LEXIKON: katonai ordinariátus, tábori püspökség, tábori ordinarius, tábori lelkész, tábori püspök, ordinárius, egyházmegye

LEXIKON

katonai ordinariátus, tábori püspökség, tábori ordinarius, tábori lelkész, tábori püspök, ordinárius, egyházmegye

 

KATONAI ORDINARIÁTUS

Az egyházmegyékhez hasonló, különleges egyházi terület, melyet az Apostoli Szentszéktől eredő, valamint a Szentszék és az adott állam közötti megegyezés által pontosabban meghatározott statútum kormányoz.

A II. világháború után 1951. április 23.-án adott ki a Consistorialis Kongregáció ünnepélyes instrukciót a tábori vikariátusokról (tábori püspökség).

II. János Pál pápa 1986. április 21.-én Spirituali militum curae apostoli konstitúciójával a világ új helyzetének megfelelően, melyben a nagy feladat a béke építése és megőrzése, új szabályokkal rendezte a tábori lelkészség ügyét. A 3. évezred elején ugyanis a katonai szolgálatot teljesítőket úgy kell tekintenünk, „mint a népek szabadságának és biztonságának szolgáit, mert ha megfelelően látják el szolgálatukat, ők is valóban hozzájárulnak a béke stabilitásához” (Gaudum et Spes 79).

A tábori lelkészség újrarendezését igénylik azok a nagy változások is, amelyek a katonai hivatás teljesítésében és körülményeiben, illetve a haderőről kialakított közvéleményben végbementek. Végül az új Egyházi Törvénykönyv  kiadása is javallja, mert az valójában változatlanul hagyta a katonai lelkipásztorkodás korábbi szabályait (vö. 569.kánon), melyeknek felülvizsgálata szükségessé vált ahhoz, hogy jobban szolgálják az életet. A tábori lelkészségre vonatkozó szabályok ui. nem lehetnek ugyanazok minden országban, hiszen sem abszolút, sem relatív értelemben nem azonos a katonai szolgálatot teljesítő katolikusok száma. Tehát olyan általános érvényű szabályokat kellett adni, amelyek valamennyi katonai ordinariátusra érvényesek. Ezen általános szabályokat aztán az Apostoli Szentszéknek ki kell egészítenie az egyes katonai ordinariátusokra vonatkozó statútumokkal.

A hatályos egyházi rendelkezés szerint a katonai ordinariátus főpásztora a katonai  ordinárius, vagy más néven tábori püspök.

A  katonai ordinariátus papságát azok az egyházmegyés vagy szerzetes papok alkotják, akik e különleges lelkipásztori szolgálat eredményes végzéséhez szükséges adottságok birtokában és saját ordináriusuk beleegyezésével a  katonai ordinariátusban végeznek lelkipásztori szolgálatot. A megyéspüspökök és a szerzetes elöljárók feladata, hogy megfelelő számban bocsássanak a katonai ordinariátus rendelkezésére papokat és diakónusokat.

A  katonai ordináriusok  az Apostoli Szentszék jóváhagyásával szemináriumot is alapíthatnak és ott nevelheti a szent rendekre a katonai ordinariátus növendékeit úgy, hogy eljövendő katonalelkészi feladataikhoz kiegészítő lelki és lelkipásztori képzést kapnak. A jog szabályai megtartásával más klerikusok is inkardinálhatók a  katonai ordinariátusba.

A katonai ordinariátus hívei bírósági ügyeiben, amennyiben nincs saját bírósága, első fokon annak az egyházmegyének a bírósága illetékes, amelyben a katonai ordinariátus székhelye van. A statútumokban ugyanakkor ki kell jelölni a fellebbviteli fórumot is. Ha a katonai ordinariátusnak saját bírósága van, a fellebbezéseket ahhoz a bírásághoz kell benyújtani, amelyet az Apostoli Szék jóváhagyásával maga a katonai ordinárius tartós jelleggel megjelölt.

 

 

TÁBORI PÜSPÖKSÉG

Régebbi nevén tábori vikariátus, 1986-tól tábori vagy katonai ordinariátus-

A katonaság és a tábori lelkészségek püspöksége.

III. Ferdinánd osztrák császár és magyar király (uralkodott 1637-57) VIII. Orbán pápától kérte, hogy háború idején a császár mindenkori gyóntatója legyen a hadsereg tábori lelkészeinek vezetője, a lelkészek pedig jezsuiták legyenek.

XI. Kelemen pápa 1720-ban a császári hadsereg tábori lelkészeit kivette a rendes megyéspüspökök joghatóság alól, és a császári gyóntató számára a katonák feletti püspöki joghatóságot engedélyezett.

A jezsuita rend feloszlatása után Mária Terézia 1773. december 4-én elrendelte az önálló tábori püspökség felállítását úgy, hogy a legfőbb tábori főpapi hivatalt összevonta a bécsújhelyi püspökséggel, és a bécsújhelyi püspököt kinevezte tábori apostoli vikáriussá, amit XIV. Kelemen pápa (pápasága 1769-74) brevében ismert el.

1826-ban a tábori püspökség minden egyházmegyétől függetlenné vált; minden ezred egy-egy plébániát alkotott. 1868-ban ugyanezt erősítette meg IX. Pius pápa is. 

1869-ben megszüntették az „egy ezred - egy plébánia” elvet, és 15 katonalelkészi kerületet hoztak létre. Az intézetekhez (helyőrségi kórházakhoz, rokkantak házához, katonai nevelő és képző intézetekhez) beosztott lelkészi helyek változatlanok maradtak. A katonalelkészi kerület plébánosainak tevékenységét békeidőben kisegítő polgári lelkészek, háborúban tartalékos tábori lelkészek segítették. A katonai intézményeknél a plébánoshoz hasonló jogokkal 30-35 tábori lelkész, a hadtestek területén a távolabb lévő csapatoknál 39 tábori káplán szolgált.

Az I. világháborúban 1915 őszén a hadseregben 1600, 1916-ban 2400 tábori lelkész szolgált.

A Tanácsköztársaság 1919. március 21-ei kikiáltását követően a Hadügyi Népbiztosság 1. számú rendelete megszüntette a tábori lelkészetet.

A Hadügyminisztérium 1919 őszén kezdeményezte a m.agyar tábori püspökség megszervezését. 1919. decemebr 29-én a budapesti katonai körletparancsnokság 297. számú értesítője közölte a tábori főpapi hivatal felállítását, melynek vezetője Vargha János főlelkész, a protestáns lelkészi hivatalé Taubinger Rezső főesperes lett.  

Az egész hadseregre vonatkozóan 1920. január 26-án adták ki az 1076 számú eln/1.-1920 rendelkezést, amelyben felállították a katonai kerületek lelkészi hivatalait.

Horthy Miklós kormányzó a Magyar Nemzeti Hadsereg római katolikus lelkészetének vezetésével 1920. május 7-én Zadravecz István szegedi ferences házfőnököt bízta meg, akit augusztus 24-én szenteltek püspökké.

A kiadott Szervi Határozvány a katonalelkészi állományt tényleges és tartalékos állományra osztotta, és békében római tábori püspökből, irodaigazgatóból, püspöki titkárból és magántitkárból, körlet-, ezred-, helyőrségi és kórházlelkészekből, lelkész tanárokból állt. A tábori püspök hatáskörébe 60 római katolikus, 2 görög katolikus, 10 református, 8 evangélikus katonalelkész tartozott. A zsidó katonákat a helybeli rabbira bízták. A protestáns egyházak tiltakozására a rendeletet visszavonták.

1920. november 6-án a felekezeti sérelmeket még úgy kívánták orvosolni, hogy külön református és külön evangélikus tábori püspökséget terveztek felállítani, de a Vallás és Közoktatási Minisztérium 79.992/ II./1920. számú irata közös protestáns tábori püspökség  felállítását fogalmazta meg. 1921 elején elkészült szervezetének első szabálya, amely kimondta, hogy „a püspöki állást a református és az evangélikus lelkészek felváltva töltik be. A református egyetemes konvent 1921. júniusi, az evangélikus egyetemes egyház 1921. novemberi közgyűlésén fogadta el a közös tábori püspökséget. A protestáns tábori püspökség élére Horthy Miklós 1923. február 9-én kinevezte Soltész Elemér (1874-1957) nagybányai református lelkészt.

A trianoni békeszerződés hadsereg-korlátozásai következtében az 1922. XII. 14-i 8458/T. 8. sz. rendelet hivatalosan megszüntette a tábori püspökségeket, s azok a VKM m. kir. Honvédség egyéneinek lelki ügyeit intéző I. B. (római katolikus ), illetve  II. B. (protestáns) osztályaként működtek. A honvédség létszámának csökkentésével párhuzamosan a katonalelkészek létszáma 60, majd 42 főre csökkent.

1927. március 1-én Zadravecz István lemondott, utódja Révész István lett, aki kinevezése után egy évvel elhunyt. Magyarország katonai ellenőrzésének megszűntével a tábori püspökség visszakerült a Honvédelmi Minisztériumba, közvetlenül az Elnöki Osztálya alá. Hász Istvánt 1929. február 28-án szentelték tábori püspökké.

Az 1939. évi honvédelmi törvény szerint megszervezték a tartalékos tábori lelkészi tanf-okat, megkezdték a szabályzatok átdolgozását, kialakították a háborús viszonyok közötti tevékenység, a hátország és a hadbavonult hadsereg tábori lelkészetének szervezetét.  A II. világháborúban közel 600 tartalékos katonalelkészt hívtak be háromhónapos vagy hosszabb idejű szolgálatra, akik lelkész-főhadnagyként szolgáltak.

A két tábori püspökséget 1944. november elején a kiürítési parancs értelmében Kőszegre helyezték. Soltész Elemér Budapesten maradt, Hász István elhagyta az országot. A háború utolsó napjaiban a tényleges és a tartalékos tábori lelkészek együtt maradtak a katonáikkal, döntő többségükben nem hagyták el alakulataikat, jelentős részük hadifogságba esett.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány Budapeste költözését követően Vörös János honvédelmi miniszter 1945. április 13-án a távollévő Hász István püspök helyett Folba János vezéresperest bízta meg a katolikus lelkészet vezetésével.

1946. áprilisában 198 tartalékos tábori és kitelepített polgári lelkész volt nyugati, hozzávetőleg 50 keleti hadifogságban.

A hazatért és rendfokozattal rendelkező lelkészeknek is igazoló bizottság előtt kellett számot adniuk a háború alatti tevékenységükről. Az igazolt 47 katonalelkész közül nem mindenkinek jutott beosztás. 1945 október 1-én az állománytáblában 17 katolikus, 17 protestáns lelkészi és 10 rabbi helyet biztosítottak. A tábori püspökség tevékenységében meghatározó változást hozott a kötelező templomlátogatás megszüntetése, majd a HM. 11.750/eln. 1946 számú rendelete alapján a külön katonai istentiszteletek korlátozása. A tábori lelkészek közül néhányan elvállalták a demokratikus szellemű nevelés szándékával létrehozott nevelőtiszti beosztást.

1947 végére már csak 6 katolikus, 6 protestán lelkész és 2 rabbi szolgált. Voltak akik önként elhagyták a honvédséget, másokat zsarolással, hadbírósággal való fenyegetéssel kényszerítettek leszerelésre. 1948-ban nyugdíjazták Soltész Elemért és Folba Jánost. A Protestáns tábori püspökség vezetésével Szimonídesz Lajos volt evangélikus lelkészt bízták meg.  Az 1949. évi állománytábla 2 katolikus és 2 protestáns lelkészi helyet tartalmazott. A katolikus lelkészi osztály vezetését Németh József lelkész-alezredes vette át, akit 1950. novemberében a Katonai Törvényszék izgatás bűntettéért négy, beosztottját, Taál Jánost két év börtönre ítélte. Az 1951-es állománytáblában katonalelkészi beosztás már nem szerepelt.   A tartalékos katonalelkészeket 1952-ben törölték a tartalékos tisztek névjegyzékéből. 

A Katolikus és a Protestáns tábori püspökség  újbóli felállítására 1994. április 16-án került sor.

A tábori püspökségről II. János Pál pápa a Spirituali militum curae apostoli konstitúciójával rendelkezett.

 

TÁBORI / KATONAI ORDINÁRIUS

A tábori ordinariátus élén álló, - rendes körülmények között - püspöki rangban lévő saját ordinárius, aki a megyéspüspökök minden jogával rendelkezik és kötelességével tartozik, kivéve, ha a dolgok természete és a részleges statútumok mást követelnek.

A pápa szabadon nevezi ki a törvényesen kijelölt személyt. Azért, hogy minden erejét e sajátos lelkipásztori küldetésnek szentelhesse, mentes minden lelkipásztori gonddal járó hivataltól, kivéve, ha egy ország körülményei mást kívánnak. A tábori/katonai ordinárius a jog szerint tagja a püspökikonferenciának abban az országban, ahol ordinariátusának székhelye van.

Az előírt formula szerint 5 évenként jelentést kell küldenie az Apostoli Széknek az ordinariátus állapotáról, és eleget kell tennie az ad limina látogatás kötelezettségének a jog előírása szerint.

A részleges statútumokban határozzák meg a  tábori/katonai ordinárius  templomának és hivatalának helyét, ha szükséges, egy vagy több általános helynök és egyéb hivatalnokok kinevezését; az ordinariátus szolgálatában álló papok és diákonusok egyház helyzetét szolgálati idejükben és annak megszűnésekor, illetve a megtartandó katonai szabályokat; a teendőket széküresedés vagy a  tábori/katonai ordinárius  akadályoztatása esetén; az ordinariátus és a helyi lelkipásztori tanács kapcsolatát és az anyakönyvezés módját.

A   tábori/katonai ordinárius joghatósága: személyes úgy, hogy gyakorolható mindazon személyek esetében, akik az ordinariátushoz tartoznak, még ha olykor kívül is vannak az ország területén; rendes mind belső, mind külső fórumon; saját, de a megyéspüspökével cumulatív, mert az ordinariátushoz tartozó személyek továbbra is annak az egyházmegyének a hívei, melynek népéhez lakóhely vagy rítus alapján tartoznak.

A katonaság számára fenntartott területek és helyek elsősorban és főleg a  tábori/katonai ordinárius  joghatósága alá tartoznak; másodlagosan azonban a mpp. joghatósága alá is, azaz valahányszor nincs jelen a  tábori/katonai ordinárius  vagy tábori lelkész, akár a megyéspüspök, akár a plébános saját joghatósága alapján jár el.

Személy szerint a tábori/katonai ordinárius   joghatósága alá tartoznak: a katona hívők és mindazok, akik a fegyveres erők szolgálatában állnak; akik családjukat alkotják, azaz a házastárs és a gyermekek, a nagykorúak is, ha ugyanabban a lakásban laknak, továbbá a rokonok és alkalmazottak, aki szintén ugyanabban a lakásban laknak; a katonaiskolák növendékei, a katonai kórházak, öregotthonok és más hasonló intézmények ápoltjai és alkalmazottai; mindazok a hívők, férfiak és nők, akár szerz-ek, akár nem, akik olyan feladatot végeznek tartósan, amelyet a  tábori/katonai ordinárius  bízott rájuk, vagy beleegyezését adta hozzá.

 

TÁBORI LELKÉSZ

A tábori lelkész, más elnevezéssel tábori pap, vagy katonalelkész az a hadsereg kötelékébe tartozó személyek lelki gondozását végző áldozópap vagy protestáns pásztor, aki lelkipásztori szolgálatát egyházi és katonai előírások alapján végzi.

Az egyház küldetése ebben a parancsban gyökerezik: "Elmenvén az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Márk szerinti Evangélium 16,15). A katonák között végzett lelkipásztori tevékenység az egyház misszionáló küldetésének egyik területe. Az egyház lelkipásztori feladatainak köréből nem hagyhatja ki azt az intézményes közösséget, amely a keresztény hívek egy részét a katonai testületbe tömöríti.

Az egyház kétezer éves történetében mindig akadtak olyan egyházi és világi hívek, akik a katonák lelki ügyeinek szolgálatát minden körülmények között vállalták. Mindig akadtak olyan papok, akik a szükségnek megfelelően, a katonák lelki gondozásának adták át magukat.

Az állandó hadseregek szervezésének időszakától kezdve - ahol és amikor az egyház és állam kapcsolata azt lehetővé tette - az államok az egyházi hatalommal együttműködve, a hadseregek keretein belül egész, szervezetet állítottak fel avégett, hogy az a katonaság lelki gondozását az egyén és a haza szolgálatára lelkiismeretesen elvégezze.

A katonák vallásosságára minden állam - egyes időszakoktól eltekintve - nagy gondot fordított. A katonaság a kereszténység erkölcsi értékeit, erkölcsi erőit mindig is igényelte a maga honvédő feladatainak az ellátásához. A katonák vallásos nevelése, vallásérzelmi ápolása, az állandó hadseregek szervezésének idejétől kezdve tehát mint állami feladat jelentkezett, és a katonák vallási szükségleteinek kellő módon való kielégítéséről a hadügyi kormányzatok gondoskodtak.

Az egyház mindig igényelte, hogy a katonai szolgálatot teljesítő hívei között előbb önkéntes, majd magán- és végül intézményes formában végezhesse Istentől rendelt küldetését. Ez a sajátos lelkipásztori szolgálat a maga egyéni igényeivel, egyedi lehetőségeivel, sajátos eszközeivel szervesen beletartozik az egyház üdvözítő tevékenységébe.

Az egyház a katona lelkiismeretét nem megosztani akarja, hanem morális egységbe foglalni, hogy hivatásának tekintse hazája szolgálatát. A katonalelkészek nem fegyvergyakorlatra és technikai kiképzésre vannak a hadseregek kötelékében, hanem hogy olyan szemléletmódot adjanak, amely meggyőz arról, hogy a katonai szolgálat Isten rendelése.

A keresztény embernek - akár katona, akár nem - keresztényi kötelessége van népe, hazája, nemzete iránt. "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené" (Máté szerinti Evangélium 22, 21.). A katonaságban ezt a kötelességtudatot képviselte és képviseli az egyház. Ez az, ami meghatározza az ott végzett lelkipásztori munka alaphangját. a katonalelkészek tevékenységének mindenkori célját.

Katonalelkészet a középkorban

A középkor hadseregeiben a lelkész a katonai törzsbe volt beosztva. Feladatai közé tartozott a reggeli és az esti liturgiák és a temetések végzése, ugyanakkor oktatta a tisztek gyerekeit, de ha kellett, kisebb beszerző utakra is küldték. Ezeken kívül ellátta a betegeket, ápolta a sebesülteket, jelen volt a becsületbeli és erkölcsi ügyekben hozott döntéseknél. Egy 1475-ben kelt háborús napló szerint „a tábori káplán jámbor, tanult ember legyen, aki a kapitány sátra előtt, ahol a katonák dobszóra gyülekeznek, a tiszteknek és közlegényeknek hirdesse az istenfélelmet, a jámborságot és minden igazságot. Bűneiket a szemükre vetve, őket erkölcsös életmódra serkentse és épületes beszédmódra szoktassa. A pap zsoldja egyenlő legyen a közemberével, és menetelések alkalmával lovat kell biztosítani számára.” Nem egy esetben a tábori lelkész a parancsnok katonai tanácsadója volt, aki részt vett a harc megvívásának előkészítésében és megtervezésében is.

A zsoldoskatonák a szerződésben kikötötték a vallásuknak megfelelő lelkipásztori ellátást, amit az ezredekhez beosztott káplánok végeztek. A tábori lelkész egyházi felettesétől kapott elbocsátó birtokában vállalhatott szolgálatot, s annak leteltével visszatért eredeti helyére. Kialakult az egy ezred - egy plébánia gyakorlat. Az ezredkáplánok tevékenységének összefogására XI. Kelemen pápa 1720-ban az egész császári hadsereget kivette az egyházmegyék joghatósága alól. 1826-ban alapították az önálló tábori vikariátust, a tábori püspökséget.

Katonalelkészet 1720-1867 között

A hadvezetés a 17-18. században még nem volt tekintettel a nem katolikus vallású katonákra, számukra is kötelező volt a katolikus liturgián való részvétel. A görög katolikus katonák részére az udvari haditanács 1779-ben elrendelte, hogy a galíciai katonák lelkigondozását 2 görög katolikus pap végezze. A görögkeletiek 1834 után részesülhettek saját felekezetüknek megfelelő lelki gondozásban, mégpedig olyan formában, hogy „minden vasár- és ünnepnapon saját templomaikba vezettessenek”. Hasonló meggondolásból a bécsi udvar 1835-ben fölkért egy evangélius és egy református lelkészt a lombard-velencei tartományban szolgáló protestáns katonák lelkigondozására. Egy 1846. július 21-i rendelet értelmében a 8 galíciai ezredhez külön görög katolikus tábori lelkészeket is behívtak, ugyanebben az évben lehetővé tették, hogy a különböző csapattesteknél szolgáló protestáns katonák részére évenként legalább egyszer saját felekezetű lelkész külön istentiszteletet tartson. Az izraelita katonák számára mozgósítás esetére sem terveztek tábori rabbi állást.

Az 1848-49-es szabadságharcban a vallásról szóló 20. törvénycikk kimondta a vallások egyenjogúságát és megszüntette a katolicizmus államvallás jellegét. 5. §-a szerint a minisztérium gondoskodott, hogy „a bevett vallásokat követő katonák saját vallású tábori lelkészekkel láttassanak el”. A római katolikus tábori lelkészet vezetésével Görgey megbízta br. Mednyánszky Cézárt, hatásköre azonban csak Görgey seregtestére terjedt ki, a honvédség tábori lelkészi szervezetének kiépítésére nem került sor. A római katolikus papok, református és evangélikus lelkészek és szeminaristák közül igen sokan kereszttel és fegyverrel vonultak a harcterekre.

Katonalelkészet 1869-1918 között

A kiegyezés után az 1868-ban a 40-42. törvénycikk a monarchia két államát 103 hadkiegészítési körzetre osztotta, amelyből 47 a Magyar Királyság területén volt. Az általános hadkötelezettség 20 éves korban kezdődött, amely alól esetenként felmentést adhattak a hatóságok, vagy engedélyezhették a szolgálati idő lerövidítését. Külön elbírálásban részesültek az egyes felekezetek papjelöltjei is, besorozták őket, de szolgálatukat pappá szentelésükig felfüggesztették. A papnövendékeket 1912-ben felmentették a fegyveres szolgálat alól, egyházmegyéjükből tábori lelkészi szolgálatra csak háború esetén kellett bevonulniuk. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadszervezetének 1869 utáni nagy átszervezésekor az ezredek helyett a katonai kerületek (hadtestek) alkottak egy-egy plébániát. 1900 után 15 lelkészi kerületet szerveztek. A katonai kerületek vezető lelkésze mindig a római katolikus pap volt, de a vallási béke érdekében görög katolikus, görög keleti, református és evangélikus lelkészeket is alkalmaztak. A katonaplébánosok egymaguk a kerületet gondozni nem tudták, a katonai intézményeknél (helyőrségi kórházak, katonai fegyintézetek, rokkantak háza, stb.) külön katonalelkészeket (Militär-Curaten) alkalmaztak, kiknek joghatósága az intézetre korlátozódott. Külön tartották számon a 24 helyőrségi kórház és a 32-34 katonai fegyintézet és a katonai rokkantak háza lelkészeit, a katonai nevelő és képző intézetek egyh. tanítóit, tanárait. A tábori lelkészeket egyházi és katonai rangjuk alapján első- és másodosztályba sorolták. A távolabb fekvő csapatok gondozását katonai segédlelkészek (Militär-Caplane) végezték, békeidőben 39 római katolikus, 12 görög katolikus, 9 görög keleti és 6 evangélikus. A katonákat rendszeresen, havonta egyszer saját felekezetük templomába vitték, ahol a lelkész anyanyelvükön tartotta az istentiszteletet. A monarchia tábori lelkészeinek ismerniük kellett a katonák és a körzetben lakók nyelvét, szokásait. Az általános hadkötelezettség törvényi bevezetése után szabályozták az egyházi személyek katonai szolgálat alóli mentességét, ezért megkülönböztettek tényleges és tartalékos tábori lelkészeket, illetve kisegítő polgári lelkészeket. Az 1889. évi 6. védtörvény 31. §-a a lelkészjelölteket és papnövendékeket abban a kedvezményben részesítette, hogy saját kérelmükre a póttartalékhoz osztotta be és mind békében, mind háborúban a tényleges szolgálat alól mentesítette őket, a fölszentelt papokat még a póttartalék nyilvántartásából is kivették. A védelemről szóló 1912. évi törvény ezeket a jogszabályokat ismételte meg, és a lelkészeknek egy kötelessége maradt, hogy háború esetén „lelkészi teendőkre az egész fegyveres erő számára igénybe vehetők maradjanak”. A honvédségi szabályok alapján: „tartalékos tábori lelkész lehetett valamennyi törvényesen elismert felekezet papjelöltje vagy növendéke, aki az [1912. é.] védtörvény (49.§) értelmében a lelkésszé avatása után kinevezhető 2. osztályú honvéd segédlelkésszé, amennyiben írásban kötelezi magát a szabályszerű katonai egyenruha, valamint az előirt szolgálati könyvek beszerzésére”. A behívást mozgósítás után a honvédelmi miniszter rendelte el. A tartalékos segédlelkészek leszerelésük után eredeti egyházmegyéjükhöz tértek vissza.

A magyar királyi honvédségnél a 4 tényleges tábori lelkész mellett 101 római katolikus, 6 görög katolikus, 33 görög keleti, 23 evangélikus, 26 református és 11 izraelita tartalékos tábori lelkész illetve tábori rabbi volt. A tábori lelkészek tevékenységét az A-19 jelzetű szolgálati utasítás és az egyházi anyakönyvezés szabályait tartalmazó A-20 jelzetű szolgálati könyv írta le. E két szabályzatot a két világháború közötti időszakban változtatás nélkül újra kiadták. A szabályzatok szerint „a honvédlelkésznek az általános egyházi előírások betartása alapján különös kötelessége, hogy:

a) minden vasár- és ünnepnapon az istentiszteletet, valamint általában az összes előforduló lelkészi teendőket méltósággal, illendően és épületesen végezze;

b) egyházi előadásaiban a kötelességteljesítésre, törvénytiszteletre, az elöljárók iránti engedelmességre, a király és haza iránti szeretetre hasson;

c) igyekezzék az egyénekben minden kínálkozó alkalommal szóval és tettel az erkölcsösség alapjait megszilárdítani;

d) a húsvéti ájtatosságot kellő időben és méltó módon tartsa meg;

e) a betegeket szorgalmasan látogassa;

f) ellenséggel való érintkezésnél azon csapattól, melyhez tartozik, el ne távozzék és a harc alatt a kötözőhelyen tartózkodjék, hogy a sebesülteket és a haldoklókat vigasztalja;

g) a katonai foglyokat a szükséges vallásoktatásban részesítse;

h) öngyilkossági kísérlet előfordulta esetén intés és oktatás által az illetőt addig befolyásolja, míg annak szellemi kedélyállapota nem javul;

i) a halálra ítélt egyént az ítélet kihirdetése után utolsó útjára előkészítse és őt a vesztőhelyre elkísérje”.

A békeszervezettől eltérő felépítésben működött a háborús tábori lelkészi szolgálat. A mozgósítás idejére ideiglenes plébániákat hoztak létre, és azok a harcok idején a tábori püspökség fennhatósága alatt végezték a lelki gondozást. A hadsereg-parancsnokságokon a tábori főpapok (Feldsuperioren) felügyelték a hadosztály- és a kórházi lelkészeket. A hadtestparancsnokság tábori lelkészetébe tartozhatott még egy görög katolikus, egy evangélikus lelkész és egy rabbi vagy muszlim imám. A római katolikus főlelkész irányítása mellett e négy lelkész szervezte meg a harctéri lelkigondozást. A hadosztályparancsnokságnál (még a honvéd hadosztályoknál is) kettő (2), általában különböző felekezethez tartozó lelkész dolgozott 1915 őszén a hadseregben 1615 katolikus tábori lelkész szolgált, számuk később lényegesen emelkedett (1916 őszén 2400 volt, közülük csaknem 500 kapott kitüntetést).

Katonalelkészet 1918-1939 között

A Tanácsköztársaság a tábori lelkész státusát megszüntette. Az ország vallási összetételének megfelelő magyra tábori lelkészet újjászervezése az 1920. augusztus 13-i, „a vallásfelekezetek egyenjogúságának kidomborítása katonai ünnepségeknél” intézkedéssel kezdődött. Eszerint a tábori lelkész feladata:

„1. Az egyházi szabályok által előírt vallásgyakorlatok és szertartások végzése a körlet területéén elhelyezett katonai alakulatok részére, havonta legalább egyszer, és pedig felváltva a vezető és a hozzá beosztott tábori lelkész által.

2. Katonai anyakönyvek vezetése. A békebeli és háborús anyakönyvek őrzése és anyakönyvi kivonatok kiállítása.

3. A külön lelkésszel nem rendelkező katonai kórházak gyakori látogatása. Erkölcsnemesítő, vallási és hazafias, valamint ismeretterjesztő előadások tartása.”

A római katolikus tábori lelkészek számára meghatározott külön feladat volt az anyakönyvek pótlása és rendbetétele, az új anyakönyvek visszamenőleg történő kitöltése.

A magyar királyi honvédség létszámának csökkentésével a tábori lelkészek száma 80-ról 60-ra, majd 40-re csökkent, amelyben már benne foglaltatott a 24 református és evangélikus tábori lelkész is, akik 1923-tól a katolikusokkal azonos szervezeti keretek között és jogokkal tevékenykedtek.

Az egyház által előírt kötelességek teljesítését mozdította elő a hadvezetőség, amikor a katonák részére kötelezővé tette a vasár- és ünnepnapi szentmisén való részvételt. A katonák napiparancsban kapták meg, hogy hol és mikor lesz szentmise, arra parancsnoki felügyelettel közösen vonultak. A megfogalmazott feladatok közt szerepelt a legénység erkölcsi oktatása, melyet november és március között végeztek, valamint a nemzetvédelmi előadások tartása, amelyeken honvédő szellemben szóltak történelmünk sorsfordító eseményeiről, nagy alakjairól. Munkát jelentett azon társadalmi akciók szervezése vagy támogatása is, amelyek a szegények megsegítését, a hadiárvák gondozását, a hősi halottak emlékének megőrzését szolgálták. A vegyesdandár és az intézeti tábori lelkészeknek havonta jelentést kellett készíteniük.

Katonalelkészet 1939-1950 között

A hadtesteknél, hadosztályoknál rendszerint tényleges, az ezrednél vagy egészségügyi oszlopoknál általában 3 hónapra behívott tartalékos tábori lelkészek szolgáltak. A katolikus és protestáns lelkész-főhadnagyok részére egy lovaskocsit és egy katonát biztosítottak. Kötelességük volt a tábori posta ellenőrzése is. Feladataikat önállóan szervezték és végezték.

Az 1940-ben kiadott Harcászati Szabályzat szerint: „A tábori lelkészek parancsnokaikat a csapatok erkölcsi erejének fenntartásában támogatják. Istentisztelet megtartására, de egyéni vigaszra is a lelkész használjon fel minden alkalmat. A sebesülteknek és a betegeknek lelki megnyugvást nyújt, a hősi halottakat végtisztességben részesíti és a hátramaradottakkal is kapcsolatot tart fenn.”

A háború befejezése után a hazatért tábori lelkészeknek igazoló bizottság előtt kellett számot adni a háború alatti tevékenységükről. 47 lelkészt igazoltnak minősítettek, azonban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945 júniusában nem hagyta jóvá a tábori lelkészi helyek bővítését, ezért többségüket le kellett szerelni.

Bevezették a nevelőtiszti intézményt, és megszüntették a kötelező templomlátogatás parancsát. A tábori lelkészeket különböző vádakkal, koholt perekkel a honvédség elhagyására kényszerítették, 1950-ben beosztás már nem volt, 1952-ben pedig törölték a tartalékos tábori lelkészeket is a névjegyzékből, a hadkiegészítő parancsnokságokon többségüket „honvédnak” minősítették vissza.

Katonalelkészet 1994-től

A tábori lelkész állománykategóriát 1994. januárjától a honvédelmi minisztérium és az egyházak képviselői által aláírt megállapodások nyomán szervezték meg újra.

 

TÁBORI PÜSPÖK

A katonaság és a tábori lelkészek egyházi elöljárója, a tábori püspökség püspöke, 1986-tól tábori vagy katonai ordinárius.
Feladatait Magyarországon a katonaság részéről a 20. század elején az Ideiglenes szervi határozvány a tábori püspökség számára című okmány írta elő. Eszerint a tábori püspök köteles a honvédelmi miniszter utasítása alapján a katolikus körletlelkészeket, a helyőrségi kórházi lelkészeket és a nevelőintézeti lelkészeket megszemlélni, s meggyőződni arról, hogy „a katonák katolikus vallási szükségletei minden tekintetben kellőképpen kielégíttetnek-e”. Az ellenőrzési feladatok sorába tartozott az anyakvekek, a kegytárgyakkal való ellátottság és a szertartások rendszerességének, a polgári lelkészekkel való kapcsolatnak a megtekintése is.   Az Egyház részéről a tábori püspökökről II. János Pál pápa 1986. április 21-én a Spirituali militum curae apostoli konstitúciójával rendelkezett.

 

ORDINÁRIUS

A latin ordo, 'rend' szóból

Az egyházjogban a rendes egyházkormányzati hatalommal rendelkezők közül a pápa, a megyéspüspök, azok, akik (ha csak ideiglenesen is) valamely részegyház vagy azzal egyenrangú közösség (vö. Egyházi Törvénykönyv 368.k.) élén állnak; az általános helynök, a püspöki helynök, valamint a tagok vonatkozásában a pápai jogú, klerikusi szerzetes intézmények és az apostoli élet ugyanilyen társaságai nagyobb elöljárói, akik legalább rendes végrehajtói hatalommal rendelkeznek (134.k. 1.§). Ordináriusnak minősül a személyi prelatúra prelátusa (295.k. 1.§).

 

EGYHÁZMEGYE

Püspökség (görög-latin dioecesis)

1. A 4. században a püspöki városok körzete (paroikia)

2. A Keletrómai Birodalomban a 4-5. században több érsekséget magában foglaló egyháztartomány, élén a pátriárka vagy exarcha.

3. Megyéspüspök joghatósági területe.

4. A magyrországi protestáns egyházakban esperesség (az egyházmegye megfelelője az egyházkerület).

5. A hatályos egyházjogban: a szó szoros és tökéletes értelmében részegyház, "Isten népének egy része, mely a püspökre van bízva, hogy a papság közreműködésével lelkileg gondozza, hogy így pásztorához tartozva és általa az evangélium és az Eucharisztia révén a Szentlélekben összegyűjtve részegyházat alkosson, melyben valóban jelen van és működik Krisztus egy, szent, katolikus és apostoli egyháza" (Egyházi Törvénykönyv 369.k.).

Az egyházmegye alapítása teológiailag a római szék primátusából következik, hogy egy olyan jellegű és fontosságú cselekmény, mint az egyházmegyék alapítása, végső soron az Egyház legfőbb vezetőjének, a pápának a hatáskörébe tartozik. Ám ez a legfőbb vezető, ha szükségesnek vagy alkalmasnak ítéli, megbízott útján is gyakorolhatja ezt a feladatát. Ez a megbízás történhet hallgatólagosan is. Ebben az esetben meglétére egy adott helyen és történelmi korban a körülményekből kell következtetni. A kereszténység első évszázadaiban a regionális zsinatok, pátriárkák, metropoliták, sőt néha maguk a túlságosan kiterjedt egyházmegyéjüket felosztó megyéspüspökök döntöttek új egyházmegye alapításáról. Nyugaton évszázadokon át a metropoliták alapították az új egyházmegyéket a tartomány megyéspüspökeinek beleegyezésével, Itáliában azonban a pápai tekintély az egyházmegyék alapításában már korán közvetlen szerepet kapott. Gallia, Hispania, Africa területén a késő ókorban és a korai középkorban az említett helyi egyházi hatóságok voltak az új egyházmegyék alapítói.  Az 5. század elején I. Ince pápa dekretális leveleiben kifejezést nyert az a meggyőződés, hogy egész Nyugaton az egyházakat Péter és utódai létesítették. A missziós területeken, ahol új népek tértek a keresztény hitre, még nem lévén hierarchikus szervezet, a pápa közvetlenebb formában vette ki a részét az egyházmegyék alapításából. Így pl. Angliában, Skóciában vagy Szent Bonifác németországi küldetése alkalmával a pápától kapott felhatalmazás, megbízás alapján alakították ki a püspökségeket.

Damiani Szent Péter kijelentése, mely szerint "csak a római szék alapíthat püspökségeket", 1059/60-ból való. 

Az egyházmegyéket különböző részekre, vagyis plébániákra kell felosztani (Egyházi Törvénykönyv 374.k. 1.§). Az egyházmegye esetleges egyéb részei, igazgatási egységei, melyek egymással szomszédos plébániákból állnak, nem kötelezők. A lelkipásztori gondozás elősegítésére a megyéspüspök mégis kialakíthat ilyeneket. Közülük az Egyházi Törvénykönyv csupán az esperesi kerületet  említi név szerint (Egyházi Törvénykönyv 374.k. 2.§). A hazai egyházmegyékkben több esperesi kerületből állófőesperességek (archidiaconatus) is vannak. Lásd még: apostoli kormányzóság, apostoli prefektúra, apostoli vikariátus, területi apátság, területi prelatúra

 

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
kedd, 2014, július 22