Rádióműsor - 2015. február 4. - 99. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2015. február 4-ei műsor (99. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/50587

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 99. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Tartsd szemed előtt folyton, hova tartasz, s hogy az elveszett idő nem tér vissza soha. Törekedés és szorgalom nélkül sohasem válhatsz erényes emberré. Amint lankadni kezdesz, kezdesz romlani. Ha pedig egészen áttüzesít a jóakarat, békét találsz, és munkádat is könnyebben végzed Isten kegyelme és a jónak szeretete miatt.” – Kempis Tamás gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják. 

A Katolikus Tábori Lelkészi Szolgálat az előző esztendőben újjáalakulásának huszadik évfordulóját ünnepelte. Többek között előző adásunkban beszámoltunk arról a kiadványról, amelyet ennek tiszteletére adott ki a Zrínyi Könyvkiadó. Egy sorozatot indítunk, amelyben megszólítjuk a Tábori Lelkészi Szolgálat újjáalakulásában jelentős szerepet játszó egyházi és politikai személyiségeket. A mai adásunkban Erdő Péter bíborost hallják majd, de beszámolunk a még decemberben megtartott abaligeti harangszentelésről is. Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását. Abban bízom, hogy kellemesen töltik az időt az Inter arma caritas mai adását hallgatva, a zenét a Honvéd Férfikar és a Veszprém Légierő Zenekar szolgáltatja.

 

Erdő Péter bíboros

- Azt hiszem, hogy mindenütt ahol hívő emberek vannak a honvédség keretében, ott helye lehet a lelkészi szolgálatnak. Már csak azért is, mert a vallásszabadság jogát az ember katonaként is gyakorolhatja. Amikor 25 évvel ezelőtt elkezdtek gondolkodni több oldalról is azon, hogy hogyan lehet ezt megszervezni, milyen alakot lehet adni ennek a tevékenységnek.  Akkor merült föl az, hogyha be vannak zárva a katonák a laktanyába, nem mehetnek ki az utcára, akkor szükség van rá, hogy bemehessenek hozzájuk, vagy akár tartósan bent lehessenek a lelkészek. Azóta változott a világ és nem annyira ez az életforma jellemzője, hanem inkább az, ami egyébként a katonáskodásban régen is benne volt, hogy bizony távolra is el kell menni, olyan küldetést, szolgálatot kell vállalni, amely adott esetben veszélyes, távol a családtól. Ha az ember szélsőséges helyzetekbe kerül, amikor a hívő embernek nagy szüksége van arra, hogy a hitnek a fényével világítsa meg a saját körülményeit, azt hiszem, hogy ez rendkívül fontos dolog és újra és újra igazolódik most a Tábori Lelkészi Szolgálat története során.

Emlékszik még azokra a pillanatokra, amikor ennek a jogi körvonalazódásáról volt szó, amikor jogilag meg kellett mindezt támasztani?

- Természetesen. Az elején voltak ugye a lelkes emberek, akik nem annyira a szervezeti formával törődtek, hanem azzal hogy eddig ez nem volt lehetséges és most valaki megengedte, akkor csináljuk. Lipp László atya egyike volt ezeknek a lelkes kezdeményezőknek. Azonban hamarosan eljutottunk odáig, hogy a szomszédos országokban is lassanként beszélni kezdtek erről a témáról és a honvédség részéről is fölmerültek ilyen gondolatok. Egyházi részről pedig azt mondtuk, hogy van egy történelmi tapasztalat és van nekünk egy nemzetközi sztenderdünk. Ez úgy fest, hogy II. János Pál pápa a katonai lelkipásztori ellátásról egy apostoli rendelkezést adott ki, a Spirituali Militum Curae-t, ami akkor még viszonylag új dokumentum volt és ennek a fényében, ennek az elvei mentén kezdték el szervezni másutt is a tábori lelkészséget. Többnyire az volt a nemzetközi tapasztalat, hogy püspöki rangú saját vezetőre van szükség, mert több lelkésznek utasításokat kell adni, szervezetten kell az egész hadseregre kiterjedően végezni a munkát. Tehát nem elég az, hogy ahol éppen állomásoznak a környékbeli plébános bemehessen hozzájuk vagy őket kiengedjék, hogy elmenjenek a szentmisére. Ez is probléma volt azelőtt. Akik voltunk több-kevesebb ideig katonák, találkoztunk ezzel a nehézséggel annak idején. De ez nem elég, tehát ennél szorosabb kapcsolat kell, ennél intézményesebb formára van szükség. Így aztán mindkét résznek az egyetértésével nemzetközi tárgyalások kezdődtek meg. Ez még az Antal kormány idején indult, de igazán lendületet Boros Péter miniszterelnöksége alatt vett. Für Lajos volt a honvédelmi miniszter, a delegációban pedig többen részt vettek, régi és új típusú szemlélettel és fogalomvilággal. Természetesen a honvédség részéről kezdettől több egyházat vagy felekezetet tartottak szem előtt, ezért szinte párhuzamos munka is folyt. Egyrészt a nemzetközi tárgyalás, amelynek az eredménye egy egyezmény lett, amiben tulajdonképpen az Ordinariátusnak az alapítása, tehát a Katolikus Tábori Püspökség alapítása is benne rejlik, de ugyanígy néhány működési alapelv is.  A többire nézve viszont az egyházi sztenderd az volt, hogy azt egy külön dokumentumban majd később kell kiadni azt is az Egyházi Hatóságnak, de már nem feltétlenül az Apostoli Szentszéknek és nyilván ezt a szabályzatot le kell egyeztetni az állami hatóságokkal, mert csak úgy működőképes, hogy ha az illetékes állami illetve katonai szervek is hozzájárulnak ehhez. Közben azonban párhuzamosan készítették a katonai lelkészi szolgálatnak az SZMSZ-ét állami illetve katonai oldalról. Ebben egyszerre akartak tárgyalni a különböző felekezetekről, ami aztán meg is jelent, mint jogszabály. Közben létrejött a Szentszékkel is az egyezmény és ezt a kettőt kellett valamilyen formában összeegyeztetni. Többféle történelmi emléknek is éreztük a hatását, akkor jelentek meg az első összefoglaló könyvek a magyar tábori lelkészség történetéről és fölmerült az, ha már püspöki rangú vezetője van ennek a szolgálatnak katolikus részről, akkor nyilván kell egy székesegyház, kell egy templom, ami a sajátja. Itt volt Budán a helyőrségi templom, csak ugye a háború után megsérült, bombatalálatot is kapott és nem felújították, hanem lebontották. Egyedül Magdolna-torony őrzi az emlékét. Benne is van az egyezményben, hogy a Tábori Püspökségnek a széktemploma az itt a Budavárban a helyőrségi templom, csak aztán ott van megjegyzésképpen, hogy ameddig az föl nem épül, addig a Mátyás templomban gyakorolja ezeket a funkciókat. Fontos kérdés volt persze az is, hogy katonai rangban, katonai állományban lesznek-e a tábori lelkészek és maga a Katonai Ordinárius. Erre nézve a Szentszéki egyezmény nem rögzített semmit, tehát nekünk nem ez volt a fő törekvésünk, de nem is volt ellene elvi kifogásunk. Úgy hallottuk, hogy más egyházak erősebben hangsúlyozták ezt, inkább szükségesnek tartották, talán akkoriban a honvédség is így tudta jobban kezelni a témát. Éppen ezért az egyezményen kívüli szabályokban volt szó arról, hogy akkor rangot kapjanak és a vezető pedig tábornok legyen. Ennek aztán később persze lettek következményei, mert a tényleges tiszti, tábornoki szolgálat katonai oldalról támasztott feltételeinek is meg kellett felelnie annak, akit ordináriusnak nevezett ki az egyház. Egyébként az egyetlen olyan püspöki kinevezés, amiben ma Magyarországon az államnak is van valamilyen szerepe, ez éppen a Katonai Ordinariátus lett az 1994-es megegyezés szerint. Tudjuk, hogy az 1964-es megállapodás többek közt a püspöki kinevezésekkel foglalkozott, de nem nagyon barátságos, inkább feszült légkörben, inkább a bizalmatlanság légkörében, amikor is az volt a végső irányelv, hogy közös megegyezéssel választják ki a püspök jelölteket úgy, hogy előzetes állami beleegyezésnek meg kell lenni, mielőtt a Szentszék valakit kinevez. Az 1964-es megállapodást 1990 elején, pontosan február 8-án felmondásra került és ekkor vette fel újra a diplomáciai kapcsolatot Magyarország és a Szentszék. Ezek után nem volt olyan állami igény állam és egyház elválasztása alapján, hogy beleszóljanak abba, hogy kik legyenek a püspökök. Kivéve a Katonai Ordinariátus esetén, ahol a nemzetközi gyakorlatban szokásos formula került az egyezmény szövegébe, hogy tudniillik a jelölt személyét előre közli az egyház az állami illetékesekkel, akik általános politikai kifogást tehetnek a személy ellen.

 

Adásunkat az abaligeti harangszentelés alkalmával készült interjúnkkal folytatjuk.

- Most, húsz év múltán, a villamosítását követően szeretnénk fölszentelni, azt szeretnénk, ha megszólalna minden meghalt katona, minden megholt abaligeti lelki üdvéért. 

- Ez a harang, mely a lélekharang, mindig elmúlásokra figyelmeztet bennünket. Ezen túl, amikor szétterül, falu fölött bejárja a völgyet hangjával, ettől kezdve nem csak az elmúlásra figyelmeztet bennünket, hanem az Istenbe való kiengesztelődésre is. Imádkozzunk ezért. 

Istenünk! Szavad a világ hajnalán megcsendült az ember fülében, amikor őt Isteni közösségre hívta, kimondhatatlan dolgokra oktatta, üdvösségre intette. Istenünk te Mózesnek, szolgádnak meghagytad, hogy a nép összegyűjtésére ezüst kürtöt használjon, hogy az szólítsa imára a népet. Fogadd el ezzel az áldással a neked szentelt harangot. Add, hogy minden híved, aki hangját meghallja, szívét hozzád irányítsa és osztozva a testvérek örömében vagy gyászában siessen az egyház otthonába, ahol érezze meg Krisztus jelenlétét, hallja meg szavát és tárja föl előtte minden kívánságát Krisztus a mi Urunk által.

 

Nádasi Alfonz, Hadinapló. Bőzsöny Ferenc folytatja a kötet felolvasását.  

- Április 24.
Az egész vöröskeresztes gárdát kikísértük a vonathoz. Egy nagyot nyeltem, és meggyőződésem ellenére, megköszöntem a főnöknőnek a munkáját. Ő meg nem mert a szemembe nézni.
Egész nap újra csomagoltunk. Mentünk a vonalakig Gornikibe, a Pripety partjára. - Délután az alesperes jött megnézni, "megszemlélni" a munkát.
Megkaptuk az indulási parancsot: holnap reggel hét órakor indulás. Persze, ez azt jelenti, hogy még valamit kitalálnak az indulás előtt, tehát jó késő lesz, mire kijutunk a városból.
Újra elgondolkodtam, miközben néztem ezt a méhkast. Ilyen kis semmiségek is hogyan kihozzák az emberekből az igazi énjüket. Milyen kíméletlenség, szeretetlenség, durva önzés tódul elő. És ezek a jó tiszturak élet-halál urai néhány kilométerrel előbbre a frontvonalban. Ítélnek, hogy hazaáruló az, aki próbál megszökni. De hogy ők mekkora hazaárulók azzal, hogy kiveszik az emberekből a maradék idegerőt, és még jobban tönkretesznek mindenkit, az nekik nem számit.
 
 Április 25.

Reggel kiszaladtam a temetőbe, mert Marsalik Lajos hősi halott bajtársunk felesége megkért, hogy küldjem el az ura sírjának fényképét.
Ahogy gondoltam: megjött a parancs, hogy nyolckor szemle lesz. Megjött egy vezérkari százados meg egy másik százados. Ez a Dréher söröskocsisait megszégyenítő káromkodással tolta le a népet. Itt hangosan közbeszóltam: ejha!
Abban a pillanatban elhatároztam, ha szól, az egész társaság előtt kikérem a nevükben. De csak dühödten rám vetette a tekintetét, és tovább ment. /Utána Czebe százados olyan lekezelő felvilágosítással mondta, mintha valami naiv hadfi tojást oktatna: Tudod Páter, azért ilyent nem lehet, mert hadbíróság elé kerülhetsz. Na, ez újra fellobbantotta bennem a kedvenc témámat: az elnémítás egyetlen eszköze, a hadbírósággal való fenyegetőzés. Megmondtam Czebe századosnak, hogy nagyon szépen köszönöm a kedves figyelmeztetést, de valami okosabbat mondjon. Tőle, mint intelligens vezérkaritól nem ezt várom, hanem az ilyen jellemtelen embereknek, mint Körösztös, a leváltását. Csak hümmögött-hümmögött, aztán egyet csapott a levegőbe, kezet nyújtott és elment.
Végre 9-kor elindultunk. Már tegnap kijelentettem, hogy a kocsioszloppal megyek, nem pedig a teherautókkal vagy a sebesültszállítókkal. Ma aztán az alezredes megüzente, mert nem merte a szemembe mondani, hogy egy orvos, két zászlós és a két lelkész gyalog megy. Na ezért még számolok vele.
Elhatároztam, hogy végig gyalog megyek. Ma 35 kilométert tettünk meg. Most itt vagyok Wielkoritán, egy magyar támponton. Gyertya mellett írok. Fél hatkor értünk ide. 7-kor miséztem. Megkértem a zászlóst, hogy a katolikusokat küldje be, ha van kedvük, megbeszélem velük esetleges gyónásukat, áldozásukat. Olyan örömmel jöttek, hogy magam is felbuzdultam, és kérésükre még prédikáltam is.
Nem mondom, fáradt vagy 35 kilométer után. De csak azért, mert szokatlan volt egyszerre ez a hosszú út. Hiszen két hónap alatt nyolc kilót adtam le. Pedig eddig sem voltam valami pocakos papbácsi.
Ma van drága jó Édesanyám halálának az évfordulója. Emiatt semmiképpen sem akartam elhagyni a misét. Broki mama édesapjáért is miséztem. A lapján kért, hogy emlékezzem meg róla.

 

Köszönöm a figyelmüket, egy hét múlva jelentkezünk majd újabb interjúkkal, riportokkal, beszámolókkal. Addig is további kellemes rádiózást, szép napokat kíván a szerkesztő, Fodor Endre, Kempis Tamás gondolataival.

„A lelkes és szorgalmas ember kész mindenre. Nagyobb fáradtság a vétkek és a gonosz indulatok ellen tusakodni, mint testi munkában verítékezni. Aki nem kerüli a kis vétkeket, lassan-lassan nagyobbakba botlik. Esténként mindig örülni fogsz, ha a napot hasznosan töltötted. Vigyázz magadra, serkentsd magadat, korholgasd magadat, s akárhogy van is mások dolga, te ne hanyagold el önmagadat. Annyi előmeneteled lesz, amennyi erőt magad formálására szánsz."
   

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT
VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK 
AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM:
Katolikus Tábori Püspökség
1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben:
berta.tibor@hm.gov.hu 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2015, február 4