettem, dolgozhattam rajta. Kevés ért fel későbbi élményeim között azoknak a délutánoknak az elragadtatásával, mikor az asztal körül ültünk valamennyien, diót aranyoztunk aranyfüsttel, papírláncot ragasztottunk apám ügyes keze útmutatása mellett, vattapelyheket fűztünk cérnára, s hintettünk meg ragacsos ezüstporral. Engem karácsony estéjén nem csukott ajtószárnyak mögül kihangzó csengőszó hívott be a szikrázó fához, ott állhattam, mikor anyám meggyújtotta a gyertyákat, a csillagszórót, s érezhettem, hogy a semmiből, a papír-ezüstszál-üveggömb élettelenségből, egy feldíszített fa fényei között hogy lesz csakugyan ünnep, a családé, az otthonunké, a biztonságé.

Dienes Valéria: Magnificat

Magasztalja lelkem az én Uramat,

örvendezve élek szárnyai alatt,

szolgálója lettem, lepillantott rám,

alázattal zengi dicséretét szám.

Ami velem történt, nem volt soha még,

boldognak mond engem minden nemzedék,

nagyot művelt rajtam hatalmas keze,

jóságában százszor szent az Ő neve.

Irgalma leárad, népünkre borul,

félelmünkre válasz, és szívünkre hull,

mindenható karja, csak egyet suhint,

s a kevélykedőket széjjelszórja mind.

Letöri a gőgöst képzelt magasán,

alázatos hívét áldja trónusán,

éhezőknek étket tele kézzel ád,

de a gazdagoktól zárja kapuját.

Igazak dolgára örök gondja van,

szívén hordja népét nagy irgalmasan,

atyáinkhoz szólott évezreken át,

benne bízó népe ismerte szavát.

Dicsőség az Úrnak, áldjuk az Atyát,

Fiút és a Lelket századokon át!

tudom, hogy mit adtál: töviskoronát,

áldott légy ma érte, s minden koron át!

KRISZTUS,

Istennek megtestesült Fia!

Érted és miattad szépek

évszakok szerint a fák,

érted és miattad szép

a hóesés és a rügyfakadás,

a madarak őszi és tavaszi vonulása;

érted és miattad hord üzenetet

egy-egy hullócsillag

s a  november végén lehulló

vöröses bíbor falevél.

Érted és miattad maradnak

zöldek a fenyvesek,

és felzúgnak, mint az orgona,

ha átfúj rajtuk a téli szél.

Érted és miattad ragyog még a Nap,

szikrázó fényével itatva a bús téli tájat,

érted és miattad mozdul az egysejtű lény,

és valami ősi programnak engedelmeskedve bontakozik.

Érted és miattad csillan meg az ember szemében az érteni tudás fénye

és arcán a szeretet mosolya.

Mert kezdettől fogva Karácsony van a mindenségben,

angyalok ezrei énekelnek,

és minden várakozik

ködébe burkolózva évmilliók adventjének.

Ó, szentséges Megtestesülés!

Nélküled értelme semminek sincsen,

se jóra törekvésnek, se szépségnek, se igazságnak.

Te vagy mindennek, ami csak létezik, titokzatos célja,

rejtett értelme, belső fénye és melegsége.

Hogyan panaszkodhatnék ezentúl, hogy nem tudok imádkozni,

hogy jelenlétedről újra meg újra megfeledkezem, Jézusom,

mikor minden benned, érted és miattad létezik,

te vagy az anyag szívének titka.

Az Úr legyen veletek, minden létezővel,

emeljük fel együtt szívünket az Úrhoz,

s adjunk hálát Urunknak, Istenünknek!

Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös,

hogy mindenütt:

a gigantikus csillagvilágban és a vírusok világában,

az angyalok láthatatlan világában és a látható anyagban,

a teremtés minden kis zugában

hálát adjunk néked, szentséges Atyánk,

Fiad, a mi Urunk és testvérünk, Jézus Krisztus által,

akiben, aki miatt és akiért létezünk,

kezdet óta az angyalok, majd a föld és az ég,

azután a növények, állatok és végül az ember,

ki Lelkedet árasztotta belénk,

hogy benne mi is fiaiddá legyünk

és képesek legyünk hálát adni néked,

mindenkor:

reggel, délben, este és éjszaka,

fiatalon és öregen,

dolgozva, küzdve és szenvedve,

boldogan vagy a levertség kábulatában,

életünk teljében vagy a halál kapujában,

hiszen dicsőséged betölti a mennyet és a földet,

s e dicsőség nem más,

mint a Megtestesülésnek a világmindenségben foszforeszkáló ragyogása.

Mindenkor hálát adunk néked,

míg ajkunk el nem némul,

szívünk utolsót nem dobban;

de halálos ágyunk mellett ott áll majd a következő nemzedék,

hogy rögtön átvegye tőlünk a szüntelen dicséret énekét,

mert ha a dicséret szava csak egy pillanatra is elhallgatna a teremtésben,

a semmibe zuhannánk vissza

vagy az örök kárhozatba, ahol nincsen dicsőítő ének.

A mindig és mindenkor felszálló hála

csak a te szent Fiadban áll össze egyetlen hozzád méltó énekké,

ő teszi teljessé a mi akadozó, kimaradozó dicséretünket,

és örök hűségével, fiúi szeretetével fölemeli hozzád.

Áraszd ránk Szentlelkedet, hogy az egyetemes,

kozmikus prefációt örökké együtt zenghessük szent Fiaddal,

szünet nélkül mondva:

Sanctus,

Sanctus,

Sanctus!

 dr. Barsi Balázs OFM