Szűz Mária és a szentek tisztelete; a zarándoklat

ALAPVETŐ TANÍTÁSOK

„Ha az igazságot akarod birtokolni, önmagad mélyén kell rátalálnod, a tanításokat csak segítségül használhatod, .”
(Weöres Sándor)

 

SZŰZ MÁRIA ÉS A SZENTEK TISZTELETE; A ZARÁNDOKLAT

Szűz Mária tiszteletéről
Fontos különbség van imádás és tisztelet között. Az imádás egyedül csak az Istennek, a Szentháromság személyeinek, és az eukarisztikus Krisztusnak jár. Az imádás az egész személyiség, az emberi létezés teljes hódolata Isten fönsége és szentsége előtt. Ezt a római egyházban térdhajtással, a keleti egyházakban pedig mély meghajlással fejezzük ki. A tisztelet ezzel szemben azoknak a személyeknek szól, akik a kegyelem segítségével, személyes döntésük és erőfeszítésük alapján, Istenhez közel kerültek. Ők a szentek. Közülük a legkiemelkedőbb Jézus anyja, az Istenszülő Szűz Mária. Az Egyházban neki jár a legnagyobb tisztelet, hiszen a Megváltás művében Ô áll a legközelebb Jézushoz. Mária tiszteletének kifejeződése a liturgiában a fejhajtás nevének említésekor. A Mária-tisztelet alapja, hogy Ô szülte a Megváltót, így Jézus Tőle kapta emberi természetét. Az emberi természet és kultúra alapvető sajátosságai közé tartozik, hogy ha valakit szeretünk, akkor ez a szeretet azokra is kiterjed, akik a szeretteinkhöz közel állnak. Jézushoz, mint emberhez legközelebb az Édesanyja áll, s így a mi hozzánk is. A Mária-tisztelet másik oka Jézus szavaiból ered: „Mindaz, aki bennem hisz, ugyanolyan tetteket visz végbe, mint Én, sőt még nagyobbakat is” (Jn 14,12). Mária volt az első, aki hitt Fiában, hiszen maga a Szentírás jellemzi Őt így: „Boldog vagy, mert hittél” (Lk 1,45). A zarándokhelyek pont abból a bizalomból táplálkoznak, hogy Máriát maga Jézus emelte ki az emberek közül, s így hathatós pártfogónk tud lenni, mindazokban a gondokban, amikkel az embereknek meg kell küzdeni. Másrészt Mária, aki egy közülünk, az Egyház példája és szimbóluma is. Az Ô termékenysége teljesen a Szentlélek erejében történt, mint ahogy az Egyház is mindenestől Isten kegyelmében él.

Mária a teljes Istenre hagyatkozás példája, s így Ô a hívő példaképe. Szűz Máriát az Egyház bűn nélkül valónak vallja. Isten kegyelme kivette Őt az áteredő bűn alól, ami azonban nem protekció, amitől Neki könnyebb volna, mint nekünk, hanem éppen egy mélyebb megérintettség a világ szenvedései által. Minél tisztább ugyanis valaki, a világ szenvedései annál jobban érintik őt, annál több minden fáj neki, ami velünk történik. Tudjuk, hogy a bűn elbutít, korlátolttá tesz. Mária, aki egészen tiszta volt, teljesen nyitott Isten akarata előtt, így az emberi élet is a maga teljes mélységében átélhető volt számára. A Mária-tisztelet nem puszta kötelesség, hanem a hívő lehetősége, hogy Rajta keresztül is Isten felé vonzódjon, hisz a Szűz Máriának adott tisztelet végső soron Istennek szól, aki „tekintetre méltatta” Ôt (vö.Lk 1,48).

A magyarok Mária-tisztelete
A pogány magyarok térítése a Szűz Mária kultusz segítségével történt. Amellett, hogy őseink a Honfoglalás előtt már találkoztak a kereszténységgel, hiedelmeikben szerepelt a Boldogasszony alakja, aki feltehetően a várandós anyák segítője volt, s a termékenységet tisztelték benne. Ezt a Boldogasszonyt azonosították a keresztény hittérítők Szűz Máriával, Jézus anyjával. Ezek az ősi pogány képzetek mind a mai napig nyomokban megtalálhatók a csángóknál, a magyarság legkeletibb, elzártan élő néprészénél. A csíksomlyói búcsú során gyakran felszínre kerülnek ezek az ősi hiedelmek. A keresztény térítés mindig megpróbált igazodni az adott nép sajátosságaihoz; nem lerombolta, elpusztította, ami pogány, hanem igyekezett „megkeresztelni” azt, ami bármilyen módon illeszthető volt a kereszténységbe. A magyarok vonzalmát a Boldogasszonyhoz jó érzékkel használták föl, és azóta is, mi magyarok, Mária népének és országának tudjuk magunkat. Szent István ország-felajánlása a Nagyboldogasszonynak, nem pusztán jámbor gesztus volt, hanem a tehetetlen ember hitvallása arról, hogy ami emberileg nézve lehetetlen, az Isten kegyelméből Mária oltalma alatt mégis megtörténhet. Ez egyúttal a gyermeki ragaszkodás megvallása és megerősítése is volt. Első Szent Királyunk óta még jobban megerősödött a Mária-tisztelet népünkben. Régi magyar himnuszunk jellemzően a Boldogasszony anyánk kezdetű, ami azóta is hordozza azt a szemléletet, amely szerint a nemzeti megmaradást és felemelkedést elsősorban nem emberi erőfeszítéstől várjuk, hanem gyermeki bizalommal Mária oltalmától.

Szentek tisztelete
A szentek „nagy” testvéreink, akik már eljutottak oda, ahová mi még csak törekszünk. Hitünk szerint az Egyház, mint Krisztus Teste, egyetlen egészet alkot. Ennek a Testnek tagja a „küzdő egyház”, ezek vagyunk mi, még a földön élő hívők, a „megdicsőült Egyház”, ők az üdvözültek, az ismert és ismeretlen szentek, és a „tisztulók”, azok, akik már meghaltak, Istent, az ô irgalmát, elfogadták, de a Vele való találkozás fájdalmas tisztulást jelent számukra. Az ô tiszteletük véső soron Istenre irányul, a Liturgia szavai szerint: „megkoronázod bennük a kegyelmedből szerzett érdemet”. A szentek példaképeink, s ugyanakkor közbenjáróink Istennél, könyörögnek értünk. Ebből a meggyőződésből alakult ki a kereszténység védőszentekbe vetett hite. Valakinek a nevét viselni a Biblia, és a régiek fölfogása szerint, azt jelenti, hogy valamiképpen annak a védelmében és az oltalmában élünk, akiről elneveztek minket. A keresztségben magának Istennek az oltalmába kerülünk, hiszen a keresztség az ô nevére történik, ugyanakkor valamelyik szent nevét is megkapjuk, ami egyrészt példaképválasztás, másrészt egy konkrét személy oltalmát is jelenti a számunkra. A fegyvernemi védőszentek tisztelete is azért alakult ki, hogy a keresztény katona bizalmat meríthessen abból a tudatból, hogy gondjai közt nincs egyedül, hanem van közbennjárója Istennél. Ugyanakkor tiszteletükkel az Egyház elismeri, hogy meg lehet szentelni a katonai hivatást, mint mások és a Haza védelmét.

A zarándoklatról
Minden régi vallás sajátossága, hogy ismer Szent Helyeket, ahol jobban lehet megtapasztalni Isten jelenlétét, mint másutt. A „modern” vallásokat leszámítva minden hitben van szerepe az ilyen, erővel telített helyek felkeresésének, a Zarándoklatnak. A zarándoklás ősi gesztusa egyfajta megtisztulást, föltöltődést, újrakezdést tesz lehetővé, ami a keresztény gyakorlatban is megtalálható. Ilyenkor az ember elindul, távolodik otthonról, az otthoni gondoktól, közeledik a szent hely felé, készül a találkozásra, s így lehetősége nyílik arra, hogy más szemmel nézze önmagát és a problémáit. A zarándokhelyen a közös ima és a hely légköre lehetővé teszi, hogyha nyitott az ember, átélje Isten boldogító és megtisztító közelségét. A hazaút azután a megváltozott hozzáállás lehetőségét hozza, hogy az ember másként érkezzen meg, mint ahogyan elindult. A zarándoklat olyan ősi igénye az embernek, amit büntetlenül nem lehet elfojtani. A kereszténység rengeteg zarándokhelyet ismer és használ. Ezek ereje még a nem hívőket is megérinti. Aki viszont emberi nyitottsággal vesz részt egy zarándoklaton, még akkor is, ha hite nem túl eleven, biztosan átéli, hogy a boldogságunk akadályai soha nem a körülményekben vannak, hanem saját magunkban, akik rosszul vagy ügyetlenül viszonyulunk családunkhoz, önmagunkhoz. A zarándoklás mindig megváltozott életvitelt követel az út során.

Böjtölni, többet imádkozni kell ilyenkor, hiszen a szenvedélyek fásulttá, érzéketlenné teszik a lelket, s így az nem tud figyelni, nem ismeri fel a találkozást. A böjt nem koplalást jelent, hanem fontos cél miatt lemondást valamiről, ami jól esik bármelyik érzékszervünknek. A hangsúly a „miért”- en van, azaz miért nem eszem, teszek valamit. A zarándoklás a hívő esetében összekapcsolódik a bűnbánat szentségével, hogy feloldozás által objektíve is új életet kezdhessen.

Típus: 
Hittani alapok
Tartalom dátuma: 
péntek, 2014, július 18