Hit, megtérés, föltámadás, megváltás, üdvösség

ALAPVETŐ TANÍTÁSOK

„Ha az igazságot akarod birtokolni, önmagad mélyén kell rátalálnod, a tanításokat csak segítségül használhatod, .”
(Weöres Sándor)

 

HIT, MEGTÉRÉS, FÖLTÁMADÁS, ÜDVÖSSÉG

A hitről
A hit, a Biblia szerint bizalmat jelent, megbízni valakiben, hinni valaki szavában. Egyáltalán nem azt tehát, amit a köznyelv ért alatta: „elhiszem, de kit érdekel”. A magyar szó nagyon jól kifejezi a hit valóságát: az hisz, aki hív, azaz hűséges valakihez. A hit tehát a külső és a belső egysége, a meggyőződés és a tettek összhangja. Nem csak „el tudjuk képzelni”, hogy van Isten, hanem eszerint éljük az életünket. Ezt jelenti az „Ámen” szó, ami szilárd meggyőződést és elkötelezettséget fejez ki. A Szentírás szerint a hitnek ésszerűnek kell lennie (Róm 12,1), tehát nem tévesztendő össze a hiszékenységgel. Ezért a valódi hit nem egy érzés, hanem az egész ember, test, lélek, érzelem, értelem egységes meggyőződése. A Biblia szerint a hitetlenség bűn, ami annyit tesz, hogy a fölismert igazságot, szeretetet nem lehet büntetlenül visszautasítani. Ha valakinek elégségesen hirdették az Evangéliumot, és mégis visszautasítja azt, az maga a kárhozat. (Mk 16,16) Ugyanakkor az Egyház tanítása szerint, a hit nem az emberi erőfeszítés eredménye, nem érdem, hanem a Szentlélek ajándéka; kegyelem. Jézus szavai értetik ezt meg: „Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők”. (Jn 15,5) A szőlővesszőkben a szőlőtő élete van, mint ahogy a hit valójában magának a Szentháromságnak élete bennünk: a hit „élet”. Jézus mondta: „…aki hisz, annak örök élete van” (Jn 6,47).

A megtérésről
A Szentírás állandóan megtérésre szólítja az embert. Az Ószövetségben ez elsősorban erkölcsi jellegű, hiszen az eredeti héber szó súb megfordulást, visszatérést jelent: a bűnös hagyja el bűnös útjait, s aki rosszat tesz, ne tegye többé! (Iz 55,7) Az Újszövetség görög nyelve szerint ennél többet is jelent a megtérés (metanoia) az értelem átformálását: gondolkodj másként, mint eddig! Sok olyan keresztény ember, sőt nem hívő, vagy nem keresztény hívő él közöttünk, akiknek erkölcsi értelemben nincs szükségük megtérésre, mert nem élnek istentelenségben, embertelenségben, mégis a Biblia szüntelen megtérésre szólít minden embert, így őket is. Mindenkinek szüksége van ugyanis arra, hogy szüntelenül visszafordítsa figyelmét, gondolatait, érzelmeit a láthatóktól a láthatatlanokhoz. Mindenki, még a buzgó hívő is újra és újra saját ösztönös természete szerint kezd gondolkodni Istenről, s viselkedni Vele kapcsolatban. Az ember állandó kísértése az, hogy a „saját képére és hasonlatosságára” formálja az Istent. Így a megtérés kötelezettsége, ami túl van a puszta erkölcsi dimenzión, a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott Istenhez való visszatérést jelenti, aki „maga a szeretet” (1 Jn 4,8). A szüntelen megtérés kegyelméért imádkoznunk kell, ugyanakkor törekedni is kell rá, aminek eszköze az elmélkedés, szentírásolvasás.

A föltámadásról
Az emberiség ősi vágyakozása, hogy a halál után ne semmisüljön meg ami az életben értékes és emberi volt, ami hozzánk tartozott. Ezeknek a vágyaknak a beteljesedése Jézus Krisztus föltámadásában történt meg. Minden kultúra és vallás tudta azt, hogy az ember „több annál, mint amit el lehet temetni”. Ez azonban csak a lélek továbbélésébe, a halhatatlanságába vetett hitet jelentette, annak föltételezését, hogy a test elenyészik, de a lélek tovább él. A keresztény emberkép és a filozófia szerint, az ember test és lélek. Számára pusztán a lélek továbbélése nem hoz üdvösséget, végső boldogságot, mert testben él, a test és lélek szétválaszthatatlan egysége. Így tehát, amikor Jézus Krisztus test szerint föltámadt a halálból, megalapozta azt a reményünket, hogy amiként ember mivoltunkban, testben és lélekben élünk és tevékenykedünk, úgy a halálunkban is azonosak leszünk önmagunkkal, miközben a halál eggyé tesz bennünket azzal az Istennel, aki maga a Szeretet: Atya, Fiú és Lélek. A föltámadásról a föltámadt Jézus megjelenései alapján vannak „ismereteink”. Ezek szerint a föltámadt ember azonos önmagával, testi valója hordozza és kifejezi személyiségét, ugyanakkor nincs alávetve anyagi kötöttségeknek, a tér és idő korlátainak. A Szentírásból azt is tudjuk, hogy Isten az egész teremtést el akarja juttatni a boldog beteljesedésre, ez lesz a Végítélet, az egész Univerzum „föltámadása”. „A teremtett világ fölszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig.” (Róm 8,21-22)

A megváltásról

„Halandó csak halandót szerethet halhatatlanul.”(József Attila)

A bűn következtében az ember elhitte, hogy Isten „vadászik rá”, ártani akar neki. Bármi történt velünk, emberekkel, úgy tapasztaltuk, Isten ellenünk van. S ekkor Jézus Krisztus, a megtestesült, az emberré lett Isten, aki azt mondta: „Aki engem látott, látta az Atyát is” (Jn 14,9), megmutatta Isten valódi kilétét. Ô, a Teremtő, a Mindenható, – akire a vallások rettegéssel tekintenek – nem ellenünk, hanem értünk, velünk és bennünk van. Így bárki, aki saját élethelyzete, körülményei miatt megretten az Istentől, az joggal kapaszkodhat Jézus Krisztus Atyjába, hiszen, aki értünk adta Önmagát, az nem fog ellenünk tenni semmit. Mindezt Jézus kereszthalála és föltámadása ismertette föl a Pünkösdkor kiáradt Szentlélek által. A Megváltás záloga a keresztség szentsége. A Misében imádkozzuk: „Urunk Jézus Krisztus, Te legyőzted a bűnt és a halált”, a Megváltás pont ezt jelenti: a bűntől és a haláltól való szabadítást. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy a halál pusztán biológiai dolog lenne, hiszen Jézus azt mondta: „mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha” (Jn 11,26). Ez azt jelenti, hogy a halál spirituális valóság is, az elemi rettenet a megsemmisüléstől, a büntetéstől, ahogy a költő is mondja: „félek a büntetéstől” (József Attila) Jézus ettől a haláltól, a lelki haláltól szabadít meg. A Megváltás nem jelent kivételezést a keresztényekkel szemben, hogy kevesebb fájdalmunk, vagy problémánk lenne, mint a nem hívőknek, hiszen a Megváltás nem a körülmények, a természeti törvények helyett van, hanem azokon túl. Megváltottságunk lehetőség arra, hogy a helyzetünket, sorsunkat ne mint „szolgák” viseljük, hanem gyermekekként, akik hisznek, bíznak Atyjukban, hogy mindent értük tesz.

Az üdvösségről
A közbeszéd szerint az Üdvösség, a Mennyország, valami korlátlan „élvezkedés”, tehát csak valami, amit birtoklunk. Jézus Krisztus tanítása szerint azonban Isten nem ezt vagy azt ad nekünk, hanem Önmagát. Ha meggondoljuk, hogy „tiszta” pillanatainkban magunk is tudjuk, hogy nem tehet boldoggá bennünket semmi, amit birtoklunk, hanem csak a személyes kapcsolataink; tehát nem az boldogít minket, amit a „másiktól” kapunk, hanem csakis Ő maga. Így az Üdvösség is csak személyes valóság, az Istennel való teljes közösség lehet. Ezért nem lehet „megvenni”, kiérdemelni, megfizetni, mint ahogy egymás szeretetét sem. Jézus a korabeli emberek nyelvén ünnepi lakomaként, menyegzőként beszélt az üdvösségről, amire annakidején mindenki vágyott. Így a mai ember is úgy tekinthet az üdvösségre, mint ami után teljes emberségünkkel vágyódunk, vágyódhatunk. Az üdvösség a teljes ember minden valódi vágyának beteljesedése.

 

 

Típus: 
Hittani alapok
Tartalom dátuma: 
péntek, 2014, július 18