2012 - Doni-emlékmise prédikációja - dr. Hankovszky Béla

Doni-emlékmise prédikációja

Budapest, Mátyás-templom, 2012. január 12. - Elmondta: dr. Hankovszky Béla őrnagy, kiemelt tábori lelkész

 

Az emlékezés az igazságossághoz tartozik, és nagy fegyelmezettséget követel tőlünk, kései utódoktól. Emlékezni és felidézni azok helytállását és szenvedését, akik a Hazáért harcoltak és meghaltak, mindnyájunk kötelessége. Nehéz feladat ez, hiszen ilyenkor kevésnek bizonyul az értelemi megfontolás, az okos gondolkodás is megbicsaklik a számok, az adatok, a történelmi tények, megannyi szóbeli és írásos visszaemlékezés szorító bilincsében. Ilyenkor empátia is kell és emóciók, amivel néhány pillanat erejéig megpróbálhatjuk átélni azok helyzetét, akiket magukra hagytak, akik sokszoros túlerővel találták szemben magukat, és elképesztő hidegben hiányos ellátással harcoltak.

Az átélt fájdalmat nem lehet átélni, de el lehet képzelni a tehetetlenséget, a félelmet, a csalódást és az erőfeszítést.. Mind ez természetesen nem merő búsongás, hanem annak végiggondolása, hogy milyen súlya van az emberi gondolatnak, a kimondott szónak, de még annak is, hogy milyen vicceken nevetünk.

A világ ugyanis a kinyilatkoztató Isten szent hitünk tanítása az Inkarnáció, a Megtestesülés mintájára teremtetett. Ahogyan a keresztény hitvallás alapmondata szerint, „az Ige testé lett”, úgy a teremtett világban is így van: amit gondolunk, amit kimondunk, az testet ölt. Be kell látnunk, hogy a háború nem tőlünk független, szerencsétlen körülmények összjátéka, nem sötét erők összeesküvése ellenünk, hanem a belső világunk kivetülése, a szavaink megtestesülése. A gonoszság a gondolatok szintjén kezdődik, ott érlelődik, aztán egyszer csak kimondjuk, aztán meg is cselekedjük, „kéjjel, nem csak parancsra”. A tömeg, amely háborút követel, egyénekből áll –  akik „ártatlan” vicceken nevetnek mások kárára – aki egyszerre azt veszi észre, hogy olyat tesz, amit el sem tudott képzelni magáról.

Ezekben a vészterhes időkben, amikor a politikusok sokszor ember alatti erőkkel játszanak, tekintsünk a II. Magyar Hadsereg katonáira, és okuljunk a sorsukból. A pántlikás, nemzeti színekbe csomagolt gondolatok jeges, és keserű véget értek. Az antik bölcsesség szerint szerint, a kezdetben elkövetett kis hiba, a végkifejletben nagy torzulást okoz. Éppen ezért kell a rosszat és a gonoszságot csírájában elfojtanunk, mégpedig saját magunkban. A kereszténységünk tagadja a fatalizmust, – pedig az roppant kényelmes dolog – az ember szabadságában, és abban az Istenben hiszünk, aki megvert és megáldott minket ezzel a szabadsággal. Nem mindegy mit teszünk, mit mondunk, és mit gondolunk. Mindennek súlya van. Ezért kell fegyelmeznünk magunkat. A kereszténység nem mennyei fenyegetéssel lép elénk, hanem a hétköznapi realitásokra figyelmeztet minket, amiket a megszokás miatt már észre sem veszünk. Amikor Jézus azt mondta, hogy „minden feleslegesen kimondott szóról számot fogtok adni”, nem fenyegetőzött, hanem a realitásokhoz utalt minket. Nem mindegy, hogy mit beszélünk, mit gondolunk, minek örülünk. Ma egy olyan hadsereg katonáira, annak családjaira, asszonyaira, gyerekeire és álmaira emlékezünk, akiket olyan délibáb vitt a vágóhídra, amit a kisemberek indulatai hoztak létre. Éljenezünk, tapsolunk, nevetünk, és egyszer csak emberek halnak meg, kapnak golyót, vagy lőnek le valakit.

Ez nem egy felületes ünnep, hiszen rengeteg nézőpontja van, de hívő emberként, nézzünk mindent a hit szemével. Mivé leszünk, pedig menekülünk előle? Menekülünk a szenvedés elől, pedig nem tudjuk kikerülni. A mi Istenünk nem teremt nekünk más világot, ahol nem fáj a fájdalom, csak erőt tud adni, hogy megküzdjük az elkerülhetetlent. Ha nézzük a katonáinkat, apáinkat, nagyapáinkat, és egyre inkább a dédapákat, azt látjuk, hogy hatalmas erejük volt, állták a természet és a háború minden borzalmát. Emlékezzünk, és próbáljunk azonosulni, belehelyezkedni az ő helyzetükbe: mekkora próbatétel volt mind ez számukra. Nem csak testileg, és elsősorban nem úgy, hiszen, állítólag a fagyhalál a legszebb halál, hanem a gondolatok szintjén: mi értelme mindennek, mi lesz a családommal, Hazámmal?

Nem akarunk érzelegni. De szánjunk időt rájuk, akik szörnyű magányosan haltak meg, menekültek és vívódtak a természet és az emberi erőkkel. Most hideg van, de inkább csak úgy, mint ahogyan annak idején a kiképzők mondták: „azt maga csak érzi”, de mi ez a 40 fokhoz képest? Emlékezzünk rájuk, és szánjuk el magunkat, hogy az ostobasággal, embertelenséggel nem értünk egyet, nem gyönyörködünk benne, nem nevetünk a viccein, s akkor reménykedhetünk benne, hogy a következményekhez is lesz erőnk. A mai emléknap nyilván hirdeti a számunkra, hogy hosszútávon milyen fájdalmas rossznat tenni, rossznak lenni, de jó jónak lenni. Isten igazol minket, megőrzi Övéit.

Az egész beszédet azért mondtam el, hogy kimondhassam a hitvallást, hogy nagyon, de nagyon jónak és szépnek kell lennie a mi Istenünknek, ha ennyit kell Érte szenvednünk. Ő nem marad adósa senkinek. Az Ő szeretete a válasz apáink, nagyapáink semmibe hullt vágyaiért. Imádkozzunk, és fegyelmezzük vágyainkat és ösztöneinket, mert elpusztíthatnak, de üdvözíthetnek is minket. Végül pedig imádkozzunk a másik oldalon elesettekért, árváikért és özvegyeikért, hiszen ők is hősök voltak és áldozatok, a kisemberek szörnyű indulatainak és vágyainak áldozatai.

 

Típus: 
Beszéd
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2014, július 28