Szabadság

Szabadság

latinul libertas, a liber, 'szabad' szóból

A hagyományos megfogalmazásban személynek illetéktelen megkötöttségtől, azaz belső kényszertől és külső erőszaktól való mentessége.

Hordozó alanya közvetlenül az akarat, tágabb értelemben a személy. A szabadság az erkölcsiség alapföltétele, bármilyen csonkítása (belső kényszer vagy külső erőszak) csökkenti a beszámíthatóságot. Szorosabb értelemben a pszichológiai szabadság azt jelenti, hogy bár az ember bizonyos fizikai kötöttségek és morális kötelezettségek között él, képes önállóan elhatározni és végrehajtani egy emberi cselekedetet. Ugyanakkor a szabadság nem jelent mindenfajta megkötöttségtől való mentességet: abszolút szabadsága csak Istennek van; a teremtett létből fakadó korlátok nem csorbítják az ember szabadságát.

A modern szabadság-eszmék lényegében a kinyilatkoztatást értelmező egyház emberfogalom következményeként jelentek meg, s beépültek az emberi méltóság és a természetjog fogalmába:

polgári szabadság (az állam ne korlátozza polgárai szabad cselekvését, birtoklási jogát, stb.);

önrendelkezési szabadság (az államok maguk választhatják meg államformájukat, vezetőiket);

gazdasági szabadság (szabad verseny a gazdaság alapja);

lelkiismereti szabadság (senkit sem szabad kényszeríteni lelkiismerete elleni cselekvésre);

vallásszabadság (minden vallást megillet tanítása szabad terjesztésének joga).

Az Ószövetségben a szabadság a szabad ember állapota a rabszolgával szemben; az ember személyes szabadsága miatt erkölcsileg felelős a tetteiért. A bibliai hagyomány egyszerre állítja Isten abszolút szuverenitását és az ember szabadságát. Az emberről feltételezi, hogy képes a szabad elhatározásra, ezért kell vállalnia felelősséget cselekedeteiért: "Ne mondd: »Isten tartja távol!«,ne tégy olyasmit, amit ő gyűlöl. Ne mondd: »Ő vitt engem tévedésbe!«,mert nincs neki szüksége a gonosz emberekre. Gyűlöli az Úr a tévelygés minden undokságát, de azok előtt sem kedves az, akik félik őt. Megteremtette Isten az embert kezdetben, és őt saját belátására bízta: adta még ezenfelül parancsait és törvényeit." (Jézus, sírák fiának könyve 15,11-15) A héberben nincs is olyan szó, mely az ember szabadságát jelölné a mi felfogásunk szerint, viszont gyakran szerepel az a gondolat, hogy Jahve kiszabadította Izraelt az egyiptomi rabszolgaságból (Kivonulás könyve 22,20; Második törvénykönyv 26,6), minden függőségből kimentette: egyedül tőle, Istentől függ, tehát csak neki szabad szolgálnia (Kivonulás könyve 20,1-3). Az Ószövetség alaptapasztalata volt a szolgaságból való kiszabadulás. A Hetvenes fordítás (Szeptuaginta, LXX - http://lexikon.katolikus.hu/H/Hetvenes%20ford%C3%ADt%C3%A1s.html)  a különféle héber szavakat a lütrouszthai, 'kiváltás' görög szóval fordította. A prófétákknál egyre inkább megjelent a végső szabadításra várakozás gondolata (Izajás könyve 45,17). Ez magában foglalta az igaz maradék megtisztulását, Isten felé fordulását, mely meghívást kapott, hogy részesedjék Isten szentségében (Izajás könyve 1,27; 44,22; 59,20).

Az Újszövetség folytatja a szabadság/megszabadítás-értelmezést, kijelentvén, hogy az ember a bűn által a bűn rabszolgája lett. Ebből az állapotból Isten a megváltással, Fia, Jézus Krisztus keresztáldozatával szabadította ki teremtményét (A rómaiaknak írt levél 6-7). Szent János és Szent Pál írásaiban a görörög filozófiából átvett szabadság (eleutheria) kifejezés összekapcsolódik a megszabadítás-hagyománnyal: „A szabadságra Krisztus szabadított fel minket” (Levél a galatáknak 5,1).

Az evangéliumokból egyértelműen kiolvasható, hogy Jézus szabad volt

a) a korabeli hatalmakkal szemben: elismerte illetékességüket, de nem hagyta befolyásolni magát általuk (Evangélium Lukács szerint 13,32; Evangélium János szerint 19,11);

b) az emberekkel szemben nem kért tanácsot senkitől (Evangélium Márk szerint 12,14), de szabadsága nem közömbösségből fakadt, hiszen megcsodálta a szegény özvegy Isten iránti bőkezűségét (Evangélium Márk szerint 12,44) vagy a pogány százados hitét (Evangélium Márk szerint 8,10);

c) az eseményekkel szemben: naponta ráhagyatkozott az Atya gondviselésére ugyanakkor szabadon rendelkezett önmagával: „Önmagamtól semmit sem teszek, hanem azt mondom, amire Atyám tanított” (Evangélium János szerint 8,28); „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom életemet, hogy aztán vissza is vegyem. Senki sem veszi el tőlem: önként adom oda” (Evangélium János szerint 10,18).

Jézus első nyilvános tanításakor Izajás könyvét idézi: „Az Úr Lelke rajtam, ő kent föl, hogy szabadulást hirdessek a raboknak” (61,1; Evangélium Lukács szerint 4,18). Megszabadít a bűntől: „Tudjátok meg, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnök megbocsátására” (Mt 9,16). Követői elé komoly követelményeket állít, de senkit sem kényszerít követésre (Evangélium Lukács szerint 6,27-38). Jézus mindig az Atyáról tanít, őt nyilatkoztatja ki szavaival és cselekedeteivel. Aki ezt az igazságot befogadja, az válik szabaddá: „Ha kitartotok tanításom mellett, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Evangélium János szerint 8,32).

Az apostoli iratok összegző mondatát: „Testvérek, a meghívástok szabadságra szól” (Levél a galatáknak 5,13) leginkább Szent Pál apostol dolgozta ki. Ez a Krisztus által megszerzett szabadság több, mint a világ és a társadalom szabadsága: a világban az emberi méltóság alapja a polgári szabadság, a keresztény szabadságra szabad és rabszolga egyaránt szert tehet (Első levél a korintusiaknak 7,21). A keresztény szabadság alapja az, hogy Krisztus mint második Ádám az engedetlenséget engedelmességgel kiigazította, a halált pedig feltámadásával legyőzte. Ezt a szabadságot a keresztségben kapja meg az ember: az újjászületésében szabaddá válik, véget ér szolgasága (A rómaiaknak írt levél 6,6), mert többé nem szolgája a bűnnek (Levél a kolosszeieknek 1,13); a halál legyőzése után pedig már nem rabszolgája a halálfélelemnek (Levél a zsidóknak 2,14). A már soha többé nem csorbítható szabadságot a teremtmény a feltámadáskor nyeri el (Első levél a korintusiaknak 15,26), de a hitben már átmentünk a halálból az életre (János első levele 3,14).

Krisztus a Törvény uralmából is kiszabadította az embert (A rómaiaknak írt levél 7,1-6): üdvösségünket már nem a Törvény külső tetteitől reméljük (Levél a galatáknak 4,3), hanem a keresztény magatartás alapja a szívünkbe áradt Lélek iránti tanulékonyság (A rómaiaknak írt levél 5,5; Második levél a korintusiaknak 3,3): „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (Második levél a korintusiaknak 3,17). A Lélek indítására önként tartjuk meg a Törvényt, melynek tökéletes teljesítése a szeretet (A rómaiaknak írt levél 13,8).

Az apostoli iratok azt is átadják, hogyan kell a kereszténynek gyakorolnia a szabadságot: bátran, hiszen nem a szolgaság lelkét kapta, hanem a fogadott fiúságét (A rómaiaknak írt levél 8,14-17); nem szabad visszaélni vele a test javára (Levél a galatáknak 5,13;  Péter első levele 2,16; Péter második levele 2,19); felelősséggel: „Minden szabad nekem, de nem minden hasznos” (Első levél a korintusiaknak 10,23). A lelkiismeret megkívánhatja a lemondást is a testvérünk javára (Első levél a korintusiaknak 8-10), ami nem a szabadság korlátozása, hanem magasabb szintű gyakorlása: a bűn, a Törvény és a halál szolgaságából Krisztus által kiváltott kereszténynek Istent (A rómaiaknak írt levél 6) és a másik embert kell szolgálnia (Levél a galatáknak 5,13). Pál is testvérei szolgájává tette magát, de nem veszítette el szabadságát, hanem Krisztusnak, az önmagát Szolgává tevő Fiúnak vált követőjévé (Első levél a korintusiaknak 11,1).

Az egyházatyák közül az istenképiségből kiindulva Szent Ireneusz írja, hogy az ember eszes voltából és akaratának választási képességéből következően szabad. A teológiában ettől kezdve a liber, 'szabad', a rationabilis, 'eszes' és a potestas electionis, 'választási, döntési képesség' kifejezések egymástól elválaszthatatlan szakkifejezések lettek. Eszerint Isten azért teremtette szabadnak az embert, hogy meghagyja neki a felelősséget: az embernek kell választania, hogy Isten szerint vagy Isten akarata ellen akar boldog lenni. A keresztény szerzők a görög filozófia felismeréseit is fölhasználták a szabadság fogalmának megvilágításához: a megismerés képességével nem rendelkező létezőket a természet egyetlen cselekvési módra determinálja, bár az állatoknál is van bizonyos meghatározatlanság (pl. hogyan reagálnak az ingerekre). Ez a meghatározatlanság az embernél megnövekszik, hiszen értelemmel bír. Először a spontán akarat mozdul meg benne, mely a boldogságra irányul cselekvésével, majd az értelem döntést hoz, hogy milyen eszközökkel törekedjen a célra, s végül az akarat kiválasztja az eszközök egyikét. A keresztény gondolkodók, különösen Szent Ágoston e sémát alkalmazták a Biblia adataira, s épp ez az oka annak, hogy sokáig nem a libertas, a szabadság elvont fogalmát, hanem a liberum arbitrium, "szabad választás" kifejezést használták. Ezzel lehetett igazolni az akarat és az akarat aktusának elválaszthatatlanságát, ami abszolút értelemben Istenre igaz, mivel azonban az ember Isten képmása, részesedik belőle. A keresztény filozófia ezért azonosította a liberum arbitriumot (szabad választást) a voluntasszal (akarattal), s az akarat által végrehajtott választási aktussal. Csak így lesz az ember causa sui, 'valóságos oka saját tetteinek', s ezért lehet ezeket beszámítani neki. A szabadság gyökerét tehát az akaratba helyezték, hiszen az embert lehet valamire kényszeríteni, de semmi nem kényszerítheti arra, hogy akarja is azt. Csak ezen az alapon lehetett a választási aktust összekapcsolni az azt végrehajtó eszes lény oksági hatásával. Ágoston azonban arra figyelmeztet  A rómaiaknak írt levél 7,18 alapján („kész volnék akarni a jót, de hogy meg is tegyem, nem vagyok képes”), hogy akarni valamit nem egyenlő azzal, hogy képes is az ember rá, ezért dolgozta ki a kegyelem szerepét a keresztény cselekvésben. A kegyelem módosítja a szabad döntés mozgásterét, megerősíteni és gyógyítani tudja, de nem úgy, hogy a szabad döntés mellett van a kegyelem ereje, hanem maga a liberum arbitrium válik a kegyelem révén hatóerővé, mely által megvalósul az ember szabadsága. -

A szabadsággal kapcsolatban  a ferences iskola az akarat szerepének elsődlegességét képviselte. Duns Scotus szerint az értelem soha és semmilyen értelemben nem lehet a szabad aktus teljes oka, mert amíg az ész mérlegelése nem hozott döntést, addig az akarat meghatározhatatlan abban az értelemben, hogy inkább ezt, vagy inkább azt akarja. Ez a libertas indifferentiae, 'a közömbösség szabadsága': az akarat a közömbösség állapotában van, hiszen a két vagy több lehetséges cselekvést egymástól elválasztó dolog adja meg a szabadság jegyét. A későbbiekben főként Ockham hatására a nominalisták képviselték az erre alapozó szabadság-fogalmat: a szabadság akaratunk ama képessége, hogy egyedül önmagából kiindulva tud választani az ellentétes lehetőségek között (igen vagy nem döntés, a törvény megtartása vagy megszegése). Eszerint a szabadság az akarat radikális meghatározatlansága, azaz közömbössége.

Aquinói Szent Tamás az értelem és az akarat elsőbbségének vitájában is egyensúlyra törekedett: mindkettőnek fontos szerepe van a szabad aktusban. A választás lényegében az akarat aktusa, de az akarat nem dönt az értelem ítélete nélkül. A szabadság az értelemből és az akaratból eredő képesség, s ezek azért egyesülnek, hogy létrehozzák a választási aktust. Így a szabad döntés (liberum arbitrium) ugyanolyan elveszíthetetlen képesség, mint maga az akarat. A bűnbeesés után ugyanaz marad, mint előtte volt: a szabadságtól semmi nem fosztja meg az embert, nélküle lehetetlenné válna bármilyen erkölcsi értékelés, s nem lenne emberi felelősség. Szent Tamás a szabadság feltételeit 3 nézőpontból vizsgálja: az aktussal kapcsolatban az akarat képes cselekedni vagy nem cselekedni; a tárggyal kapcsolatban az akarat akarhatja a tárgyat és ellenkezőjét; a céllal kapcsolatban az akarat akarhatja a jót vagy a rosszat. Amikor az emberi természeten az istenképiséget és a fogadott fiúságot érti: az ember természete szerint, spontán irányul az igazra és a jóra, s ha a bűn következtében elhomályosult értelem és a rosszra hajló akarat a keresztségben kapott kegyelem által meggyógyul, akkor az ember természetfeletti ösztönzést is kap arra, hogy végleges boldogságát, az üdvösséget megtalálja és el is érje. Isten szabadsága teljes, mert semmi nem korlátozza; ebből részesedik az ember, aki ha megismeri a kinyilatkoztatott Igazságot és Krisztus tökéletes törvényét és igent mond rá, a hitben növekedve egyre teljesebben megéli Isten fiainak dicsőséges szabadságát.

A mai erkölcsteológiában a szabadság képesség a megtételére.

A jó és rossz közötti felelősségteljes választásnál többféle szabadság is állítható:

a) A külső kényszertől mentesség soha nem teljes (főként a diktatúrában), de hiánya nem teszi tönkre az ember erkölcsiségét, azaz felelőssége megmarad.

 b) A belső kényszertől mentesség sem abszolút az embernél öröklött tulajdonságai, spontán hajlamai, pszichés kötöttségei miatt.

c) A cselekvési szabadság (libertas contradictionis) az ember döntésétől függ: valamit megtesz-e, vagy sem.

d) A választási szabadság (libertas specificationis) meghatározza, hogy a lehetőségek közül hogyan hajtja végre az ember a felelősséggel meghozott döntését. A cselekvési és választási szabadságról állítja a keresztény erkölcstan, hogy az embernek megvan, különben elveszne az ember felelőssége.

A szabadság negatív tartalma azt jelenti, hogy az ember nincs eleve és véglegesen meghatározva cselekvésében; pozitív tartalma azt jelenti, hogy az ember saját döntéssel és felelősséggel rendelkezik cselekvésében. Az emberi szabadság nem abszolút módon ugyan, de abban mutatkozik meg, hogy az ember szabad valamitől (bűntől, törvénytől, haláltól, mint Szent Pál tanításában), és szabad valamire: arra, hogy önbirtoklásában Isten mellett döntsön a szeretetben.

A Trienti Zsinat (1545-63) Luther tanításával szemben kimondta, hogy a bűn következtében az ember értelme elhomályosult, akarata rosszra hajló lett ugyan, de a természetes istenképiséget nem veszítette el, tehát megmaradt a szabadsága.

XIII. Leó pápa Libertas praestantissimum (1888)  enciklikájában kijelenti: „A szabadság a természet legkiválóbb java, mely egyedül az értelemmel élő természet sajátja, az embert felruházza azzal a méltósággal, hogy saját döntéseit kézben tarthassa és a cselekedetei feletti hatalmat birtokolhassa”.

II. János Pál pápa a teljes Veritatis splendor enciklikát (1993) az erkölcs és szabadság alapvető problémáinak szentelte. Itt írja: „a mai erkölcsi gondolkodásban leginkább vitatott s különféle módokon megoldott problémák, még ha eltérő módon is, egy pontban futnak össze, s ez az emberi szabadság” (31). Elítélte a szabadság abszolutizálását, mely szerint egyedül a lelkiismeret határozza meg, mi a jó és mi a kerülendő, tehát az ember önmagával való összhangja a cselekvés egyedüli kritériuma. II. János Pál  rámutat, hogy az ember egyedisége, méltósága és autonómiája mind valós érték, de ha ezeket túlhangsúlyozzuk, akkor az individualista etika alapján mindenki a saját igazságához igazodik. A szabadság mindig a szeretetben és az önátadásban valósul meg (87). Ugyanakkor elítélte a szabadság megkérdőjelezését is. Az „embertudományok” ugyanis olyannyira hangsúlyozzák a szabadság gyakorlását megnehezítő szociológiai és pszichológiai kényszereket, hogy kétségbe vonják vagy tagadják az emberi szabadságot (32-33). E tanokkal szemben „az igaz szabadság az ember istenképmás voltának legvilágosabb jele. Isten ui. szándékosan hagyta az embert a saját döntésére (Sir 15,14), hogy így az ember a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre.” (Veritatis splendor 34, Gaudium et spes 17)

Az Egyház tehát egyaránt elítéli az indeterminizmust (az ember mindenféle kötöttségtől függetlenül képes döntéseket hozni) és a determinizmust (az ember nem szabad, mert mindig a társadalmi törvényszerűségek és a belső pszichés tényezők felismert szükségszerűségeiben cselekszik).

A Katolikus Egyház Katekizmusának összefoglaló és kiegészítő megállapításai szerint az embert a szabadsága teszi felelőssé a tetteiért (1734. p.);

E felelősség csökkenhet vagy megszűnhet tudatlanság, erőszak, félelem, megszokás, a mértéktelen érzelmek és más pszichikai vagy társadalmi tényezők következtében (1735. p.).

Az emberi személy méltóságától elválaszthatatlan a szabadság gyakorlásának joga, különösen erkölcsi és vallási téren (1738. p.).

Az ember szabadsága soha nem függetlenedhet a teremtés törvényeitől és az erkölcsi normáktól: épp ezek szabályozzák a szabadságot (396. p.).

Krisztus ajándékozott meg minket a szabadsággal, ezért az ő kegyelme nem riválisa szabadságunknak, ellenkezőleg: a Lélek a lelki szabadságra nevel bennünket, hogy szabad munkatársai legyünk mind az Egyházban, mind a világban (1742. p.).

A keresztény szülőknek kötelességük szabadságra nevelni gyermekeiket. A nevelteknek az önmegtagadást, a helyes ítéletet és az önuralmat kell begyakorolniuk, hiszen ezek az igaz szabadság feltételei (2223. p.).

Az ember akkor jut el ember volta teljességére, ha Istentől való függőségében és istengyermeki mivoltában éli meg tetteiben a szabadságot. Ezért soha nem szabad elszakítani a szabadság értelmezését az igazságtól és az erkölcsi törvénytől (1741. p.).

A keresztény meggyőződés szerint a szabadság tetőpontja a szeretetből önként vállalt szolgaság: a szabadság révén az ember Isten szolgájává válik (1Pt 2,16), ugyanakkor mindenkinek a szolgája lesz (Első levél a korintusiaknak 9,19).

A szabadságot befolyásoló tényező

Erőszak: kívülről érkező fizikai erőfölény vagy erkölcsi hatás (pl. zsarolás), mely abszolút is lehet (a személy végső erejéig ellenáll, mégis megtörik): a kicsikart tett nem számít erkölcsi cselekedetnek.

Félelem. A megfélemlítés jogos is lehet, ha a megfélemlített érdekét szolgálja; de a nagyfokú félelem megszünteti a beszámíthatóságot.

Szenvedélyek, melyek különféle formákban mindig jelen vannak az ember életében, ezért csak csökkentik, de nem szüntetik meg a felelősséget.

Erények és víciumok: a szokásrendszer, melyet az ember eddigi tudatos tetteivel kialakított. Az akarattal fenntartott készségek, akár pozitívak, akár negatívak, növelik a cselekedet erkölcsi súlyát (jó vagy rossz jellegét).

Jelképe sok vallásban a madár. Az Ószövetségben az engesztelés napján az engesztelő áldozat bemutatásához hozzátartozott egy madár szabadon engedése (Leviták könyve 14,6.49-53).

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
péntek, 2014, július 25