2013 - Interjú a Magyar Hírlapban

Interjú Bíró László tábori püspökkel

2013 - Magyar Hírlap -Lázin Miklós András

 

Válság idején hasznos szorosabbra húzni a családi kötelékeket – mondta lapunknak Bíró László. A Magyar Honvédség tábori püspöke utalt rá, bár a hadsereg egy kívülálló számára egzotikusnak tűnhet, valójában a társadalom hű tükörképe. Utalt arra is, igaz, a rendszerben lévő emberek közül sokan és gyakrabban kerülnek életveszélybe, mint egy átlagpolgár, így az ő lelki gondozásuk különleges odafigyelést, törődést igényel.

– Mikor hívta el Isten?

– Nagyon korán, még négy esztendős sem voltam.

– Kissé hihetetlen...

– Mármint?

– Megbocsásson, de négy évesen az ember nem arról híres, hogy életre szóló elhatározásokat hoz.

– Holnap lesz ötvenkilenc éve, hogy anyai nagymamám elhunyt. Ő volt az, aki édesanyám hittanórákon kapott szentképeit csirizzel fölragasztotta egy füzetbe. Nekem ez volt az első imakönyvem. Bármily elképzelhetetlen, amikor a nagymama gyermekkoromban elment, bennem már erős vágy élt, hogy pap legyek. Talán az isteni fölhívás mellett ez az apró, jelentéktelen külsejű de súlyos tartalmú füzet is szükségeltetett e pályához, elhatározáshoz.

– Soha nem ingott meg a hitében?

– Soha. Én e szempontból egy borzasztóan unalmas alak vagyok, mert az utam végig, szó szerint töretlenül vezetett odáig, ahol ma állok.

– A másik nem sem csábította?

– Minden emberben ott az eredendő kíváncsiság, s idővel általában kialakulnak különböző szimpátiák, de engem annyira lefoglalt a papi hivatás, hogy talán féltem is, ha mással kezdek, emezt örökre elveszítem.

– Nem inkább a büntetéstől tartott?

– Sokkal inkább a másik ember csalódásától, szomorú, könnyes tekintetétől. Nem hittem, s ma sem gondolom, hogy boldoggá tudnék tenni mást.

– Mi a véleménye azokról, akik odahagyják az utat?

– Ezt manapság úgy emlegetik, pályamódosítás. Ám legyünk őszinték, ezek az emberek két malom között őrlődnek, hiszen soha nem tudnak teljesen megszabadulni a papi hivatástól, miközben ott a nyakukban a család gondja is. De említhetném a cölibátus attitűdjeit. Ítélkezni ugyanakkor nem óhajtok, csak azt mondtam, amit látok.

– Van hobbija?

– A mesterségem és a hobbim egybe esik. Azaz ugyan azt tudom mondani, mint néhány perccel korábban – én e szempontból egy borzasztóan unalmas alak vagyok.

– Hol született?

– Szekszárdon. Más világ volt, nagyon más, mint manapság.

– Mi zavarja a maiban?

– Nem a fejlődés, annyi szent.

– Hanem?

– Például a hagyományok eltűnése. Amikor valaki halálán volt, a szomszédai ünneplőbe öltöztek és átmentek hozzá. Papot hívtak, ő meggyóntatta, áldoztatta, aztán együtt, beszélgetve, énekelve várták az élet elmúlását, így könnyítve a távozást.

– Nem lenne anakronisztikus ma egy efféle halottbúcsúztatás?

– Visszakérdezek: azért, mert 2013-at írunk, annak kellene lennie? S ha igen, akkor a pap vagy a szeretetközösség a „hibás” benne?

– Mi zavarja még?

– Gyerekként szeretetteljes légkörben cseperedtünk föl, ez a XXI. század küszöbén sajnos ritkaság. Hiányolom a felelősséget is. Minket arra szorítottak, neveltek, válasszunk bármiféle szakmát, tegyük le valaki vagy valami mellett a garast, becsülettel tartsunk ki. A fiatalokra figyeltek az utcán, ma ez sem általános. Félre ne értsen, nem a változás keserít el, mert az a kor velejárója – inkább az értékes tartalmak kiüresedése. Hálás vagyok Istennek azért a paraszti környezetért, amelyben felnőttem, a föld és az állatok közelségéért, az erdőért és a mezőért. Szerintem a természet ma alapvetően hiányzik a gyermekek életéből, s ez felnőttként visszaüt rájuk. A mélyen gyökerező értékrend kialakulásához törődés kell, mint víz a palántához, Napfény a terméshez.

– Mi a véleménye világunk nyitottságáról?

– A mai embert naponta szó szerint milliónyi benyomás éri. Rémesen nehéz, ha tetszik, szinte lehetetlen tájékozódni, s így könnyen utat téveszthetünk. Itt van például az internet – a világhálóról dől az információ, ám nincs idő megemészteni az adattengert, mert mire eljutnánk odáig, már ott tolong az újabb intenció. A szörfölés nem egyenlő a tájékozottsággal. Nagyon intelligensnek kell lenni, hogy ezeket a csapdákat elkerüljük, elkerülhessük. S legyünk őszinték, kevés ilyen ember van.

– Hiányolja az olvasottságot?

– Amikor először jöttem haza Amerikából, a poggyászomban elhoztam egy kiváló, lényegre törő kifejezést: magazinműveltség. Ebben benne van a kérdésére a felelet.

– Manapság nem túl népszerű feladat az intelligenciát, a gondolkodást népszerűsíteni.

– Ez nem lehet mentség senkinek, pláne egy kétezer éves szervezetnek. S ha már ide keveredtem, említek saját példát. Egy római tanulmány szerint a katolikus egyházra sütött sztereotípiák között előkelő helyen állnak a konzervatív, a szexellenes, a dogmatikus, homokos és a pedofil jelzők. Utóbbit magam is megtapasztaltam, amikor két, mellettem elhaladó tizenéves látva ruhámat utánam szólt: pedofil. Tette mindezt úgy, hogy semmit nem tudott rólam, de megkockáztatom, a római egyházról, annak történetéről, cselekedeteiről sem. Az ilyen és ehhez hasonló „kinyilatkoztatások” finom műszerként tükrözik a lelkekben végbement rombolás mértékét, mélységét, korai kezdetét.

– Megbocsásson, de azért akadnak az önök soraiban farkasok...

– Biztos volt, van és lesz is ilyen, de azt azért eszelős túlzás lenne állítani, a mindenkori pápától le az utolsó falusi káplánig mindannyian gonoszok, s nem mellékesen arra szövetkeztek, hogy a világot maguk alá gyűrjék. Lehangoló, de igaz, politikustól a portásig rengetegen űznek sportot a támadásunkból, üldözésünkből.

– Ön a Magyar Honvédség tábori püspöke. Milyennek látja katonáink lelkiállapotát?

– Bár a hadsereg egy kívülálló számára egzotikusnak tűnhet, valójában a társadalom hű tükörképe. Itt épp úgy megtalálhatóak azok a gondok, keservek, bánatok és örömök, mint odakint a civil világban. Igaz ami igaz, a rendszerben lévő emberek közül sokan és gyakrabban kerülnek életveszélybe, mint egy átlagpolgár, így a honvédek lelki gondozása különleges odafigyelést, törődést igényel.

– Mennyivel más egy katona, mint egy kamionsofőr?

– Vegyünk egy teljesen mindennapi helyzetet, mondjuk egy harci övezetbe történő kiküldetést. Afganisztánt, ahová az embert akkor is elrepíthetik, ha amúgy a háta közepére nem kívánja az egészet. Efféle válságövezetekben például embert kell ölni azért, hogy az „én” megmaradjon. Kutya nehéz egy ilyen tragikus élethelyzetbe került honvédnak tartalmasat mondani, az önmaga számára érvényes, használható feloldozás lehetőségét megadni. Annak ellenére, hogy alapvetően mégis csak egy önvédelmi helyzetről beszélünk.

– Mit nyújt nekik?

– Mi a sajnálatosan egysíkúvá váló világban a létnek egy másik dimenzióját képviseljük. Értéket közvetítünk, annak az embernek is, akit alapvetően másként szocializáltak, például ellenséges velünk szemben. A fennebbvaló, mint neve is mutatja, felette áll mindennek – ám ezen tény nem holmi előkelő elzártságot jelent. Pont ellenkezőleg, a masszív velünk élést, örömben, bánatban, betegségben, egészségben egyaránt.

 

Típus: 
Nyilatkozat
Tartalom dátuma: 
szerda, 2014, július 30