Az Aradi Vértanúk Emléknapja - október 6.

 

AZ ARADI VÉRTANÚK EMLÉKNAPJA

Nemzeti Gyásznap

 

1849. október 6-án az orosz segítséggel levert szabadságharcot követő császári megtorlás során Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost, a magyar kormány miniszterelnökét.

Ugyanezen a napon a szabadságharc 12 tábornoka Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly és egy főtisztje Lázár Vilmos ezredes szenvedett vértanúhalált Aradon.

 

A szabadságharc utáni véres megtorlásnak összesen 157 hazafi esett áldozatul, és számosan kényszerültek hosszú évekre belső vagy külső emigrációba.

AZ ARADI VÉRTANÚK KIVÉGZÉSÉNEK NAPJÁt 2001-ben a 237/2001.( .(XII.10.) kormányrendelet alapján NEMZETI GYÁSZNAPpá nyilvánították.

 

A 13 ARADI VÉRTANÚ

Aulich Lajos vezérőrnagy – 56 éves

Pozsonyban született német anyanyelvű polgári családban 1793. augusztus 25-én. Katonai pályafutását 1812-ben hadapródként kezdte 19 évesen kezdte a császári és királyi hadseregben Pozsonyban. A galíciai hadjáratban zászlóssá léptették elő. Az 1813–14-es hadjáratban részt vett a lipcsei csatában, harctéri helytállásáért hadnagyi rendfokozatot kapott. A császári-királyi 2. (Sándor) gyalogezredben szolgált, 1848-ban alezredes, zászlóaljparancsnok volt. Részt vett a szerbek elleni bácskai harcokban, október 24-én ezredessé, és ezredparancsnokká nevezték ki. Decemberben alakulatának két zászlóaljával együtt Görgei Arthúr feldunai hadtestéhez irányították, a Dunabalparti hadosztály parancsnokává nevezték ki. Tábornoki előléptetését a kápolnai csata előtt kapta meg 1849. február 25-én. Március elején kinevezték a II. hadtest parancsnokává. Részt vett az isaszegi csatában (az ő hadtestének beavatkozása döntötte el a csatát) és Buda visszavételében. mely után reumatikus fájdalmai gyógyításának idejére felmentését kérte. Amikor Görgey lemondott a hadügyminiszteri tisztségről, utódjául őt nevezték ki, így 1849. július 14-étől a szabadságharc utolsó hadügyminisztere volt. Mikor az aradi várbörtönben a kirendelt minorita lelkész október 5-én délután két órakor kivégzése előtt utoljára meglátogatta, gyertyaláng mellett Horatius költeményeit olvasta. A lelkészt szivarral kínálta volna, de látva, hogy már csak egy szál van, ezt mondta: „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra.” Szerény, nyugodt, határozott ember volt, szigorú és igazságszerető parancsnok, megbízható és körültekintő beosztott. Magyarul nem tudott, de a magyar alkotmányra tett esküt mindhalálig megtartotta ez az idősödő agglegény ember. Tisztelettel hajolt meg előtte még Karl Ernst perének hadbírája is: kiváló embernek nevezi. Ő volt a legidősebb aradi mártír.

 

Damjanich János vezérőrnagy – 45 éves

Horvátországban, a Sziszek-Moslavina megyében levő Staza nevű településen született 1804. december 8-án egy vagyontalan szerb családban, apja katonatiszt volt a császári-királyi hadseregben. Hatalmas termetű ember, szinte herkulesi erővel. A temesvári  katonaiskolában végzett. 1820-tól hadapród, 1848 tavaszától főszázados lett a 61. gyalogezredben Temesváron. Innen Itáliába vezényelték egy gránátos század parancsnokaként. Hamarosan azonban visszakérette magát Magyarországra és június 20-ától őrnagyi rangban vett részt a fehértollas szegedi 3. honvédzászlóalj felállításában és kiképzésében. 1848 júliusától már őrnagyi rangban szolgált. A délvidéki sikeres harcok elismeréseként 1848. december 20-án tábornokká nevezték ki, 1849. január 16-tól a bánsági hadtest parancsnoka. Kiváló parancsnok volt, katonái rajongva szerették, a harctéren józan, gyakorlati eszével, vállalkozó kedvével, szívós kitartásával és személyes vitézségével minden rábízott feladatot mintaszerűen megoldott. 1849. március 5-én Szolnoknál Vécsey Károly hadosztályával elsöprő győzelmet arattak a Karger-dandár fölött.  Ekkor tüntették ki a Katonai Érdemjel 2. fokozatával. Részt vett a tavaszi hadjárat több jelentős ütközetében (Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom). 1849. április 28-án ideiglenes hadügyminiszterré is kinevezték, de még aznap eltört a lába, emiatt szolgálatképtelenné vált. Július 11-étől az aradi vár főfelügyelője lett, július 27-étől várparancsnok. Augusztus 17-én a cári csapatok előtt tette le a fegyvert. Utolsó előttiként végezték ki. Felesége Csernovics Emília Csernovics János Arad vármegye főszolgabírójának a lánya, akit 1847. augusztus 3-án vett feleségül. Férjét 60 évvel élte túl, özvegysége évei alatt a rászorulók segítésében és az asszonyképzésben keresett vigasz, 1861-től a Magyar Gazdasszonyok Egyesületének elnöke volt. 1909. november 30-án hunyt el.

 

Cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid vezérőrnagy – 47 éves

1802. július 2-án született Abaúj Vármegyében a Kassai kerületi Ósvacsákányban (ma Szlovákia) magyar nemesi evangélikus családban. Tanulmányait a kassai és az eperjesi gimnáziumban végezte, majd 18 éves korában jelentkezett a császári hadsereg 5. (Radetzky) huszárezredébe kadétnek. A napóleoni háborúk után az 5. tüzérezred aknász karánál és az 5. huszárezredben szolgált. 1839-ben kapitányi rangban nyugdíjaztatta magát, megnősült, és Eperjesen gazdálkodásba fogott. Gyermekei és felesége még a forradalom kitörése előtt meghaltak. 1848. szeptember 22-étől őrnagyként részt vett a Sáros vármegyei nemzetőrség megszervezésében. 1848. november 26-án alezredessé és a felső-tiszai hadtest dandárparancsnokává nevezték ki. Részt vett a budaméri és a kassai ütközetben. Klapka György parancsnoksága alatt részt vett a felső-tiszai hadtest újjászervezésében, majd dandárjával kiválóan szerepelt a Tisza mentén vívott győztes ütközetekben. 1849. február 14-én ezredessé léptették elő, négy nap múlva Kompoltnál két huszárosztállyal szétvert egy császári vértes különítményt. Kitüntette magát a tavaszi hadjárat  ütközeteiben, amiért április 18-án  megkapta a Magyar Katonai Érdemrend  Magyar Katonai III. osztályát, majd április 30-án az I. hadtest lovashadosztályának parancsnokává nevezték ki. Hadtestével jelen volt Buda ostrománál (május 4-21). Július 2-án átvette a IX. hadtest parancsnokságát, egyben vezérőrnagy lett. Július elejétől a felső-magyarországi hadsereg lovassági főparancsnokaként az orosz sereg előrenyomulásának megakadályozása lett a feladata. A lovasság élén kiválóan szerepelt a turai ütközetben július 20-án. A Szeged környékén összpontosított magyar főerők lovassági főparancsnoka, majd augusztustól ismét a IX. hadtest parancsnoka lett. Részt vett a szőregi és a temesvári csatában. Augusztus 16-án átadta a hadtest parancsnokságát Lázár Vilmos  ezredesnek, majd 19-én Karánsebes mellett  a császári csapatok előtt letette a fegyvert. Az aradi hadbíróság előbb kötél általi halálra ítélte, de mert a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, majd „kegyelemből” golyó általi halálra változtatta. Kiemelkedő volt személyes bátorsága: „Nekem a halál semmi"- volt a szavajárása. „ Csoda, hogy minden magyart ki nem irtottak a Habsburgok háromszáz év óta"- mondta a siralomházban, majd mély álomba merült. „Tiszta lelkiismeretem van, az hagyott aludni"- mondta az őt kísérő papnak, majd teljes nyugalommal állt a kivégző osztag elé. Másodikként végezték. A kivégzetteket az aradi vár árkában földelték el, majd holttestét családja később titokban felkutatta és kicsempésztette a várból, 1850 óta családjának margonyai (ma Szlovákia) birtokán nyugszik.

 

Kiss Ernő altábornagy – 50 éves

Temesváron 1799. június 13-án született egy gazdag magyar-örmény családban. Katonai pályafutását a bécsi Theresianum elvégzése után, 1818-ban a császári hadsereg egyik utászezredében kezdte. 1845-ben a 2. Hannover huszárezred parancsnoka, több magas külföldi kitüntetés birtokosa. Rendkívül bőkezű, szívesen adott kölcsönöket tiszttársainak. Egyik adósa volt, akkori parancsnoka, Haynau altábornagy. Kitűnően képezte ki katonáit, nagyvonalú gondos parancsnok volt. 1848 tavaszán ezredével Nagykikindán állomásozott, így a kezdetektől részt vett a szerb felkelők elleni harcokban. Az ő nevéhez fűződik az első jelentős délvidéki győzelem, a perlaszi szerb tábor  bevétele szeptember 2-án. A pákozdi csata előtt  Batthyány Lajos előtt őt akarta megbízni a magyar fősereg vezetésével, de kinevezésére végül nem került sor, mert a sukorói templomban megtartott  haditanácson Móga János vállalkozott a horvátok elleni harcra. A pákozdi csatában csak megfigyelőként vett részt, majd ott volt abban a küldöttségben, amely megkötötte Jelasiccsal a fegyverszünetet. Október 12-én  – elsőként a honvéd hadseregben – honvéd vezérőrnaggyá nevezték ki, egyben  a bánsági hadtest parancsnoka lett.  December 12-én ugyancsak elsőként, honvéd altábornaggyá nevezték ki. 1849. január 2-án, a pancsovai ütközet után lemondott, majd hét nap múlva átadta a parancsnokságot Damjanich Jánosnak. Ezután Debrecenben az Országos Főhadparancsnokság vezetőjévé nevezték ki, március 9- megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. A szabadságharc végéig több alkalommal is helyettesítette a hadügyminisztert. Halálos ítéletét kötél általi halálról golyó általi halálra módosították, mert császáriak ellen harcoló csapatokat nem vezényelt. Kivégzésekor nem engedte bekötni a szemét. Az eldördülő sortűz csak megsebzi a vállán; többen úgy emlékeztek vissza, hogy saját maga vezényelt újra tüzet a megzavarodott kivégzőosztagnak. Nyolcadik volt a kivégzettek sorában, negyedik a kötél által kivégzettek közül. A kivégzés után tisztiszolgája hantolta ki és álnéven eltemette az aradi temetőben, majd Katalinfalván újratemették, Később a családi kriptába vitték át, az eleméri (ma Szerbiában) katolikus templomba.

 

Knezic Károly vezérőrnagy – 41 éves

Horvátországban Belovár-Bilogora megyében, Veliki Grđevac (Nagygordonya) községben született 1808. szeptember 6-án egy határőrvidéki katonacsalád gyermekeként. Grazban végezte el a katonaiskolát, 1824- től szolgált, Galíciában is volt. Egy igazi republikánus, aki a forradalmi eszmékhez való eljutását így magyarázta „ Galícia nyomorúságában szülemlett meg az én — minden áldozatra kész önérzetem, hol is a Metternich-politika erkölcstelenségét, majd meg a nemesség esztelen könyörtelenségét és az ezáltal elvadult lengyel népnek kegyetlenségét színről színre látva lelkiismeretem felzúdult, s lelkemben egy jobb kor utáni vágy ébredt fel". Valamikor az 1840-es évek elején helyezhették át Egerbe.1842. július 14-én eljegyezte Kapitány Mihály egri szenátor leányát, 1844 júniusában kötöttek házasságot az egri főszékesegyházban. Ekkor már főszázados volt. A forradalom kitörése után felajánlotta szolgálatát a magyar seregnek. Először a bányavárokba küldték zászlóaljával a szlovák nemzeti mozgalom elfojtására. Részt vett a szerbek elleni hadjáratban, 1849 februárjában Törökszentmiklós környékén tevékenykedett. Várkonynál (ma Szlovákia)  találkozott Damjanich Jánossal. A tápióbicskei csatában ő foglalta el a Tápió hídját, a Komárom melletti csatában pedig a sáncokat. Részt vett az isaszegi és a nagysallói csatában is. Katonai sikereinek köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán, Damjanich János lábtörése után tábornokká és a harmadik hadtest főparancsnokává nevezték ki, így vett részt Buda ostromában. A peredi (ma Szlovákia) csata után leváltották. Kossuth Lajos  kinevezte a felső-tiszai hadtest parancsnokává, majd a Honvédelmi Minisztériumban szolgált. Kossuth kiszemelte Erdély kormányzójának posztjára is, de a hadi helyzet romlásával inkább egy rögtönzött hadosztály élére állították. Kossuth Erdély kormányzójának posztját szánta neki, azonban a hadi események romlásával egy rögtönzött hadosztály élére került. Kötél általi halálra ítélték, negyedik volt a kivégzettek sorában. Csontjai 1932-ben, az aradi árvíz idején kerültek elő. Jelenleg az emlékoszlop kriptájában nyugszik.

 

Láhner György vezérőrnagy – 54 éves

A Zsolnai kerület Turócszentmártoni járásában levő Necpálon született német polgári családban 1795. október 6-án. Katonai pályáját a császári hadseregben kezdte 1812-től a komáromi 33. gyalogezredben szolgált, 1848-ban őrnagy. Katonai szolgálatait felajánlotta a magyar kormánynak. A magyar nyelvet törve beszélte. A harmadik honvédzászlóalj parancsnokaként 1848 szeptemberéig a déli területeken tevékenykedett. Ezután a hadügyminisztériumban dolgozik, a honvédhadsereg felfegyverzése és ellátása a feladata. Az ő nevéhez fűződik a nagyváradi ágyú- és fegyvergyár felállítása. Nehéz körülmények közt is eredményesen, nagy szorgalommal és lelkiismeretességgel látta el munkakörét. 1849. február 6-ától tábornokká nevezték ki. Közmegbecsülésnek örvendett és nélkülözhetetlen ember volt, a magánéletben pedig példás és szeretetreméltó családapa. Felesége az olasz származású Lucia Conchetti volt, házasságukból egy leány gyermekük született. A vészbíróság kötél általi halálra ítélte, születésnapján harmadiknak végzett vele a hóhér.

 

Lázár Vilmos ezredes – 32 éves

Nagybecskereken született 1817. október 24. egy magyar-örmény nemesi családból. A császári és királyi hadseregben 1834-1844 között szolgált, a 34. gyalogezred hadnagyaként szerelt le, majd feleségével, báró Revitzky Máriával zempléni birtokára költözött, és gazdálkodott. 1847-ben az Első Magyar Központi Vasútnál lett főpénztáros. 1848--ban forradalmi események hatására jelentkezett a győri 39. honvédzászlóaljhoz, ahol október 19-én főhadnagy, majd november 13-tól  az első utászzászlóaljban százados lett. Részt vett az utászkar szervezésében. 1849 januárjában Perczel Mór  hadtestében teljesített szolgálatot, február 1-től  őrnagyi rendfokozatban Répássy Mihály (1800-1849) tábornok segédtisztje volt. Április5-én kinevezték egy Zemplénben állomásozó dandár parancsnokának, feladata a megye Galíciai határának biztosítása volt. Április végén a dandárt a Kassán szerveződő felső-magyarországi hadtesthez rendelték. Június közepétől a hadtest egyik hadosztályának lett a parancsnoka. Részt vett a Duklai-hágón június 17-19 között betört cári fősereg elleni utóvédharcokban. Július 16-án léptették elő alezredessé. Kiválóan szerepelt a szabadságharc utolsó csatáiban. Augusztus 12-én Bem József tábornok ezredessé léptette elő és megbízta a felső-magyarországi hadtest maradványaiból alakított IX. hadtest parancsnokságával. Csatát vesztett seregének mintegy 4600 főnyi maradványával a császári csapatok előtt tette le a fegyvert. Kötél általi halálra ítélték, de tekintettel arra, hogy a császári hadseregnek adta meg magát, és csak a szabadságharc utolsó napjaiban lett ezredes, Ernst és Moser hadbírók javaslatára Haynau az ítéletet "kegyelemből" főbelövetésre változtatta. Őt végezték ki először.

 

Altleiningeni gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy – 30 éves

A hesseni nagyhercegségben Ilbenstadtban született 1819. április 11-én, egy elszegényedett főnemesi család gyermekeként, édesapja Frigyes, Leiningen-Westerburg hercege. Amikor jelentkezik a honvéd seregbe számosan gyanakvóan figyelik, hiszen három testvére az osztrák hadseregben szolgált, de már az első csatákban bebizonyosodik, hogy milyen kiváló katona. Gyorsan át tudta tekinteni a bonyolult helyzeteket. Magyar katonái lelkesedtek érte, pedig csak néhány szót tudott magyarul. Ahogy Damjanichtól tanulta a téli hidegben a katonái között aludt, az ő menázsijukat ette, s ha tábortüzet gyújtottak nevetve tűrte csipkelődéseiket, hibás magyar akcentusának kifigurázását. 1848 őszén Temesvárra rendelték ezredének törzskarával együtt, ahol önként jelentkezett a szerbek ellen vívott hadjáratba. 1848 decemberében őrnagyi, 1849 márciusában alezredesi, áprilisban ezredesi ranggal tüntették ki. A tavaszi hadjáratban tanúsított érdemei miatt szjúlius 1-én tábornokká nevezték ki. Barátainak tudhatta Damjanichot és Görgeit. A hibátlan jellemű, lovagias tiszt rendkívül érzékeny volt katonai becsületére, ezért a kivégzése előtti percekben is ama rágalmak ellen tiltakozott, melyek szerint Budavár visszavételekor az elfogott osztrák katonákkal kegyetlenkedett volna. Aradi őreit megvesztegetve elérte, hogy kivégzésekor magyar honvéd tábornoki egyenruháját viselhesse. Kötél általi halálra ítélték, a hatodik volt a kivégzettek sorában.

 

Nagysándor József vezérőrnagy – 46 éves

Nagyváradon született 1804.október 17-én egy vagyontalan nemesi családban. Tanulmányait a Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnáziumban végezte. Katonai szolgálatát a császári hadseregben kezdte, 1823-tól az 5., majd a 2. huszárezredben szolgált, 1844-ben mint kapitány vonult nyugállományba. 1848-ban szolgálatba állt a magyar hadseregben, őrnagyi kinevezést nyert a Pest vármegyei lovas nemzetőrségnél, majd Torontál vármegyébe vonult, ahol október–decemberben sikeresen akadályozta meg az aradi és a temesvári osztrák helyőrségek érintkezését. 1849 januárjában Kiss Ernővel részt vett Pancsova megtámadásában. A déli harcokban való kiváló teljesítményéért előbb alezredessé majd ezredessé léptették elő. Amikor Damjanich János átvette a bánsági hadtestet, a lovasdandár parancsnoka lett. Először az 1849. március 5-ei szolnoki csatában az  ellenség maradványait üldözte, az ütközetben tanúsított hősiességéért 2. osztályú érdemjellel tüntették ki. Damjanich Duna–Tisza közti 3. hadtestével együtt részt vett a tápióbicskei, isasuegi, váci csatákban. Április 5-én nevezték ki tábornokká. Ott volt a nagysallói, és a komáromi csatában, majd Buda ostromában is, ahol az elsők között tör be a várba, valamint az ószőnyi csatában. 1849. augusztus 2-án Debrecen mellett megütközött a hatszoros túlerőben lévő cári sereggel, amelytől vereséget szenvedett. Görgeyhez Nagyváradon csatlakozott Görgeihez. Amikor tisztjeivel Lugosnál Bem seregeihez akart csatlakozni, megjelent a Görgey diktátorságáról szóló proklamáció, így ő is letette a fegyvert.  A hadbíróság kötél általi halálra ítéli, ötödikként végezték ki.

 

Lovag Poeltenberg Ernő vezérőrnagy – 41 éves

Bécsben született 1808. február 20-án gazdag osztrák szülők gyermekeként. 1829-ben került hadapródként a császári és királyi hadseregbe előbb a 7. (Hardegg) vértesezredbe, később 1833-tól Galíciában szolgált a 4. (Sándor) huszárezredben, ahol hadnagyi kinevezést kapott, majd kapitány lett. 1848 tavaszán ezredével Magyarországra helyezték, ahol leteszi az esküt az alkotmányra. Ő, aki magyarul szinte csak káromkodni tudott, így határozta meg érzéseit: "Csak a nyelvem német, a szívem magyar, mert a szabadságért dobog". Ezután Görgei parancsnoksága alá került, akinek javaslatára 1848. október 27-én őrnaggyá,  decemberben alezredessé nevezték ki. Részt vett az 1849 február 26-27-ei kápolnai csatában.  1849. április 14. után  a 7.  hadtest parancsnoka, ezredes, majd június 2-án tábornok lett. A nyári hadjárat idején Haynau túlerejével szemben visszavonulni kényszerült. Az isaszegi csatát ő kezdte Franz Anton Schlik altábornagy hadteste ellen. 1849 április 20-án Kéméndnél legyőzte Franz Wyss vezérőrnagyot. Részt vett a komáromi csatában és a váci ütközetben. Komárom felmentése után a 7. hadtest élén Görgei Győr alá küldte, hogy védő bástyát alkosson az osztrák hadak esetleges előnyomulása ellen. Kmety György  honvédtábornok csornai győzelmével egyidejűleg Öttevénynél sikeres támadást intézett az osztrákok ellen. 1849 június 28-án Haynau  fő ereje megtámadta, a túlerő elől kénytelen volt visszavonulni Komárom alá. Amikor július 11-én Görgei keresztül akarta törni Haynau hadállását, hogy a Duna jobb partján elvonulhasson, Poeltenberg az ácsi erdő ellen intézett támadást, de Schlik altábornagy visszaverte. Amikor Görgeinek Vácnál ki kellett térni Paskievics hadai elől, ő fedezte a magyar seregek elvonulását. Július 18-án Nagykovácsinál  az orosz Anrep altábornagy megtámadta, de a támadást elhárította. Július 23-án Harsánynál megverte az oroszokat. Július 24-én Felsőzsolcára kényszerült, de másnap Leiningen segítségével legyőzte az oroszokat Miskolcnál. Augusztus elején a kormány őt küldte követségbe az orosz táborba. Görgey bizalmasaként az orosz ígéretek hallatára az oroszok előtti fegyverletétel buzgó szószólója lett. Aradon szidták is ezért fogolytársai, amikor kiderült, hogy az oroszok nem tudják szavatolni a tábornokok életét, ő pedig  rettenetes lelkiismeret furdalással viaskodott. A kivégzés reggelén a lőpor és golyó általi halálra itélt vértanúk után sorrendben az ötödikként, a kötél általi halálra itéltek közül elsőként őt akasztották fel.

 

Schweidel József vezérőrnagy – 53 éves

A Vajdaságban, a mai Szerbia Nyugat-bácskai körzetében levő Zomboron született 1796. május 18-án egy vagyontalan német polgári család gyermekeként. Katonai pályafutását a császári seregben kezdte, a 4. huszárezredben mint hadapród szolgált, később a kapitányságig vitte. Tanítója barbácsi és vitézvári báró Simonyi József óbester volt. Harcolt a napóleoni háborúkban. A 4. huszárezred tisztje volt, amikor Magyarországra vezénylik. Leteszi az esküt az alkotmányra, és több alkalommal kitűnik bátor helytállásával. majd a schwechati csatában tanúsított bátorságáért az Országos Honvédelmi Bizottmány  1848. október 28-án  tábornokká nevezte ki. Buda visszafoglalása után a főváros, majd a kormány mindenkori székhelyének helyőrség parancsnoka. Ő volt az egyetlen, akit az aradi vészbíróság kegyelemre javasolt, de Haynau, aki tiszttársa és korábban barátja volt, elutasítja a kérvényt. Ő volt a negyedik golyó által kivégzett vértanú. Amikor a kivégző osztag elé állt, kezében azt a feszületet tartotta, melyet mindenkor, a csatákban is magával hordott. A vérével befröcskölt keresztet kísérő papja eljuttatta honvéd kapitány fiának, aki szintén az aradi várban raboskodott.

 

Török Ignác vezérőrnagy – 54 éves

Gödöllőn született 1795. június 23-án egy kisbirtokos magyar nemesi családban. Középiskolai tanulmányait Gödöllőn kezdte, majd a Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnáziumban folytatta, majd a gyöngyösi gimnázium tanulója volt. A bécsi hadmérnöki akadémián végzett, a császári hadsereg kötelékébe 1816-ban hadnagyként lépett. 1839-ben  a nemesi testőrséghez került, ahol erődítés elméleteket oktatott, tanítványa volt Görgei Artúr és Klapka György is. A forradalom előtt Lembergben, majd alezredesi rangban Zágrábban  szolgált.1848 októberében a Komáromi várban szolgált, ekkor a vár teljes állománya csatlakozott a honvédekhez. 1848-1849 telén Komáromban a vár erődítését, kiépítését szervezte meg. 1849 január 28-án tábornokká nevezték ki, ő volt a Komáromi erődítmény parancsnoka áprilisig. Ezután az utászkar és az erődök főfelügyelője lesz. A kormány utasítására a júniusban a felszabadított Budára rendelték, hogy a Heinrich Hentzi von Arthurm osztrák vezérőrnagy  által épített budai erősítések lerombolását vezesse. Később Szegedre rendelték, hogy a Tisza jobb  partján építsen ki sáncokat  Barátságos, szelíd ember volt, akinek nem mindennapi hadmérnöki képességei voltak. A kivégzése előtti éjszakán Sébastien Le Prestre de Vauban (1633-1707) francia marsall, hadmérnök egyik könyvét olvasta A hadbíróság előtt magyarságával indokolta tetteit. Kötél általi halálra ítélték, hatodikként - a kötél által kivégzettek között másodikként - végezték ki.

 

Hernádvécsei és hajnácskői gróf Vécsey Károly vezérőrnagy – 45 éves

Kelet-Közép-Lengyelországban, a Mazóviai Vajdaságban Rzeczniówban született 1803. november 24-én. Nagyapja 1789-ben megkapta a Katonai Mária Terézia-rendet és altábornagy lett, édesapja Vécsey Ágoston lovassági tábornok, a Katonai Mária Terézia-rend tulajdonosa, a bécsi Magyar Nemesi Testőrség utolsó parancsnoka volt. Egyik nővére Bécsben udvarhölgy, Ferenc József egyik nevelője. Gyermekkorána nyarait a solti  Vécsey-kastélyban töltötte, de sokat volt nagybátyjánál, a bárói ágból származó Vécsey Józsefnél, a Gömör megyei Feleden is. A családi hagyományokat követve ő is a katonai pályát választotta és tanulmányait Bécsújhelyen  a Theresianum Katonai Akadémián végezte. 1820-ban hadapródként kezdte katonai pályáját a 4. (Savoyai Jenő) dragonyosezredben. 1821-ben hadnagyi rangban áthelyezték az 5. huszárezredbe, 1845-ben a 2. huszárezredben  őrnagy lett, amelynek parancsnoka az 1840-es évek közepétől Kiss Ernő ezredes volt. Az ezred 1848 tavaszán Nagybecskereken állomásozott és a kezdetektől részt vett a délvidéki harcokban. Október 12-én, október 1-jei hatállyal ezredessé léptették elő, ugyanekkor Kiss Ernő utódaként átvehette az ezred parancsnokságot, de egyúttal parancsnoka lett a bácskai hadtest egy dandárjának is. Később a hadtest egy hadosztályának parancsnoka lett és december 15-én, december 12-ei hatállyal vezérőrnaggyá léptették elő. 1849 január elején, a kormány Debrecenbe költözése után számos volt császári tisztnél lelkiismereti válságot okozott, hogy császári alakulatok ellen kellett volna harcolniuk. A bácskai hadtest felbomlásával fenyegető helyzetet az ő valamint Lenkey János ezredes és Baudisz József  százados fellépése mentette meg. Január 17-én vette át a bácskai hadtest parancsnokságát. A március 5-ei második szolnoki csata után összeveszett Damjanichcsal és Kossuth az arad-temesvári ostromsereg, az V. hadtest vezényletével bízta meg. 1849 június végén elfoglalja Aradot, és épp Temesvár ostromához kezd, amikor a szabadságharc összeomlik. A hadbíróság Vécsey esetét különös szigorral kezelte. Kötél általi halálra ítélik, őt végezték ki utoljára.

 

DAMJANICH JÁNOS IMÁJA

Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

 

LÁZÁR VILMOS LEVELE FELESÉGÉNEK

Arad, október 5-én 1849. estve

Kedves szentem, egyetlen Marim! Mindenem e földön! Egy sejtelem mondja nekem, hogy holnap reggel, mielőtt még egyszer láthatnálak – elvérzettem – és velem több becsületes, derék bajtársaim! Marim! Te, aki szívem minden hézagját bírtad, Te magad maradsz e földön. Te voltál mindenem, Te leszesz utolsó sóhajtásom. De marad még neked egypár jó embered, és az én és a Te szegény gyermekeid. Ezekben találd fel minden földi boldogságodat, ezekben összpontosítsd szeretetedet, és az Isten kebledbe fogja önteni a vigasztalás malasztait – és arra törekedj is, ezt kívánja nyugodalmam a másik világon, melynek rejtélyei előttem nemsokára megnyílnak!

 

FERENC JÓZSEF UTASÍTÁSA HAYNAU SZÁMÁRA

…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.

 

ANTON VON SCHMERLING OSZTRÁK IGAZSÁGÜGY-MINISZTER

(1849. augusztus 27.)

"A legnehezebb kérdés, hogy a törvények teljes szigorával, halálbüntetéssel kell-e sújtani minden vizsgálat alá kerülőt, vagy pedig halálbüntetés helyett másfajta büntetést kelljen-e elszenvedniük a kevésbé vétkeseknek. Erre vonatkozólag általánosságban ki lehetne mondani, hogy a legvétkesebbnek a törvények szerint kell lakolniuk, a kevésbé vétkesek esetében pedig báró Haynau táborszernagyra kell bízni, hogy másfajta büntetést szabjon ki rájuk.

 

A BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS

Felix Schwarzenberg miniszterelnök utasítására, Ferenc József jóváhagyásával hadbíróság elé állították, majd halálra ítélték és kivégezték a 13 magyar hőst.

A hadbíróságot Karl Ernst törzshadbíró vezette. Az ítéleteket Julius Jacob von Haynauhoz, (akit katonái csak Einhau-nak (bökő) hívtak) mint Magyarország teljhatalmú kormányzójához kellett felvinni megerősítésre és aláíratásra. Valamennyi tábornokot kötél általi halálra ítélték, annak ellenére, hogy például Dessewffynek szabad elvonulást ígértek a fegyverletétele előtt. Haynau a a hadbíróság felterjesztése alapján négy halálra ítélt büntetését különleges kegyelemből a katonához méltó golyó és lőpor általira változtatta. Kiss Ernő altábornagy azért részesült e kegyelemből, mert a szabadságharc alatt ténylegesen soha nem harcolt császári haderő ellen, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos azért mert a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, végül Schweidel József azért, mert csak a scwechati csatában harcolt a császári haderő ellen, a továbbiakban adminisztratív beosztásokban szolgált, továbbá mert Pest városparancsnokaként alkalma volt jó szolgálatot tennie a hadifogoly osztrák tiszteknek.

 

 

BALÓ BÉNI REFORMÁTUS LELKÉSZ VISSZAEMLÉKEZÉSE Kacziány Géza lejegyzésében

Egy hadbíró a várból átment a városba, s a minorita rendfőnököt kereste föl, tőle tíz felszentelt lelkész kirendelését követelvén a várba, halálraítéltek előkészítésére. Azonban a főnök csak négyet adhatott, mert rendtagjai közül többen betegen feküdtek, mások pedig a kolerajárvány áldozatai körül forgolódtak. E négy pap Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Sujánszky Euszták és Vinkler Brúnó volt, kikhez még a szintén kirendelt Baló Béni református lelkész és Szombati Balázs görögkeleti lelkész s a várkáplán, Marchot Eduard járultak. Sietve öltöztek föl és mentek be a várba, hol őket a tizenhárom elítélt szobáiba vezették. Most tudták csak meg, mily szörnyű dolog készül, s mélyen megrendülve alig bírták hivatásukat elvégezni a mély megindultságtól és honfiúi haragtól.

A tábornokok mély megilletődéssel fogadták vigasztalóikat, kik, miután a rájuk bízottakkal egyelőre végeztek, mind átmentek a hősök virága, Damjanich meglátogatására. Legtöbben a foglyok közül Kossuth felől tudakozódtak, miután a külvilágtól el levén zárva a fegyverletétel óta biztos híreket sem hallhattak felőle. Még nem tudták, hogy Komárom föladta magát, s hogy nincs magyar sereg többé…

Délután öt óráig voltak a papok a halálra szánt áldozatoknál, ekkor azon ígérettel távoztak, hogy még az éjjel visszatérnek. Howiger várparancsnokhoz mentek írásbeli engedélyért, hogy szabadon bejöhessenek.

– Na, hogy vannak pácienseik? – kérdezte az ostoba tábornok durva gőggel, s annyira tetszett neki az otromba vicc, hogy kétszer is megismételte, hozzátevén, hogy még csak egyszer kell velük bajlódniok. A papok szíve görcsösen szorult össze a gondolatra, hogy a legnagyobb hősök ily véget érnek, de elfojták haragjukat, és távoztak.

Az áldozatok asztalkáira a profosz berakott két-két gyertyát és egy feszületet: tizenhárom siralomház volt az október 6-ára virradó éjjel a várban, és hány siralomház a váron kívül, a be nem bocsátott hitvesek, gyermekek, testvérek elsötétült lelkében! Damjanichné, Láhnerné és Vécseyné kivételképp meglátogathatta férjét, s most tudta meg a három asszony a szörnyű valót. Széttépett szívvel váltak meg soha viszont nem látandó férjeiktől, s az erős lelkű nők összetörtek a szörnyű csapás alatt.

Az éj az utolsó intézkedésekben telt el, mindegyik áldozat hátramaradottjai felől rendelkezett, búcsúleveleket írt, melyeket csak a vadak olvashatnak el könnyek nélkül. Damjanich ezenkívül gyönyörű imát írt felesége vigasztalására, mely a nemzet özvegyének ma is mindennapi imádsága. Ez iratok ma már ezernyi másolatban forognak közkézen, s az olvasó a biztos, szilárd sorokból a rettenthetlen lelkekre következtethet, kik előtt a haláltól való félelem ismeretlen érzés volt. Lázár Vilmos levele az ő angyali nejéhez, báró Reviczky Máriához, Leiningené imádott Elizéhez, Vécseyé az ő Linójához s Damjanich imája mind méltó volna arra, hogy az iskolás gyermekek tankönyvébe helyeztetvén a forró hazaszeretet és nagy jellemet abból tanulják meg a gyermekek, s valamikor bizonyára eljön az idő, midőn a mostani óvatos nemzedék helyére bátrabb lépvén, az iskolákban a magyar történelmi és irodalmi oktatás központjává a magyar szabadságharcokat teszik.

Éjfél után két óra tájt tértek vissza a lelkészek ismét a halálraítéltekhez, kik igen megörültek nekik. Most már nem sok idő volt, hiszen az első kivégzéseknek már reggel fél hatkor kellett megtörténniök, s akkorra Istennel és emberekkel le kellett számolniok. Vallásos áhítattal gyóntak meg a katolikusok, sőt a görögkeleti Damjanich is, ki a rác papot elutasítá, és heves szavakkal hányta szemére, hogy nemzete annyit vétkezett a magyarság ellen, Sujánszky Euszták minoritának gyónt meg, és előtte az utolsó órában áttért a római katolikus vallásra. Legnyugodtabb, sőt teljesen vidám volt a református Dessewffy Arisztid, kit Baló Béni lelkész keltett föl álmából. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” mondta a papnak derülten, s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne. Az öreg Aulich Horatiust olvasgatta a két gyertya fényénél, Török Ignác pedig Vauban munkáját a várerődítésről, melynek ő oly mestere volt. Láhner este, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját s Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul. A többi kivégzendő családjával foglalkozott, Nagysándort kivéve (ki nőtlen ember volt, de kinek szép arája megtébolyodott a nagy csapástól); Damjanich még a kivégzésükre Grácból hozatott hóhért is magához hívatta, s megkérte, hogy törött lábára legyen tekintettel, és kevés kínzással ölje meg. Bott Ferenc, a hóhér, nagy buzgalommal válaszolta:

– Excellenciád meg lesz velem elégedve.

– Maga tökfilkó! – tréfált vele Damjanich. – Hogy lennék én megelégedve azzal, hogy felakaszt.

Az idő rohamos gyorsasággal telt, s a katonai ébresztő elharsogásakor mindenik áldozat teljesen készen volt utolsó útjára. Howiger tábornoktól Tichy őrnagy, a 25. számú, Wocher tábornok nevét viselő gyalogezred zászlóaljparancsnoka kérte ki azt a kitüntetést, hogy a kivégzéseket ő vezethesse. Együtt szolgált Damjanichcsal, és a nagy hős halálkínjaiban akart gyönyörködni. Az egész kivégzés alatt tényleg a legembertelenebbül viselte magát, s egy hang sem igaz azon mesékből, mit az aradi vértanúkról szóló művek terjesztenek, hogy Tichy mélyen meg lett volna hatva a kivégzések alatt. Brutális és kegyetlen volt, ezért soron kívül lépett elő alezredessé, de már 1851-ben mint ezredest nyugdíjazták. Hóhérkodásának nem sokáig örülhetett.

Reggel fél hat órakor Urticka főporkoláb két más porkoláb kíséretében megjelent Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József szobájában, s őket az udvarra kivezette, hol már a zászlóalj díszben ott állott. Az egész várőrség talpon és fegyverben volt, a falakra felvont ágyúk mellé égő kanóccal állottak ki a tüzérek. A nyomorult osztrákok féltek Arad város polgárságától – ezért volt e szörnyű előkészület.

A négy vezér némán szorított kezet egymással, s a szomorú menet a leeresztett várhídon a sáncok felé megkezdődött. Baló, Bardócz, Marchot és Vinkler lelkészek egy-egy elítélt mellett haladtak. Dessewffy mély megvetéssel beszélt hangosan a „németekről", a többi hallgatott. A vár VI. számú kapuja melletti sáncba megérkezvén a vértanúk mellett haladó nyolc-nyolc katona szembeállt velük, kikről a láncot levették, de kezeiket kötéllel összekötötték. Az áldozatok még utolsó kéréseiket intézték lelkészeikhez, s azalatt Kiss Ernő kivételével a többinek bekötötték a szemét. Ezek fél térdre ereszkedtek, mialatt három-három katona közvetlen előttük célba vette őket. Tichy suhintott kardjával, és Dessewffy, Lázár és Schweidel három-három golyó által eltalálva holtan terült el a földön. Kiss Ernőnek csak vállait érte a golyó, ő fél térdre bukott; erre Tichy intésére odarohant egy gránátos, és a tábornok fülébe lőtt. A negyedik áldozat is elesett; a XIX. század legnagyobb gonosztettének egy része befejeztetett. Bardócz minorita kivette Schweidel kezéből a vérével befecskendezett kis ezüstfeszületet, hogy a tábornok fiának adja át, ki honvéd százados volt atyja ezredében, és szintén az aradi vár foglya, a négy holttest ott maradt a sáncban, a katonaság és a papok visszatértek a várudvarra, hogy most már a hóhérral szaporodva végezze be az osztrákok bosszúszomja a vértett másik részét.

A négy halottat aztán esteásták el a vársáncban, honnan még azon éjjel elvitték Kiss Ernő holttestét, egy év múlva Dessewffyét is, de Lázár és Schweidel ott alussza örök álmát a kivégzés helyén jelenleg is.

Midőn a lövések eldördültek, a bitófára ítélt kilenc áldozat tisztában volt vele, hogy a hírlelt megkegyelmezésnek vége, s most már alig egy órájuk van még az életből. A visszaérkező Tichy őrnagy hamar elővezettette a tábornokokat. Először érkezett le az udvarra Nagysándor, ki aztán valamennyi bajtársát szeretettel üdvözölte. Utoljára érkezett Damjanich, kinek törött lábán még a súlyos láncot is kellett cipelnie, s csak mások segélyével bírt lejönni az emeletről. Számára egy ronda szemeteskocsit rendelt ki Howiger tábornok, s arra is sintérlegények által akarta fölsegíttetni, de Damjanich Bott hóhért kérte meg, hogy segítse föl, s azután megindult a világ leggyászosabb menete ki a várkapun a zsigmondházi mezőre, az újaradi országúton.

A tábornokok fekete atillát viseltek az egy Leiningen kivételével, kinek meghagyták honvéd tábornoki ruháját, s abban is végezték ki. Damjanich mellett ült egyházi díszben Szombati görögkeleti lelkész, szemközt vele piros és aranypaszománttal díszített ruhában a hóhér. Az áldozatok hát sorjában mentek lelkészeikkel, köröttük a katonaság, hadbírák, porkolábok. Mind a kilencnek keze-lába meg volt láncolva, a láncon súlyos lakat.

Az egyik fordulónál megpillantották az egy sorjában fölállított kilenc gerendát, melyeket egy épülőfélben levő házból vettek el. Vécsey megdöbbenve nézte az alacsony cölöpöket, s megjegyzést tett rájuk. Nemsokára odaértek, s a katonaság négyszögben vette körül a bitókat. Az országúton levő szárazhíd alatt dolgozó néhány ács erre közelebb ment a jelenethez, és végignézte azt. A hely körül óriási kört vontak a dragonyosok, hogy nép ne juthasson a közelbe.
Tichy őrnagy előrendelte Zimmer hadbírót, s még egyszer felolvastatta vele az ítéletet. Aulich tiltakozott az ítéletben foglalt hazugságok ellen. Urticka porkoláb előlépett, és a szokásos módon háromszor kegyelmet kért az elítélteknek. Tichy sztereotip válasza ez volt mindannyiszor:

– Istennél a kegyelem!

Most a porkoláb Poeltenberghez lépett, tisztelgett előtte:

– Kérem, kapitány úr! (Ez volt Poeltenberg rangja a császári seregben.)

Kulcsával megoldá a lakatot, a lánc lehullott. Poeltenberg egy pillanatnyi haladékot kért, odalépett bajtársaihoz, és sorba csókolta őket. Aztán a bitófa alá lépett, fölállott a zsámolyra. A hóhér a kötelet a nyakára teszi s a vasszögre ráhurkolja. Egyik pribék kikapja a zsámolyt Poeltenberg alul, a másik kettő teljes erővel húzza lefelé két karját, és rákapaszkodik, hogy kinyújtsák a felakasztott testet. A hóhér erőlködik, hogy az áldozat nyakát kitörje, azonban Poeltenbergnek igen izmos bikanyaka volt, s a hóhér sokáig vesződött vele, míg végre célt ért. A vértanú haláltusája hosszú és szörnyű volt, s Tichy őrnagy kárörömmel nézte az első akasztást. Végre „elvégeztetett!", a hóhér szalutált az őrnagynak.

A porkoláb az öreg Török tábornok elé lépett:

– Kérem, alezredes úr!

Megoldja láncát, aközben Török fejéről lehull parókája, mely kopasz fejét födte. A hideg őszi levegőtől az agg katona sírógörcsöt kapott.

– Nem szégyelli magát – kiáltott rá Tichy a lóról –, sírni, mint egy gyerek!

Török kiegyenesedett, befödve fejét. – Szégyellje magát ön, hóhérlegény!

S ezzel büszkén ment a bitó alá, miután bajtársait előbb sorban megcsókolta. Amint a kötelet nyakára tették, szívszélhűdés érte, s mint halottat kötötték föl.

Harmadik áldozat Láhner volt, ki nagy léleknyugalommal halt meg.

Knezić Károly eddig folyton imádkozott magában. Ő volt az egyetlen, ki szemüveget viselt, s ez leesett szeméről, mikor a porkoláb őt (a reglement rendelkezése szerint) odataszította a hóhérlegényekhez. Knezić utánahajolt, hogy fölvegye.

– Hagyja ott! – rivallt rá Tichy őrnagy. – Lát maga az akasztófán úgyis.

Knezić megvetőleg nézett rá, s fellépett a zsámolyra. Pár perc múlva ő is az örök bíró előtt állott.

– Kérem, kapitány úr! – szólt most Urticka porkoláb Nagysándor Józsefhez, ki erre eldobta szivarját.

– Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) – mondá a legvitézebb huszár, midőn föllépett, s „Éljen a haza!” kiáltással lehelte ki lelkét.

A porkoláb a sorrendet megnézvén a cédulán, a tábornoki ruhában levő Leiningen+ elé lépett.

– Kérem, gróf Leiningen tábornok úr! – mondá udvariasan.

– Mit, gróf Leiningen tábornok úr? – kiáltott Tichy dühösen. – Leiningen százados, semmi más.

A szép fiatal hős engedélyt kért Tichytől, hogy a katonákhoz szólhasson.

– Beszéljen, de csak röviden – szólt Tichy. Leiningen erre elmondotta, hogy őt kegyetlenkedéssel vádolják Buda ostrománál, hogy osztrák foglyokat öletett volna meg…

Damjanich a szekérről közbekiáltott, és kezével leintette:

– Beszélhetsz ezeknek! Hadd abba, Károly! Leiningen azonban e vád ellen tiltakozott, s ezt rágalomnak mondta. Tichy őrnagy a dobosoknak intett, s azok belevágtak dobjukba. A hóhér fölkapta Leiningent a bitóra, s a pribékek belekapaszkodtak. A magas termetű hős lába leért a földre, a hóhérlegények erőlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült őt megfojtani. A lelkészek elfödték arcukat, és térdre borultak imádkozva.

Damjanich e kínzás láttára odaszólt Tichyhez:

– Mire való ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket?

– Mert így kell lenni – válaszolt az osztrák tiszt.

– No, te is sokra vitted – szólt Damjanich megvetéssel Tichyhez, kivel egykor egy ezredben szolgált. – Hóhérlegény lett belőled.

Tichy mérgesen csapott lovára, és közelebb lovagolt a bitókhoz.

– Gyorsabban végezzen! – kiáltott rá a hóhérra.

A hóhér mentegetőzött: ekkorra már Aulich lépett a hetedik akasztófa alá. Az öreg katonával gyorsabban végzett a bakó.

Urticka most Damjanichhoz közeledett:

– Kérem, százados úr!

Damjanich megvetőleg nézett rá.

– Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam.

Nehezen szállott le a szekérről a lelkészek támogatásával. Vécsey eddig nyugodtan nézte végig a többiek oly kínos halálát, de most odasietett Damjanichhoz, és többször megcsókolta, amíg a porkoláb a láncokat szedte le a hősök virágáról. A pribékek megragadták őt.

– Hohó, lassabban! – szólt Damjanich. – Nálam nélkül úgysem mentek semmire.

A bitó alá állván fölsegítették a zsámolyra. Egy fejjel volt magasabb a bitófánál. A hóhér zavarban volt, s utasításokat adott legényeinek, hogy a hős lábait hogy kapják föl majd, midőn a test zuhan a zsámolyról.

– Vigyázzon a szakállamra – mondá Damjanich –, arra kényes voltam mindig.

A hóhér kíméletesen köté meg a hurkot a hatalmas, izmos nyakon. Egy intésére a pribékek kikapták a zsámolyt Damjanich alul.

– Szegény Emíliám! Éljen a haza! – kiáltó a hős, kinek törött lábát térdben akarták hajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett e pár perc alatt, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Tichy őrnagy kigyönyörködhette magát Damjanich kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet.

Gróf Vécsey Károly e látványon egészen megzavarodott, s mikor a porkoláb eléje lépett, és láncait leoldá, körülfordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz, s annak mindkét lelógó kezét többször megcsókolta. Azután felállott a zsámolyra, s hosszú haláltusa után kimúlt ő is. A hóhér fülét Vécsey mellére tette, s hallgatózott: a halál konstatálása után még teljes egy percig működött a vért hajtó szív, növelve a kivégzett kínjait.

Ez a kivégzés rövid, de történetileg hű leírása. Minden más szépítgetés, különösen Tichy őrnagy szerepének emberies vonásokkal feltüntetése hazug leplezgetése a gyilkosság brutális voltának. Hogy a kivégzés annyi kínzással járt, arról a hóhér nem tehetett, ő maga kicsinyellette és gyöngéllette a bitófákat, és másokat akart, de Tichy semmi halasztást nem tűrt, mert őt meg Howiger tábornok szorította. Baló Béni református lelkész, keresztatyám, többször beszélte el házunknál így e rémes esemény lefolyását.

 

Vinkler Brúnó minorita szerzetes visszaemlékezése

Vinkler Brúnó (1816-1876) az aradi vértanúk egyik gyóntatója, a kivégzések szemtanúja és egyik leírója, 1854-től 1857-ig politikai fogoly.

(A visszaemlékezés négy folytatásban jelent meg a Szegedi Híradó 1867-es évfolyamában, az 56-59. számban.

(AZ ARADI VÉRTANÚK.  Válogatta, szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta Katona Tamás .Budapest, Neumann Kht., 2001)

 

Tisztelt szerkesztő úr!

Azon bizalmas fölkérését, hogy az 1849-ik évi október 6-i aradi gyásznapot, mint szemtanú, ön lapjában tisztelt olvasói számára írnám le, a legnagyobb készséggel teljesítem, mert ezáltal nemcsak az olvasóközönség részére hanem a hazai történelem kiegészítésére nézve is – a látott és hallott legkisebb részleteket előadva – legszentebb kötelességemet hiszem teljesíteni.

Hazánk szabadságharca több vértanút mutat föl, én mint szemtanú csak Aradról, s Aradon is csak az 1849-dik év október 6-án a harcban el nem esett, hanem ítélet következtében kivégzett tizenhárom szabadságért küzdő vértanúról szólok.

A világosi fegyverletétel után az aradi vár megtelt foglyokkal, s ezek ellen a kereset meg is indíttatott.

Legelőször a fővezérek, mint külön hadcsapatok parancsnokai hallgattattak ki, a kihallgatás után tizenhárman halálra ítéltettek, mely halálos ítélet a teljhatalommal fölruházott Haynau /Julius von Haynau báró (1786-1853), az 1849 évi  nyári hadjárat során a magyarországi osztrák hadsereg főparancsnoka, Magyarország és Erdély teljhatalmú katonai és polgári kormányzója/ táborszernagy elé terjesztetett, s helybenhagyva Howiger /Alois von Howiger (†1849), előbb ezredes a cs. kir. 9. gyalogezredben, 1849 őszén vezérőrnagy, az aradi vár osztrák parancsnoka, a Kiss Ernő, illetve a Vécsey ügyében ítélő haditörvényszék elnöke/ tábornok s aradi várparancsnokhoz végrehajtás végett visszaérkezett, ki is október 5-én reggel a hadbírót óaradi kolostorunk elnökéhez azon megkereséssel küldé, hogy a kivégzendők mellé, minthogy a várban csak Marchot Eduárd /†1862/ Kapisztrán Jánosról nevezett Szent Ferenc-rendi áldozár s egyszersmind aradvári káplán van, adna lelkiatyákat, kik az illetőket az örökös hazába elkészítsék.

Ugyanezen célból kerestetett meg Baló Béni /Baló Benjámin (1813?-1869) 1849-1859 között aradi református lelkész/  óaradi helvét hitvallású lelkész, valamint a görögkeleti vallású lelkész úr /Vasile Sombati/ is.

E gyászos esemény és fájdalommal párosult szomorú kötelesség teljesítésére, valamint a többiek, úgy mi is, Pléva Balázs, Sujánszky Euszták /(1811-1875) későbbi aradi házfőnök, plébánoshelyettes, majd az aradi gimnázium igazgatója/, Bardócz Sándor (†1892/, és Vinkler Brúnó /(1816-1876) a kivégzések szemtanúja és egyik leírója, 1854-től 1857-ig politikai fogoly/ minorita rendi áldozárok október 5-én délután a várba átmenénk, hol mindjárt a kijelölteknél mindenki előleges látogatását megtevé.

Igazi magyar őszinteséggel üdvözlöttük őket, s rokonszenvvel fogadtatánk; igyekeztünk is tőlünk kitelhetőleg vigasztalásukra lenni, s hiedelmünk szerint a kegyelmezés megérkezésével biztatni.

Október 5-én estefelé megválánk tőlük, magukra hagytuk őket, hogy kiknek jelen voltak nejeik, gyermekeik és rokonaik, ezekkel értekezhessenek; s mivel igen megkértek, hogy másnap korán, de nagyon korán meglátogassuk őket, a várparancsnoknál magunkat bemutattuk, s a halálra kijelöltek kérését előadtuk; ki is ennek következtében rögtön hadsegédje által engedélyt íratott számunkra, mellyel úgy éjjel, mint nappal bármely órában a várba szabadon meheténk.

Hazaérkezve a szomorú kötelesség másnap leendő teljesítéséből eredt aggodalom miatt az éj felerészét nyugtalanul tölténk, éjfél után talpon valánk, s már két órakor ígéretünk szerint megindulánk. Az éj néma csendjében a Maros hídján keresztülmenve a vár kapujához eljutánk, hol jeladásunkra a várkapu szárnyait lassankint sarkaikban csikorogni hallánk; s midőn azokat egészen föltárva láttuk magunk előtt, a várparancsnoktól minap nyert engedélyünket előmutatva szabad bemenet engedtetett.

Legelőször is a várbeli káplán szerzetestársunkhoz menénk, s onnan, az egyház szokása szerint fölkészülve, látogattuk meg az illetőket; mindegyik a legnagyobb örömmel fogadott bennünket. Én, kinek Lázár Vilmos és Nagysándor Józsefet vala kötelességem ellátni, bemenék először Lázárhoz, kit már egészen fölkészülve találtam, ki is tudva az előző napról megjelenésem célját, igen köszöné a figyelmet, hogy fáradságom nem sajnálva oly korán megjelentem; ezután példásan, igazi buzgósággal meggyónt, megáldozott, mit végezve egy levelet s hozzá mellékelt tárgyakat adott át, hogy lennék szíves azokat levéllel együtt szeretett nejének, született báró Reviczky Máriának kézbesíteni. Kérését hogy legnagyobb készséggel fogom teljesíteni, megígérve, mentem Nagysándorhoz, kit asztala mellett írva találtam. Igen szívesen fogadott, én, mint tegnap, úgy ma is biztattam, de ő nem remélt, s maga kért, végezzük keresztényi kötelességünket, s miután így példás buzgósággal az örökkévalóságra elkészült, egy hozzám intézett iratot adott kezembe, melyet t. szerkesztő úrnak visszavárás mellett a maga eredetiségében bemutatok, az olvasóközönség részére pedig annak tartalmát idejegyzem…

E sorok átadása után csinosan rendezett szép hosszú barna hajából egy csomót ollóval levágott, s azt koszorúalakba összeállítva kért, hogy írandó leveleimmel elküldjem.

Meglátogatták e lelkes hadvezért többen is, különösen Sujánszky barátom és rendtársaim, kivel miután rokon érzelműleg beszélgetett, emlékül saját szivartokjával ajándékozá meg; engem pedig egy, a harc folyama alatt használt térképpel.

Fölkért azután, hogy a szomszéd szobában levő Gáspár Endre / Gáspár András (1804-1884), kapitány a cs. kir. 9. huszárezredben, a szabadságharcban a VII. hadtest parancsnoka, a trónfosztás után visszavonul, várfogságra ítélik, a kiegyezés után országgyűlés képviselő/ honvéd tábornokhoz (ki ugyanez alkalommal kegyelem útján tízévi várfogságra ítéltetett) mennék be, s nevében tőle végbúcsút vegyek.

Hogy ezen kérését rögtön teljesítettem, a még, Istennek hála, életben levő honvéd tábornok bizonyíthatja.

Valamint én, úgy a többiek is ez idő alatt, név szerint Sujánszky Poeltenberg és Aulichnál, Pléva Láhner és Knezićnél, Bardócz Schweidel és Töröknél, Marchot Kiss Ernő és Vécseynél, Baló Dessewffy és Leiningennél, végre a görögkeleti óaradi lelkész a rettenthetlen hős és nagy hadvezér Damjanichnál teljesíték ez esetben igen szomorú papi foglalatosságaikat.

Mily lélekéberséggel s mily példásan végzék mindnyájan ájtatosságukat, ha láttad volna, kegyes olvasó! magad is megindulva velünk együtt könnyeztél volna.

Így kibékülve Istenünkkel, reggelit hozattak a várbeli foglártól, mit elköltve készültek a gyalázatos, de reájuk nézve a történet lapjain dicső halálra.

El is érkezett az idő, s reggeli fél hatkor a négy golyóra ítélt a kirendelt katonaság közé vezettetik, s a gyászmenet kezdetét veszi; megindultunk tehát: Schweidelt vezette Bardócz, Kiss Ernőt Marchot, Dessewffyt Baló s én Lázárt. Mentünk karonfogvást, lassú léptekkel a vár hátulsó kapuja felé, egyszer a sáncok közé bekanyarodánk, s ott megállapodtunk, mi bevégzők velük egyetemben a közös imát, s következett az ítélet fölolvasása, reá pedig a kegyetlen végrehajtás.

Egyenes vonalban, egypár lépésnyi távolságra egymástól foglaltak állást. Schweidel kezében feszületet tartva így szólt lelki vigasztalójához:

„Tisztelendő úr! Íme itt ezen feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam, kérem, adja át fiamnak.” (Fia a lelkes csapatvezérnek, mint honvéd kapitány, atyja kivégeztetésekor ugyancsak az aradi várban fogva volt.)

De azonnal visszavevé, mondván:

„Kezem közt akarom tartani, úgy vele meghalni, s miután meghaltam, ne irtózzék kezeimből kivenni, s fiamnak átadni.”

Ez utolsó kívánsága a lelkes hazafinak teljesült is, mert a jó fiú, a hazájáért hősiesen küzdő kapitány, atyja vérével befecskendezett feszületet kapott emlékül.

Hiszem, mint nevezetes emlék unokákról unokákra ereklye gyanánt fog szállani.

Születéshelye Schweidel Józsefnek Zombor vala, Bács megyében, életkora a hatvan évhez közeledett; szolgált mint őrnagy a Sándor orosz huszárezredben, a schwechati ütközetben részt vett, s a magyar hadseregben a Sándor gyalogok közt ezredes lett; 1849-ik évi május 9-én Klapka /Klapka György (1820-1892) volt cs. és kir. főhadnagy, nemesi testőr, a szabadságharcban honvéd tábornok, Komárom várának parancsnoka, a kiegyezés után országgyűlési képviselő/  mint ideiglenes hadügyér Pest város parancsnokává nevezte ki.

Végre mint csapatvezér a fegyver letétele után az aradi várba került, hol a golyó által kivégzettek közt első állott. Királyi írott parancs folytán a Bánátban keletkezett lázadás elnyomására küldött Kiss Ernő állott mellette, aranygyűrűkkel valónak ékítve keze ujjai.

Született Temesváron, 1800-ban /a valóságban 1799/ a második huszárezrednél ezredes, az 1-ső hannoveri rend birtokosa s a pápai Krisztus-rend lovagja volt, a legvagyonosabb nemes emberek sorába tartozott, a magyar seregben érdemeiért tábornok, utóbb altábornagy s a magyar érdemrend középkeresztese volt. Ízléssel készült s belsőleg pazar-fényesen rendezett lakházai a lázadók által hamuvá tétettek, s több mázsára menő asztali ezüstkészletét a temesvári várőrség lefoglalá.

Utána következett Dessewffy Arisztid, született 1802-ben, Csákácon, Abaúj vármegyében. Mint nyugalmazott lovas százados lépett a magyar hadseregbe, hol hadtestparancsnok és tábornok lett. A kivégeztetés napján csinosan, mint menyegzőre fölkészülve jelent meg. – Végre ezeket követé Lázár Vilmos⁺, született Nagybecskereken, 1815-ben, az osztrák hadseregben mint hadnagy szolgált, a magyar seregben ezredes és hadtestparancsnok. Midőn az elválás e szomorú percében megcsókoltuk egymást, arra kért, ha netán nem jól találnák lőni, ne engedjem kínlódni, hanem kérjem a vezénylő tisztet, hogy ismételtesse a lövést. Ezután mondván: „Isten önnel", letérdelt a többivel együtt, s mielőtt szemeit, mint társai is, saját evégre elkészített fejér kendőjével bekötötte volna, összetett kezekkel, égre emelve szemeit hangoztatá: ”Istenem! nőm s három gyermekem!” Most, szemeik be lévén kötve, térdelve várták a bizonyos halált. – Rögtön elébük lépett tizenkét gyalog katona töltött fegyverrel – egyre-egyre három volt számítva –, s midőn célzó állásba helyezték magukat, mi pár lépésnyire oldalvást félrevonultunk. Erre a parancsnok kardjával jelt adott, melyre a tizenkét fegyver egyszerre durrant; a fegyverek e durranására hárman rögtön élettelenül dűltek le. Kiss Ernő⁺ mozdulatlanul térdelve maradt, mert csak vállát fúrta keresztül egy golyó, elébe állott tehát három gyalog közkatona, s elsütve fegyvereiket ezek olták ki életét. – Ugyanazon a helyen nyugszanak mind a négyen Kiss Ernőt még 1849-ben, Dessewffyt 1850-ben elszállította a család. Schweidel és Lázár maradványait 1913-ban exhumálták/. Addig is, míg a nemzet e tekintetben illőleg intézkedni fog, béke hamvaikra!

Míg itt a vár sáncai között ezek történtek, addig többi társaink a hátramaradtakkal társalogtak. Ez idő alatt meglátogatá Sujánszky barátom a hős és rettenthetetlen Damjanich⁺ hadvezért, ekkor adá rá áldását saját kérésére, ekkor kéré föl, hogy halála után el ne mulassza ajánlani nejét a jó érzelműeknek, s különösen a lelkes honleány és magyar foglyok védangyalának, özvegy Vásárhelyíné őnagyságának; ekkor vevé át tőle átadás végett a neje, született Csernovics Emília vigasztalására október 5-ike és 6-ka közötti éjjel írt imát, melyet akkor magam is bírtam, de a ránk súlyosodott körülmények miatt jelenleg azt az olvasóközönséggel meg nem ismertethetem, mindazonáltal hiszem, hogy t. szerkesztő úrnak, mint Arad szülöttjének – hol közkézen forog – nem lesz nehéz megszerezni, s erősen meg vagyok győződve, hogy maga az ország özvegye annak lapjába iktathatását nem fogja megtagadni.

Én emlékszem a szavakra, midőn a nagy hős írott imájában Istenhez így fohászkodik: „lágyítsd az uralkodó szívét", s íme, hosszú tizennyolc év után a sokak ajkáról elhangzott ezen imának sikere lett, mert uralkodónk szívét csakugyan lágyabbnak, engedékenyebbnek tapasztaljuk, midőn magyar hazánkat ezredéves alkotmány által szentesített jogainak birtokába visszahelyezi, midőn a száműzötteknek szabad hazajövetelt enged, midőn az ajándék százezer darab aranyat ezen vértanúk vezénylete alatt küzdött s a küzdelemben munkatehetetlenné lett honvédek, vagy ezek özvegyei és árvái számára nagylelkűleg az országnak visszaadja.

De int az idő, hogy visszatérjünk azokhoz, kik reánk várakozának. Búsan és a legmélyebb szomorúságba merülve nyitám föl a reám várakozó Nagysándor József ajtaját, azon Nagysándor Józsefét, kinek nevéről a lelkes Debrecen egy dombját el is nevezé, és méltán, mert kisded seregét Debrecennél úgy állítá föl, hogy a muszka sereg főerejének huzamosan ellenállni tudott. De erről mások már írtak, s még bővebben fognak írni, azért én ígéretem szerint csak október 6-kánál maradok.

A vitéz tábornok, szobájába léptemkor, nem tekintve arra, hogy kezén s lábán vaslánc van, egész udvariassággal előmbe lépett, s kezet szorítva, mielőtt én szólhattam volna, mondá – és méltán mondhatá, mert hallá a fegyverek erős durranását, s azt is tudta, hogy négy elvtársa immár a haza szent ügyéért áldozatul esett –: „Nemde mondottam tisztelendő úrnak, hogy nincs remény.” Én válaszolni e nagy levertség és elérzékenyülés miatt nem tudtam, de ő folytatá: „Igen, még akkor a remény táplálhatott volna, ha bennünket, akasztófára ítélteket vittek volna előre, de miután azokra, kik lánc nélkül valának, dördültek a fegyverek, valamint eddig nem volt, úgy többé reményem éppen nincs.”

E rövid beszéd után az őrök – mert mindegyik kivégzendőnél a szobában fegyveres őrök állottak – jelenték, hogy induljunk, s mi a parancsnak engedve elhagyók a szobát, melyben eddig barátságosan és bizalmasan szót váltánk. Kimentünk a jelölt helyre, s vártuk, míg mindnyája odaérkezik; jöttek is egymás után, és barátságosan üdvözlék egymást. El nem hallgathatom, hogy midőn a lelkes Damjanich kijött, s lába fájdalmai miatt egy közönséges kocsira fölült, üdvözlé őt Nagysándor, s a bevett szokás szerinti jó reggelt kívánván mondá: „Nemde megmondtam, hogy az akasztófára vezet bennünket Görgey.” Mire Damjanich válaszolá: „Nem hittem, de most látom, hogy igazad volt, barátom.”

Ezalatt mind a kilenc megérkezett, s így a második gyászmenet is kezdetét vevé; megindultunk mi a nyolccal gyalog, a kilencedikkel pedig, a lábatörött nagy hőssel, Damjanichcsal, úgyszólván szeméthordó kocsin a görögkeleti vallású óaradi lelkész ünnepélyesen, egyházi palástban. Haladtunk lassú léptekkel, most már ellenkező irányban, tudniillik a vár fő-, azaz Arad felé néző kapujának tartánk. Kiérve a kapun a Zsigmondháza és Újaradnak vezető út felé vezényelteténk, míglen egyszer balra kanyarodánk, s azonnal észrevettük a vár déli oldalán fekvő nyílt téren a számukra kijelölt kilenc oszlopot, melyekre Vécsey megjegyzé: „Hát ilyen akasztófát^* készítettek számunkra?” Mire Nagysándor gúnyosan viszonzá: ”Hadd el, barátom, ez a legjobb és legcélszerűbb.”

Közeledtünk a kitűzött helyhez, s én, megvallom, érzékenyen könnyeztem. Nagysándor ezt észrevevé, hozzám fordult, s így szólt: „Tegnap ön vigasztalt engem, és most sír.” De már ekkor majd az oszlopok előtt állánk, mire a katonaság sorfalat képzett, s mi a közepét foglalánk el, végezve ki-ki társával imáját. Ekkor jött hozzánk Leiningen, s noha ágostai vallású volt, így szólt: „Imádkozzunk, tisztelendő urak, együtt, hisz mindnyájan keresztények, mindnyájan egy atyának gyermekei vagyunk.” Tettük is egy szívvel-lélekkel.

Erre következett az ítélet fölolvasása, s kezdetét vette a vérfagylaló működés.

A várbeli foglár, ki a kíséretnek egyik kiegészítő tagja vala, most a lóhátról vezénylő s végrehajtással megbízott őrnagy elé állt, őt katonai szokás szerint üdvözli, s fönnhangon német nyelven háromszor egymás után kegyelemért esd. A hármas kérelemre: „Istennél a kegyelem” lőn mindannyiszor a válasz. Ezen, a remény utolsó szikráját is kioltott válasz után a foglár ismét szokásosan tiszteleg az őrnagynak, s felénk fordulva hozzánk jön, itt Poeltenberg előtt megállva katonailag tiszteleg, s mondja német nyelven: „Kérem, kapitány úr” (valamint ennek, úgy a többinek is azt a rangot adva meg, melyet az osztrák hadseregben viselt), s erre kulcsokat véve elő kezét-lábát a vastól megszabadítja, s a hóhér rendelkezésére bízza. A hazáját hőn szerető tábornok végvigasztalást nyújtó papjától kísérve s Istenhez imát rebegve ment az első oszlophoz, ott a bakónak két szolgája alant, felül pedig maga a Brünnből, Morvaországból hozatott bakó teljesíté szörnyű kötelességét.

Legelső volt tehát, ki tőlünk e földön örök búcsút vett. Poeltenberg Ernő; született Bécsben, 1804-ben, előbb a Sándor huszároknál kapitány, ezredével 1848 nyarán Magyarországba jővén a minisztérium rendelete következtében az alkotmányra megesküdött, s az időtől fogva esküje és becsülete által a nemzet ügyéhez kötve ahhoz végiglen hű maradt. – Ezredessé emelkedvén a VII. hadtesttel, melynek vezére volt, Győrnél táborozott, később tábornokká neveztetvén hadteste vezérletét mindvégig megtartá.

Másodszor a foglár Török Ignác előtt állott meg, mint előbb, úgy most is kötelességét teljesíté, mi pedig mint az elsőtől, úgy tőle is – és rendben mindegyiktől – forró kézszorítással és forró barátságos búcsúcsókkal váltunk meg.

Török Ignác⁺ a legügyesebb mérnök vala tábornokaink sorában, Gödöllőn született, s ötvennégy éves korában végeztetett ki.

Az osztrák hadseregnél a mérnöki testnél alezredes, a királyi testőrségnél a mérnöki tudományok tanára volt. Komárom megerősítése remekműve volt, a győri és szegedi sáncokat is ő készíté.

Láhner György következett a kettő után, Besztercén, Zólyom megyében született, s ötvenhárom éves volt. Az osztrák hadseregben őrnagy, a magyaroknál ezredes, s végre tábornok. A magyar hadseregnél a fölszerelés és fegyvergyártás körül szerze érdemeket.

Negyediknek szólítá a foglár Knezić Károlyt, ki született a határőrvidéken, Belike Gajovácon, 1804-ben /1808-ban született Veliki Grđevacban/ A 34. gyalogezredből századosi rangból lépett a honvédek sorába. Komárom fölszabadításánál ő vezeté az első csapatot, april 25-én /valóságosan 26-án/  ő rohanta meg az erősen védett komáromi sáncokat. Jutalmul tábornokká neveztetett.

Négytől már szomorodott szívvel elbúcsúztunk s megváltunk; gondolva Leiningen, hogy vagy mindjárt, vagy nemsokára rákerül a sor, így szólt a vele volt Baló Béni helvét hitvallású lelkész úrhoz: „Amint ezek a tisztelendő urak egész a bitófáig kísérik a reájuk bízottakat, úgy ön is legyen szíves velem egész odáig jönni.”

De a foglár Nagysándor Józsefet oldá föl bilincseiből. – Született Nagyváradon, Bihar megyében, negyvenöt éves lehetett, nyugalmazott huszár kapitány volt, később a magyar seregben ezredes, végre tábornok s hadtestparancsnok, s mint tényeiből kitűnik, kitűnő katona s bátor férfi. – Görgey / Görgei Artúr (1818-1916), volt nemesi testőr, kilépett főhadnagy, a szabadságharc során tábornok, főparancsnok, országgyűlési képviselő, a Szemere-kormány hadügyminisztere, 1849 után internálják/ tetteit nem helyeselte, s egy haditanácsban reá célozva nyíltan kimondá: „Hogyha valaki diktátorrá akarna lenni, ő Brutusává válnék.”

E gyásznapon elbúcsúzva ő is társaitól és társaimtól, ment oda, hol már négy elvtársa vala, s midőn a bakó a kötelet már-már nyakára szorítá, fönnhangon: „Éljen a haza” kiáltván megszűnt élni.

Jött ismét a foglár, s gróf Leiningen Károlyt a már fönt megírt szokás szerint szólítá, ki is születésére Hessen nagyhercegségi volt, magyar neje s magyar ezredbeni szolgálata által a nemzet ügyéhez szorosabban fűződött. Magas, szép, fiatal, harmincéves deli termetű férfiúnak tűnt föl, s Európa egyik legnagyobb hatalmasságának udvarával rokon. – Az osztrák hadseregben a 31. gyalogezrednél mint százados szolgált. Buda vára bevételénél rettenthetetlen bátorsága által tüntette ki magát, miért is tábornokságig emelkedett: hogy elszánt, igen jó és bátor csapatvezér volt, azt az utolsó percben is igazolta, mert midőn kezéről és lábáról a vas levétetett, egypár szóra a vezénylő parancsnoktól engedelmet kért, mit megnyerve egész lélekéberséggel így szólt:

„Csak most, későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felőlem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna; nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt az Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.”

Ezeket egész lélekjelenléttel elmondva a még hátramaradt társaktól s tőlünk végbúcsút véve indult, kísérve, mint kíváná, lelkészétől, hogy a bakó illessze nyakára a kötelet, ez midőn már nyakára tétetett, így szólt: „Isten veletek, bajtársak! Nemsokára egy más ítélőszék előtt fogunk állani, hol, hiszem, igazságosabban fognak ítélni fölöttünk.” Szavait végezve földi életének is vége lett. Egyedül egymaga volt magyar tábornoki öltönyben.

Most Aulich Lajosra került a sor, ki ötvenhét éves volt, és született Pozsonyban. Osztrák szolgálatban a Sándor gyalogok ezredese, a magyar hadseregben tábornok s az érdemjel középkeresztese. Buda bevételéig hadtestvezér, utóbb hadügyminiszter volt, általános vélemény felőle, hogy tiszta lelkű hazafi vala. – A vizsgálaton vagy kihallgatáson a haditörvényszék minden kérdésére ez volt a válasza: „Királyom parancsából esküdtem hűséget a magyar alkotmányra – s eskümet halálomig meg kell tartanom.” Úgy is volt, mert az esküt szem előtt tartva élte utolsó percéig híve volt az ügynek.

Következék a nyolcadik, s a foglár a történet lapjain és minden magyar előtt halhatatlan emlékű, igazi magyar érzelmű – s rettenthetetlen hős –, a Komáromnál lábatörött, s ennek fájdalma miatt parasztkocsin ülő Damjanich előtt állapodott meg, kivel már mi akkor, mint igen meggyérültek, igen megfogyottak, huzamosan társalgánk; illő, hogy utolsó szavai itt helyet foglaljanak.

Legelőször is azt mondá, midőn látá társainak sorsát: katonát golyó illet, nem pedig ily kínzás – masszakrírozás –; azután megpillantván a négyszöget képező katonaság sorában egy kapitányt, kinek nagyon észrevehetőleg könny nedvesíté szemeit, feléje fordult, és német nyelven így szólt hozzá:

„Éljen kapitány úr! Úgy látszik, rokonszenvvel viseltetik irányunkban; tartsa Isten, hogy a rangfokozatokban minél előbb haladhasson.”

Ugyanekkor Sujánszky barátom– és rendtársamat könnyezni látván, mondá:

„Ne sírjon, barátom – s a feszületre mutatva folytatá –, hiszen az is, aki a kereszten függ, az igazságért szegeztetett keresztre.”

Ekkor elérkezett már az idő, és szokás szerint a foglár tisztelegve megszólítja őt, mondván: „Kérem, kapitány úr!” E megszólítást a magyar tábornok hidegen és büszkén visszautasítva leszállt a kocsiról, aztán pedig így szólt: „Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, holott a harcban mindenütt én voltam az első.” – Fájdalmas szívvel búcsúztunk el tőle, amidőn a nehéz és terhes járásban segélyére akaránk lenni, mondá: „Hagyják el, úgysem soká van szükségem lábamra", de ekkor már a bitófa alatt állott, s amint a hóhér nyakára tevé a kötelet, egész lélekjelenléttel rögtön figyelmeztette: „Ügyeljen, vigyázzon szakállamra, hogy rendesen maradjon, mert mindig kedves volt előttem.”

Damjanich János bánsági születésű – negyvenöt éves –, származására szerb, de mint nejének izené, mint ilyen meghalni nem akart. (Élő tanúk: rendtársam, ki a nagy hős végizenetét vitte meg nejének, s maga a hű nő s lelkes, tevékeny honleány.)

Az osztrák seregben a 6. /valóságosan 61/ gyalogezredben kapitány volt. A magyaroknál a rácok ellen nyert számos győzelmei után tábornok és hadtestparancsnok, az érdemjel középkeresztese.

A vezért benne már külseje elárulta, melyben a rendkívüli erő szépséggel párosult.

A jeles hős után hogy ki következett, ha nem mondanám is, igen jól tudja az olvasóközönség.

Gróf Vécsey Károly volt az utolsó, ki nyolc elvbarátja végvonaglásának szemtanúja vala. Születésére pesti, életidejére negyvenkét éves volt. Előbb őrnagy a Hannover huszároknál, a magyar seregben mint ezredes később tábornokká és hadtestparancsnokká neveztetett. Arad várát ostrommal foglalta el, Temesvárt pedig egész az utolsó ideig szüntelen ostromolta.

Bem /Bem József (1794-1850), honvéd altábornagy, az erdélyi magyar hadsereg főparancsnoka/ – a nagy lengyel hős – hívta, hogy meneküljön vele és társaival, mit ha nem tesz, előre megjósolta Bem táti – mint őt a székelyek nevezék –, hogy akasztófára kerül, s csakugyan nyolc társa mellett okt. 6-án kilencedik ő függött a bitófán.

Tőle már csak mi – mert társai már őt megelőzték – veheténk érzékeny búcsút.

Ő is, mint az agyonlőttek elsejénél, Schweidel Józsefnél említém: annak, ki hozzá ez életben legközelebb állott, a hű nőnek, ki később az óaradi sírkertben új sírboltot is állíttatott, melyben a kiszenvedettnek porlandó teste várja a boldog föltámadást – Üdvözítőnk jelképével ékesítendő keresztet küldött emlékül.

Itt legördül a függöny, mert hazaszeretetüket már mind a tizenhárman legdrágább kincsük, életük föláldozásával pecsételték meg; s íme a bakó a végrehajtó őrnagy elébe járul, mondván: „Nemde jól teljesítettem kötelességemet?” Az őrnagy válasza lőn: „Emberileg.”

Igaz, hogy a mártírok közül egyetlenegynek sem volt arca eltorzítva, s ha fekvő irányban szemléltük volna őket, csakugyan azt mondtuk volna, hogy alszanak.

A bakó félrevonulása után hangoztatá a vezénylő: „Imára.” Mire a katonaság szokott mód szerint állásba helyezkede, mi pedig térdre borulva a megholtakért buzgó imát röpíténk az egek urához, mit végezve hazafelé indultunk, az őrnagy pedig a katonasághoz német beszédet tartott.

Míg ezek történtek, úgy Óarad, mint Újarad felől a hozzánk való közlekedhetést lovas katonaság akadályozá. A várban kereset alatt állott nagyszámú honfiak, mint foglyok elzárattak, a bástyákra pedig ágyúk vonattak, melyek mellett a tüzérek égő kanóccal álltak. De azért valamint Újarad, úgy Óarad felől a nézők száma egyre növekedett, s midőn visszatértünk után a közlekedés helyre lőn állítva, egész estig csoportosan tódult a nép kiszenvedett vezéreink szemlélésére. Estefelé gróf Vécseyvel együtt, kinek nyughelyéről már emlékeztem, a bitófáróli levételkor elhozattak még Damjanich, Láhner és gróf Leiningen, tudtomra gróf Leiningent a család kiviteté; Damjanich⁺ és Láhner Mácsán nyugszanak, a többiek pedig ott a gyászhelyen, hol a bakó oltá ki éltüket.

Kegyes olvasó! Nemde nagy vihar volt ez, mely annyi fáklyafényt olta ki!

Hinném, hogy eleget tettem t. szerkesztő úr bizalmas fölkérésének, ha még némi mondanivalóm nem volna, és ezzel együtt a már előadottakra bizonyos fölvilágosítást adni magamat kötelezve nem érezném.

Schweidelnél kereszttel kezdettem, Vécseynél kereszttel végeztem, említettem Damjanich imáját, valamint kiemeltem mindnyája példás buzgóságát és ájtatosságát, s hogy e tekintetben is igazat mondottam, erre még jelenleg is sok élő szemtanú van.

A magyar vértanúk ezáltal újabb bizonyságát adták annak, hogy nemzetünk harcedzett fiai is szívükben hordták a vallás kibékítő malasztját, miként hordá ezt Szent László királyunk, kit nyugati Európa a keresztes hadak vezetésével tisztelt meg; Nagy Lajos királyunk, ki Mária oltalma alatt egy seregénél sokkal számosabb ellenséges had ellen szerencsésen diadalmaskodott; a rettenthetetlen hadvezér Hunyadi János, kire egész Európa oly reménytelten nézett, mint egyedüli megvédő nemtőjére, ki hasonlag kardja markolatján olvasót hordozva vívá ki a török ellen a legdicsőbb győzedelmeket. Tudva van mindnyájunk előtt, hogy e dicső hadvezérnek dicső fia alatt élte a magyar nemzet fénykorát; de azt is tudni kell, hogy mai nap is nemzeti múzeumunkban őriztetik az imakönyv, melyből imádkozott, s ott van Mariazellben, mint drága ereklyekincs, a kereszt, mely előtt térdelve imádkozott az ég áldását kérve azon nemzetre, melynek nagyságáért és dicsőségéért élt.

Nagy és dicső volt a nemzet, midőn fejedelmében és fejedelmei által vallásos volt! Nagy és dicső lesz mindig, ha vallásos lesz! A vallás erkölcsi alapján, édes nemzetem, égig emelheted dicsőségedet, anélkül látszassál bármily nagynak és erősnek, csak olyan vagy, mint a homokra épült ház. A legelső vihar romba dönt.

Megemlítém továbbá, hogy Lázár ájtatosságát végezve egy levelet is kézbesített, melyet én forrón szeretett nejének, született báró Reviczky Máriának azonnal visszatértemkor, Prohászka /Prohászka Ferenc, Arad város második aljegyzője, majd levéltárosa, Lázár családjának szállásadója/, akkori aradi városi levéltárnok s jelenlegi tanácsnok úr lakásán átadtam. A golyó által kivégzett csapatvezérnek a szenvedett veszteség által mélyen sújtott nejét ágyhoz szegezve s a legnagyobb bánatba merülve, leánya, két fia s a jószívű házi nő ápolása alatt találtam. A levelet s a benne érintett tárgyakat átadva rögtön a levél olvasásához fogott, könnynedvesített szemei azonban akadályozák az örökbecsű szomorú sorok olvasásában; kérésére én olvastam föl a szeretett férj utolsó levelét…

Miután a szegény nő gyermekeivel együtt kizokogta magát, visszaemlékezett a levélnek reám vonatkozó utolsó soraira, s a férjétől nyert aranyat még kettővel megtoldá.

Én még ottlétükben megkezdettem, és azután folytatva elvégeztem s végezem a kívánt engesztelő áldozatokat, most pedig mind a három darab aranyat – követve koronás királyunk s hazánk lelkes fiainak példáit – t. szerkesztő úrnak a szegedi honvédsegélyező egylet tőkéjének gyarapítására ezennel átadom.

Közöltem Nagysándornak hozzám intézett sorait is; most csak ezen sorokban előforduló személyeket kell megismertetnem. – Legelőször is az utóiratban följegyzett Driquet /Driquet (von Ehrenbruck) Péter (1819-1872) a szabadságharcban a 44. honvédzászlóalj parancsnoka, várfogságot szenved/ alezredest említem meg, kinek a kiszenvedett igen jó barátja lehetett, mert emlékül egy nagy ezüstórával ajándékozá meg, melyet én ugyanakkor, midőn Bardócz barátom Schweidel honvéd kapitánynak az atyja vérével befecskendezett keresztet átadta, Meszlény /Meszlény Jenő (1814-1900), Kossuth Lajos sógora, főhadnagy a cs. kir. 12. határőrezredben, a szabadságharcban honvéd ezredes, szabadcsapat-parancsnok, majd Komárom térparancsnoka, később az országos főhadparancsnok helyettese, várfogságot szenved/  ezredes jelenlétében az alezredesnek átnyújtottam. Schmidt János / Pest vármegye főorvosa, Nagysándor sógora/ a kiszenvedett rokona, kihez a fésűt, inggombot s a bizonyos irományokkal a gyűrűt elküldeni ígértem, s Bettelheim /Bettelheim Vilmos (†1899), aradi könyvkereskedő/ aradi könyvárus úr által el is küldettem. – A t. olvasó talán kíváncsi tudni, miféle irományok lehettek azok. Megfejtem röviden: Schmidt János orvos úr leányát – kit Szeged lakosai közül is sokan ismernek, mert ő a megboldogult Klauzál Gábornak /Klauzál Gábor (1804-1866), országgyűlési képviselő, a Batthyány-kormány földművelés-, ipar– és kereskedelemügyi minisztere/, az 1848-ki miniszternek és Szeged nagynevű volt képviselőjének özvegye – 1849-ben Nagysándor József magyar tábornok jegyezte el; de a szünteleni visszavonulás következtében az egybekelés meg nem történhetvén, az utolsó percben a jegygyűrűt az Esztergom érsekmegyei hivatalból nyert esketési engedéllyel együtt visszaküldetni kéré.

Végül a harmadik megemlített személy, Ungváry János lugosi kincstári hivatalnok, rokona volt a kiszenvedettnek.

Utolsó kívánsága szerint írtam mind a háromnak – kik közül az utolsó személyesen meg is látogatott –, kértem az illetőket, hogy a honvéd tábornok utolsó kívánsága szerint vigasztaló sorokat tőlem ne várjanak, mert emberi természetünkben rejlik, hogy midőn az égen fénylő nap a természet rendje szerint megfutja pályáját és leáldozik, nyugalmunk háborítva nincs, s keblünk a legkisebb kellemetlen érzéstől is ment, de mikor éppen déli fénypontján van, jótékony hatását sötét zivatart jósló föllegek zárják el előlünk, akkor már félelemmel párosult szomorúság aggasztja szívünket: úgy én is ezen éltük delén pályafutásuk további folytatásában gátolt férfiak erőszakos halálán csak sírni és szomorkodni tudok.

Bezárám mind a háromhoz intézett soraimat, tudatva velük, hogy az én utolsó csókommal hazája és rokonai szeretetét vitte magával.

Most legvégül hozzád fordulok, kegyes olvasó! s ha te is érezted e veszteség nagyságát, és együtt szenvedtél hazáddal, midőn sebektől vérzett anyai kebele, most, midőn kitisztult az ég, s a hegedésnek indult sebek helyén a nemzeti jólét bimbója fejledezni kezd, most ne feledd e gyászos napot, melyen legjelesebbjeinktől kelle megválnunk; ne, ó, ne feledd! hogy Arad 1849. október 6-án nagyszerű veszteségek és fájdalmak színhelye vala.
 

1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtisztet végeztek ki.

1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni.

1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát – őt szokás a tizenötödik aradi vértanúnak nevezni.

1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg, őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott.

 

1890. október 6-ától a pesti közönség a vigadó első emeleti termében felállított Edison-féle fonográf hengerről hallhatta Kossuth Lajos megemlékező szónoklatát az aradi hősökről:

A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni. Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, 's a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; 's buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen!

 

RÁCZ SÁNDOR JÓZSEF: KONCEPCIÓS  ELEMEK AZ ARADI VÉRTANÚK PÖRÉBEN

Koncepciós per volt-e az aradi vértanúk elleni eljárás? Hiszen a vádlottakat nem vádolták el nem követett cselekedetekkel. Viszont az ítéletek már az eljárás előtt készen álltak, és messzemenően kérdéses volt az ítéletek jogi megalapozottsága is.

1849. augusztus 13-án Világosnál a Görgei Artúr vezette magyar hadsereg megadta magát az orosz hadsereg egyik vezérének, Rüdiger lovassági tábornoknak. A magyar fővezér és tisztjei azért is döntöttek az oroszok előtti megadás mellett, mert abban reménykedtek, hogy a cár és fővezére közbenjárnak a magyar hadseregben szolgáló volt cs. kir. tisztek életének biztosításáért.

Paszkevics tábornagy és Miklós cár eleget is tettek ennek a várakozásnak. Paszkevics levélben szólította fel a kegyelem gyakorlására I. Ferenc József császárt, Schwarzenberg miniszterelnököt és Haynau táborszernagyot, a cs. kir. hadsereg fővezérét. A cár a fiát, Sándort küldte Bécsbe, hogy kegyelemadásra szólítsa fel szövetségesét. Mindhiába. Az oroszoknak csak azt sikerült elérniük, hogy a császár és miniszterei - fogcsikorgatva - kegyelmet adtak a "legbűnösebb" tábornoknak, Görgeinek. A többiek sorsával kapcsolatban csak semmire sem kötelező, de kevés optimizmusra okot adó nyilatkozatokat kaptak.

A 30 magyar tábornok közül 15 került a szövetségesek kezére. Közülük Görgei és a Pétervárad feladásáért amnesztiában részesített Kiss Pál kerülte el a hadbírósági eljárást. Két tábornok, Gaál Miklós és Pikéty Gusztáv csak hetekkel később jutott a cs. kir. hatóságok kezére.

A szabadságharc résztvevői elleni eljárás, a megtorlás gondolata már 1848 novembere óta foglalkoztatta az osztrák hatóságokat. Az uralkodó és Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy, a cs. kir. hadsereg fővezére által kiadott kiáltványok és rendeletek azonban főleg a magyar politikai vezetés, az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés tagjait fenyegették súlyos retorziókkal. Windisch-Grätz a magyar hadseregben szolgáló volt cs. kir. tiszteket rendre felszólította a közös zászlóhoz való visszatérésre, utoljára 1849 januárjában. A kortársak azonban meglepve tapasztalhatták, hogy a cs. kir. fővezér a képviselőket viszonylag rövid igazoló eljárás után szabadon bocsátotta, a katonákra viszont súlyos büntetéseket rótt ki a pesti Központi Katonai Vizsgálóbizottmány.

Az 1849. május 30-án a cs. kir. hadsereg fővezérségét átvevő Haynau nem tett ilyen különbséget. Működését két 1849 februárjában elfogott honvédtiszt kivégeztetésével kezdte, s 1849. július 1-jei kiáltványa szerint a magyar politikai felső vezetés egészének elítélését tervezte. E kiáltványban azonban még - összhangban Windisch-Grätz kiáltványaival - a fő hangsúlyt az országgyűlés és az OHB tagjainak, illetve a kormánybiztosoknak a megbüntetésére helyezte.

A fegyverletétel után Haynau négy kategóriába sorolta a hadbírósági eljárás alá vonandókat: 1.) a magyar hadsereg tábornokai, 2.) az OHB és a Szemere-kormány tagjai, az 1849. április 14-ei trónfosztási határozatban részt vevő képviselők, illetve a kormánybiztosok 3.) a honvédseregben szolgált volt cs. kir. tisztek. 4.) mindazon tisztek, polgári hivatalnokok és papok, akik 1849. április 14. után a magyar kormány érdekében kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki. A kategorizálás azért is érdekes, mert I. Ferenc József császár augusztus 29-ei utasításában az 1. és 2. csoport fordított sorrendben szerepelt. Haynau valószínűleg azért "cserélte fel" a két kategóriát, mert a Szemere-kormány tagjaiból - Aulich Lajos hadügyminisztert, tábornokot nem számítva - mindössze ketten (Csány László és Duschek Ferenc), az OHB tagjai közül is csak ketten (Perényi Zsigmond és Nyáry Pál) kerültek ekkor a cs. ki. hadsereg kezére. Haynaut külön dühítette, hogy az oroszok kegyelmet kértek a tiszteknek.

Az eljárások 1849. augusztus 25-én Kiss Ernő altábornagy, volt cs. kir. ezredes perével kezdődtek meg. Kiss 1849. január eleje óta nem teljesített fegyveres szolgálatot, viszont ő volt a legmagasabb rangú fogságba esett cs. kir tiszt, aki mindvégig kitartott a magyar oldalon. Másnap kezdődött meg Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Knézics Károly, Láhner György, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác vezérőrnagyok és Lázár Vilmos ezredes pere. Közülük a legmagasabb rangot (alezredes) ketten, Aulich Lajos és Török Ignác viselték a cs. kir. hadseregben, a legalacsonyabbat pedig Lázár Vilmos, aki rangjának megtartása nélkül kilépett hadnagy volt. Lázár "véletlenül" került ebbe a csoportba, hiszen nem volt tábornok. Ezredesi kinevezését is augusztus 13. után Bemtől kapta, s ebben a rangjában egyetlen ténykedése volt: a IX-X. hadtestek maradványaival letette a fegyvert a cs. kir. csapatok előtt. Mivel azonban a végnapokban önálló seregtestet vezényelt, őt is a tábornokok közé sorolták.

Külön, 1849. szeptember 3-án kezdte el tárgyalni a hadbíróság Vécsey Károly gróf vezérőrnagy, volt cs. kir. őrnagy ügyét. Az ő ügyét valószínűleg azért kezelték külön, mert Ferenc József főhadsegéde, Karl Grünne gróf erre biztathatta Haynaut. Grünne ugyanis Vécsey halálos ellensége volt, s augusztus 25-én ő hozta az osztrák minisztertanács határozatát Haynaunak, amely szerint a tábornokok és más volt cs. kir. tisztek ellen részletes eljárásokat kell lefolytatni. A többiek pere már ezen a napon megkezdődött, Vécseyé csak egy héttel később.

A vádlottaknál két határnapot vettek figyelembe. Egyrészt 1848. október 3-át, tehát annak a királyi manifesztumnak a kibocsátását, amely feloszlatta a magyar országgyűlést, törvénytelennek minősítette Kossuth és társai ténykedését, az országot a haditörvények alá helyezte és Jellasicsot nevezte ki teljhatalmú királyi biztossá. A haditörvényszék természetesen némi "rátartással" kezelte ezt a határnapot: a Délvidéken szolgáló tiszteknél 1848. október 10-étől számították azt az időpontot, amikortól fegyveres lázadásban való részvétellel vádolták őket. (A temesvári várőrség és főhadparancsnokság ugyanis ezen a napon hirdette ki az október 3-ai manifesztumot.) A feldunai hadseregben szolgálóknál Windisch-Grätz október 17-ei felszólítását, illetve az október 30-ai schwechati csatát tekintették kiindulási időpontnak.

A második dátum 1849. április 14., a magyar függetlenség kimondásának és a Habsburg-Lotharingiai-uralkodóház trónfosztásának napja volt. Azok a tisztek, akik ezt követően szolgáltak, felségsértés bűntettében voltak elmarasztalhatók. A bíróság itt is engedett némi "türelmi időt". Gáspár Andrást, aki 1849. április 24-én köszönt le a hadtestparancsnokságról és kért betegszabadságot, csupán fegyveres lázadás bűntettében marasztalták el.

Koncepciós per volt-e az aradi vértanúk elleni eljárás? Nem tekinthető annak 20. századi értelemben, hiszen a vádlottakat nem vádolták el nem követett cselekedetekkel. Erre halvány kísérletet csak Leiningen-Westerburg Károly esetében tettek, akit azzal vádoltak, hogy Buda bevételénél magukat megadó császári- királyi tiszteket lövetett agyon. Leiningen azonban megcáfolta ezt, s így a vádiratban már nem is szerepelt.

Koncepciósnak tekinthető viszont a per két szempontból. Egyrészt, az ítéletek már az eljárás előtt készen álltak. Haynau eredeti szándéka az volt, hogy a magukat megadó volt cs. kir. tiszteket gyorsított eljárással azonosítja, halálra ítélteti és kivégezteti. Ettől csak az augusztus 20-ai minisztertanácsi határozat kézhezvétele után volt kénytelen elállni. De továbbra is ragaszkodott a szigorú büntetésekhez, s I. Ferenc József augusztus 29-én felhatalmazta arra, hogy a halálos ítéleteket csak végrehajtásuk után jelentse neki. A másik elem az ítéletek jogi megalapozottsága volt. Az október 3-ai manifesztum ugyanis törvénytelen volt magyar közjogi szempontból. Formailag azért, mert nem szerepelt rajta a felelős magyar miniszter ellenjegyzése. Tartalmilag pedig azért, mert az uralkodónak az éves költségvetés elfogadása előtt nem volt joga feloszlatni a parlamentet.

A manifesztumra való hivatkozás azért is kétséges volt, mert Jellasics lényegében nem töltötte be a királyi biztosi tisztet, tehát egy rendelkezéseit tekintve törvénytelen, illetve meg nem valósult manifesztum volt a fegyveres lázadás vádjának legfőbb alapja. Ugyanez mondható el a többi, hivatkozott uralkodói kéziratról és fővezéri rendeletről is. Kiss Ernő azzal védekezett, hogy az október 3-ai manifesztum kibocsátása után két héttel az uralkodó még a magyar hadügyminisztérium által felterjesztett kinevezéseket erősített meg, s ezzel elismerte a minisztérium törvényességét. Erre Ernst törzshadbíró is csak annyit tudott mondani, hogy a vádlott "a dolgok katonai szempontból való megítélésével védekezik". Ami már csak azért is groteszk volt, mert a cs. kir. hadsereg tisztjeit feletteseik mindig is igyekeztek távol tartani a politikától, s most azt kérték számon rajtuk, hogy egy közjogi-politikai szempontból tisztázatlan és kétes helyzetben nem találták el és nem találták ki az uralkodó akaratát.

A felségsértés vádja ugyanilyen kétes alapokra épült. I. Ferenc József ugyanis nem volt magyar király, hiszen nem koronáztatta meg magát, nem adott ki koronázási hitlevelet, nem esküdött meg az ország törvényeire. V. Ferdinánd 1848. december 2-ai lemondása után a magyar trón jogilag üres volt. A meg nem koronázott uralkodó trónbitorlónak minősült, s így a tábornokok - ha voltak is kételyeik a trónfosztás célszerűségével kapcsolatban - jogi szempontból indokoltnak tekinthették azt, hogy továbbra is a magyar oldalon harcoljanak.

Az ítéletekben tehát nemcsak a győztes hatalom kíméletlensége fejeződött ki. Kifejeződött bennük az alkotmányosság két eltérő értelmezése is. A birodalmi logika szerint az alkotmány az uralkodó adománya, amelyet az bármikor visszavehet. Tehát: az Isten kegyelméből uralkodó személy nincs alávetve az alkotmányosság földi játékszabályainak. A magyar értelmezés az alkotmányt szerződésként fogta fel: olyan okmányként, amely mindkét felet kötelezi, s amely csak a két fél kölcsönös beleegyezésével módosítható. A tábornokok tehát hiába érveltek azzal, hogy ők az uralkodó akaratából esküdtek fel a magyar alkotmányra. A hadbíróság - a birodalmi logikát követve - azt kérte számon rajtuk, hogy konfliktushelyzetben miért nem a szerződésszegő oldalára álltak. Az aradi vértanúk pöre tehát nem csupán jogi megalapozottságát tekintve volt koncepciósnak tekinthető per: az eltérő alkotmányértelmezési koncepciók pöre is volt.

A magyar sereg a Világos közelében levő szőlősi mezőn tette le a fegyvert az orosz csapatoknak.

Ez nagy sértés volt a császári oldal számára. Ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete az lett volna, hogy az ellenük folytatott szabadságharc elbukott. Így azonban az volt az üzenete a fegyverletételnek, hogy a két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben nem lehet tovább harcot folytatni.

Ez volt az egyik fő oka annak, hogy az osztrákok a tábornokokat megillető lőpor és golyó általi halál helyett kötél általi halált írtak elő a magyar tábornokok részére, miután az oroszok – noha ígéretet tettek az ellenkezőjére – foglyaikat némi habozás után átadták számukra.

 

Faludy György: Október 6.

 A vesztőhelyre sáros út vitt
 és kikericsek kékjei.
 Száz év, s meghaltam volna úgyis-
 vígasztalódott Vécsey.
 Lahner György sírt s a földre nézett,
 Damjanich szekéren feküdt,
 Leiningen felmentő honvédek
 árnyát kereste mindenütt.
 S a táj olyan volt, mint a fácán:
 tarlók, fák vérző foltjai,
 és ők, tarkán, libegve, hátán:
 elhulló, bús-szép tollai.

 Aradon így. A pesti téren
 is ütötték a dobokat,
 de ő; nem félt, csak arca széle
 vetett rózsálló lobokat.
 Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
 Branyiszkónál nevét az égre
 karcolta kardja, a híres.
 Ez volt Dembinski hadsegéde,
 Abancourt Károly ezredes.
 S mi elfeledtük. A miniszter,
 bár hívták, maradtak egyedül.
- Az Al-Dunán szólt mély a gázló
 s vénember már nem menekül.
 Leszek bitófán harci zászló,
 ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
 úgy halt meg, mint egy római.

 A többit, mintha friss, mély sebből
 fröccsen szét érdes csepű vér,
 Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
 Olmützbe vitte a szekér.
 Húszan egy odvas pincelyukban,
 nehéz bilincsben, pipájukkal
 egyensúlyozták magukat:
 így éltek, sakkoztak, dohogtak
 és elmélkedtek, jó urak.
 Kegyelmet vártak s forradalmat,
 áldottak-átkozták a hont
 és írtak vert hadakra verset,
 tábornok Bemre disztichont.

 Volt, aki bírta; más kivénhedt;
 olyik megőrült, de az élet
 sodrából mind-mind kiesett.
 Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
 gömbölyödtek a hitvesek.
 S az ország rothadt. A rabságot
 mindjárt megszokta s elfeküdt
 a földön, mint télvízkor vágott,
 rózsás rügyekkel tele bükk.
 E rügyből egy se bontott zászlót:
 a nagy tavaszi láz heve
 kilobbant, múló szalmaláng volt
 vagy átköltözött másfele,
 Londonba, New Yorkba, Turinba
 és hûs lidércként messze táncolt.

 Száz év s a magyar börtönéjjel
 nem változott száz év alatt
 Száz év s az első fordulóra
 ébredtetek és lassan róva
 a lépést, méláztatok róla,
 mit hozott Világos, Arad:
 száz év hűséges ingaóra,
 én folytatom járástokat,
 mások járják lépéstetek,
 s míg árnyékunk a kőpadlóra
 hull hány nap, hét és hónap óta!
 s kihúnyunk, pisla mécsesek:
 sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
 Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
 árnyatok felénk integet.

 

Ady Endre: Október 6.

Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott - hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsucsókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szivünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.

 

Juhász Gyula: Vértanúink

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:

E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!

Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!

A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;

Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.

Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog

Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,

Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.

A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.