Hans Urs von Balthasar: Miért maradok az egyházban?

Hans Urs von Balthasar: Miért maradok az egyházban?

 

Mindenesetre nem azért, mert valamilyen mutatón leolvashatom, hogy az egyház az én várakozásomnak vagy Isten várakozásának megfelel. Az első kérdést ugyanis fordítva kell feltenni – én megfelelek-e az egyház várakozásának –, a másodikkal kapcsolatban pedig nem kell éleslátónak lenni annak beismeréséhez, hogy az egyház, mint bűnösöknek is tömege, sohasem fog Isten várakozásának megfelelni. Annál kevésbé lesz ez így, minél inkább vallja meglévőnek és hirdeti valaki ezt a megfelelést – megfeledkezvén a mélyebb bölcsességről –, és közben saját ötletei szerint programozza magát, s ütőerejét néhány emeltyű megforgatásával magasabbra kapcsolja. Az a rakás bűnös, akik mi vagyunk, mindig többé-kevésbé idióta módjára viselkedett az egyház életében – kiváltképp akkor, amikor azt állította, hogy Isten eljövendő vagy legalább megközelítőleges birodalmát ide képes varázsolni a földre –, de ritkán idiótábban, mint manapság, amikor mindenki feszültén vár arra, hogy a struktúrák megváltozzanak és beinduljon az eljövendő birodalom motorja, orrát a kapcsolótáblára nyomja. „Nem tudják, mit cselekszenek.”
 

Miért maradok mindezek ellenére az egyházban?

Mert mi, idióták sajátos módon még nem voltunk képesek rá, hogy bármennyi intézkedésünkkel is agyonsújtsuk őt. Szinte fordítottnak látszik a helyzet: minél inkább erőszakosak vagyunk vele, annál áthatóbb lesz sérthetetlen szüzessége. Minél inkább megalázzuk, annál inkább az őt megillető helyre kerül. Az „utolsó”-ra, természetesen. Az utolsó helyről Jézus és Pál beszél. Amit a kívülállók tesznek, közömbös lehet számunkra, de sokan vannak a bentlévők, akik Istennek vélnek szolgálatot tenni azzal, hogy ütik az egyházat, mint egy poros matracot; s miért ne, ha közben nem feledkeznek meg arról, hogy minden egyes ütésnél azonosítsák magukat a megütöttel, mintha valóban saját vén, elszuvasodott mellüket vernék. Ha nem mentegetőznének így, nem is tudnám, hogyan állíthatnák magukról, hogy az egyházban maradtak, és nem kívülről ágaskodnak ellene. – De hagyjuk őket sorsukra, jobban mondva egy szelíd Gondviselésre, amely majd egyszer felnyitja szemüket, és meglátják, hogy a tiszta és mindent jobban tudó egyház, amely a régi, beporosodottat ütlegeli, egyáltalán nem is egyház, hanem egy montanista, donatista, pelagiánus szekta, amelyben semmi értelme sincs megmaradni, hisz ennek már semmi köze sincs Jézus Krisztus egyházához. Hagyjuk őket, hogy maguk vonják le ezt az egyszerű következtetést, és térjünk rá a pozitív érvekre.

Az egyházban maradok, mivel az öreg „katolika” megközelítően még mindig olyan, mint az a képződmény, amely a Krisztus feltámadása utáni napokban kristályosodott ki, és amelyről Pál és az ApCsel elégséges képet nyújtanak. Mert hiszen ez egészen a megütközésig figyelemreméltó. Pál így jellemzi a korintusiakat: „gazdagok lettetek minden tanításban és ismeretben, s a Krisztusról szóló tanítás megerősödött köztetek, s így semmiféle kegyelmet nem nélkülöztök” (1Kor 1,5). Egyidejűleg fejezetről fejezetre alaposan lemennydörög rájuk: klikk-szellem, gőg, a kicsapongás eltűrése, szeretet nélküli tohuvabohu az eucharisztia-parti alkalmával (a kifejezés egy svájci plébániai lapból származik). Végezetül még Krisztus feltámadását is megmagyarázták felvilágosult értelmükkel.

Az a közösség, amelyet az apostol, „mint tiszta szüzet” akart eljegyezni Krisztussal, az éjszaka folyamán minden vonatkozásban figyelemreméltó kis utcalánnyá züllött. Mit állít szembe ezzel Pál, hogy visszavezesse őket eredeti lényegükhöz? Természetesen Krisztus keresztjét, Isten oktalanságát. De emellett még – már-már tolakodóan s szinte kínosan, mert túlzottan reklámozza ráadásként saját portréját, a „megalázott egyházi hivatal” képét, amelyben Krisztus keresztje s a kereszt oktalansága konkretizált formában örökké látható, s amelyet a közösségnek is mindig szem előtt kell tartania, hogy saját valóságos arcát, ha nem szívesen is, de megláthassa.

Egész fejezetet kellene idézni, nem csupán néhány töredéket: „Úgy látom, Isten minket, apostolokat utolsókká tett, s mintegy halálra szánt Látványossága lettünk a világiaknak, s az angyaloknak és embereknek is. Mi oktalanok vagyunk Krisztusért, ti okosak és megfontoltak Krisztusban. Mi gyöngék vagyunk, ti erősek, ti megbecsültek, mi megvetettek. Szinte salakja lettünk ennek a világnak, (amely lepereg rólatok, ha mosakodtok) mindenkinek söpredéke mind a mai napig” (1Kor 4,9-13). Érdemes felfigyelni erre a „mai napig”-ra. „Mi nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, magunkat pedig, mint Jézus kedvéért szolgátokat. Minden időben Jézus kínszenvedését hordozzuk testünkben, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön. Bennünk tehát a halál működik, bennetek pedig az élet” (2Kor 4,5.10.12.)

A keserű iróniát egy józan szabály megállapítása fedi el. Ez pedig végérvényes, a „mind a mai napig” fennálló struktúra „szabálya”. A struktúra: aminek az egyháznak lennie kellene (és Isten kegyelmi adományában valóban az is), és amit az egyház ebből de facto létrehoz, és a kettő között közvetítőként, mint „utolsó salak” – a megalázott, s a megalázkodó hivatal. Pál talán nem volt túlságosan rokonszenves ember, és hivatalához való erőszakos ragaszkodása csak azt eredményezte, hogy a karizmatikus újítók ellene fordultak. De ha Korintusban nem sarkított volna ki mindent kérlelhetetlenül a hivatalára, – magától minden karizmát a krisztusalkatú összegyházi szeretetbe transzcendentálva (1Kor 13) –, ha nem őrizte volna meg akár élete kockáztatásával is (ApCsel 21) a diaszpóra közösségek és az anyaközösség közti egységet, akkor emberi számítás szerint soha sem jött volna létre egy „katolikum”.

Ma nem arról van szó, hogy miben van vagy nincs a pápának vagy egy püspöknek igaza, hanem a felállított struktúráról, amely – nem saját erejéből, hiszen gyönge és megtört, hanem mert „alapított” fönnmarad – éppen ott ahol megalázzák, és éppen azért mert megalázzák. Péternek az evangéliumban gyakran nincs igaza, és minden adandó alkalommal rendre is utasítják, hogy „tisztségviselő” hivatalában már gyakorlata legyen. Valóban épületes, ahogy VIII. Bonifác „megszolgálta”, hogy olyan tüntetően megalázzák. Ha ma az értelmetlen túlterhelésből adódó, szinte kikerülhetetlen hibák miatt VI. Pál mélyen megalázva áll a világ előtt, akkor fellélegzem és friss levegőt szimatolok, és hitelesebb ez számomra, mint a pontifikáló kardinálisok, akik demokratikus egyházpolitikájuk miatt a tömegekkel tömjéneztetik magukat. Beszélnek a látható egyházról, de vigyázzunk: az apostoli „struktúra” mindig csak megalázottságával együtt látható. És lehetséges, hogy oly korban, amikor a struktúrákat az egyházon belül és kívül is mind nagyobb könnyedséggel és sietséggel építik föl, szüntetik meg és alakítják át, a struktúra, az építmény szerkezete, már egyáltalán nem lesz észrevehető, lehetséges, hogy ez a mozzanat a minimumra zsugorodik össze. A másik oldal azonban, a megalázás momentuma, épp e zsugorítási folyamat során ragyog fel egyre tisztábban titokzatos láthatóságában, és ezzel mutatja meg nekünk, hogy melyik az „igazi” struktúra a lehetségesek és a valóságosak közül. Talán értelmes tett lenne, ha a pápa a Vatikánt múzeummá alakítaná át, és maga valamelyik jámbor társaság számtalan fölöslegesen épített és máris eladó épületeinek egyikében telepedne le Róma kapui előtt.

De az is megtörténhetne, és ennek lenne nagyobb fontossága, hogy a megalázás-megalázkodás következtében a „katolika” struktúráinak látszólagos fennköltsége valóságos kicsinységében mutatkozna meg, s így az elszakadt keresztények a megfeszített Úr és a megalázott-alázatos apostol eredeti képe alatt közelebb kerülnének egymáshoz.

Azt azért elmondhatjuk, hogy az utóbbi időszak aktív közeledési kísérletei majd mindig a katolikus egyházból indultak ki, míg a többiek több-kevesebb kíváncsisággal, s jó ha nem kárörömmel szemlélték, hogy vajon meddig ereszkedik még le egyesítő diplomáciája során. Elmondhatjuk azonban azt is, hogy ez a „leereszkedés” csak akkor lesz teljesen hiteles, ha mindenki számára, aki látni akar – mások is voltak mindig –, egyértelműen alázatosságnak” bizonyul.

Az egyik rész akkor majd nevetni fog, de a másik rész számára legfőbb ideje lesz annak, hogy ráeszméljenek magukra, s az egyház fejének és a szolgáló hivatalnak létezési módjára.

Miért maradok az Egyházban? Mert csak ő mint az apostolok egyháza, amely tudja, mi az Úr megbízása, és mit jelent neki szolgálni – nyújthatja nekem az élet kenyerét és borát. „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét nem lesz élet tibennetek.” – Engem nem lehet olyan bizonygatásokkal etetni, hogy vannak kondenzált pótpreparátumok is, mindenek előtt a felebaráti szeretet. Hiszen e nélkül az a táplálék sem fejtheti ki hatását. Én az élet Vérét Isten odaadásaként akarom fogadni, aki Fiában egész, a történelemben valóságosan kiáradó szeretetét nyújtja nekem; megelőzve mindent és mindenki mást, megelőzve s függetlenül magatartásomtól, amelyet e táplálék befogadójaként tanúsíthatok.

Isten nem „egyáltalában”, „elvileg”, és „általában” a szeretet; a jánosi mondatot senki sem veheti mosdatlan szájába, ezt a mondatot a befogadónak a kereszt üzenetével és a történelmi Krisztus feltámadásával együtt kell még mindig mosdatlan szájába vennie. Minden felebaráti szeretetemmel és összes futurológikus fantáziámmal sem kerülök viszonyba vele. Senki sem tud felebaráti szeretete és Isten eucharisztikus szeretete között folyamatos átmenetet létrehozni; az embernek elég csupán egyszer elolvasnia egy görög tragédiát, hogy maga körül helyreállíthassa az összegabalyodott mértékeket.

Bár az ember még oly barátságosan humanizálja is maga körül a világot, amilyen kevéssé képes a „sorsot” valaha is behozni, beteljesíteni, olyan kevéssé „hozza be” valaha is az emberi szeretet az őt létrehozó és végül megítélő és megmentő isteni szeretetet. Mégcsak nem is aszimptotikusan közelíti meg azt; nem kerül vele „szintézisbe”, – hogy a kettő együtt a Krisztusban alapított és általunk továbbvitt istenemberi szeretetben egy magasabb „harmadikat” képezne.

Ezért ízléstelen és groteszk a keresztények számára az a felfogás, amely szerint, hogyha az emberek összejönnek a lakomára, és egymást igazán szeretik, ha a kenyeret (vagy éppen péksüteményt), bort és egyebeket megosztják egymással, s emellett még szilárdan a nagy testvérre, Jézusra is gondolnak, akkor ő egyszerre csak „előáll” az ő közös szeretetükből, és materializálódik a tányérokon. Vagy pedig az, hogy nincs itt szó többről, mint megemlékezésről, vagy ha igen, akkor egy mágikus-spiritiszta maradványról, amelytől meg kell szabadulnunk.

A logion – „Ha ketten vagy hárman összejönnek...” – ellenére mondom, hiszen ez más összefüggésbe van helyezve: az egyetértésnek, a szívek egységének és a közös imának összefüggésébe. Mindkét dolog csak az Úr jelenlétében érhető el és valósul meg igazán).

Nem az Úr áldozatul nyújtott testét csak az adhatja nekem, ami több az egyházban a tagok összességénél, s ez mindörökre mentesít engem annak számítgatásától, hogy vajon van-e, invesztálódik-e annyi szeretet ebben a közösségben, amely Krisztus jelenvalóvá levéséhez szükséges. Ezt egyébként semmiféle hitbeli hatalom, a közösségnek semmilyen fokú jóakarata sem képes megvalósítani, mert ez kezdettől fogva mind a mai napig független a szubjektumok relativitásától, és ez ismét a „hivatal”.

Pontosan tudja ezt a keleti egyház és messzemenően az anglikán. Mindenki számára, aki utánagondol, világos, hogy csak ezen a módon tartható távol a szektásság férge – azaz a szubjekív, önmagát önmagával mérő karizmatikusság – az egyház fájától. Ez a féreg addig garázdálkodik belsejében, amíg Isten kegyelme, Krisztus békéje, amely minden elképzelést meghalad, megadja magát a karizmatikusok veszekedésének és kontesztálásának. Gyümölcseikről ismeritek meg őket.

Miért maradok az egyházban? Mert az egyház a szentek egyháza, az ismeretlen és az akaratuk ellenére ismertté vált szenteké. ők megcáfolják azt az ostoba ellenvetést, hogy a keresztény semmi többre, jobbra nem képes, mint feláldozott Istenének passzív befogadására, s közben önmaga megfeledkezik arról, hogy bátorsággal s elegendő fantáziával nekivágjon az „ismeretlen kalandnak”. A szentek tudják, hogy Isten sohasem idegen, sohasem egy másvalaki. Ha hív, önmagamnál is jobban betölt engem, azonos velem. A szenteket Isten odaadása olyan ötletekre s megvalósításokra készteti, ami az önmagukban maradók számára ismeretlen. Csak az idegenedik el önmagától, aki nem akarja meghallani a hívást, vagy csak fél szívvel követi azt. A szent bizonyítéka a keresztény ember beteljesülésének, egésszé levésének. A kegyelembál történő beteljesülésnek, amely azonban több, mint a természetes teljesség. A szent láng, de nincs szüksége másokra, mint a tűz táplálékára, s nem hagyja őket hátra végezetül hamuként, mint Nietzsche. Ő az abszolút tűzben s általa ég, úgy él benne, mint a szalamandra; egészen önzetlen és mégis egészen önmaga, Ember: ő megteszi, amit mások terveznek vagy készakarva elfelejtenek: Claver Péter, Las Casas, Néri Fülöp, Don Bosco. (És ne hozzátok nekem elő azokat a másikakat, akik csak a tüzért állnak a tűzbe, akik az égés miatt égnek, hisz ha az abszolút tűz felel ezért a világért, akkor elégséges vele együtt égni érte, mint Foucauld és a hozzá hasonlók.)

A szentek a legigazibb realisták, számolnak az ember reménytelenségével, azéval, aki olyan, amilyen, és nem menekülnek a jelenből a jövőbe. ők a legigazibb utópisták: minden ellenére áldani emelik kezüket, s remélnek a reménytelenség ellenére. Okosak, de nem számítók, Isten eucharisztikus szeretetének önelajándékozásából élnek. Alázatosak, azaz nem riasztja el őket az egyház középszerűsége attól, hogy egyszer s mindenkorra szolidárisak legyenek vele, hiszen jól tudják, hogy az egyház nélkül nem találnák meg az Istenhez vezető utat. Nem próbálnak saját ötletük szerint bizalmaskodni Istennel, Isten egyházát balról maguk mögött hagyva. Nem kontesztálással harcolnak középszerűsége ellen, hanem a jobb elhintése, tűzre lobbantása által. Szenvednek az egyház miatt, de nem keserednek meg s nem állnak félre orrolva. Nem hoznak létre kis gyülekezeteket az egyház mellett, hanem tüzüket annak középpontjába vetik. És ha valódi szentek, akkor sohasem mutatnak magukra: ők csak visszfények, a tűz Mestere az, aki mindezt teszi. A maguktól való elmutatás egzakt kritériuma a szentségnek: „Nem a világosság volt, csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról”. De ugyanerről az emberről olvashatjuk azt is: „hogy világosodjék azoknak, akik a halál árnyékában sínylődnek, ülnek” (Lk 1,79). Ez a tökéletes önmagunktól-elmutatás nem egyedül csak az egyházban sikerülhet-e, az egyházban, amely több mint a „közösség”, több mint egy szociológiai mérték, amely magáról Más-ra mutató „szolgálóleánya az Úrnak” (s ehhez tartozik a megalázott-alázatos hivatal is), amely teljesség ugyan, de nem önmagával eltelt teljesség, hanem „teste és teljessége annak, ami mindenkit s mindent betölt” (Ef 1,23)?

Miért maradok az egyházban?

Mert egyedül benne látok lehetőséget arra, hogy túllépjek önmagamon, túllépjek önnön súlyomnak és a szerepnek átkán; a szerepnek, amely azonosul saját személyemmel úgy, hogyha szeretem ezt a szerepet, akkor végül önmagamba szeretek: ezen túllépni anélkül, hogy az embertől elidegenednék, nem üres térben, hanem az egyház „középületében”. Egyetlen pillanatig sem vonom kétségbe, hogy Isten minden emberért megtestesült, s hogy ő eléggé Isten ahhoz, hogy elérje mindazokat, akiket akar De ő az emberiség középpontjába, minden borzalmába és poklába egy sugárzóan érinthetetlen nászágyat állított fel – az Énekek Éneke ábrázolja ezt –, és az egyház végtelen problematikája nem olyan sűrű köd, hogy szentjeiben ne hatolt volna át rajta a szeretet fénye: naiv, egyetlen ideológiát sem gyanúsít, s nem bonyolódik programokba.

Van egy ellenpróba is, és ez sajnos a legmegcáfolhatatlanabb tapasztalat, amelyre egyházi tevékenységemben szert tettem. Senki se tulajdonítson neki nagyobb fontosságot, mint amit egyáltalában egy tapasztalati közlésnek szoktak. Vannak olyan hivatások, amelyek a tűz szférájába csalogatnak. Ezek mindig az egész személyiséget igénylik. És vannak meghátrálások: csak azokat nevezem annak, ha az ember a hívásnak (ezer másodrangú ok miatt) tudatosan ellenszegül. Több ilyen meghátrálás van, mint gondolnánk.

Fordította: Cs. I.

Forrás: JEL 1998.

 

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
péntek, 2014, augusztus 1