Elsődleges fülek

július 2018

h k sze cs p szo v
25
26
27
28
29
30
1
 
 
 
 
 
 
 
2
3
4
5
6
7
8
 
 
 
 
 
 
 
9
10
11
12
13
14
15
 
 
 
 
 
 
 
16
17
18
19
20
21
22
 
 
 
 
 
 
22
július
vasárnap
A Nándorfehérvári Diadal Emléknapja - július 22.

A Nándorfehérvári Diadal Emléknapja

A nándorfehérvári diadal a magyar–török háborúk egyik jelentős eseménye, amelynek során 1456. július 4–21. között a keresztények (magyarok és szerbek) Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték Nándorfehérvár (a mai Belgrád) várát II. Mehmed török szultán több mint tízszeres túlerőben levő ostromló seregével szemben, majd július 22-én Hunyadi János vezetésével a vár melletti csatában legyőzték a törököket.

 

Az emléknap történelmi háttere

II. Mehmed július 4-én vette ostrom alá a várat, majd Hunyadi János egy július 14-én zajlott ütközetben áttörte a török hajózárat a Dunán, és csatlakozott sógora, Szilágyi Mihály várat védő seregéhez. Az egyesült magyar sereg július 21-én visszaverte II. Mehmed támadását, majd július 22-én kitört a várból és a Kapisztrán János vezetése alatt álló keresztes sereg segítségével vereséget mért a török hadseregre. Az eseményt a magyar hadtörténelem – tekintettel kivívásának körülményeire, hosszú távú következményeire, illetve nemzetközi jelentőségére – az egyik legjelentősebb magyar győzelemként tartja számon. A győzelem mintegy 70 évre megállította a törökök további európai terjeszkedését és Magyarország meghódítására irányuló próbálkozását.

A déli harangszó az egész keresztény világban az óta is a nándorfehérvári diadalra emlékeztet, a pápa a déli harangszóval hívta fel az emberek figyelmét arra, hogy imádkozzanak a szabadságukért. 2006. július 22-én a nándorfehérvári diadal 550. évfordulójára emlékeztünk. Fél évtized múltán, 2011. július 22-én újabb jubileumi évfordulójához érve még emelkedettebb szellemben emlékezhetünk.

III. Callixtus 1456 tavaszán már tisztában volt vele, hogy a nyugati uralkodóktól egyetlen katonát sem remélhet, ugyanekkor Magyarországról riasztó hírek érkeztek a török hadsereg méreteiről és arról, hogy Hunyadi János hajlandó békét kötni és ezt a sereget Itália felé átengedni. A pápa nem tudta, hogy a hírek valótlanok és ebben a helyzetben – végső kétségbeesésében égi segítségért fohászkodva – adta ki 1456. június 29-én – három héttel a nándorfehérvári csata előtt – Bulla orationum imabulláját, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat, „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. A déli harangszó tehát – ekkor még – nem a diadalt, hanem a végveszélyt, a keresztes eszme végső csődjét hirdette.

Az általános félelemnek külön nyomatékot adott, hogy 1456. június 3-ától hatalmas üstökös – korabeli értelmezés szerint égi jel – világított az égen. Csóvája fenyegetően mutatott kelet felé, a közvélekedés szerint mutatva, hogy kelet felől iszonyatos csapás készül a nyugati kereszténységre.

Magyarország és a törökellenes háború

A török terjeszkedés Magyarországot kedvezőtlen helyzetben érte. Albert személyében 1439-ben meghalt az az uralkodó, akinek esélye lett volna egy széles törökellenes összefogást létrehozni. I. Ulászló halálával a magyar-lengyel perszonálunió megszűnése is tovább rontotta Magyarország esélyeit. V. Lászlót felkészítették az uralkodásra, de túl fiatalon került trónra és az egymással versengő bárói csoportok befolyása alá került. Így a török támadás előtt Magyarország is csak szavakban volt egységes. Az 1455-ös rendi országgyűlés megerősítette Hunyadi Jánost főkapitányi tisztségében, portánként egy arany hadiadót vetett ki, továbbá száz portánként négy lovas és két gyalogos kiállítását rendelte el. A gyűlés ígéretet tett a bárók, nemesek és főpapok személyes hadba vonulására, azonban a magyar főurak jelentős része túlzottnak tartotta a főkapitány hatalmát és azt akár egy kulcsfontosságú végvár elvesztése árán is gyengíteni igyekezett. Így az 1455 szeptemberében Magyarországra érkezett Juan Carvajal spanyol bíboros, pápai legátus legnagyobb gondja nem is a török elleni háború szervezése, hanem a magyarok közötti ellentétek elsimítása volt. Az 1456 tavaszára már Európát hatalmába kerítő általános pesszimizmust csak tovább fokozta a magyar rendek magatartása. Az 1456 januárjára összehívott országgyűlés csak április elejére ült össze és ott az a különös döntés született, hogy az országos had csak augusztus elejére jöjjön össze, mert meg kell várni az aratás végét. A döntés azért volt különös, mert ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a szultán Nándorfehérvár ellen készül, és mikor valóban megérkezett a szultáni had megindulásának híre, a gyűlés pánikszerűen feloszlott, azzal a határozattal, hogy a had vonuljon a déli határra. A parancsot végrehajtani tudó hadsereg azonban nem létezett.

E válságos helyzetben három ember akadt aki megpróbált feladatának megfelelni: Hunyadi János saját költségén felszerelt seregével Szegedre vonult, hogy ott várja be az esetleg még csatlakozni kívánó hadakat, Kapisztrán János a Magyarországon keresztes had szervezésével megbízott szerzetes serege Péterváradon gyülekezett és Juan Carvajal, aki miután belátta, hogy a magyar rendekkel semmire sem megy, az Alföld déli részén segített be a keresztes had toborzásába.

Nándorfehérvár, „Magyarország kulcsa”

Nándorfehérvár földrajzi helyzetéből adódó kulcsszerepe abból következett, hogy ha a török szultán Magyarország ellen nagyobb szabású hadműveletet akart indítani, mindenképpen el kellett vonulnia Nándorfehérvár közelében. A korabeli hadseregek felvonulásakor ugyanis a legnagyobb problémát az ivóvízellátás jelentette, ezért a csapatok igyekeztek valamilyen folyóvíz közelében maradni. Az sem volt elhanyagolható szempont, hogy ilyenkor az élelem és hadianyag-utánpótlás is lebonyolítható volt vízi úton. Egy Magyarország felé támadó, nagyszámú embert és állatot felvonultató török hadsereg számára ezért szinte csak a Duna irányában történő támadás jöhetett szóba. A várat megkerülni sem lehetett, mert egyrészt ezzel a török hadsereg elesett volna a vízi szállítás lehetőségétől, másrészt a várba beszállásolható több ezres védősereg állandó fenyegetést jelentett volna a török csapatok hátában.

A vár a korabeli várépítési technikának megfelelően épült és ez okozta sebezhetőségét is. A korban még kifejlődőben volt az ostromtüzérség és a várak falait még viszonylag vékonyra és magasra építették. A magas falak kellően erős ágyúzás hatására könnyen leomolhattak. A várvédők helyzetét éppen az tette kilátástalanná, hogy a török hadsereg a kor egyik legmodernebb és legnagyobb tüzérségével volt felszerelve.

A seregek felvonulása

II. Mehmed 1455 és 1456 telét teljes egészében a hadi előkészületeknek szentelte. A Konstantinápoly bevételénél tapasztaltak alapján különös gondja volt a tüzérség felszerelésére. Egész Európából Drinápolyba csalogatta az ágyúöntéshez, a lövegek kezeléséhez értő szakembereket és közel háromszáz löveget készíttetett fel a hadjáratra. Ezek a szakemberek részt vettek a hadjáratban is, ezért a török tüzérek túlnyomó része nem a törökök közül került ki, hanem Európa különböző keresztény országaiból.

A török sereg 1456. május elején indult a közel ezer kilométeres útra. A felvonuló had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték, és ezt a számot a 20. század közepéig átvették a történetírók is. Figyelembe kell venni azonban, hogy a nagy hadseregek vonulása a korban is ritkán fordult elő és egy több tíz kilométeres, jelentős számú irreguláris erő által kísért hadoszlop látványa könnyen túlzásra ragadhatta a laikus megfigyelőt. A hódító hadsereg látványa okozta félelem, csak tovább fokozhatta ezt a hatást. Az új kutatások szerint az akkori török hadsereg reguláris állományának létszáma még csak 20-30 ezer ember lehetett, amely a 17. században is csak hetvenezer főre emelkedhetett, s támadó hadjáratokban maximum a felét vezényelhették a külföldi hadszínterekre. A török csapatokat mindig nagyszámú irreguláris erő is kísérte, melynek létszáma elérhette a reguláris erők 70-80%-át is. A ma elfogadott legvalószínűbb becslés szerint a Nándorfehérvár ellen támadó török csapatok mintegy 40 000 fős reguláris és 30 000 fős irreguláris erőből álltak, de vannak olyan vélemények, amelyek az össz török haderő számát inkább 50 ezerre teszik.

A magyar seregek létszámában kisebb a bizonytalanság. A várat védő csapatok létszáma 5000-7000 között volt, Hunyadi mintegy 10 000 fős sereg élén vonult Szegedre, ahol még 2000 fő csatlakozott hozzá. A bárók közül Korogyi János macsói bán volt az egyedüli, aki katonáival itt csatlakozott Hunyadihoz és részt is vett a csatában. Kapisztrán János keresztes hadseregének létszámára a legvalószínűbb becslés 30–35 000 fő.

Összességében tehát a teljes létszámot tekintve a török hadsereg közel kétszeres, a reguláris erőket tekintve közel háromszoros túlerőben volt.

Az ostrom

Krónikásai szerint II. Mehmed kétszáz várost és tizenkét országot csatolt birodalmához, és ezzel kiérdemelte a hódító melléknevet. A nándorfehérvári vereség azonban évtizedekre megállította birodalma európai terjeszkedését

A törökök július elején értek a vár alá, az ostrom július 4-én kezdődött. A földsáncokba helyezett tüzérség – huszonhét ostromágyú, hét mozsár és több száz kisebb ágyú – kezdte meg ekkor a vár rombolását. II. Mehmed a jelek szerint csak egyetlen rohamot tervezett. A védőket kiéheztetéssel – az utánpótlás bejuttatását megakadályozó teljes ostromzárral – kívánta gyengíteni, másrészt tüzérségével a falakat próbálta annyira lerombolni, hogy az utolsó roham már szinte nyílt terepen folyhasson. A szultán ezzel – feltehetően az akkori nagy emberveszteség miatt – eltért a Bizánc ostrománál alkalmazott taktikától. A török szárazföldi csapatok csak a Duna és a Száva összefolyásának vár előtti részét szállták meg, és a török hajóhad parancsnoka, Baltoglu admirális parancsot kapott, hogy akadályozza meg, hogy a várba vízi úton erősítés jusson. Baltoglu a rendelkezésére álló kétszáz hajót összeláncoltatta és Zimony fölött a Dunát teljes szélességében lezárta.

 Az ostrom részleteiről több szemtanú leírásából értesülhetünk. Giovanni da Tagliacozzo ferences szerzetes – Kapisztrán János titkára, aki július 4-én nem követte mesterét és a várban maradt – feljegyzése szerint „… tíz nap elteltével a vár valamennyi falát földdel tették egyenlővé…”. Kritobulosz, II. Mehmed életrajzírója szerint, „… a szultán […] a falat ágyúkkal részint egészen le is dönté. S a sereget részekre felosztván, betölteté velök a sáncárkot, hogy könnyű legyen a nehéz gyalogoknak a falra följutni.” Az ostrom első tíz napjában tehát a szultán számítása igazolódni látszott. Ha Tagliacozzo túlzott is, bizonyos, hogy a város és a vár falain javíthatatlan sérülések keletkeztek. A törökök eközben a tervezett roham műszaki munkálatait végezték.

Az ostrom első szakaszában a védőknek nem voltak veszteségeik, de a megnövelt létszámú sereg élelme fogytán volt. Hunyadi – bár az ostrom kezdete óta nem volt kapcsolata a várral – tudta ezt, ezért ha nem akarta az erősséget elveszteni, támadnia kellett.

A dunai ütközet

Baltoglu admirális hajózára miatt Hunyadi és Kapisztrán serege nem tudta befolyásolni az ostrom menetét. Addig, amíg a törökök uralták a Duna Zimonyon túli szakaszát, a várba nem juthatott be erősítés, és – mivel a magyar és a török sereget a Száva választotta el egymástól – Hunyadi az ostromló török sereget sem tudta megtámadni. A magyar felmentő sereg első feladata így a dunai hajózár áttörése volt.

A későbbi események bizonyították, hogy a törökök előnytelenül osztották el csapataikat. Bár lett volna rá elegendő erő, nem szállták meg sem a Duna, sem a Száva várral szembeni bal partját. A török hajóhad így a szárazföldi csapatoktól szükség esetén nem kaphatott segítséget, mert ellenség által megszállt partok között kellett harcolnia. Baltoglu a rendelkezésére álló összes török hajót felhasználta a Duna lezárásához, így a Nándorfehérvári kikötőben lévő mintegy negyven magyar naszád szabadon mozoghatott és megfelelően összehangolt támadás esetén hátba is támadhatta a török hajózárat. Előnyt jelentett a vízen támadó magyar csapatok számára az is, hogy a Duna folyásának irányában támadhattak, míg a török hajóknak a helyben maradáshoz is erőt kellett kifejteniük, illetve, ha leláncolták őket, elvesztették a manőverezés lehetőségét.

Hunyadi János csak egy nagyobb és negyven kisebb hajóval rendelkezett, de a környék szerb hajósaitól még több mint száz kisebb dereglyét szerzett. Brankovics György, aki a közeli Becse várából kísérte figyelemmel az eseményeket, szintén küldött néhány szerb sajkát, de a magyar hajóhad így is jelentős minőségi hátrányban maradt a törökkel szemben. A támadás július 14-én reggel indult. A fegyveresekkel megrakott magyar flottillát a folyó mindkét oldalán szárazföldi csapatok kísérték. A roham nem járt sikerrel, a kis magyar hajók nem tudtak annyira felgyorsulni, hogy a török hajózárat átszakítsák. Mindkét oldalon nagy veszteséggel járó állóharc kezdődött. A magyar dereglyék összetorlódtak a török hajózár előtt, így a katonáknak nem volt hová menekülniük. Egyik oldalnak sem maradt más választása, mint az elkeseredett harc. A török Szeád-ed Din leírása szerint „A Száva és a Duna vérfolyammá vált, a zöld mező tulipánszínt öltött. A hajókon tomboló vérözönben küzdő bátrak, a folyó vizén átúszva jutottak szárazra a várnál.” A több mint öt órás harcban döntő fordulatot hozott, hogy Szilágyi Mihály a negyven naszádot válogatott – elsősorban hajózáshoz értő, rác nemzetiségű – harcosaival útnak indította a magyar hajóhad megsegítésére. Az így már két oldalról szorongatott törökökkel szemben a magyarok számbeli fölénye és nagyobb mozgásszabadsága lassan éreztetni kezdte hatását. Thuróczy János krónikája szerint „…sok vért ontottak ki, és mindkét fél bajvívóiból a fürge halak számára lett eledel. Végre hosszú küzdelem után a magyarok győztek, és még hevesebben rárohanva a törökökre, szétszaggatták és lángba borították vasláncokkal összekapcsolt hajóikat.” A dunai ütközetet a magyar csapatok nyerték, megnyílt a várba vezető út a felmentő sereg előtt.

Az ostrom második szakasza, a török roham

A vízi út szabaddá tétele után Hunyadi mindenekelőtt élelmet szállíttatott a kiéheztetett helyőrségnek, majd seregét két részre osztotta. A keresztesek Kapisztrán vezetése alatt a Száva bal partján letáboroztak, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez. Kritobolosz leírása szerint Hunyadi „bemenvén a városba, csendesen ül vala, senki sem tudván a kívül lévők közül, hogy átkelt”. Nem valószínű, hogy II. Mehmed a dunai hajózár áttörése után ne tudta volna, hogy a várba erősítés érkezett, a magyar sereg számára azonban valóban előnyös lehetett az, hogy az átkelés éjszaka, a törökök elől rejtve történt, így a szultán bizonytalanságban volt a várat védő sereg és a Száva túlpartján letáborozott sereg nagysága felől. Thuróczy szerint mikor II. Mehmed értesült a dunai vereségről, a következőt mondta: „Nehezebben ugyan, de elnyerjük, amit akarunk!” Valóban, a szultánnak még minden oka megvolt az optimizmusra, serege az elszenvedett vereség után is jelentős erőfölényben maradt. A szakadatlan tüzérségi tűz szinte már romhalmazzá változtatta a várat és az ilyen terepen ez a túlerő könnyen érvényesíthető volt. Az idő múlása – az ellátási nehézségek, az elharapódzó pestis és a tétlenségre ítélt hadseregekben szokásos problémák miatt – már nem kedvezett a török seregnek, ezért a szultán július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra.

Hunyadi az utolsó pillanatban még négyezer pihent keresztest berendelt a várba, így a védők létszáma húszezer fölé emelkedett. A török hagyományos taktikával támadott, elöl az alacsonyabb harcértékű erők, hogy a védők tüzét magukra vonják, majd mögöttük a szpáhik és a janicsárok. A védők a hatalmas nyomásnak nem tudtak ellenállni, néhány óra múlva kénytelenek voltak feladni a várost. Éjfél után a harc már a vár falai körül folyt, amelyen ekkor már öt török zászló lobogott. A szultán pasaságot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért és a magyarok ezt természetesen igyekeztek megakadályozni. Dugovics Titusz, Hunyadi János veterán harcosa ekkor vitte végbe hőstettét, mellyel az önfeláldozó magyar katona jelképévé vált. A hajnali derengésben messziről látszó jelenet lelkesítően hatott a védőkre, a törököket viszont megzavarta. Hunyadi már előzőleg friss erőket kért a keresztes táborból, és mikor az erősítés megjelent a törökök hátában, lovasságával rácsapott a vár belső udvarán harcoló janicsárokra. Az ütközet végül magyar győzelemmel végződött, július 22-én reggelre az utolsó törököt is kiszorították a városból. A védők ügye ennek ellenére reménytelennek látszott, mert veszteségeiket már csak alacsony harcértékű keresztesekkel tudták pótolni, míg a szultánnak még bőséges ereje maradt egy ismételt támadásra.

A nándorfehérvári csata

A török sereg nagy veszteséget szenvedett. A pasák azt tanácsolták a szultánnak, hogy vonuljon vissza. II. Mehmed azonban pihenőt rendelt el, a döntést attól tette függővé, hogy mit tesznek a magyarok. Hunyadi és a védők is pihentek, mivel súlyosak voltak az ő veszteségeik is.

Hunyadi a győzelem után sem érezte seregét elég erősnek, hogy megtámadja a szultán táborát, ezért szigorúan megtiltotta katonáinak, hogy engedély nélkül rácsapjanak a törökre. A keresztény sereg vezetése azonban nem volt egységes, a keresztesek kizárólag Kapisztrán Jánostól voltak hajlandóak parancsot elfogadni. Tagliacozzo leírásából ismert, hogy Hunyadi és Kapisztrán között korábban sem volt mindig kellő egyetértés, a szerzetes néha egyenesen Hunyadi akarata, sőt parancsa ellen cselekedett. Ezt az ellentétet a két nagy egyéniség eltérő szándéka okozta. Az ostrom idején már hetven esztendős Kapisztrán a vértanúságra vágyott, ezért parancsait pillanatnyi lelkesedéstől áthatva adta ki, míg Hunyadi győzni akart, és parancsait a törökellenes harc évtizedes tapasztalata, a reális lehetőségek figyelembevétele befolyásolta. A nándorfehérvári diadal eseményei során e két ellentétes szándék tökéletesen kiegészítette egymást és a keresztények győzelmét eredményezte.

A keresztesek nem engedelmeskedtek Hunyadi parancsának és önálló akcióba kezdtek. Öt keresztes íjász a vár előtt, Kapisztrán túlparti táborának szeme láttára felkapaszkodott egy dombra és nyilazni kezdett az anatóliai hadtest előtt cirkáló akindzsikre. Az anatóliai beglerbég egy szpáhi csapatot küldött a kellemetlenkedők eltávolítására, de a kialakuló összetűzés egyre több keresztest vonzott ki a várból. A végletekig fanatizált keresztes táborból is egyre többen átkeltek a Száván, és elfoglaltak egy dombot az anatóliai hadtest közelében. Kapisztrán, látván a keresztesek önálló megindulását, tartva ennek kétes kimenetelétől, csónakba szállt, hogy a folyó közepéről próbáljon szózatot intézni hozzájuk, és visszatartani a kereszteseit. Ezt ők azonban félreértették, annyit láttak, hogy maga Kapisztrán is csónakba szállt, így hamarosan az egész keresztes sereg átkelt a folyón. A keresztesek vállalkozása könnyen végzetessé válhatott volna, a szultán a ruméliai lovasságot vetette be a támadók ellen, az elvágta őket a vártól, és a gyengén felszerelt had módszeres megsemmisítésébe kezdett. Kapisztrán először megpróbálta visszaparancsolni embereit a várfalak közé, de amikor mintegy kétezer keresztes gyűlt köré, a török tábor felé indult meg, fegyver helyett a keresztet tartva a magasba. Közben a leírások szerint ezt kiáltotta az őt követő tömegnek: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!” (Újszövetség, Pál levele a philippibeliekhez 1,6.)

II. Mehmed az ellentámadással súlyos hibát követett el, mert lovasságát elvonva, védelem nélkül hagyta a török tüzérséget. Hunyadi, felismerve a váratlanul adódó esélyt, összeszedte maradék nehézlovasságát és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfoglalta az oszmán ágyúállásokat. A topcsiknak még arra sem maradt idejük, hogy az ágyúkat használhatatlanná tegyék, így a magyarok hátulról lőni kezdték a Száva felé rohamozó török lovasságot.

Hunyadi akciója eldöntötte a csatát. A magyar lovasok ezután oldalba támadták a két tűz közé került török lovasságot. Közben a keresztesek különös rohama Kapisztránnal az élén elérte a török tábort. Ekkorra az egész magyar sereg kiözönlött a várból, és csatlakozott a harcolókhoz. Mindezek a váratlan fejlemények megmagyarázhatatlan félelmet és bénultságot keltettek a törökökben, akik végül menekülni kezdtek, a kereszteseknek pedig sikerült elfoglalniuk az ellenség táborát.

Mehmed az 5000 janicsárból álló szultáni testőrség bevetésével megpróbálta megfékezni a török hadban eluralkodó pánikot és többször is megkísérelte ágyúi visszafoglalását, de nem járt sikerrel, mert azok éppen az ő parancsára jól megerősített állásokban voltak. A szultán személyesen is belevetette magát a küzdelembe, de miután egy magyar lovast párviadalban megölt, a combjába fúródó nyílvesszőtől elvesztette az eszméletét. A török sereg ezután a szultánt mentve kénytelen volt teljes felszerelését hátrahagyva menekülni, és csak 4000 partőrző szpáhi beavatkozása mentette meg őket a teljes megsemmisüléstől.

A magyarok éjszakára visszatértek a várba, az ellenség újabb támadására számítva. A törökök azonban nem kezdtek újabb támadást, hanem az éjszaka leple alatt teljesen kiürítették a környéket, 140 szekérrel szállítva el a sebesültjeiket. Amikor a szultán visszanyerte az eszméletét és megtudta, hogy a serege zöme megsemmisült, a tisztjei szinte mind odavesztek és a török had a felszereléseit is hátrahagyva elmenekült, a 24 éves uralkodó megpróbált mérget nyelve öngyilkosságot elkövetni, amiben csak nagy nehezen tudták megakadályozni. A legyőzött szultán ezt követően valamennyi megmaradt haderejét hazarendelve visszavonult Konstantinápolyba.

A törököknek csak 65 évvel később, 1521-ben, I. Szulejmán idején sikerült a várat bevenni.

A győzelem következtében az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant. Ez idő alatt az európai hadszervezés átesett válságán, ugyanekkor kiütköztek a török hadszervezet hiányosságai is. Így mikor a törökök 1521-ben végül elfoglalták Nándorfehérvárt, Európa számára ennek már nem volt olyan súlyos következménye, mintha ez 1456-ban következett volna be.

Hunyadi a győzelem után nem üldözte a török sereget, de a rá jellemző lendülettel azonnal egy újabb törökellenes hadjárat tervezésébe kezdett. Tévesen úgy ítélte meg a helyzetet, hogy eljött az idő Bizánc felszabadítására és a török Európából való kiszorítására. A hadjárat megindítására nem maradt ideje, pestisjárványban augusztus 11-én elhunyt. Október 23-án Kapisztrán János is meghalt a járványban. A siker két ösztönzőjének halála elhamvasztotta a reményeket, az 1456 őszén Magyarországra érkezett keresztes sereg már nem vonult a török ellen. A nándorfehérvári győzelem így kihasználatlan maradt, ennek ellenére minden előzetes várakozást felülmúló haditettnek, a feudális Magyarország egyik legnagyobb katonai sikerének bizonyult.

A győzelem híre sok európai városba röviddel a déli harangozást elrendelő pápai Imabulla kihirdetése után érkezett, sőt volt olyan város ahová előtte. Az is előfordult, hogy már a győzelem hírére kongatták a harangokat, de az Imabulla még ki sem hirdették. A déli harangszót tehát sokan már kezdettől fogva a nándorfehérvári diadallal kapcsolták össze. Maga a pápa is érezte az összefüggést, módosított a kiadott bullán, melynek új szövege szerint, mivel Isten győzelemre segítette a keresztényeket, a déli harangozás alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái is legyenek. Így változott át az eredetileg könyörgésre felszólító déli harangszó a nándorfehérvári győzelemért való hálaadás harangszavává.

III. Callixtus pápa 1457. augusztus 6-án – a győzelmi hír vételének első évfordulóján – elrendelte, hogy ez a nap az Úr Színeváltozásának napjaként ezután az egész keresztény világban ünnep legyen, amit azóta is augusztus 6-án tartanak a katolikus egyházban.

 

A diadal kiemelkedő alakjai

Hunyadi János

A középkori Magyarország egyik legkiemelkedőbb hadvezére, a „nagy törökverő”. Katonai pályafutása elején Ozorai Pipó, majd Lazarevics István szerb despota szolgálatában állt, mellettük kezdte megismerni a törökök harcmodorát. 1427-től Újlaki László, később Csupor Demeter csapataiban szolgált. 1430 körül kötött házasságot Szilágyi Erzsébettel. A házasságból két fiú, László (1431) és Mátyás (1443) született.  1430-ban Zsigmond király szolgálatába lépett. A királyt elkísérte Itáliába, ahol megismerte a kor legfejlettebb hadművészeteit és a török harcmodort, ezen ismeretei birtokában jelentős sikereket ért el a török elleni harcban. 1433-tól udvari lovag, részt vett a huszita háborúkban. Idővel a királyi tanácsban is helyet kapott. 1439-től szörényi bán, majd 1441-től erdélyi vajda és temesi ispán lett. Uralma elején Újlaki Miklóssal együtt látta el a török határ védelmét. Életcéljának tekintette hazája védelmét és az oszmán hatalom összezúzását, 1441-től sorozatos győzelmeket aratott a törökök felett, közel két évtizeden át a törökellenes harc fő szervezője volt. 1445-ben Hunyadi Jánost az öt főkapitány és az országos tanács tagjává, 1446-ban pedig kormányzóvá választották. Utóbbi tisztségéről 1453-ban lemondott, de főkapitányi tisztét és temesi ispánságát megtartotta. 1456-ban a törökök ostrom alá vették Nándorfehérvár várát. Hunyadi saját csapata élén vonult Szilágyi várat védő seregének megsegítésére. 1456. július 22-én a Nándorfehérvárt védő, Hunyadi János, Kapisztrán János és Szilágyi Mihály vezette keresztény seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. Hunyadi a győzelem után szinte azonnal újabb törökellenes hadjárat szervezésébe kezdett. A hadjárat megindítására azonban nem maradt ideje, 1456. augusztus 11-én a nándorfehérvári csata után kitört pestisnek esett áldozatul. 

Kapisztrán Szent János

Ferences szerzetes, teológus, hitszónok. 1386-ban született az itáliai Capestranoban, innen ered magyar nyelvű vezetékneve. Élete során szinte egész Európát bejárta, szenvedélyes prédikációival pedig nem csak a vallásos buzgalom feléledésében, hanem hazánk megóvásában is jelentős szerepet játszott. Kapisztrán a huszitizmus terjedése mellett az oszmán előrenyomulásban rejlő fenyegetést is felismerte és komoly erőfeszítéseket tett, hogy a Német-Római Birodalom támogassa Magyarország küzdelmét. Miután Konstantinápoly török kézre került, a pápa őt bízta meg a keresztény uralkodók egységének megteremtésével, ezért Kapisztrán 1454-ben részt vett a frankfurti birodalmi gyűlésen, majd 1455-ben Magyarországra érkezett. Itt kapta kézhez III. Callixtus pápa levelét, melyben egy keresztes sereg megszervezésére kapott utasítást. A Kapisztrán által toborzott több tízezer fős haderő nélkülözhetetlen segítséget jelentett Hunyadi számára Nándorfehérvár megvédésében. Kapisztrán oroszlánrészt vállalt egy olyan diadalban, amit a magyar hadtörténelem egyik legjelentősebb győzelmeként tartanak számon. Hunyadihoz hasonlóan ő is áldozatul esett a csata után kitört pestisjárványnak. 1690-ben szentté avatták.

Szilágyi Mihály

1456-ban, a nándorfehérvári diadal idejében a vár kapitánya volt, amit a csata után ő építtetett újra. 1457–1458-ban és 1460-ban macsói bán, közben, 1458-ban Magyarország kormányzója volt. 1460-tól erdélyi vajda és az alsó részek főkapitánya. A legfontosabb végvár kapitányi tisztségét sógora, Hunyadi János bízta rá. A nándorfehérvári csata során, miután Hunyadi áttörte a törökök dunai hajózárát, csatlakozott Szilágyi várat védő seregéhez és július 21-én, együttesen verték vissza II. Mehmed támadását. Július 22-én, Kapisztrán keresztes csapatainak segítségével a várból kitörő keresztény sereg döntő vereséget mért a törökre.

 

Az emléknap jogszabályi háttere

2011. július 7-én a Magyar Országgyűlés, az 58/2011. (VII. 7.) OGY határozatával a nándorfehérvári diadal 555. évfordulója tiszteletére július 22-ét a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.

Ez a nap nem csupán a nemzetnek, hanem a keresztény Európának és a mai keresztény világ összességének az emléknapja. Ez a nap a hazafiságnak, önfeláldozásnak, emberi helytállásnak, az európaiságnak, európai összefogásnak és a kereszténységnek máig élő példaképe. Erre a győzelemre emlékezik azóta minden keresztény templom déli harangszója.

 

 
22
július
vasárnap
Szent Mária Magdolna - július 22.

Szent Mária Magdolna

Szent Lázár és Mária testvére, akit Jézus az apostolok apostolává (apostola apostolorum) tett.

A Magdolna nevet Magdala városról kapta (a latin Maria Magdalena jelentése: Magdalai Mária). A hagyomány szerint Mária Magdolna egy farizeus házában „könnyeivel áztatta Jézus lábát, hajával megtörölte, elárasztotta csókjaival és megkente illatos olajjal”; róla mondta Jézus: „sok bűne bocsáttatott meg, mert nagyon szeretett” (Lk 7,36-50). Miután hét ördög ment ki belőle (Lk 8,2), a tanítványi körhöz tartozott. A betániai vacsorán újra megkente Jézus lábát, a temetésére (Jn 12,1-8). Ott állt a kereszt alatt (Mk 15,40; vö. Jn 19,25). A föltámadott Krisztus először neki jelent meg. Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, s csak akkor ismerte föl Jézust, amikor Jézus a nevén szólította. A Noli me tangere figyelmeztetés után Jézus Mária Magdolnára bízta: „Menj a testvéreimhez, és vidd nekik hírül: fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20,11-18). Mária Magdolna ment és átadta az üzenetet az ap-oknak, így lett az apostolok apostola.

Legendája szerint a keresztények üldözésének kezdetén Mária őt és testvéreit, Lázárt és Mártát egy evező nélküli bárkán kitették a tengerre. A bárka elvetődött velük Dél-Franciaország partjaira. Itt, Marsilia (Marseille) közelében egy barlangban remeteként vezekelt és imádkozott 33 é., egyetlen tápláléka az Oltáriszentség volt, angyalok hozták neki. Imádság közben rendszeresen elragadtatásba esett, fölemelkedett a földről (levitáció).

Jóllehet Mária Magdolna, Betániai Mária és a Bűnös Asszony alakja már az ókeresztény hagyományban eggyé forrt, a keleti egyház megkülönbözteti Betániai Máriát és Mária Magdolnát.

Védőszentje (lelki édesanyja) elsősorban a bűnbánóknak és vezeklőknek. Eltévedt leányok jó útra térítésével foglalkozó szerzetesrendek, intézmények oltalma alá helyezik magukat. Védőszentjüknek tekintik a gyógyítással foglalkozók (orvosok, gyógyszerészek), a haldoklók, pestis ellen küzdők, mozgásproblémákkal született gyermekek, továbbá drogisták, bortermelők és -kereskedők, fodrászok, fésűsök, kozmetikusok (hiúság ellen), erszény- és dobozkészítők, gyapjúnyírók, kertészek, kesztyűsök, ólomművesek, vincellérek. Sok helyen védősztje patakoknak és forrásoknak, melyek vize a néphit szerint az ő könnyeiből fakadt.

A lábmosás, keresztrefeszítés, kálvária, Jézus siratása, sírbatétel és föltámadás képein szinte mindig látható. A középkorban inkább a szobrászatban szerepel. Bűnbánóként főként a 15. századtól ábrázolták, barlangban vagy a pusztában térdelve, haja ruhaként borítja be. Néha fiatal, bűnös életére utalóan drága, olykor kihívó ruhában is ábrázolták. Attribútumai: kenetes edény, feszület, koponya, könyv.

 

Himnusz

Magdala fénye, boldogságos asszony,

fordulunk hozzád igaz tisztelettel,

szívedet Krisztus szeretetnek láncán

fűzte magához.

 

Roppant hatalmát hamar megismerted:

isteni szóval ördögöd elűzte;

majd meg is tisztelt ritka bizalmával

szent Szabadítód.

 

Már ez időtől szeretet hatalma

sürget a Mester lába előtt ülnöd,

s bárhol is jár ő, híven, mint az árnyék,

jársz a nyomában.

Állsz keresztjénél, hullatsz sűrű könnyet,

bánatos szívvel Urad elsiratván;

gonddal a testét takargatod gyolcsba:

abba temessék.

 

Isten szerelme adta életünket,

hadd legyen részünk Fia győzelmében,

kettejük mellett áldhassuk a Lelket

himnuszainkkal. Ámen.

 

Olvasmány Nagy Szent Gergely pápának az evangéliumokról mondott szentbeszédeiből

Miután Mária Magdolna Jézus sírjánál járt, és nem találta ott az Úr testét, úgy vélte, hogy elvitték azt a sírból, és jelentette a tanítványoknak. Ezek elmentek vele a sírhoz, megnézték azt, és ők is arra gondoltak, hogy úgy áll a dolog, amint az asszony mondta. Rögtön hozzáteszi az evangélium: A tanítványok aztán visszatértek övéikhez. És így folytatja: Mária pedig ott állt a sír előtt, és sírt (Jn 20, 10-11).

El kell gondolkoznunk azon, hogy ennek az asszonynak a lelkében milyen nagy szeretet lángolt; a tanítványok ugyanis hazamentek, ő azonban el nem mozdult az Úr sírjától. Mivel nem találta, kérdezősködött utána, sírva kereste; izzott benne a szeretet, és lángolóan vágyódott az elvittnek hitt Krisztus után. Ezért volt az, hogy egyedül ő látta meg akkor az Urat, mert ott maradt, hogy keresse. Ebből láthatjuk, hogy az állhatatosság adja meg a jó cselekedetnek az igazi értékét. Az Igazság szava is megerősíti ezt: Aki mindvégig kitart, az üdvözül (Mt 10, 22).

Mária tehát előbb kereste Jézust, és nem találta. Állhatatos maradt a keresésben, így végül is elérte, hogy megtalálta. Az történt tehát, hogy sokáig nem teljesedtek vágyai, de ezáltal csak fokozódtak azok, és így érte el, hogy megtalálta az Urat. A szent vágyakat ugyanis a késedelem csak növeli. De ha a késedelemben azok megszűnnek, akkor nem is voltak igazi vágyak. Ilyen szeretet lángolt mindazokban, akik találkozhattak az igazsággal. Ezért énekli Dávid is: Istenre szomjas a lelkem, az élő Istenre: mikor mehetek, hogy lássam az Isten arcát? (Zsolt 41, 3) Ezért vall így az Énekek Énekében az Egyház: Szereteted betege vagyok, és így: Majd elalélt a lelkem (vö. Én 4, 9; 5, 6).

Asszony, miért sírsz? Kit keresel? (Jn 20, 15) E kérdés azért kutatja fájdalma okát, hogy még jobban növekedjék a vágyakozása; ha ugyanis megnevezi azt, akit keres, még hevesebb lesz iránta a szeretete.

Jézus nevén szólította: Mária! (Jn 20, 16) Az előbb – amikor azt mondta: asszony – csak általános megszólítást használt; ekkor Mária még nem ismerte fel. Most nevén szólítja. Mintha csak ezt mondaná: „Ismerd fel végre azt, aki téged ismer. Nem úgy általánosságban, ahogy a többieket; téged különösképpen is ismerlek.” Mária tehát, minthogy az Úr a nevén szólította, felismeri Teremtőjét, és rögtön így kiált fel:

„Rabboni”, azaz: „Mester”. Jézus ugyanis egy személyben volt az, akit Mária a sírnál keresett, és az is, aki a lelkét keresésre indította.

 

Könyörögjünk!

Istenünk, a te egyszülött Fiad Mária Magdolnára bízta, hogy elsőként ő hirdesse a feltámadás örömhírét. Közbenjárására add, hogy példája nyomán mi is hirdessük, hogy Krisztus él, és megláthassuk őt dicsőségedben. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

 

 
22
július
vasárnap
Július 22. vasárnap

KALENDÁRIUM

Július 22. vasárnap

Évközi 16. vasárnap

Szent Mária Magdolna: http://www.ktp.hu/kalendar/julius-22-szent-maria-magdolna

Nolai Szent Paulinus: http://www.ktp.hu/kalendar/junius-22-nolai-szent-paulinus-puspok

A Nándorfehérvári győzelem napja: http://www.ktp.hu/kalendar/julius-22-nandorfehervari-diadal-emleknapja

 

„Nem csak kenyérrel él az ember…”

NAPI EVANGÉLIUM: Mk6,30-34

Az apostolok ismét összegyűltek Jézus körül, és mindnyájan beszámoltak, hogy mi mindent tettek és mit tanítottak. Ő ekkor azt mondta nekik: „Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjetek meg egy kicsit.” Olyan sokan jöttek-mentek ugyanis, hogy még enni sem volt idejük. Bárkába szálltak tehát, és félrevonultak egy elhagyatott helyre, egyedül.

Sokan látták azonban őket, s észrevették, amikor elmentek. Minden városból futottak oda gyalog, és megelőzték őket. Amikor kiszállt, Jézus meglátta a hatalmas tömeget, és megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok [Ez34,5], és sok mindenre kezdte őket tanítani.

Jézusnak a tanítványok iránti figyelmessége és gyöngédsége látszik a mai szakaszban. Meghallgatja mindazt, ami a tanítványinak lényeges. Mindez fontos emberi tulajdonság: észrevenni és enyhíteni a mieink, a ránkbízottak szükségletein.

Minden hivatás legnagyobb veszélye a kiégés, azaz amikor túlhajtjuk magunkat. Jézus félrehívja tanítványait, mert minden munka közben, legyen az bármilyen fontos, vagy magasztos is, szükségünk van az egyedüllétre, a pihenésre, a személyes együttlétre Jézussal, hogy utána folytatni tudjuk a munkánkat. A poharat időnként oda kell tartanunk a „forráshoz”, hogy aztán bárki inni tudjon belőle.

Jézusnak, mint embernek, volt saját emberi akarata, voltak saját szempontjai. Amikor azonban szembesül a tömeg elesettségével és ínségével, lemond saját akaratáról, és folytatja küldetését, amiért jött, azaz hogy az Atya akaratát, az emberek üdvét cselekedje.

A tömegnek pásztorra van szükség, aki tanítja őket. A Jézustól jövő tanítás a Láthatatlan Istenről, ez az, ami megment minket önmagunktól és a „tömeg tehetetlenségi nyomatékától”, a pániktól, kétségbeeséstől és reménytelenségtől.

 

Historia est magistra vitae - A történelem az élet tanítómestere

„Ne emlegessük annak hibáit, akinek erényeit követni alig bírjuk...” Szent Jeromos

 

Ezen a napon történt:

1132.   II. Béla magyar király serege a Sajó mellett legyőzi Boriszt, az országba lengyel sereggel betört trónkövetelőt, Könyves Kálmán király törvénytelen fiát

1456.   Hunyadi János nándorfehérvári diadala a II. Mehmed szultán vezette török haderő felett (július 21. és 22.)

1866.  A porosz–osztrák háború utolsó csatája Lamacsnál (ma Pozsony városrésze)

Az 1866-ban lezajlott porosz–osztrák–olasz háború azon háborús konfliktus az Osztrák Császárság és az Olasz Királyság, ill. Poroszország között, melynek következményeként a poroszok „kisnémet egység” törekvései valósultak meg. Az első modern háborúként is szokták emlegetni, melyben jelentős szerepet játszottak haditechnikai újdonságok, mint a hátultöltős ismétlőpuskák, vasút, telegráf, propaganda, valamint ekkor ténykedett először a hadszíntéren a Vöröskereszt.

1958.  Az MSZMP PB határozata a vallásos világnézet elleni harcról

1987. A Magyar Nemzeti Bank és harminckilenc nyugati pénzintézet vezetői között megállapodás születik egy 400 millió dolláros konzorciális hitel felvételéről

Ezen a napon született:

1892.  Arthur Seyß-Inquart osztrák politikus, a Nürnbergi per egyik fővádlottja

1895.  Pavel Oszipovics Szuhoj szovjet mérnök, repülőgép-tervező

1904.  Donald O. Hebb német származású kanadai neuropszichológus

1914.   Muráti Lili színésznő

1931.   Guido de Marco máltai jogász, diplomata, köztársasági elnök

Ezen a napon hunyt el:

1540.  Szapolyai János (I. János) erdélyi vajda, magyar király

1832.  II. Napóleon (a „Sasfiók”), francia császár

1897.  Jakab Elek történész, művelődéstörténész, akadémikus

1967.   Kassák Lajos író, költő, képzőművész

1974.   Darvas Lili színésznő

1979.   Kocsis Sándor válogatott labdarúgó, az Aranycsapat csatára

2001.  Mészöly Miklós (Molnár) Kossuth-díjas író

A Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karán 1942-ben szerzett jogászdoktori oklevelet. A második világháború alatt egy évig (1943-1944) frontkatonai szolgálatot teljesített, Szerbiában hadifogságba esett. Számos munkahelye volt (például malomellenőrként), majd 1947-től dolgozott először lapszerkesztőként. Írásai az 1940-es évek végétől jelennek meg. 1951-52. Budapesten a Bábszínház dramaturgja. 1993-ban a Demokratikus Charta egyik szóvivője volt. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító elnöke. 1990-től a Magyar Írók Szövetsége vezetőségi tagja volt. A mai magyar elbeszélők között kiemelkedő alkotó. Felesége Polcz Alaine, író, pszichológus, a Magyar Hospice Alapítvány vezetője volt.

2007.  Kovács László magyar származású amerikai operatőr

 

Istenes és világi gondolatok

„Az Úr megtalálta népét a puszta földjén

a borzalom és a kietlen sivatag helyén.

Felkarolta, oktatgatta,

mint a szeme fényét óvta.

Miként a sas, amely repülésre készteti fiait

és felettük lebeg,

kiterjesztette szárnyait, felkapta

s tulajdon vállán hordozta.

Egyedül az Úr vezette,

idegen isten nem volt mellette.” (5Móz32,10-12)

Már az Ószövetségben is látható Isten gyöngédsége, amivel az Ő népe felé fordul. Az Újszövetségben azonban kiderül, hogy ez a szeretet elmegy a legvégsőkig, és már nem „csak” a népre vonatkozik, hanem az egyes emberekre is, Ő mindenkiről gondoskodik.

 

„Tékozlón gazdálkodunk. Az életnek nincs egyetlen közömbös mozzanata sem, csak helytelen szempontok vannak. A figyelemre nem méltatott pillanatokból is kitelne az örökkévalóság. A szempontjainkból soha.” (Mészöly Miklós Kossuth-díjas magyar író, a Demokratikus Charta egyik szóvivője, +2001.07.22.)

Mind ez eléggé megfontolandónak tűnik. Mivel az „emberre” van bízva a „teremtett világ” (vö.:Ter1,28), így egyikünknek sincs közömbös tette, mindennel vagy építjük, vagy romboljuk a Földet, az utánunk jövők világát, azt a „teremtést”, ami Isten első bemutatkozása, amiből kiderül, hogy Ő Egy, Igaz, Jó, Szép.

 

„A denevér tulajdonképpen egy repülő egér. Bőregérnek is nevezik, nem tudni, hogy miért, mert bőregérnek a rendes, közönséges szaladgáló egeret is nevezhetnék, aminthogy a lovat is nevezhetnék bőrlónak vagy a disznót is bőrdisznónak, és ha például volna repülő krokodil, azt azért, mert repül, még nem sok joggal neveznék bőrkrokodilnak. És ha már azért, mert szárnya van és repül bőregérnek nevezik, akkor miért nem nevezik például a sast bőrsasnak? Ezek igen nehéz tudományos kérdések, amelyeknek megoldása még a jövő zenéje.” (Nagy Lajos: Képtelen természetrajz, A denevér, r.)