A MAGYAR KULTÚRA NAPJA - A HIMNUSZ SZÜLETÉS NAPJA    

Kölcsey Ferenc: Hymnus

 A magyar nép zivataros századaiból

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!


Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.


Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.


Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.


Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!


Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját e hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.


Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!


Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

A nemzeti himnuszok elődei azok a fennkölt hangulatú versek és egyházi énekek voltak, amelyeket a XVI. századtól kezdve Európa-szerte énekeltek a templomokban. Ezekből a dallamokból alakultak ki az egy-egy nagy közösségben énekelt néphimnuszok, majd szerencsés esetben a nemzeti himnuszok.

Magyarországon a XVIII. században két néphimnuszként énekelt vallásos dal is elterjedt, sokan ismerték, tartalmát mélyen átérezték, egyetértettek vele. Régi énekeskönyvekben megtalálható volt az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga” és a „Boldogasszony anyánk” kezdetű ének; az egyaránt fontos fohászokat együtt tudták énekelni.

A XIX. század elején hivatalos alkalmakkor Magyarországon is az osztrák császárhimnusz csendült föl mint az országot jelképező közösségi dal. De ebben az időben már gyakran felhangzott a Rákóczi-nóta vagy a Rákóczi-induló is, mint a magyarság kifejezője.

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-re keltezve írta meg a „Hymnus”-t. Azt a versét, amely egymagában örökre megőrizte volna nevét, ha semmi mást nem is írt volna. Irodalomtörténészek kimutatták, hogy a költemény valószínűleg nem egyetlen napon született. Egyes gondolatok, kifejezések föllelhetők Kölcsey korábbi műveiben, más gondolatok pedig a még korábbi magyar irodalomban. A költő kivételes érzékenysége tudta összesűríteni tökéletes tartalmi és formai egységbe mindazt, ami egy nép sok évszázados történelmében fontos. A vers olyan érzelmi telítettségű, hogy egyesek pesszimizmust, mások egyenesen a jövő további eredményes harcaiban való bizakodást olvasnak ki belőle.

A magyaroknak még egy nagy mű kínálkozott a himnuszi rangra: Vörösmarty Mihály „Szózat”-a. Megjelenésekor, 1836-ban így ajánlják mindenki figyelmébe – már akihez eljutott az Auróra című almanach -: „...reményljük, nem fog elhangzani figyelem 's hatás nélkül, és ohajtjuk is, hogy a szózat tettet szüljön...” A versek és a röviden idézett kommentár nagyon jól érzékeltetik a korabeli hangulatot, a gondolkodás irányait, a feszültséget, az immár nemzeti önbecsülésre építő tenni akarást.

Ebben a helyzetben akadt még egy kiváló ember, Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója - maga is zeneszerző -, aki sok más serkentő pályázat kiírása között megérezte mindkét vers nagyságát, és szükségesnek tartotta megzenésítésüket. A Szózat zenéjére 1843-ban, a Himnusz zenéjére pedig 1844-ben meghirdetett pályázat óriási érdeklődés mellett, óriási sikerrel zárult. Mindkét dalmű (Egressy Béni és Erkel Ferenc szerzeményei) - bár egyik sem énekelhető könnyen -, rövid időn belül kedvelt lett és elterjedt. Erkel Ferencnek – a Nemzeti Színház karmesterének – díjnyertes, a Himnuszra írt pályaműve a várakozásnak megfelelően - már a születése pillanatában - nagy reményekre jogosított.

Az 1844. július 2-i bemutató alkalmából így írtak róla a Honderű című lapban: „...Most csak az van hátra, hogy Erkelünk' gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vivandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik...”

Az óhajtás valóban gyorsan teljesült. A Himnusz szövege és maga a kotta hamarosan több kiadást megért, különböző korokban ugyan különböző sűrűséggel, de rendre követték egymást. A magyar nemzet himnuszává tulajdonképpen a közakarat, közmegegyezés tette. A hivatalos elismerés azonban évtizedeken át késlekedett, az csak 1990-ben történt meg, amikor nemzeti jelképeink sorába a címer és a zászló mellé a legfiatalabbat, a Himnuszt is Alkotmányunkba iktattuk. Nem szerencsés rangsorolni a nemzeti himnuszokat, ám elmondhatjuk, hogy a magyar himnusz mind irodalmi és zenei, mind formai és tartalmi szempontból kiemelkedően jeles mű.

1823. január 22.
Kölcsey Ferenc megírja Hymnus, a' Magyar nép zivataros századaiból című költeményét.

1828 december
Az Aurora című almanachban megjelenik a Hymnus.

1832.
Kölcsey Ferenc munkáinak első kötetében megjelenik a Hymnus, a 'Magyar nép' zivataros századaiból.

1838. augusztus 24.
Kölcsey Ferenc halála.

1844. február 29.
Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdet a Hymnus megzenésítésére. A határidő 1844. május 1.

„20 arany pályadíjt tűz ki a legjobb népmelodiáért - Kölcsey Ferencz koszorús költőnk' ,Hymnusára' ének és zenekarra téve.” (Honderü. 1844. március 9.)

1844. február után
Erkel Ferenc megírja a Himnusz zenéjét.

Anekdotikus feljegyzés szerint az idős Erkel visszaemlékezése: „Csend van. Ülők és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz...” (Gárdonyi Géza, Erkel emlékkönyv. 1910.)

1844. május előtt
Erkel Ferenc benyújtja pályaművét a Nemzeti Színházhoz.

Jeligéje: „Itt az írás, forgassátok - Érett ésszel, józanon. Kölcsey.”

1844. június 15.
A Nemzeti Színház igazgatósága által felkért bizottság elbírálja a beérkezett tizenhárom pályaművet.
A bizottság elnöke Petrichevich Horváth Lázár, a Honderü igazgató tulajdonosa; jegyzője Nádaskay Lajos, a Honderü szerkesztője; tagjai: Binder Sebestyén, a Nemzeti Színház énektanára, Braeuer Eerenc, a belvárosi templom karnagya, Kaiser Ferenc, Mátray Gábor, a Zenede igazgatója, Schindelmeisser Lajos, a pesti német színház karmestere, Winkler Angelo, zongoraművész, Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede.

„A 20 darab arany jutalom egyhangúlag az első szám alatti, s következő jeligés pályaműnek ítéltetett oda: ,Itt az írás forgassátok - Érett ésszel józanon. Kölcsey" mint a melly a mellett, hogy magyar jellemű s a költemény' szellemét leginkább megközelítő, a két főkivántatóságól is, t. i. a dallamegyszerűséget és hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben megközelité.” (Honderü. 1844. június 22.)

1844. június 16.
Szigligeti Ede mint a Nemzeti Színház titkára közzéteszi a bizottság döntését.

1844. július 2. 
A Himnusz bemutatása a Nemzeti Színházban.

„A jeligés levélkék a színpadon a rendezőség és színházi titoknok' jelenlétében, a bírálóválasztmány jegyzőkönyvének fölolvasása után felbontatlan, a nyertes pályamű szerzőjének derék maestronk s karmesterünk Erkel Ferencz kiáltaték ki. Szívesen osztozunk a közönség' élénk éljenkiáltásiban. mellyekkel a nyertes szerzőt kihivá... Most csak az van hátra, hogy Erkelünk' gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik”. (Honderü. 1844. július 6.)

1844. augusztus 10. 
A Himnusz először szólal meg nyilvános népünnepségen: az óbudai hajógyárban, a „Széchenyi" nevű gőzös vízrebocsátásánál.

„Erőteljes diapasonokban kezde zengem ama fölséges néphymnus, mellyel Kölcseynk és Erkelünk' egyesült lantjaik teremtenek. Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot, az erősmellű férfi és csengő hangú énekesnők' minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek' teljes harmóniája által, valóságos nemzeti hymnuszszá magasult.” (Honderü. 1844. augusztus 17.)

1844. augusztus 15. 
A Himnusz először szólal meg egyházi ünnepségen: a pesti polgári őrhad zászlószentelésén, a Rákos mezején.

„A szent mise elkezdődik; mit általában magyar ének kisére. Fölmutatás alatt a szép Kölcsey-hymnust hallatván a zenekar." (Honderü. 1844. augusztus 17.)

1844. augusztus 25. 
A pesti vaknövelde vizsgaünnepélyén a tanítványok a Himnusz-t éneklik.

1844. szeptember 10. körül 
A Himnusz kottája megjelenik Pesten, Wagner József kiadónál.

1844. november 27. 
A kolozsvári Nemzeti Színházban előadás után a színészek eléneklik a Himnuszt.

1845. május 16.
Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály erdélyi útján Kolozsvárott az ünneplő közönség a Himnuszt énekli.
 

„Több mint száz fáklya' világánál a' helybeli hangászkar” felvonulását követte „megdicsőült Kölcseynk hymnuszának a' tisztelgő fiatalság általi eldallása”. Deák Ferenc „beszéde' alapjául az eldalolt hymnusz' azon szavait: .megbűnhődte már e' nép a' multat 's jövendőt" választja. (Erdélyi Híradó - Pesti Hírlap, I845. május 27.)

1848. március 25.
Marosvásárhelyen a fáklyásmenetben felvonuló ifjúság a Himnuszt énekli. (Erdélyi Híradó. 1848. április 4.)

1848. augusztus 20. 
A Himnusz először szólal meg hivatalos állami ünnepségen, a budai Mátyás-templomban.

1850. március 26. 
A Nemzeti Színházban a pesti gyermekkórház javára adott műsor végén a Himnuszt éneklik.

1850. augusztus 20. 
A Nemzeti Színházban a Losonc megsegítésére tartott díszünnepségen a Himnuszt éneklik.

1856. május 18.
Kölcsey Ferenc síremlékének felavatásán Csekén a pataki kántus a Himnuszt énekli.

„..Csekei utunk diadalmenethez hasonlított. Nemcsak a hallgatóság, hanem az egész haza méltánylatát és dicséretét megszerzénk." (A pataki kántus évkönyve.)

II. János Pál pápa levele a művészeknek

„Isten látott mindent, amit alkotott: nagyon jók voltak” (Ter 1,31)

A művész a Teremtő Isten képmása

Senki nem képes jobban megérezni valamit abból a pátoszból, mellyel Isten a teremtés kezdetén nézte kezének alkotásait, mint ti, Művészek, akik a Szépség alkotómesterei vagytok.
Mi a különbség a Teremtő és művész között? Aki teremt, a létet ajándékozza, semmiből hoz létre valamit, s ez olyan tevékenység, amire egyedül a Mindenható képes. Ezzel szemben a művész már valami létezőt használ föl, aminek formát és jelentést ad. Ez az istenképmás-ember sajátos tevékenysége. Mikor ugyanis a Szentírás elmondja, hogy Isten a férfit és a nőt „a maga képmására” megteremtette (vö. Ter 1,27), hozzáfűzi, hogy feladatul adta nekik a Föld feletti uralkodást (vö. Ter 1,28). A Biblia első fejezetei Istent úgy is elénk állítják, mint az alkotó ember mintaképét: Istennek, mint Teremtőnek képe tükröződik a művészben.
Isten tehát létbe hívta az embert és feladatul adta neki, hogy művész legyen. A művészi alkotásban bizonyul leginkább Isten képmásának az ember. Feladatát elsősorban azáltal valósítja meg, hogy saját emberségének csodálatos anyagát formálja, továbbá a körülötte lévő világot is alkotó módon uralja. Az isteni Művész szeretettel közeledik a művész ember felé, s ad neki egy szikrát isteni bölcsességéből, amikor arra hívja, hogy legyen részese teremtő erejének.

A művész különleges hivatása

Nem mindenki hivatott arra, hogy a szó szoros értelmében művész legyen. A Teremtés könyvének kijelentése szerint azonban minden ember megkapta a feladatot, hogy saját életének mestere legyen: életéből mesterművet, műalkotást kell létrehoznia.
A művész alkotás közben önmagát fejezi ki, amennyiben műve saját létének személyének és létmódjának sajátos tükröződése. A történelem számtalan példát szolgáltat erre. Amikor ugyanis a művész létrehoz egy mesterművet, nemcsak alkotását hozza létre, hanem művével leleplezi saját személyiségét is. Saját lelki fejlődésének talál új dimenziót és sajátos kifejezési formát. Alkotása által szól másokhoz és kommunikál velük. Ezért a művészet története nemcsak műalkotások, hanem emberek története is. A művek alkotóikról beszélnek, legbelső titkaikról szólnak és föltárják azt az igazi szolgálatot, amit a művész a művelődéstörténetnek tett.

A művész és a közjó

A társadalomnak a művészekre éppúgy szüksége van, mint tudósokra, technikusokra, munkásokra, szakemberekre, hitvallókra, tanítókra, apákra és anyákra. Mindezeknek a művészet azon magasrendű formájával kell szolgálniuk az egyén növekedését és a társadalom fejlődését, ami a nevelés művészete. Ezen belül a művészeknek minden nép műveltségében megvan a maga helyük. Amennyiben valóban értékes és szép alkotásokat hoznak létre, nemcsak saját népük és az egész emberiség műveltségét gyarapítják, hanem kiemelkedő szolgálatot tesznek a közjónak is. Miközben ugyanis az egyes művészek különböző hivatása meghatározza sajátos tevékenységüket, utal a vállalandó feladatra, az elvégzendő kemény munkára és az elkerülhetetlen felelősségre. A művész, aki mindezeknek tudatában van, azt is tudja, hogy hiú dicsőségvágytól, népszerűség-hajhászástól és egyéni nyereségvágytól függetlenül kell alkotnia. Sajátos etikája, sőt lelkisége van a művészi szolgálatnak, mely a maga módján hozzájárul egy nép életéhez és újjászületéséhez. Épp erre látszik utalni Cyprian Norwid, amikor azt mondja: „A szépség azért van, hogy alkotásra lelkesítsen, és a mű megszülessen.”

A II. Vatikáni Zsinat szellemében

A II. Vatikáni Zsinat lerakta az alapokat az Egyház és a műveltség kapcsolatának megújításához, közvetlen következményekkel a művészet világára nézve is.
E kapcsolat a barátság, a nyitottság és a dialógus jegyében áll. A zsinati atyák a Gaudium et Spes-ben kiemelték az irodalom és a művészet nagy jelentőségét az emberi életben: „Arra törekszenek ugyanis, hogy kifürkésszék, milyen az ember, mik a problémái, és mit tapasztal, amikor megismeri és tökéletesíteni akarja önmagát és a világot. Igyekeznek föltárni az ember helyzetét a történelemben és a világmindenségben, szemléltetik nyomorúságát és örömeit, kapcsolatait és erőit, sőt megálmodják a boldogabb emberi világot is.”1

Szintén a művészeknek köszönhető, hogy „az istenismeret világosabbá és az evangéliumi üzenet az emberi szellem számára hozzáférhetőbbé válik.”2
A mondottak fényében nem meglepő Marie Dominique Chenu páter kijelentése, aki szerint még a teológiatörténész is tökéletlen munkát végezne, ha nem szentelne kellő figyelmet az irodalmi és képzőművészeti alkotásoknak; a maguk módján ugyanis nem egyszerűen illusztrációk, hanem a teológiának valóságos „forráshelyei” (loci theologici).3

Az Egyháznak szüksége van a művészetre

A Krisztustól rábízott üzenet továbbadásához a Egyháznak szüksége van a művészetre. Az Egyháznak ugyanis a szellemi, a láthatalan valóságot, Isten világát kell fölfoghatóvá, sőt, amennyire csak lehet, vonzóvá tennie. Tehát az önmagában kimondhatatlant kell érthető fomába öntenie. A művészetnek megvan a képessége, hogy az üzenet egyik vagy másik szempontját kiragadja, és olyan színekbe, formákba, hangokba öltöztesse, amelyek megfelelnek a szemlélő vagy hallgató intuíciójának. S ez úgy történik, hogy nem sérül az üzenet transzcendens tartalma, sem misztérium jellege nem vész el.

Az Egyháznak különösen olyan emberekre van szüksége, akik mindezt irodalmi és képzőművészeti szinten meg tudják valósítani azáltal, hogy a képek és azok szimbolikus jelentésének végtelen lehetőségeivel dolgoznak. Maga Krisztus az isteni tervnek megfelelően, hogy a megtestesülésben a láthatatlan Isten képe legyen igehirdetésében, nagyon gyakran használt képeket.

Ugyanígy van szüksége az Egyháznak a muzsikusokra. Az évszázadok során mily sok egyházi kompozíciót írtak olyan emberek, akiket mélységesen eltöltött a misztérium tisztelete!

Megszámlálhatatlan a hívők sokasága, akik hitüket olyan dallamokkal táplálták, melyek hívő szívből fakadtak és a liturgia részei lettek, vagy alkalmas segítséget nyújtanak a liturgia méltó végzéséhez. Az énekben a hit túláradó örömmé, szeretetté és a szabadító Isten bizalomteljes várakozásává válik.

Az Egyháznak szüksége van építészekre, mert szüksége van olyan terekre, ahol a keresztény nép összegyűlhet és megünnepelheti az üdvösség misztériumait.

Felhívás a művészekhez

Levelemmel hozzátok fordulok, az egész világ Művészeihez, hogy kifejezzem megbecsülésemet és hozzájáruljak a művészet és az Egyház közötti még termékenyebb együttműködéshez. Meghívlak benneteket, hogy fedezzétek föl újra a szellemi és vallási dimenzió azon mélységeit, melyek a művészetet legnemesebb kifejezési formáiban mindig jellemezték. Ebben a távlatban szólok hozzátok, az írott és mondott szó művészei, a színház és muzsika művészei, a képzőművészet és a kommunikáció modern eszközeinek művészei. Főként hozzátok, keresztény művészekhez fordulok: egyenként szeretnélek emlékeztetni arra, hogy az Evangélium és a művészet között kezdettől fennálló kapcsolat a funkcionális követelményeken túl magában foglalja a kihívást, hogy kreatív intuícióval hatoljatok be az emberré lett Isten misztériumába és ugyanakkor az ember misztériumába is.
Bizonyos értelemben minden ember ismeretlen önmaga számára. Jézus Krisztus nemcsak Istent nyilatkoztatja ki, hanem „teljesen föltárja az embert is az embernek.”4 Krisztusban Isten megengesztelődött a világgal. Minden hívő arra hivatott, hogy erről tanúságot tegyen; de azok a nők és férfiak, akik a művészetnek szentelték magukat, tartoznak azzal, hogy zseniális tehetségükkel elmondják: Krisztusban meg van váltva a világ, az ember, az emberi test, és meg lesz váltva az egész teremtés, mely, ahogy Szent Pál írja: „sóvárogva várja Isten fiainak kinyilvánulását” (Róm 8,19). Várja Isten fiainak kinyilvánulását a művészet által és a művészetben is. Ez a ti feladatotok. A műalkotásokkal való találkozástól várja minden kor emberisége, a mai is, a felvilágosítást, hogy milyen úton járjon és mi a rendeltetése.

Teremtő Lélek és művészi inspiráció

Már a Teremtés könyve szól a Szentlélekről, a „Lélekről” (ruah): „A Föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött” (1,2). Milyen szoros hasonlóság van a Lélek, a lehelet, a belé lehel és az inspiráció között! A Szentlélek a világmindenség titokzatos Művésze. Kitekintve a harmadik évezredre kívánom minden Művésznek, hogy nyerje el gazdagon annak a teremtő inspirációnak ajándékát, amelyből minden igazi műalkotás származik.

Kedves Művészek, jól tudjátok: igen sok belső és külső indítás van, ami inspirálhatja tehetségteket. De minden igazi inspiráció hordoz valamit abból a leheletből, amellyel a Teremtő Lélek kezdettől áthatja a teremtés művét. Miközben ébren ügyel a mindenséget vezérlő titokzatos törvényekre, a Teremtő Lélek isteni lehelete találkozik az emberi szellemmel és ösztökéli ennek teremtő adottságait. A jót és szépet összekapcsoló, belső megvilágosítással érinti az emberi szellemet, és fölébreszti benne az ész és szív erőit, s közben képessé teszi, hogy elgondolása támadjon, és azt műalkotásban meg is jelenítse. Analóg módon, de joggal beszélünk kegyelmi pillanatokról, mert az embernek lehetősége nyílik arra, hogy élménye támadjon a fölötte álló Abszolútumról.

A szabadító szépség

A harmadik évezred küszöbén kívánom mindnyájatoknak, kedves művészek, hogy különös intenzitással nyerjétek el ezt a teremtő inspirációt. A szépséget, amit a következő nemzedékeknek továbbadtok, úgy ragadjátok meg, hogy csodálatot támasszon bennük! Az élet és az ember szent volta előtt, a világmindenség csodája előtt a csodálat az egyetlen méltó magatartás.

A szépség a misztérium titkos írása, utalás az örökkévalóra. Meghívás az élet élvezésére és a jövőről való álmodozásra. Ezért nem tud megnyugtatni végleg a teremtett dolgok szépsége és ébreszti föl azt a titokzatos vágyat Isten után, melyet a szépnek szenvedélyes szerelmese, Szent Ágoston feledhetetlen szavakba tudott foglalni: „Későn szerettelek meg, ó Szépség, örökké régi és örökké új, későn szerettelek meg!”5

Kívánom nektek, Művészek szerte a világon, hogy ösvényeitek vezessenek el a szépség azon óceánjához, ahol a csodálkozás megrészegült csodálattá és kimondhatatlan örömmé válik.

Kívánom nektek, hogy a föltámadott Krisztus misztériuma, akiről az Egyház ezekben a napokban olyan örömmel elmélkedik, inspirálja munkátokat.

(1999. április 4-én, Húsvét vasárnapján.)

1. Nr. 62.
2. Gaudium et spes, 62.
3. La teologia nel XII secolo Milano, 1992. 9.o.
4. Gaudium et spes, 22.
5. „Sero te amavi! Pulchritudo tam antiqua et tam nova, sero te amavi!”: Confessiones 10, 27, 38: CCL 27, 251.