Boros László: Az emberben felénk hajló Isten

Boros László: Az emberben felénk hajló Isten
 

Elmélkedés az örömről

Amikor ezen a keresztény örömről szóló elmélkedésen dolgoztam, feltűnt, milyen hamar végére ér a szókészletének az ember, ha az örömről kell beszélnie. A kifejezések cserben hagyják. Üresen és mesterkélten cseng a szó. Legföljebb a zenében viseljük el valamivel hosszasabban a magas fokú öröm kifejezését. De még ott is csak úgy következhet, mint nehéz és fáradságos küzdelem gyors megkoronázása, hirtelen befejezése. Viszont milyen beszédes az ember a szenvedés, fájdalom és boldogtalanság ecsetelésében! Ha ezeket a témákat kihagynánk az irodalomból, alig maradna valami. Mintha a szenvedés szakadékos mélyein egészen másként lennénk otthon, mint az öröm birodalmában. Ebben a megfigyelésben mély igazság rejlik: a szenvedés és szükség közvetlenül az életünkből fakad. Minél magasabb fokon, minél finomabban fejlett egy teremtmény, annál érzékenyebb és érzőbb lesz a szenvedés iránt. Az örömet azonban tanulnia, erényként ,,begyakorolnia'' kell.

Az igazi öröm persze mindig csak ajándékképpen jut osztályrészünkül. Forrása Istenben van. Az emberi öröm kegyelmies részesedés Isten örömében, Isten lényegében, amely mindenestül a legmagasabb öröm. Az igazi öröm forrásai tehát ott fakadnak, ahol a teremtmény kitartóan Isten felé tekint. Az öröm nem tartozik életünk állományához; mégis csak benne válik tökéletessé életünk. Azért az élet lényegi tartalma: kegyelem. Vagy mint Pascal mondja: ,,Az ember végtelenül meghaladja az embert.'' Ezért az örömet nem tekinthetjük valami kész árucikknek, mintegy a külvilágban, létünk külső rétegeiben felhalmozott készletnek. Nem tartozik az élvezet és a szórakozás birodalmába. Később majd mégegyszer visszatérünk erre a gondolatmenetre. Itt először - éppúgy, mint az eddigi elmélkedésekben - az örömtelenség negatív állapotát szeretnénk lefesteni. Ez mindannyiunknak talán egyik legáltalánosabb élettapasztalata. Milyen mozzanatokból áll?

Első helyen bizonyára fáradt lanyhaságból. Valaha voltak életünknek buzgó időszakai is, izzó és eleven élet, szenvedélyes részvétel. Most minden szürke és fárasztó. A kívánkozás és a vágy tüze valahogy kialudt. Mi tesz olyan fáradttá bennünket? A restség, az ,,izzó életre'' való képtelenség, az, ami könnyű, ami nagyon is könnyű. Nem a nehéz gyöngít el, hanem a túlságosan könnyű. Nem keresünk többé nagy dolgokat. Megelégszünk azzal, amit a vaksors kimér. ,,Csak ne sokat gondolkodni! Ne sokat várni! Mindenki így csinálja! Mindig így csinálták!''

Kiirthatatlan bizalmatlanság lappang bennünk az öröm, a még-sohasem-volt irányában. Ezért néha kemény szavakat kell mondanunk - sőt még Krisztusnak is, aki maga volt a szeretet, szelídség és irgalom, ilyeneket kellett mondania -, hogy felrázzuk alvó, tompa, közönyös valónkat. Krisztusnak át kellett törnie középszerűségünk kemény kérgét, szavának félelmetes kalapácsával. Fel kellett törnie hanyagságunk börtönét, amelyben megfulladunk, szomjanveszünk és megvakulunk. Soha nem beszélt ,,jámbor'', álmosító nyelven. A megszállottaknak sohasem tett szemrehányást. Megszabadította őket. Talán a mai megszállottság semmi más, mint fáradt hanyagság, korunk egzisztenciális csalódása és elerőtlenedése. Talán a mai ,,megszállottakat'' az örömtelenség hatalma gyötri.

Nagyon óvatosnak kell lennünk: A hanyagság szinte észrevehetetlen, lassú lecsúszás; egy élet, egy hivatás, egy temperamentum sincs megkímélve tőle, sőt maga a szentség sem. Honnét a fáradtság, a szomorúság? Először egészen apró okokból: túl sok munka, a biztonság hiánya, adósságok, elválás valakitől, magány, betegség, visszaesések, a hit összeegyeztethetetlensége a kemény valósággal, megvalósíthatatlan erkölcs, csalódást okozó Egyház... A listát vég nélkül folytathatnánk. Annyi a határ, a csalódás és lehetetlenség az életben. Az ember egyszerűen fáradt és részvétlen. Mindenekelőtt önmagától van távol. A legnagyobb baj az, ha olyan mélyen belesüllyedt ebbe, hogy már nincs is tudatában állapotának. De boldog az, aki fölismeri boldogtalanságát, szenved alatta, aki valóban boldogtalan tud lenni, nem csupán ernyedt.

Ez a fáradt hanyagság mélyreható igazolatlanság érzését ébreszti bennünk, rosszértelmű elégedetlenséget. Mindennel elégedetlenek vagyunk. Lényegtelennek, senkinek érezzük magunkat. Azért ideges sietséggel kutatunk önigazolás, izgatószerek, benyomások, gazdagság után. Fejest ugrunk a külső dolgokba, hogy megfeledkezzünk önmagunkról, éppen azért, mert valójában nem feledhetjük magunkat. A szemre hányások egész fegyvertárát tartjuk készenlétben a többiek iránt. Lelki beállítottságunk olyan, hogy minden a borús oldaláról jelenik meg benne. A gondolkodás és érzés klímája egészségtelen.

Így jön létre az egzisztenciális laposság. Az élet mintegy ugyanazon a szinten mozog. Hanyag, igazolatlan, boldogtalan életet élni könnyű: nem kell hozzá erőfeszítés. A boldogsághoz külön fáradság kell. Ami az örömtelen élet során még történhet, az éppenúgy megeshet mindenki mással. Az örömtelenség az általános emberi élet. Sehol sem bukkan föl valami egyszeri, különleges.

Ebből világos, hogy az örömtelen élet átlagos. Az ilyen ember körül talán jól működő, de lapos világ keletkezik. Ami örvendetes, ami ígéretes, azt irigyen elutasítja. Mindazt, amit ,,a szív vív ki'', ábrándnak tekinti, kézzelfoghatóval, elérhetővel, birtokbavehetővel helyettesíti. Elnyomorodott világ jön létre: minden egyhangú szürke, megszokott, fogható, fölbecsülhető; a sohasem-voltat, az újat fáradt kézmozdulattal félretolja, jelentéktelennek, komolytalannak minősíti.

Az örömtelen lét masszívvá, áthatolhatatlanná válik. Az élet közhellyé lesz. Nem éljük át többé, hogy egy lény több is lehet, mint aminek látszik. Pedig tartósan csak az elviselhető, ami titokzatos; csak azt tudjuk igazán szeretni, ami titkot hordoz magában. Lehet talán, hogy nincs titka egy tárgynak, amellyel rendelkezünk, de egy személy esetében, akire föltekintünk, ez lehetetlen. Mindenütt, ahol az ember igazi örömet él át, közvetlenül megtapasztalja a titkot is. A titoktalan, örömtelen világban viszont az élet elveszti kapcsolatait. A szavaknak nincs többé jelentésük. Nem hozzák már közelünkbe a dolgokat, inkább eltávolítják tőlünk. Létrejön a lényegtelen fecsegés, semmire nem kötelező szavak özöne.

Az ilyen élet elviselhetetlen. Azért az örömtelen ember egzisztenciális nyughatatlanságba zuhan. Kiüresítette, elértéktelenítette világát; immár nincs, amin elcsodálkozhatna, nincs, ahol ámulva elidőzhetne, megmaradhatna. Mindennapja keserű: nincs maradása, nincs hová lennie. Bármenynyi minden után is fut, mindenütt csak ugyanazt találja: minden ernyedt, bizonytalan, átlagos és jelentéktelen. Ez az említett ,,rossz'' elégedetlenség alapja (van jó is!), a nyugtalanság, idegesség, kíváncsiság, állhatatlanság és szétszórtság háttere. Az örömtelen ember mindenütt szeretne lenni, és sehol sincs igazán.

Az ilyen élet idővel kimerültséget hoz magával. Semmi tere többé a kockázatnak, áldozatkészségnek és felelősségnek. A lét gyáva és rest, fáradt és eltompult, sőt borús és kicsinyes lesz. Aki ledobja a terhet, elfárad; aki azonban szabadon magára veszi ,,az öröm terhét'', az könnyűvé és fiatallá válik.

Öröm a testvérben

Az igazi öröm nem világtól idegen rajongás, nem is ,,belső emigráció''. Éppen ellenkezőleg. Akkor tapasztaljuk meg, amikor önmagunktól elszakadunk és a testvér felé tartunk. Csak az odaadás adja meg nekünk azt a vidám szembenézést a valósággal, azt a szívbeli közelséget mindenkihez, azt a mindenre rávetődő csendes világosságot, amelyet örömnek mondunk. Az öröm útja az önzetlenségen át vezet. Egyetmást le kell építenünk az életünkben, feloldanunk rabságunkból, restségünkből, mélabúnkból. És abban a mértékben, ahogyan megkísérelünk kiszabadulni kicsinyes kötöttségeinkből, megérezzük, hogy mégis csak valami erő, valami rejtett elevenség mocorog bennünk. Végül is fölfedezzük ezt magunkban, mint maradék lángot, mint rég hamu alatt szunnyadó parazsat, amely újból lángra kap, mihelyt egy kis levegőhöz jut. Ehhez hasonlít az, ha megnyílunk a testvér felé. A testvérnek tett egyszerű szolgálat az öröm előfeltétele.

Az Úr mennybemenetelének napján, miután Krisztus eltűnt szemük elől, a tanítványok nagy örömmel távoztak. Így számol be erről a Lukács-evangélium. Különös öröm! Tekintetük, érzéklésük elől visszavonult az Úr arca, és vele közvetlenül megtapasztalt dicsősége. A tanítványokat már előbb is megérintette az öröm, akkor, amikor húsvét hetének első napján Krisztus arcából rájuk sugárzott a dicsőség titokzatos fénye. Ekkor a húsvéti esemény által a feltámadott Úrnak valami újfajta közelsége jött létre. Jézus arcán ott tündökölt Isten ragyogása, Isten Országának ragyogása, a nagy kiengesztelődés és könyörület ragyogása. Ez volt valójában az a fény, amely akkor ,,tündöklőbben fénylett, mint a nap és tisztábban ragyogott, mint a hó''. És a tanítványok szíve átalakult. A kimondhatatlan érintette meg őket. Szívük lángolt bennük.

De a mennybemenetel napján még jelentősebb változás történt. Éppen Krisztus távozásával teljesedett be a tanítványok öröme, jutott új, tökéletes és érett állapotba. És így nagy örömmel tértek vissza kicsiny világukba. Amikor most az Úr egészen eltűnt érzékeik elől, egyben kijutott az emberi elképzelések és elképzelési lehetőségek szűkös birodalmából, megtalálta tökéletességét abban, amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szívébe föl nem hatolt. Minden emberi vonzódásuk ellenére egyszerre világos lett a tanítványok előtt, hogy mostantól fogva az örömöt a láthatatlanban kell keresniök minden látható mögött, tehát mindenütt megtalálhatják, hiszen Krisztus mindenütt jelen van. Mostantól fogva az ember ne ,,bámuljon föl'' többé az égre, hanem vesse magát bele földi feladatába, hogy megtalálja az örömöt. Hol találjuk meg ezt az örömöt? A testvérben. Így kezdték a tanítványok elevenen megtapasztalni, hogy a láthatatlan és kimondhatatlan benne rejlik a láthatóban.

Valami hasonló történik időnként közöttünk emberek között is. Ha a barátság vagy a szerelem hatalma megérint valakit, akkor az érzékek kezdik észrevenni a láthatatlant. A tanítványoknak Krisztus mennybemenetelekor csak általános emberi tapasztalat jutott osztályrészül (a legmagasabb formában): az Úr elvált tőlük (ezzel megkezdődött Krisztus mindenütt-való kozmikus jelenléte), és ennek erejében felfogták, hogy a világban mindenütt van valami kimeríthetetlen, titokzatos, megvilágosító, boldogító. De Krisztus, az abszolút öröm, éppen azáltal jött mindenestül a közelükbe, hogy eltávozott tőlük. Mostantól fogva semmi mást nem kell tenniök, mint önmaguktól eloldódva a testvér felé menni: akkor megtalálják az örömöt, a maradéktalan boldogságot. Krisztus mennybemenetele belső történés lehetett: olyan, amely nem magát Krisztust érintette, hanem a mi szívünket kell érintenie. Hiszen már feltámadása ,,mennybemenetel'' volt. Az ember Krisztus elment oda, ahol mint második isteni Személy mindig is volt: bement Isten dicsőségébe. Neki tehát nem volt szüksége rá, hogy ,,mennybe menjen''. De minekünk végső megvalósulásában át kellett élnünk azt, hogy elment tőlünk, tehát ha örömet és beteljesedést akarunk találni, nekünk is el kell mennünk magunktól. Krisztus mennybemenetele feltárja az igazi öröm alapszerkezetét: távozni önmagunktól.

A mennybemenetel a világba vitte a tanítványokat, vagyis kifelé sajátmagukból. Elmentek Jeruzsálembe, megválasztották Mátyást, prédikáltak pünkösdkor, megtapasztalták a kemény vitákat népükkel, érezniök kellett a lassan kialakuló, csendben növekvő egyházközség belső súrlódásait; szétmentek az egész világra és vállaltak minden nehézséget. Így mind mélyebben belejutottak a világ problémáiba, bajába, sőt viszálykodásába, napról-napra jobban átéltek szorongatásait, homályos vajúdásait. Semmitől sem maradtak megkímélve és semmitől sem kímélték magukat. De a láthatatlan öröm megmaradt. Túl a bajokon, a szegénységen, az aljasságon, a bűnön, a láthatatlanra megnyílt szemükkel látták a kiengesztelődés és az örökös kegyelem szellemét. Az öröm szelleme ott volt a világban. Isten öröme a tanítványokkal földkörüli útját rótta. ,,Vigasztalás tölt el és minden bajom közepette túlárad bennem az öröm'' (2Kor 7,4). Ezzel rábukkantunk az emberi öröm alaptörvényére: Belemenni a testvér szorongatásába, magunkra venni terhét, segíteni bajának elviselésében. Ez a boldogság útja: a hallgatag, a másik mellé á11ó szolgálat, segítés, az örömszerzés a világban.

Öröm saját létünkön

Abban a mértékben tapasztaljuk meg az örömet, amennyire örömet osztunk. Ez eddigi fontolgatásunk eredménye. Eszerint az öröm tudatos fáradozás, állandó magunktól-elszakadás eredménye. Nehéz dolog a mi világunkban örülni. Mindenekelőtt szeretnénk itt felsorakoztatni az újszövetség, vagyis az örömhír kinyilatkoztatásának azokat a leglényegesebb helyeit, amelyeket az öröm alapvetésének tekintünk.

Egyfelől: ,,Valaki azt mondta neki: Uram, követlek, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól. De Jézus így válaszolt: Aki kezét az eke szarvára teszi és hátra felé néz, nem alkalmas az Isten országára'' (Lk 9,61-62).''Ne aggódjatok a holnapról, mert a holnap gondoskodik magáról. Elég a napnak a maga baja'' (Mt 6,34). - ,,Ha valaki követni akar engem, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét és úgy kövessen'' (Mk 8,34). - ,,Aki életét meg akarja menteni, elveszti azt. Aki viszont elveszti életét értem, megmenti azt'' (Mk 8,35).

Másfelől: ez az eloldódás önmagunktól belső feloldódást visz a keresztény életébe, örömet és megtérést szül. Meg kellene itt gondolnunk azokat a bámulatos eseményeket, amelyekről az evangélium mindig újból tudósít: Zakeus, a fővámos örömét, aki leszállt a fáról és örömmel fogadta házába Krisztust (Lk 19,1-10), de a másik oldalon az úgynevezett igazak morgolódását is Krisztus ellen, mert bűnösökkel ül asztalhoz (Mk 2,15-17); aztán az alázatos bűnös nőt az alabástromedénnyel (Lk 7,36-50); az elveszett juh és az elveszett drachma példabeszédét (Lk 15,4-7; 8-10); a hazatalált tékozló fiú történetét (Lk 15,11-32); mindenekelőtt pedig azt a csodálatos dolgot, hogy a szőlő ura az utolsó órában fölfogadottaknak ugyanazt a bért fizette, mint azoknak, akik a nap terhét és hevét viselték (Mt 20,1-16).

Egyfelől tehát maradéktalan önfeláldozást követel meg tőlünk Isten, másfelől az önfeláldozás legkisebb jelét máris úgy veszi, mintha teljes odaadás lenne. Egyszerre követelés és fölszabadulás! Az életben áll az első tekintetre oly esztelen mondat: az öröm útja a lemondáson át visz. De minden lemondás ilyenformán a beteljesedést szolgálja; minden önmegtagadás, vagyis a régi ember ,,öldöklése'' a megelevenedésért történik. Ténylegesen ostoba dolog lenne a szenvedést és lemondást dicsőíteni végső értékként. Szenvedés már van elég úgyis a világon. De az önmagunktól való elszakadás a testvéri odaadás szolgálatában lehetóvé teszi azt, ami lehetetlennek látszik. Még szinte elviselhetetlen nyomorúságban is boldog lehet az ember, föltéve, hogy nem a maga boldogságát keresi. A szentek túláradó örömről beszélnek - nem: örömtől ujjonganak és énekelnek a legszörnyűbb külső viszontagságok között. Assisi Ferenc kénytelen két fadarabot felkapni és mint hegedűvel és vonóval játszani velük, táncolni és énekelni. És Xavéri Ferenc, amikor mindenéből kifosztva, az eredménytelenségtől üldözve Japán jeges téli mezején lépkedett előre, örömében játszó gyerek módjára a levegőbe hajigált egy almát, és újból elkapta. örömöt csak a megnyílásban, az átkarolásban, a magunk-odaajándékozásában tapasztalunk meg. Ha görcsösen esak önmagunkon függünk, akkor minden nyomasztóan hat ránk, ami ezt az ént valamiképpen megtámadja: betegség, szenvedés, szegénység, gyalázat, sikertelenség. De ha az ember odaajándékozta magát a testvér szolgálatára, ha kiszolgáltatta saját énjét a felebarátnak, akkor mindaz, amit mi magunk szenvedünk el, jelentéktelen semmiséggé válik.

Öröm Isten felől

Ez a mindent átható keresztény öröm - mint már mondottuk - azáltal vált lehetővé, hogy Krisztus az ő mennybemenetelével minden lett számunkra mindenben. ,,Otthagyhatjuk'' végképp magunkat, vállalhatjuk az élet minden helyzetét: mindenütt ővele találkozunk, mindenütt megtaláljuk azt, aki túláradó örömöt ígért nekünk. Tehát hogy leírhassuk a keresztény örömöt, a hivő egzisztenciának ezt az oldottságát, ahhoz még mélyebben kell meggondolnunk azt, amit már érintettünk, vagyis hogy mi történt Krisztus mennybemenetelekor.

A mennybemenetelről szóló tudósítást Lukács őrizte meg számunkra az Apostolok cselekedeteiben, és evangéliumának végén. Két elem uralkodik benne és ez a világban elfoglalt egész keresztény helyzetünket meghatározza: A tanítványok utánabámulnak Jézusnak, szinte ki szeretnének menni vele együtt ebből a világból. De nyomban megjelenik nekik Isten követe és arra szólítja fel őket: nézzenek csak a földre, törődjenek földi feladatukkal. Alexandriai Kelemen a 3. század elején ,,Sztrómata'' c. művében így fejezte ki a keresztény egzisztenciának ezt az alapvető feszültségét: A tökéletes keresztény ,,evilági és világfölötti'', mindkettő egyszerre. Ez a legpontosabb megfogalmazása annak a valóságnak, amelyet Krisztus mennybemenetele tárt fel számunkra.

Világfölötti: A kereszténynek meggyőződéssel kell vallania, hogy földi léte jelentéktelen, hogy erre az életre a boldogság és az öröm örökkétartó állapota következik. Nem szabad mindent nagyon komolyba vennie, csak azt, ami visszatarthatná az örökélettől. Számára semmi sem elég nagy. Semmivel sem lehet befolyásolni. A keresztény arcán állandóan halk mosolynak kellene ülnie, ami ezt jelenti: Ne legyetek olyan ostobák, ne fontoskodjatok; minden elmúlik, alapjában véve semmi sem történhetik velünk; a legszebb az lenne, ha rögtön hazamehetnénk Krisztushoz; senkitől se hagyjátok bolonddá tenni magatokat; a ,,többiek'' kénytelenek komolyan venni magukat, mert sokszor semmi másuk; a valóságban azonban mindez jelentéktelen, nincs további jelentősége; egy minden világokon túli Istenből élünk, életünk feléje tart; reményünkkel, vagyis keresztény szívünk vágyával már megérkeztünk ,,odaátra'', és így életünket semmi sem rendítheti meg. Beteljesedésünk túlesik minden evilágin. Nincs itt maradandó lakásunk. Krisztus magával vitte életünket. A kereszténynek ebben a világfölényében, világfölöttiségében leli magyarázatát az, hogy ugyanennek a kereszténynek be kell lépnie a világba, olyan nagyon, hogy közben csaknem megfeledkezik a mennyről.

Evilági: Mert csak ilyen magatartással lehet a világot komolyan venni. Nem tekintély, siker, önteltség és halmozás viszi előbbre a világot, hanem a tiszta emberi jóság cselekedetei. Erre azonban csak akkor képes az ember, ha jelentéktelenné váltak számára ezek a dolgok. Isten nagyobb mindennél, éppen azért mindenütt megtalálhatjuk, a jelentéktelen dolgokban is. Minden ösvényen szembejöhet velünk. Ezért alapjában véve minden fontos a világon. Olyan fontos, hogy Loyolai Ignác azt mondhatta: ,,Ha Isten így szólna hozzám: ha most meg akarsz halni, rögtön neked adom a paradicsomot, de ha tovább akarsz élni a földön, a magad veszélyére teszed - Így felelnék: Inkább akarok itt maradni az életben a veszéllyel együtt, csakhogy még nagyobb szolgálatot tehessek Istennek.'' Az ilyen magatartás tartós készségre vezet, hogy kihalljuk Isten hívását a világ minden helyzetéből, a felebarát odaadó szolgálatára, a szív nyitottságára mindennel szemben, ami van, ami él.

Ebből ki lehetne dolgozni ,,a mennybemenetel lelkiségét'', mint a keresztény végső magatartását a valóság iránt. Ez a magatartás kétfélét jelent:

Egyrészt: a kereszténynek mértéktelennek kell lennie mindenben, ami nagy. Isten mindig nagyobb. Semmisem elég nekünk, ami nem Isten. Életünk, itt a földön és majdan az örökkévalóságban, soha véget nem érő masírozás befelé, a határtalanba. Minden beteljesedés csak a további keresés kezdete. Azért a kereszténynek mindig készen kell állnia újabb feladatra. Meg kell lennie benne a bátorságnak az elégedetlenségre. Az a kötelessége, hogy soha ne legyen maradandó városa a nyugodt Isten felé tartó nyugtalan vándorlásában. Bensejében szent elégedetlenségnek kell uralkodnia. Próbáljon ki minden lehetőséget, kíséreljen meg minden utat, szőjön mindig új terveket. Mindaz, amit elért, elintézett dolog lett számára azzal, hogy elérte. Csak az után érdemes nyúlni, amit még nem értünk el. Így az ember nyitott marad Istennek és az ő mindig megújuló hívásának, nem köti magát semmi egyszersmindenkorra megválasztott eszközhöz. A legnagyobb, a legszebb, a legszentebb sem elég nagy, elég szép, elég szent neki. Paradox módon kifejezve: nem hagyja, hogy bármi nagy korlátozza. Vágya mindig túlcsap a legnagyobb megvalósuláson is.

Másrészt viszont: nagy Istenét mindenütt, tehát a legkisebb dolgokban is keresnie kell. Csendesen, nyugodtan és szerényen teljesítse az Istentől rábízott feladatot, mert éppen ebben a kicsinységben találja meg a mindig nagyobb Istent. Használjon fel mindent, még a legelégtelenebb eszközt is, ha ezzel szolgálni tud. Örök vágyának nagyságát a földi megvalósítás kicsinységébe kell beleszorítania. Vágyakozása állandóan nyitott fölfelé, tárt a mindig nagyobb felé. Lényének igazi mértéke a határtalanság. És ennek a vágynak mégis a földileg elérhető kicsinységébe kell bezárva maradnia.

Aki ezt a kettőt össze tudja kapcsolni életében: a nagynak a mértéktelenségét és a kicsinynek a szűkösségét, az Krisztus mennybemenetelét éli át saját emberi valóságában. ,,A legnagyobban sem fér el, mégis a legkisebben is megfér'' - ez lenne a találó fogalmazás a keresztény ,,mennybemeneteli magatartására''. Nyugalom a nyugtalanságban, béke a békétlenségben, saját határaink elfogadása a határtalan utáni szüntelen vágyakozásban, megelégedés a legjelentéktelenebbel és szüntelen törekvés a tökéletesebb felé: ez az a magatartás, amely Krisztus mennybemenetelével a életszentség alaptörvénye lett. Az ilyen ember magában sűríti a menny és a föld közötti feszültséget. A menny átível benne a földibe, a földi pedig örök maradandóságra jut. Az ilyen ember egész lényével örül. Megszületett az öröm embere. Istenből.

Az emberi lényegnek ebből a két begyakorolt tulajdonságából, a tiszteletből és az örömből nő ki a szolgálat: ez az örvendező, segítő melléállás, egy újfajta könnyedségnek eleven és éber, jótékony működése a világban, csendes kitartás a kínzott teremtmény oldalán. Jézus élete a segítés és szolgálat egyetlen hűséges megnyilvánulása volt. Azzal fejezte ki ezt, hogy egy életen át kitartott a szűk, ellenséges világban, földünk egy szörnyűséges szögletében, vigaszt, nyugalmat, belső békét sugározva, jóllehet a tágas pogány világ valószínűleg sokkal nagyobb készséggel fogadta volna be.

Még egy utolsó gondolat, amely minden eddigi elmélkedésünket összefoglalja és átvezet a következőbe: Egy sokat tapasztalt ember, aki számos évet töltött egy szibériai gyűjtőtáborban, egyszer ezt az egzisztenciálisan lényeges mondatot írta le: ,,Kerestem Istenemet és visszahúzódott előlem; kerestem a lelkemet és nem találtam; kerestem a testvéremet, és megtaláltam mind a hármat.''

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2014, július 31