NAGYHÉT

nagyböjt utolsó hete virágvasárnaptól nagyszombatig. Napjai: nagyhétfő, nagykedd, nagyszerda és a húsvéti szent háromnap. 

A 4. században Hebdomasz megalé (görög), Septimana maior (latin): 'Nagy hét'; Hebdomasz hagia, Septimana Sancta: 'szent hét'; Hebdomasz apraktosz, Hebdomada muta: 'csendes hét' (a hivatalos munka szünetelt).

A 3-4. században nagyhétfőtől kezdve böjtöltek. Hétfő, kedd, szerda sokáig aliturgikus nap volt. Szent Hilarius pápa (ur. 461-468) hétfőre és keddre engedélyezte a szentmisét. II. Valentinianus császár (ur. 375-392) a közhivatalokban a nagyhétre munkaszünetet rendelt el, a rabszolgákat is mentesítette a munkától. A nagyheti munkaszünet bizonyos formában sokáig végig érvényesült. VIII. Orbán pápa (ur. 1623-44) 1642: a nagyhét napjait hétköznappá nyilvánította.

Magyarországon  nép ajkán sanyarúhét, videshét (vizeshét). A természet tavaszi újjászületése az embert is analógiás jellegű megújulásra, cselekvésre és tisztálkodásra indítja. Ezek az ősi tavaszi lusztrációs szokások az egészség és jólét biztosítására, a betegségek távoltartására, a háztájék és jószágok megoltalmazására irányultak. A falusi nép még a 20. század közepén is egész portáját megtisztította, kihordta az istállót, kijavította a melléképületeket, söpört, tapasztott, meszelt, egészen megfiatalodott a hajléka. A legkisebb dolognak is ragyognia kellett a tisztaságtól. A szerszámokat is rendbehozták, olykor kifényesítették. Mikor a ház és környezete rendbe jött, a hozzátartozók sírját és a temetőt frissítették föl, árkait megtisztították; azok sírját is rendbe hozták, akiknek már nem volt családbeli gondozójuk. Több helyen felkoszorúzták a sírokat, mint halottak napján, vagy barkacsokrot raktak rá. Az általános rendteremtésben rejtetten benne volt az ember uralma a rábízottak fölött. Az „annyit birtokolj, amennyit a rendben meg tudsz tartani” ősi szabályát követve valamilyen módon mindent megmozgattak, azaz elválasztották attól, ami rendeltetése szerint nem tartozott hozzá (por, piszok, rovarok, moly, stb.).

Az évi gyónásra, szentáldozásra igen komolyan készültek. Maga a családfő vagy az édesanya szigorúan gondoskodott arról, hogy minden arravaló gyermek, de a szolgáló és béres is elvégezze. A húsvéti gyónást jámbor öregasszonyok nagypéntek délután, a Megváltó halálának órájában a Kálvária keresztje előtt térdelve végezték: magának Jézusnak gyóntak meg.

A miséken az igeliturgiában olyan szentírási szakaszokat olvasnak, amelyek Jézus szenvedésének gondolatát idézik föl az Ószövetségből, illetve elbeszélik, mi is történt Vele az elfogatását megelőző napokban. Ezek a bibliai részek szorosan összetartoznak, az Ószövetség megjövendöli mind azt, ami Jézussal történni fog, az Újszövetség pedig leírja a beteljesülést.

Ilyenkor olvassák föl az úgynevezett "Ebed Jahwe dalokat", az "Úr szenvedő Szolgájáról" szóló négy éneket az Ószövetségből, Izaiás próféta könyvéből 42,1-7; 49,1-9; 50,4-9; 52,13-53,12. (az első szám a fejezetet jelöli, a második az azon belüli verseket).

 

Az Úr Szenvedő Szolgájáról szóló négy ének

Első ének

Íme, az én szolgám, akit támogatok,

választottam, akiben kedvemet találom.

Ráadtam lelkemet,

igazságot visz majd a nemzeteknek.

Nem kiált, nem emeli fel hangját,

és nem hallatja az utcán.

A megroppant nádszálat nem töri össze,

és a kialvó mécsbelet nem oltja el;

hűségesen visz igazságot.

Nem alszik ki, és nem roppan össze,

míg igazságot nem tesz a földön;

és tanítására várnak a szigetek.

Ezt mondja az Isten, az Úr,

aki az eget teremtette és kifeszítette,

aki megszilárdította a földet, és ami belőle sarjad;

aki leheletet ad a rajta levő népnek,

és lelket a rajta járóknak:

"Én, az Úr, hívtalak meg téged igazságban,

és fogom a kezedet;

megőrizlek, és a nép szövetségévé teszlek,

a nemzetek világosságává,

hogy megnyisd a vakok szemét,

kihozd a börtönből a foglyokat,

a fogházból a sötétségben ülőket.

(Izaiás 42,1-7)

 

Második ének

Hallgassatok rám, szigetek,

és figyeljetek, népek, a távolból!

Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva,

anyám méhétől emlegette nevem.

Olyanná tette számat, mint az éles kard,

keze árnyékában rejtett el engem;

olyanná tett, mint a hegyes nyíl,

tegzébe dugott engem.

Így szólt hozzám: "Szolgám vagy,

Izrael, benned fogok megdicsőülni."

De én azt mondtam: "Hasztalan fáradoztam,

hiába és feleslegesen fecséreltem erőmet!

De igazságom az Úrnál van,

és munkám jutalma Istenemnél."

Most pedig így szól az Úr,

aki az anyaméhtől fogva szolgájának alkotott engem,

hogy visszavezessem hozzá Jákobot,

és Izrael hozzá gyűljön;

mert becses vagyok az Úr szemében,

és Istenem lett az én erőm;

ezt mondta: "Kevés az, hogy szolgám légy,

hogy helyreállítsd Jákob törzseit,

és Izrael maradékát visszatérítsd;

a nemzetek világosságává teszlek,

hogy eljusson üdvösségem a föld végéig."

Így szól az Úr,

Izrael megváltója, Szentje,

ahhoz, akit megvetnek az emberek,

akit utálnak a nemzetek,

a kényurak szolgájához:

"Királyok látnak majd, és felállnak,

fejedelmek, és leborulnak,

az Úr miatt, aki hűséges,

Izrael Szentje miatt, aki kiválasztott téged."

Így szól az Úr:

"A kegyelem idején meghallgatlak téged,

és a szabadulás napján megsegítelek;

megőrizlek, s a nép szövetségévé teszlek,

hogy helyreállítsd az országot,

és kioszd az elpusztított örökséget;

hogy azt mondd a foglyoknak:

"Jöjjetek ki!",

és azoknak, akik sötétségben vannak:

"Lépjetek a napvilágra!"

Az utak mellett legelnek majd,

és minden kopár dombon lesz legelőjük.

Nem éheznek és nem szomjaznak,

nem sújtja őket forróság és nap,

mert aki megkönyörült rajtuk, az vezeti őket,

és vizek forrásához irányítja őket.

(Izaiás 49,1-10)

 

Harmadik ének

Az Úristen megadta nekem a tanítványok nyelvét,

hogy támogatni tudjam szóval a fáradtat.

Fölébreszti reggel,

reggel fölébreszti fülemet,

hogy hallgassam, mint a tanítványok.

Az Úristen megnyitotta fülemet ,

én pedig nem ellenkeztem, nem hátráltam meg.

Hátamat odatartottam az ütlegelőknek,

és orcámat a tépdesőknek;

arcomat nem rejtettem el

a gyalázás és köpdösés elől.

De az Úristen megsegít engem,

ezért nem ér gyalázat;

ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő,

és tudom, hogy nem szégyenülök meg.

Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem.

Ki szállhat perbe velem? Álljunk ki együtt!

Ki az ellenfelem? Lépjen ide hozzám!

Íme, az Úristen megsegít engem,

ki mondhat bűnösnek?

Íme, mindnyájan szétfoszlanak, mint a ruha,

moly emészti meg őket.

Ki féli közületek az Urat,

és hallgat szolgája hangjára?

Aki sötétségben jár,

és nincs világossága,

bízzék az Úr nevében

és támaszkodjék Istenére!

(Izaiás 50, 4-10)

 

Negyedik ének

Íme, sikert arat szolgám,

magasra emelkedik, magasztos és igen fenséges lesz.

Amint sokan megborzadtak tőle,

hisz olyan torz volt, nem emberi a külseje,

alakja nem hasonló az emberek fiaihoz,

úgy ámulatba ejt majd sok nemzetet,

királyok fogják be előtte szájukat,

mert olyat látnak, amiről nem beszéltek nekik,

és olyat vesznek észre, amiről nem hallottak.

"Ki hitt annak, amit hallottunk,

és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg?

Úgy nőtt fel színe előtt, mint a hajtás,

és mint a gyökér a szomjas földből;

nem volt szép alakja, sem ékessége,

hogy megnézzük őt,

és nem volt olyan külseje,

hogy kívánjuk őt.

Megvetett volt, és utolsó az emberek között,

fájdalmak férfia és betegség ismerője,

aki elől elrejtettük arcunkat;

megvetett volt, és nem becsültük őt.

Pedig a mi betegségeinket ő viselte,

és a mi fájdalmainkat ő hordozta;

mi mégis megvertnek tekintettük,

Istentől sújtottnak és megalázottnak.

De őt a mi vétkeinkért szúrták át,

a mi bűneinkért törték össze;

a mi békességünkért érte fenyítés,

és az ő sebe által gyógyultunk meg.

Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk,

mindenki a maga útjára tért;

és az Úr őrá rakta

mindnyájunk bűnét."

Megkínozták, és ő alázatos volt,

nem nyitotta ki száját;

mint a bárány, melyet leölésre visznek,

és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul,

nem nyitotta ki száját.

Sanyargatás és ítélet után vitték el;

és sorsával ki törődik?

Mert kivetették az élők földjéből,

népem vétke miatt sújtották halálra.

Istentelenek között adtak sírt neki és gazdag mellett, amikor meghalt,

bár nem követett el erőszakot,

és nem volt álnokság a szájában.

De az Úrnak úgy tetszett,

hogy összetörje betegséggel.

Ha odaadja engesztelő áldozatul életét,

meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait;

és az Úr tetszése az ő keze által teljesül.

Lelkének gyötrelme után

meglátja a világosságot, megelégedett lesz;

tudásával szolgám igazzá tesz sokakat,

és bűneiket ő hordozza.

Ezért osztályrészül adok neki sokakat,

és hatalmasokkal osztozik a zsákmányon,

amiért halálra adta életét,

és a bűnösök közé számították;

pedig ő sokak vétkét viselte,

és a bűnösökért közbenjár.

(Izaiás 52,13-53,12)

 

Hankovszky Béla: Részvevői és tanúi Jézus szenvedésének és húsvétjának

Húsvét összes dimenzióját egyszerre talán sohasem fogjuk megérteni, de mindaddig, amíg Isten időt ad nekünk, egyre jobban elmélyülhetünk benne, hiszen a keresztény felfogás szerint a világnak adott idő értelme éppen az, hogy a megváltás titka egyre inkább kinyilvánuljon. A Krisztus második eljöveteléig tartó idő minden hívőre feladatot ró, éljen bármilyen hivatásban.

Sokszor tűnik úgy, mintha az Evangélium szempontjából lennének jobb, illetve rosszabb foglalkozások; katonának lenni pedig nem tűnik túl evangéliumi életformának. A Szentírást olvasva azonban azt látjuk, hogy a húsvétnak számtalan katonai vonatkozása is van. A keleti egyházban a keresztrefeszítés minden ábrázolásán ott szerepel a római százados, aki Jézus szenvedését és halálát látva fölismeri, hogy ő "valóban Isten Fia volt" (Mt 27,54). A hagyomány Longinusnak nevezi, és ő a katonák védőszentje. Ünnepe március 15-én van, s bár személye a legendák ködébe vész, annyit mégis tudunk róla, hogy ő szúrta át Jézus oldalát, s így nagyon is kézzelfogható az alakja. Keresztelő Jánossal együtt szerepel az ikonokon. Mindketten rámutattak az Üdvözítőre, s az egyház, amelyik ünnepli Keresztelő János vértanúságát, megemlékezik Longinus mártíromságáról is. A nyugati gótikus oltárképeken és szárnyas oltárokon is megjelenik alakja, s annyira fontosnak tartották, hogy gyakran aktualizálták szerepét, így például a magyar királyság területén Zsigmond császárt mint Longinust ábrázolták a kereszt mellett (Kolozsvári Tamás kálváriaoltára). Ez a katona Jézus húsvétjának pozitív szereplője, s egy olyan világban, amikor a szenvedés ténye és tapasztalata vezet sokakat a megváltás kétségbevonására, különösen fontos, hogy Longinus Jézus szenvedését látva tért meg.

A húsvéti eseményekben azonban van kevésbé dicsőséges szerepe is a katonáknak. A szenvedéstörténetben olvassuk, hogy katonák gúnyolták Jézust, királynak öltöztették, tövissel koronázták, és térdhajtással figurázták ki őt. A háború előtt a Magyar Honvédségben ezért is nem hajtottak térdet egyenruhában, emlékezve, hogy annak idején a katonák így gúnyolták ki Jézust. Megemlítik még őket úgy is, mint akik szétosztják Jézus ruháit, és sorsot vetnek köntösére. János evangélista szárazon csak ennyit mond: "A katonák tehát ezt tették" (Jn 19,24).

Tettek azonban mást is, hiszen a másik szomorú megjelenése a katonáknak a sír őrzése és a föltámadással kapcsolatos első ideológia terjesztése: "Sok pénzt adtak a katonáknak és azt mondták nekik, mondjátok azt, tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk. Ha a helytartó meghallja ezt, mi majd meggyőzzük őt és kimenetünk titeket. Azok átvették a pénzt és úgy tettek, ahogy kioktatták őket" (vö. Mt 28,3-14).

Egészen a reneszánszig Jézus föltámadását az ikonográfiában vagy az üres sír és az otthagyott leplek, vagy Krisztus pokolra szállása jelenítette meg. Később azonban a reneszánsz jegyében már nem az állandóságot, a "lényeget", hanem a pillanatot akarták megragadni, s így megjelent a nyugati egyházban a föltámadás pillanatának - amúgy az emberi időben megragadhatatlan - ábrázolása. S bár a föltámadásnak nincs tanúja, az csöndben és titokban történt, mint a teremtés, a 15. századtól a föltámadás ábrázolásain mégis ott szerepelnek a katonák, saját koruk fegyverzetében, mint az alvó és értetlen emberek szimbólumai, akik nem értenek semmit sem abból, amit átélnek. (Ennek szép példája a garamszentbenedeki Úrkoporsó, Mátyás Fekete-seregének katonáival.) Ezek az alkotások még azt a gondolatot sugallják, hogy Jézus története nem "annak idején" történt, hanem mindnyájan részesei vagyunk, itt és most folyik.

A keresztényüldözések elmúltával az egyház már nem viszonyult ellenségesen a katonákhoz, sőt saját küldetését Krisztus katonájaként fogta föl. Megjelentek a katonaszentek, akik nemcsak értik az Evangéliumot, hanem vértanúivá is lesznek a Megfeszítettnek.

A katonák tehát részvevői és tanúi voltak Jézus szenvedésének és húsvétjának, és hasonlóan a társadalom többi tagjához, közülük is egyeseket megindított és megérintett Jézus sorsa, míg mások csak szórakoztak rajta. Ez is mutatja, hogy nem az egyes foglalkozás, hivatás a jó vagy rossz, mivel a választóvonal az emberben van, aki jól vagy rosszul éli meg azt.

Kérjük együtt Istent, hogy ebben az összekuszált világban, ahol sokan és sokféle módon részesei az erőszaknak, a katonák Jézus szenvedésének ne okozói, hanem tanúságtevői legyenek!

 

Pilinszky János: A húsvét margójára

A gyónás szentségében titokzatos módon mindig jelen van ez a drámai pillanat. Semmiféle önelemzés és semmiféle bánat nem pótolhatja ezt az értéket. A lelkiismeret-vizsgálatot és bánatot csakis a gyónás emeli valamiféle hasonlíthatatlan drámai történéssé, konkrét erejű mozzanattá. A gyónással küszöböt lépsz át, mely a bűn rabságából Isten szabadságába vezet. Fellélegzel. Megtetted a nagy lépést. Látszatra alig „történt” valami; „cselekedeted” isteni közegben játszódott le. Csak csöndes ujjongásodon érzed, mennyire valóságos szabadulásod.

De épp ez a titokzatos „cselekvési mozzanat” magyarázza azt, hogy el is lehet szokni tőle. Erő, és újra és újra elhatározás kell minden egyes gyónáshoz, mint minden valódi cselekvéshez.

S már a cselekvés „misztikájához” tartozó kérdés volna azt megfejteni, az ember miért hajlamos a restségre akkor is, mikor az rabságot, rosszat, árnyékot jelent számára, s miért rest megtenni a döntő lépést, mikor az a szabadságba, örömre és világosságra vezet?

 

Pilinszky János: Nagyhét, 1963

Tudjuk, Pilátus megostoroztatta Jézust, s kiállíttatta a nép elé, hogy könyörületre bírja őket.

Felületes és rossz pszichológus volt ez a Pilátus. Tudnia kellett volna, hogy akit tönkretettünk, azt meg is tagadjuk, arról nem merünk tudni többé. De még ez a tétova ember is egyetlen gesztusával és egyetlen mondatával fokozhatatlan erejű kifejezője a dráma ráeső pillanatának. A gesztusa: megmosta kezeit. A szava: Ecce homo. Íme, az ember. – És Jézusra mutat.

De melyik ember lenne hajlandó e kiállított roncsban elfogadni önmagát? Ezt már csak letagadni szabad, és sietve eltüntetni.

És mégis: talán senki nem halászott annyi lelket Jézus számára, mint Pilátus e tévedésével. Az elmagányosodás e vigasztalan jelenete, a vérző Jézusnak e közszemlére kitett ácsorgása, ez lesz majd legbensőségesebb hódítása is. Nem itt és nem most. Majd az egyes emberben, később, tökéletes magányban és fokozhatatlan intimitásban.

Mert ki az közülünk, aki ne érezte volna legalább egyszer, hogy „tönkretették”, elárulták, hogy valaki nem akar, vagy talán már nem is mer tudni róla?

Tapasztalatból tudom: az ilyen szívért Jézus föltétel nélkül, azt kell mondanom, automatikusan hajol le, s legtöbbször anélkül, hogy sietségében megnevezné magát.

 

Katonai Ordinariátus © Minden jog fenntartva