Ima- és olvasókönyv - 1. rész - Alapvető tanítások

IMA- ÉS OLVASÓKÖNYV A MAGYAR HONVÉDSÉG SZÁMÁRA

1. rész - Alapvető tanítások

Szerkesztette és a tanítórészeket írta: dr. Hankovszky Béla őrnagy, kiemelt tábori lelkész

Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat Katolikus Tábori Püspökség, Budapest, 2009

Nihil obstat. Berta Tibor ezredes, általános helynök Imprimatur. Nr. E-5/1/2010. Bíró László püspök, katonai ordinárius

 

ELŐSZÓ -  Bíró László püspök, katonai ordinárius

„A »Katonák ima és olvasókönyve« legyen a harcos drága kincse, amelyből erőt, lelkesedést és vigaszt meríthet.” Ezekkel a szavakkal kezdi ajánlását Bjelik Imre tábori püspök elődöm az 1917-ben a katonák számára kiadott imakönyvben. A világ nagyot fordult azóta, a katona fegyverzete sokat fejlődött, feladatköre viszont nem sokat változott. A Haza védelme, a Nemzet szolgálata és a béke fenntartása volt abban az időben is, és most is a honvéd feladata. A modern idők azonban korszerű hadsereget kívánnak, a korszerű hadsereg pedig szellemileg képzett, lelkileg művelt katonákat.

Ez utóbbiban segíthet ez az imakönyv. Legyen társunk, ez a könyv, hogy a nehéz helyzetekben, távol a családtól, idegen országokban erőt adjon nekünk. Legyen bajtársunk, hogy a csüggedésben, reményvesztettségben, a szürke hétköznapokban lelkesedéssel töltsön el. És legyen barátunk, hogy a szomorúságban, kétségbeesésben, a halálfélelemben, netán a gyászban vigaszát érezhessük.

E könyv csak akkor válik kinccsé, ha olvassuk és engedjük, hogy katonaéletünk része legyen, különben csak haszontalan jószág lesz, mint a rozsdás kard és a töltetlen fegyver.

Legyen e könyv értékadó és mértékmutató, ne elégedjünk meg kevesebbel, mint az örökkévaló. Gondoljunk csak nagy elődeinkre a szentekre, kik tudtak egyszerre katonák és Isten emberei lenni, hisz e két dolog nem zárja ki egymást.

Gondoljunk Szent Mártonra, ki katonaköpenyét megfelezve segített a kolduson és jócselekedetéért elnyerte Krisztus jutalmát.

Vagy Szent Lászlóra, a lovagkirályra, aki nem csak a harcmezőn járt a sereg élén, de erényes életével példát adott a katonáinak az országért való fáradozásban békeidőben is.

Vagy emlékezzünk a nándorfehérvári hősre, Hunyadira, aki éppoly nagy bizalmat fektetett embereibe, mint fegyvereibe vagy a vár falaiba, de tudta, hogy Kapisztrán Szent János buzdító prédikációi, lelkesítő szavai és hősies cselekedetei nélkül nem győzhet a túlerőn. Azóta a déli harangszó nem csak imára hív bennünket, nem csak a nándorfehérvári diadalt hirdeti, hanem a hős magyar katonák hazaszeretetéről, önfeláldozásáról és Istenbe vetett bizalmáról is tanúságot tesz.

Vagy gondoljunk nagyapáinkra, azokra az ismeretlen hősökre, kik az első és második világháborúban szolgálták, védték e hazát. Nevüket nem vésték kőbe és talán már kereszt sem áll sírhantjuk felett, de tudták azt, hogy ha Hazájuktól, családjuktól távol is vannak, az Isten, a Magyarok Istene soha nem hagyja el őket. Nekik sokszor, mikor megtapasztalták a földi poklot, csak a „HONVÉDEK IMAKÖNYVE” volt az utolsó mentsvár a fogódzó, a béke s az emberség utolsó fénysugara.

Bízom benne, hogy ez imakönyv a békés időkben ad megnyugvást, felüdülést minden katonának, aki jó lélekkel veszi kezébe.

E gondolatokkal kívánok erőt, egészséget és adom áldásomat!

 

BEVEZETŐ GONDOLATOK - Berta Tibor ezredes, általános helynök

A Katonai Ordinariátus (Katolikus Tábori Püspökség) gondozásában második alkalommal került kiadásra a Tisztelt Olvasó kezében levő könyv, mely az Ima - és olvasókönyv a Magyar Honvédség számára címet viseli.

Több szempont is indokolta, hogy a 2004-ben megjelent első imakönyv után újra, és új formában jelenjen meg a kiadvány.

Egyrészt az előző imakönyv „elfogyott”, ugyanakkor a „használók”, a katonák visszajelzései is arra késztették a szerkesztőket, hogy egy tartalmában, mondanivalójában és stílusában is megváltozott, és megújult kiadványt készítsenek el.

De különösen azért, mert megváltozott a világ! Az eltelt néhány esztendőben több lépésben megtörtént a Magyar Honvédség feladatrendszerének és szervezetének átalakítása, megszűnt a sorkatonaság, megváltoztak a katonai szolgálatra vonatkozó törvények, megváltozott a katonai életforma, megváltozott a védelempolitika: új katonai pályamodell jött létre. A Magyar Honvédség küldetése is megváltozott: az ország szuverenitásának a biztosítása mellett, a katasztrófavédelemben való közreműködés, a szövetségesekkel való együttműködés, részvétel a békeműveletekben, de feladattá vált az új típusú kihívások, a biztonságot veszélyeztető tényezők – a terrorizmus, a kábítószer kereskedelem, az illegális migráció – elleni küzdelem is. Mindezek mögött ott van az ember, ott van a katona, akinek szüksége van a fizikai mellett a szellemi és lelki erőnlétre, hogy legjobb tudása szerint tudja ellátni a rábízott feladatokat és minduntalan megfeleljen a kihívások teremtette új helyzetek elvárásainak. Váljon ez a kiadvány részévé annak a fontos küldetésnek, melynek a Magyar Honvédelem a szövetségi rendszerben eleget kívan tenni. Ugyanakkor megváltozott az emberi tényező, a kultúra is elbizonytalanodott, és a szilárd világnézet valamint az erre épülő személyes hit megingott, a vallásosság értelmezése is átalakult. Változtak a tanulás, a tájékozódás, az élményszerzés, a megnyugvás, a szórakozás forrásai, eszközei és médiumai, valamint használóik szokásai is. Szabad lett a hitélet, de közhellyé vált a hittel és a vallással kapcsolatos tévedések, torzítások sora, amelyek gyanakvást, ellenszenvet, kételkedést szültek a hittel, a vallással, az istenkapcsolattal, az Egyházzal szemben. Legyen ez a könyv segítségére mindazoknak, akik változó világunk eseményei között támaszt keresnek, akiknek a bölcs gondolkodók szava és példája hasznos tanáccsal tud szolgálni, akiknek biztos pont tud lenni egy-egy imádság, vers, elmélkedés és gondolat: az istenkeresőknek adjon választ, útmutatást és gyarapítsa életüket, a hívőknek legyen további erő forrása hitük hiteles megélésében katonatársaik között.

Ma a Magyar Honvédség több mint ezer katonája teljesít szolgálatot egyidejűleg a Hazától távol a világ számos pontján, hogy különböző beosztásokban hozzájáruljon a megsebzett béke helyreállításához, melyet missziós feladatnak is hívunk. Az Egyháznak is missziója van, küldetése az örömöt és a bánatot átélő emberekhez, az erősekhez és a gyengeséget megélőkhöz, azokhoz, akik keresik és kutatják az igazságot, azokhoz, akinek hitet egyedül az Örökkévaló ismeri. A misszió kifejezést egyaránt használja a katonai és az egyházi nyelvezet, és így lehetőséget teremt a közös munkára az együtt gondolkodás értéket teremtő folyamatában, a szolgálati tevékenységgel összefüggő feladatok idején, a közösségi élet és a kikapcsolódás számos megnyilvánulásában, az ünnepek felemelő vagy meghitt óráiban, a mindennapok eseményeiben és munkájában, a magánélet örömei között és a megpróbáltatásban. A közös ügy, a közös feladat közösséget teremt, mely erőt és bátorságot tud adni, lelkesít, ugyanakkor biztonságot feltételez, mely alapja az egyik legnemesebb katonai erénynek, a bajtársiasságnak. Váljon ez a kiadvány üdvös hasznára mindazoknak, akik a bajtársiasság szellemében szolgálják a Magyar Honvédelem nemes ügyet. A NATO megalakulásának 60. esztendejében, Magyarország szövetségi tagságának 10 éves évfordulóján, a Katonai Ordinariátus megalapításának 15. évében fontosnak tartom, hogy a Magyar Honvédség tagjainak átnyújtsuk ezt a könyvet: erősítve ezzel is helytálló szolgálatukat, bíztatva a további bátor és áldozatot felmutató katonai tevékenységre, a Magyar Köztársaság védelmének biztosítására, a missziókban való eredményes és sikeres feladat végrehajtás ellátására, a béke helyreállítását és fenntartását szolgáló szövetségesi együttműködés értékes szolgálatára.

 

BEVEZETÉS A HONVÉDSÉGI IMA- ÉS OLVASÓKÖNYVHÖZ - Hankovszky Béla őrnagy, tábori lelkész

A XX. század honvéd és katonai imakönyveinek ismeretében elmondható, hogy az akkori műfaj mára már elavult. Ezek az írások egy olyan Honvédségből indultak ki, ahol világosak a felekezeti és világnézeti viszonyok, illetve határok, és az egyes katonák identitása is tisztázott. Így a nekik készült imakönyvek felekezetileg egyoldalúak, és sokkal inkább a háborús helyzetre, nehézségekre figyelnek, mint a hit elmélyítésére, továbbgondolására, a „hétköznapi” hitéletre.

A mai helyzet azonban, éppen az akkori háborúk miatt, gyökeresen megváltozott. Egyrészt – Istennek hála – a jelenlegi háborúk, nem érintik Hazánkat. Másrészt az emberi tényező változott meg alapvetően. A kultúra elbizonytalanodott, a szilárd világnézet és az erre épülő személyes hit és vallásosság megingott. Közhelyekké váltak a hittel és a vallással kapcsolatos tévedések, hazugságok, amelyek a vallásos nevelés visszaszorulásával gyanakvást, ellenszenvet, de legalább is kételkedést szültek a hittel, az istenkapcsolattal, az Egyházzal szemben.

Ez a mostani ima és olvasókönyv abból a föltevésből jött létre, hogy a mai katonák számára sokkal messzebbről és egyetemesebb alapokról kell és lehet elindítani az Istenről szóló beszédet. A II. Vatikáni Zsinat óta az Egyházban egyre inkább polgárjogot kapott a szubjektum, az egyén aktuális viszonya Istenhez, miközben mindig hűséggel őrködött az isteni üzenet és hit tisztaságán. Így ez a könyv is inkább az egyes katona személyes istenkapcsolatát szeretné segíteni azáltal, hogy térben, időben és műfajban is sokirányú szövegeket helyez egymás mellé, azért hogy lelki és szellemi kapaszkodókat adjon az Élő Istenhez való közeledés elindítására, segítésére és elmélyítésére.

Nagyon sokféle szellemiségű, stílusú és funkciójú szöveget helyez egymás mellé e könyv azért, hogy az olvasó megtalálhassa köztük azt az eszközt, ami éppen őt segíti az Istennel való kapcsolatában, azaz az imában; vagy elmélyítse, árnyalja ezt a kapcsolatot, újabb szavakat adva az imádsághoz. A legkülönbözőbb eredetű és szándékú imák, versek és elmélkedések gyűjteménye ez a könyv, amelyek szerzője sokszor ismeretlen, vagy névtelen, illetve mi nem ismerjük. A kereszténység kultúrát tételez föl és kultúrát teremt. Ennek jegyében régi nyelvezetű imák is helyet kaptak a könyvben, ami nehezíti ugyan a használatot, de minden személyes kapcsolat – az Istennel való kapcsolat pedig hatványozottan – erőfeszítést követel az embertől, ugyanakkor megmutatják a hit szépségét és kultúra teremtő képességet. Vannak olyan írások, amelyek eredetileg más szándékkal íródtak, de azáltal, hogy hívő, vagy Istenkereső lelkülettel olvassák, imává lehetnek. Ilyen például az Énekek Éneke, az egyetlen olyan szentírási könyv, amelyben nem fordul elő Isten neve, amely azáltal, hogy bekerült a Bibliába teljesen új értelmet nyert: Isten és az Ő népe, illetve az ember kapcsolatát jelképezi. Így van ez azokkal a versekkel, írásokkal is, amelyek ebben a kötetben szerepelnek. Szándékaink szerint ez az imakönyv azért készült, hogy segítsen bennünket az unalom megszentelésében, amikor nincs mit tenni, vagy éppen a tehetetlenség idején, amikor nem tudunk mit tenni; az öröm és az izgalom óráiban amikor csak keressük a szavakat. Néha egyedül vagyunk, félünk s ilyenkor nyelvünkre vehetünk egy sort, egy gondolatot, mint különös falatot, s rájöhetünk, hogy nem is rossz, akár szerethetjük is. Ezzel titkon elindultunk Isten felé. Az emberi kultúra története mutatja, hogy Istenhez annyi út vezet, ahány teremtménye van, „…csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.” (2Kor 4,18) Amikor elmélázunk egy-egy mondaton már ott vagyunk az ima előszobájában. Imádkozni ugyanis mindenkor-mindenhol lehet, legföljebb nincs kedvünk hozzá, de a mások által megszentelt, szentek és költők által átélt gondolatok minket is fölemelhetnek levertségünkből, vagy megtarthatnak az örömben. Bízunk benne, hogy ez a könyv megmutatja az imádságos élet mélységeit és szépségét, és elindít, illetve kísérni tud azon az úton, amelyik az imádság által vezet ahhoz az Istenhez, aki maga a Szeretet (vö. 1Jn 4,8). Ez a könyv, minden tekintetben hiányos és kiegészítésre szorul, amit mindenki saját maga is elvégezhet. Mindegyikőnknek lehet saját „rítusa”, stílusa, ahogyan Istenhez, a nálánál nagyobbhoz szólhat.

Aki elkezd imádkozni, az megtapasztalja azt, amit a Szentírás mond: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9)

Kezdődjön az imakönyv a mi imánkkal, amit Mesterünktől, Jézus Krisztustól tanultunk hiszen, Ő adta nekünk. Ez számunkra a legszentebb imádság, amelyet Jézus tanított nekünk, akik az Ő tanítványai vagyunk. Ez az ima foglal közösségbe minket keresztényeket, s ez a „kereszténység minimuma” is, amit még otthon tanultunk, a családunktól, s amit még azok is ismernek, akik nem tartják magukat vallásosnak.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved;

jöjjön el a te országod;

legyen meg a te akaratod,

amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

és bocsásd meg vétkeinket,

miképpen mi is megbocsátunk

az ellenünk vétkezőknek;

és ne vígy minket kísértésbe,

de szabadíts meg a gonosztól!

(Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség

mindörökké.) Ámen.

 

ALAPVETŐ TANÍTÁSOK

„Ha az igazságot akarod birtokolni, - a tanításokat csak segítségül használhatod - önmagad mélyén kell rátalálnod.” (Weöres Sándor: A kimondhatatlan)

A Szentháromságról

A keresztény tanításának rangsora, hierarchiája van. Vannak fontosabb, alapvetőbb igazságok, s vannak olyanok, amelyek ezekből következnek, és bár nem kevésbé igazak, de nem a lényeghez tartoznak. A legbelső magja hitünknek az Isten kilétéről szóló tanítás, Isten igaz ismerete. Az emberiség igazi kérdése, egészen a modern korig, soha nem az volt, hogy van-e Isten, vagy nincs, hiszen az ember mindig tudott a Teremtőről. A valódi kérdés: „Számíthatok rád Istenem?”. (Pilinszky) Másként fogalmazva, félni kell-e Istentől, mert ellensége az embernek, vagy olyan Ő, akire számítani lehet. A választ Jézus Krisztus adta meg, akiben Isten bemutatkozott nekünk. Így a legalapvetőbb keresztény tanítás szerint Isten egyetlen ugyan, de nem magányos. Egyetlen Istenben hiszünk, de három személyben. Mi keresztények tehát, egyek vagyunk abban minden monoteista vallással, hogy csak egyetlen Isten, egyetlen Abszolútum lehet és ez a hitvallásunk. Ugyanakkor tudjuk, hogy mindenki aki magányos, attól félni kell, hiszen a magány súlyos lelki állapot, ha tehát Isten magányos lenne, akkor Tőle még inkább félni kellene. „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, Ő nyilatkoztatta ki.” (Jn 1,18) Ezt a láthatatlan, mégis mindenütt jelenlévő Istent Jézus úgy tárta föl előttünk, mint aki egyetlen, és mégis szeretetközösség: Atya, Fiú, Szentlélek. A keresztény hitvallás szerint az Atya szereti a Fiút, a Fiú szereti az Atyát, s a kettejük szeretete személyalkotó, Ő a Szentlélek. Mindez pedig arra jogosít minket, hogy megalapozottan reménykedhetünk abban, hogy a mi jövőnk sem pusztán valami magányos létezés, a halál túlélése, hanem közösség azokkal, akikkel egyek vagyunk Istenben, hiszen ő a Szeretet. Nem három istenben hiszünk tehát, hanem egyetlenben, de három személyben. Ez a hittitok nem bizonyítható úgy, mint egy természeti törvény, ahogyan egy másik ember szeretete sem, mégis a meglévő hitet képek által, meg lehet világítani az értelem számára: pl. ahogyan apa, anya és gyermek három személy ugyan, de egyetlen, lényegileg összetartozó család, ugyan így Isten Atya, Fiú és Szentlélek, három személy, de egyetlen lényeg.

Az imádságról

Az ima képessége tesz bennünket leginkább emberré. Egyre jobban látjuk, hogy a testünk és annak működése milyen alapvető módon köt bennünket az élő világhoz, ennek a fölismerése és megértése természettudományok feladata. Érdemes azonban azt is megismerni mi az, ami egyedülállóvá teszi az embert a teremtésben. Ha keressük, hogy az embert mikortól lehet embernek tekinteni, akkor azt látjuk, hogy a szellemi tevékenység nyomai teszik egyértelművé, hogy egy őskori lelet embertől származik. A szellemi tevékenység bizonyítékai az őskorban vallási jellegűek: szakrális építmények, mágikus karcok, rajzok, festmények, a temetés nyomai. Minderre az állatvilágban nincs példa. A vallási tevékenység tehát egyidős az emberrel, ezért mondja a nagy vallástörténész, Mircea Eliade: „…embernek lenni azt jelenti, vallásosnak lenni”. Minden kor minden embere ismerte az imát, mint a természetfölötti hatalmak megszólítását. Általában véve az imádság felekezettől függetlenül az ember belső igénye, és a „lelki higiéniához” is hozzátartozik. A keresztény értelemben vett ima azonban több ennél, hiszen annak megélését jelenti, hogy Isten mindenütt jelen van. Annak megfelelően, hogy ez miképpen történik, különféle imamódok alakultak ki. Van szóbeli ima, amikor megszólítjuk Istent, kérünk Tőle valamit, dicsőítjük őt, hálát adunk Neki. Ez történhet saját szavainkkal, vagy mások által írt, illetve a Szentírásból vett, úgynevezett kötött imákkal. Másik mód a gondolati ima, a meditáció, szemlélődés, amikor Isten titokzatos jelenlétére figyelünk, s nem valamit teszünk (gondolkodás, beszéd), hanem egyszerűen csak „Vele vagyunk”, az Ő jelenlétében. A létezés több mint a cselekvés, és a meditatív ima ezt próbálja begyakorolni. Az ima nemcsak az emberségét megélő, lelkileg igényes ember vágya, nemcsak belső igény, hanem kötelesség is. A teremtett ember az Isten tiszteletét, mint teremtményi hódolatot az imádság által valósítja meg. Az ima, tehát, nemcsak hangulat kérdése, hanem feladat is. A hívő ember számára az ima Jézus szavain alapul: „Kérjetek és kaptok” (Jn 15,7). A katona, mint minden más szükségben lévő, gondokkal küzdő és gyönge ember, az imádságból meríthet erőt ahhoz, hogy kötelességét, hivatását teljesíthesse, hiszen pont az imádság által mélyül el az a keresztény tapasztalat, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. Az imával kapcsolatban Jézus legfőbb parancsát, a Biblia szavaival így lehet összefoglalni: „Szüntelenül imádkozzatok” (1Tessz 5,17).

Az ima fajtái

Többször lehet arról olvasni az Újszövetségben, hogy Jézus imádkozott, „az egész éjszakát Isten imádásában töltötte” (Lk 6,12). Ha az Isten Fiának szüksége van arra, hogy imádkozzon, akkor nekünk is imádkoznunk kell, és nem csak azért, mert a Biblia megparancsolja: „szüntelenül imádkozzatok” (1Tessz 5,17), hanem azért mivel Jézus példát adott nekünk, és Őt szeretnénk követni: „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is.” (Jn 12,26) Az imának a hagyományok szerint négy fajtáját lehet megkülönböztetni:

A szöveg „beszél” és az ember hallgatja.

Ez az, amikor szent szövegeket vagy leírt imát mondunk, illetve a Bibliát olvassuk. Ilyenkor többé-kevésbé figyelünk a szavakra, amelyeket kimondunk, vagy olvasunk, próbáljuk megérteni átérezni azokat, de sokszor csak az akaratunk imádkozik. Az imádkozó ember gyakran tapasztalja, hiába szeretne figyelni az imájára, a gondolatai elkalandoznak. Ha mégsem hagyjuk abba, hanem újra és újra visszatérünk gondolatban is ahhoz, amit olvasunk, vagy a nyelvünkkel mondunk, akkor az akaratunk imádkozik.

Én beszélek, az Isten hallgat

Amikor zsoltárt, vagy leirt imát mondunk, akkor mások szavaira figyelünk, amelyek kifejezik a saját helyzetünket, érzelmeinket, de ezek a megszentelt szövegek visszhangot is keltenek az emberben. A teremtménynek mindig van szava a Teremtőjéhez. Minél tisztább és bűntelenebb valaki, annál mélyebben érzi és látja a világ szükségeit, a létezés gyönyörűségét, annál több saját szava is van. A bűn ugyanis némává teszi az embert, mint Káint (Ter 4). Aki eltávolodik az Istentől, az nem tud mit mondani Neki, mint ahogy két egymástól elidegenedett embernek sincs egymás számára mondanivalója. Így saját szavainkkal, érzéseinkkel és érzelmeinkkel is imádkoznunk kell, Isten pedig meghallgatja a Hozzá könyörgők szavát. Ezek a szavak vagy érzelmek teljesen őszinték kell legyenek, mert Istennek nem lehet hazudni. Jézus is így kiáltozott a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!” (Mt 15,34). A káromkodást végső soron az különbözteti meg a szívből jövő imától, hogy az egyiket Istenről mondjuk, megtagadva a Vele való kapcsolatunkat, a másikat viszont Istennek, megélve azt, hogy minden bajunk ellenére mégis Hozzá tartozunk.

Az Isten beszél, és én figyelek

Jézus azt mondta: „Íme eljövök, hogy megtegyem a Te akaratodat” (Zsid 10,9) A keresztényeknek az a vágyuk, hogy olyanok legyenek, mint a Mesterük, tehát az Isten akaratát keresik. Ezt viszont csak úgy lehet megismerni, ha hagyjuk szóhoz jutni Őt is. Ezért tartozik hozzá az imádságos élethez a csöndteremtés is. Magamban, körülöttem rendszeresen kell csöndet teremteni, hogy fölismerjem és megértsem Isten szavát, akaratát. Ő legtöbbször gyöngéden közeledik, halkan szól, a zajban nem tudom meghallani.

Mind a ketten hallgatunk, együtt vagyunk, Isten és én

Jézus, a Szentírás szerint gyakran „csak úgy” van együtt az Atyával, amikor nincs különösebb célja. Valahogy úgy, mint az apostolok a Tábor-hegyen, Jézus színeváltozásakor, amikor így kiáltottak: „Uram, jó nekünk itt lennünk” (Mt 17,4). A Biblia szerint az üdvösség is együttlét lesz, „nézés”, mert „hasonlók leszünk Hozzá, mert látni fogjuk Őt, amint van.” (1Jn 3,2) Márpedig a másik megismerésének alapja a hasonlóság, hogy olyannak láthassuk, mint amilyen Ő valójában és ne olyannak, mint amilyenek mi vagyunk. Ennek, az Istennel való együttlét begyakorlása az, amit „szemlélődésnek” szoktak nevezni: mind a ketten, Isten is és én is figyelünk egymásra.

Jézus imája: a Miatyánk

A Miatyánkot maga Jézus adta nekünk, így ezekben a „végső napokban” (Zsid 1,2) Isten az Ő Fia által tanít minket imádkozni. A Miatyánk az egész Evangélium foglalata, amiben benne van minden, amit kívánunk és minden, amitől menekülünk. Két változatban maradt fönn, az egyik Máté (Mt 6,9-13), a másik Lukács (Lk 11,2-4) evangéliumában. Mivel a „használat során” a mátéi változat terjedt el, ezért ezt próbáljuk elemezni, hiszen tőlünk is kérdezi a Szentírás: „azt gondolod, hogy érted amit olvasol?”(ApCsel 8,30); mi pedig szeretnénk igennel válaszolni. Egyfajta azonosító jel ez, ami megkülönbözteti a kereszténységet más vallásoktól, ugyanakkor, jelzi a keresztények egységét, hiszen minden egyház számára ez a legszentebb imádság, amit hűségesen imádkoznak. Nem gyökértelen ez az imádság, hiszen Jézus, mint korának zsidó férfiai, pontosan ismerte az izraelita imádságos hagyományokat, s ezek elemeit és motívumait is fölhasználta a Miatyánk megfogalmazásánál. Így a Miatyánk összekapcsolja a keresztény felekezeteket az „idősebb testvérrel”, a zsidósággal is. Ugyanakkor Jézus meg is akarta újítani a zsidó imaéletet, kizárva a formalizmust, a hivalkodást és a képmutatás lelkületét, s egy valódi bensőséges istenkapcsolatot mutatott tanítványainak. Fontos azonban leszögezni, hogy az I. századtól kezdve ez az imádság csak Krisztus Egyházának teljes jogú tagjai számára volt fönntartva, csak ők imádkozhatták közösségileg, együtt a többiekkel. Ez mára megváltozott, s inkább az utolsó szállá vált, ami még az embereket Istenhez, ill. az Egyházhoz köti. Sokak számára ez az egyetlen imádság, amit ismernek, s amin keresztül bármiféle imádságos tapasztalatot szerezhetnek, vagy kifejezhetik istenkapcsolatukat.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy;

Istent Atyának szólítani, nem pusztán megszólítás, hanem hitvallás, ez Jézus Evangéliumának összefoglalása, ami megvilágítja az Ő egyedülálló viszonyát Istenhez, amit számunkra is lehetővé tett. Ez a szó, „abba”, atya, a palesztinai arám köznyelv családias színezetű kifejezése volt, amivel a gyermekek szólították meg az apjukat. Istennek ez a bizalmas, de nem bizalmaskodó, hétköznapi megszólítása a zsidó imádságtól addig teljesen idegen volt. Biztosan állíthatjuk hogy Jézus saját gondolata volt Istent Abbának szólítani. A „mi Atyánk” kifejezés semmiképpen sem jelent birtoklást mintha csak a miénk lenne és másé nem; hanem az Istenhez való bensőséges kötődést fejez ki. Az atyaság fogalma a teljes Kinyilatkoztatás fényében kizárja a gonoszságot, vagy rosszindulatot. A Biblián kívül a vallások, számára amelyek erősen patriarchálisak voltak, mind ez nem egyértelmű; hiszen az istenség atyaságába egyaránt belefér a gyöngédség és a kegyetlenség, az irgalom és a bosszú. Istennek kellett kinyilatkoztatnia mit jelent valójában az, hogy Ő atya, hiszen a természetes tapasztalatainkat ezzel kapcsolatban is megrontotta a bűn, így az „atyaság” kollektív fogalma nem lehet eligazító számunkra, hanem csak Jézusban ismerhetjük meg. Ez a jézusi kinyilatkoztatás segíthet a modern embernek, hogy a mindenhatósággal kapcsolatos ellenérzéseit legyőzze. A hagyományos fölfogás szerint az, hogy Isten mindenható azt jelenti, hogy bármit megtehet. A XX. század tapasztalata alapján azonban, aki bármit megtehet, az mindenre képes, aki pedig mindenre képes, attól pedig félni kell. Isten Jézus által kinyilatkoztatott atyasága azt mutatja meg, hogy ő mindent meg tud tenni, ami az emberért van, de semmit, ami ártana neki. Isten mindenhatósága a szeretet mindenhatósága. Az ebbe vetett gyermeki bizalmunkat valljuk meg a Miatyánkkal. Ugyanakkor, amikor Atyának mondjuk az Istent, Isten fiaiként kell viselkednünk: ez jelenti a gyermeki bizalmat. Az alázatosság beismerteti velünk, hogy „senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja”: vagyis a „kicsinyeknek” (vö. Mt 11,25; 27). Az atyáról és az anyáról az első tapasztalatainkat saját személyes sorsunk folyamán szerezzük, de ezekre az élményekre is vonatkozik a szív megtisztításának kötelezettsége, hiszen bár a földi atyaság megtapasztalása vonatkozásban van az istenkép kialakulására, Isten atyasága mégis átlép minden teremtményi fogalmon. Ugyanakkor az atyaság, mint hasonlat, mégsem tekinthető puszta irodalmi fordulatnak. Az, hogy Őt Atyának nevezzük, nem puszta szimbólum. Fontos az a természetes tapasztalat, amit az apánkról, az atyaságról szerzünk, miközben azt is tudatosítani kell, hogy Isten nem úgy atyánk, mint ahogy akár a legjobb földi apa az. Az Ószövetségben egyértelmű a hitvallás, hogy Isten mindenütt jelen van (pl: Zsolt 139; Jer 14,9), de az ószövetségi ember szimbolikusan mégis az Eget nevezte meg, mint az Ő lakhelyét. Ez a megszólítás „Aki a mennyekben vagy” kijelöli vágyaink irányát: „Ezért, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve”. (Kol 3,1) Jézus ugyanis maga szabta meg reménységünk dimenzióját: „És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. (Jn 14,3) A Miatyánk kéréseit két részre lehet osztani, az első három Isten fenségére, másik négy az emberi szükségletekre vonatkozik. Az emberi nyomorúság mélysége hívja az Atya irgalmasságának mélységét.

Szenteltessék meg a Te neved;

Isten Neve, Isten maga. A „név” a zsidóság számára nem valami elvont fogalom, hanem olyan valóság, ami összefoglalja és kifejezi a létet. Az a kérés, „hogy Isten szenteltessék meg”, annyit jelent, hogy nyilvánuljon meg a maga hatalmasságában, mutassa meg nagyságát, méltóságát és dicsőségét. Isten szentségének át kell hatnia a világot, hogy „Isten legyen minden mindenben” (vö. 1Kor 15,28), hiszen ez lesz a vég. Isten már most is áthatja a mindenséget, de még nem nyilvánvaló hogyan tölt be mindent. Ezért is kérjük, hogy nyilvánuljon ki az Ő dicsősége. Magunktól nem tudjuk megdicsőíteni Isten nevét, ezért azt Tőle kérjük, ugyanakkor az ember sem maradhat ki annak megvalósulásából: „Szentek legyetek számomra, mert szent vagyok én, az Úr” (Lev 20,26), hiszen: „Miattatok káromolják Isten nevét a pogányok között” (Róm 2,24). Ez a kihívás és törekvés jelenti azt az etikai normát, ami az ember részéről megalapozhatja kérését, hiszen életünktől és imáinktól függ elválaszthatatlanul, hogy Isten Neve megszenteltetik-e a nemzetek között. Azt kérjük Istentől, hogy tegyen bennünket, az életünket olyanná, hogy általunk dicsőítse Őt az egész világ. Az Isten neve JHWH. Azt az Istent, aki kinyilatkoztatta nevét Mózesnek (vö. Kiv 3,14), azt az Istent szólíthatjuk mi Atyának.

Jöjjön el a Te országod;

Ez a kérés föltételezi, hogy amit kér az még nem valósult meg, hanem a világ végére irányul. A világ vége nem valami olyasféle esemény, amely lassú folyamatként, esetleg épp emberi segítséggel valósul meg, hanem Isten lesz az egyedüli cselekvő személy, Ő valósítja meg várva várt királyságát. Isten királyi uralmának kell eljönnie az emberekhez, és kinyilatkoztatnia saját magát előttünk. Az Isten országa kifejezés központi fogalom Jézus igehirdetésében, ami azonban magyar fordításban félreérthető, mert körülhatárolható terület képzetét kelti, ami „itt vagy ott van” (Lk 17,21). Valójában Isten királyi uralmáról, hatalmáról van szó. Isten uralmát csak maga Isten valósíthatja meg, ami Jézus személyében már el is érkezett (Lk 17,20). A kérés tehát elsősorban Isten uralmának végső kinyilvánulására vonatkozik, amikor mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy Isten minden mindenben (vö. 1Kor 15,28). Ugyanakkor a Krisztusban már elérkezett Isten-uralmat az embernek el kell fogadnia, arra igent kell mondania. Így a második kérésnek van aktuális, a mi történelmünket érintő jelentése is, amennyiben arra az isteni uralomra is vonatkozik, ami köztünk van: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem fogják azt mondani: »Íme itt van«, vagy »Amott«. Mert az Isten országa köztetek van.«” (Lk 17,21-22) Az Ország föltételezi annak polgárait is, így ennek a könyörgésnek egyházi dimenziója is van. Az Ország eljövetelének sürgetése azt is jelenti, hogy minél többen váljanak a tagjává. Ez azonban nem mai értelemben vett statisztikai igény, hanem annak megvallása, hogy Isten az Ő népében dicsőül meg. A Miatyánk tehát kiváltképpen missziós imádság. Az Egyház hite szerint Isten Uralmának kinyilvánulását veszélyezteti a „világ fejedelme” (vö. Jn 14,30), s a tőle eredő gonosz erők. Éppen ezért van szükség Isten különleges közbelépésére, így Országának eljövetelét, csak úgy, mint Nevének megszentelését magára Istenre bízzuk. Ez az eljövendő Ország lesz maga az ítélet, hiszen szembesülve a mindent betöltő Istennel, válik nyilvánvalóvá az üdvösség és a kárhozat titka.

Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is;

Ez a harmadik kérés, szoros kapcsolatban áll az előzővel, és valójában annak más szavakkal történő megismétlése. Isten akarata mindig a békére és az igazságra irányul (Róm 14,17), így akaratának megvalósulása ugyan az, mint uralmának beteljesedése. Az eredeti szövegben olyan kifejezés található, amit tetszésnek kellene fordítani, így a kérés annyit jelent: Legyen meg a Te tetszésed! Isten ugyanis a maga tetszésében, jóakaratában határozta el az üdvösséget. Isten az ember üdvét akarja (Ez 33,11), s ha megvalósul ez az akarat, üdvösségre jutunk. Isten akarata egyszerre jelenti az Ő egyetemes üdvözítő tervét, másrészt az ember számára meghatározott erkölcsi rendet. Az Atya legfőbb akarata, ami az egész üdvrendet mozgatja, hogy „minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére”. (1Tim 2,4) Az ősegyház tapasztalata az volt, hogy a mi Atyánk „…türelemmel viseltetik, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen”. (2Pét 3,9) Tudjuk azonban azt is, hogy az Atya akarata már véglegesen megvalósult Krisztusban, és az Ő emberi akaratában, amit tökéletesen alárendelt az ő Atyja akaratának. Egyedül Jézus mondhatta el ugyanis önmagáról: „…mindenkor azt teszem, ami kedves előtte” (Jn 8,29). Isten akaratának nem állhat ellent semmi, így ebben a kérésben sem nem arról van szó, hogy Isten megtehesse azt, amit akar, hanem hogy mi megtehessük, amit Isten akar. Az egész keresztény spiritualitásban különösen fontos az akarat kérdése, de nem csak a keresztény, hanem az iszlám és a zsidó hagyomány szerint is az, aki a saját, és nem Isten akarata szerint cselekszik, nem egyszerűen bűnt követ el, hanem ez maga a bűn. Hiszen ez az engedetlenség minden rossz forrása, ez okozta az angyalok bukását és az ember bűnbeesését. Éppen ezért lehetségesek olyan élethelyzetek, amikor az ember számára a Miatyánk elimádkozásakor a tökéletes imát annak megvallása jelenti, hogy „Legyen meg a Te akaratod”. Ekkor az ember beleegyezik saját magára vonatkozóan Isten akaratának megvalósulásába, így mintegy hozzájárulva a Megváltás beteljesedéséhez. „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.” (Mt 7,21) Ezzel a könyörgéssel az ember elfogadja a körülményekben megnyilvánuló Gondviselést, s amikor így fordulunk az Atyához, különösképpen kifejeződik, hogy Jézus testvérei vagyunk, mert hasonlóvá leszünk Hozzá, aki így imádkozott a Getszemáni kertben: „Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te.” (Mk 14,36)

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

Ez a kérés jelenti a Miatyánk középpontját. Mind Máténál, mind pedig Lukácsnál a szöveg centrumában található, de ebben teljesedik be a gyermek viszonya is Atyjához, hogy mindent Tőle kér, teljesen Neki van kiszolgáltatva. Ez, az Istenhez való új viszony áll Jézus működésének középpontjában. A kenyér a Bibliában tágabb jelentésű, mint a mi kultúránkban (vö. Ter 28,20; 47,15, Kiv 1,21; Törv 9,9), jelenti általában az ételt, és mindazt, ami a létfönntartáshoz szükséges. Jézus ezzel a mondattal a gyermeki bizalmat tanítja és tartja fönn bennünk, hogy a fölösleges aggodalmaskodástól és nyugtalanságtól megszabadítson minket. Már az ima bevezetőjében ezt a bizalmat nyilatkoztatja ki tanítványainak: „…tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek Őt”. (Mt 6,8) Jézus a legfontosabbak kérésére tanít a mértékletességre, az Istenre hagyatkozásból fakadó önkorlátozásra. A hívő nem csak önmagáért imádkozik, hanem mindenkiért ezért a többes szám. A hívők számára azonban Jézus az élet kenyere, és Őt kérjük az Istentől minden nap. Ugyanakkor fölvetődik az a teológiai és egzisztenciális kérdés is, hogy az Isten mit tehet azért, hogy csillapítsa az ember éhségét? Miért Tőle kell kérni a kenyeret, amikor azt az embernek a saját arcának verejtékével kell megszereznie? (vö. Ter 3,19) Ugyanakkor a Biblia megígéri: „Ne aggódjatok tehát, és ne mondogassátok: »Mit együnk?«, vagy: »Mit igyunk?«, vagy: »Mibe öltözködjünk?« Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá.” (Mt 6,31-33) Mind ez az ima hatékonyságának kérését veti föl, hiszen az emberiség mindig imádkozott, s mindig szenvedett az éhségtől, vagy betegségtől, s ezért keresett mágikus formulákat, hogy biztos legyen a hatásban, és elérhesse azt, amiről azt gondolta, feltétlenül szüksége van rá. A választ éppen ezért nem az ima hatékonysága, hanem annak lényege felől kell megközelíteni. Azt, hogy mi az ima lényege megsejthetjük, amikor Jézust látjuk a Getszemáni-kertben imádkozni: „»Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.« Ekkor megjelent neki egy angyal az égből, és megerősítette. Aztán a halállal tusakodva még buzgóbban imádkozott.” (Lk 22,42-43) Ezután történik halála, s mégis azt írja a Zsidókhoz írt levél: „…Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért.” (Zsid 5,7). Az ima tehát az Istenbe vetett végső bizalomból fakad, amivel rábízzuk magunkat, azzal a bizonyossággal, hogy Ő a végső megmenekülésünket akarja, mint ahogyan Jézus is átmenve a halálon, megszabadult attól. A kenyérért végzett mindennapi ima tehát a gyermeki bizalom kifejezése, amivel teljesen kiszolgáltatjuk magunkat annak, Aki biztosan gondoskodik rólunk.

És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;

A zsidó ember úgy fogta föl a bűnt, mint tartozást, amivel az isteni igazságosságnak tartozunk. A bűnösnek mindig kártalanítania kell azt, akinek tartozik, vagy el kell érnie tartozása elengedését. Eszerint a bűnbocsánat kérése a tartozás elengedését jelenti. Ez a hebraizmus háttere, mégis a kérés jézusi szellemisége nem a kiengesztelést és elégtételadást sugallja, hanem az isteni irgalomhoz, kegyelmezéshez folyamodik. Ennek meg vannak az ószövetségi előzményei is: vö. Kiv 34,6-8; Iz 1,18; Jer 31,34. Az antropomorf kifejezés ellentéte az, amit Jézus az egész küldetésével, kinyilatkoztatásával meg akart mutatni: Isten nem sértett hatalom, hanem gyermekéért aggódó Atya. Szüntelenül fiára gondol és félti őt, még akkor is, amikor az elhagyta Őt, gondoljunk a történetre: „Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta…” (Lk 15,20). Az Atya nem törődik a saját méltóságával, csak a gyermekeire gondol. Az Újszövetség, az Egyház tanítása szerint egyszerre valóságosan Isten szava, s ugyanakkor valóságosan emberi szó is, ami keletkezési korának világszemléletén keresztül tárja föl előttünk Isten arcát. Így bár leggyakrabban a kiengesztelés, elégtételadás modelljében fejezi ki magát, mégis van néhány olyan egyértelmű hely, amely világossá teszi, hogy nem Isten volt az, akit ki kellett engesztelni, mert megsértődött, hanem az ember volt az, aki bensőleg elszakadva Tőle, megharagudott. Vö. „Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világot” (2Kor 5,19), ill. „Sőt még dicsekszünk is Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki most megszerezte nekünk a kiengesztelődést” (Róm 5,11). A testvérrel, a felebaráttal szembeni magatartás jelzi, hogy az ember kiengesztelődött-e az Atyával, ezért is kapcsolódik össze az irgalom kérése Istentől, és az irgalom ígérete a felebarát számára. A bocsánat kérése ugyanakkor kifejezi az Egyház meggyőződését, amellyel megvalljuk, hogy mindenki bűnbocsánatra szorul, s hogy Isten mindenkinek irgalmazni akar, de az, amit Isten adni akar nekünk, csak akkor fölfogható, ha az ember maga is begyakorolja az irgalmazást. Az, aki irgalmatlan mással, az nem látja meg, hogy amikor Isten az üdvösséget, azaz Önmagát adja, az nem jutalma az emberi teljesítménynek. Ez volt Jézusnak a farizeusokkal való vitájának alapja, hiszen ők úgy gondolták, hogy a törvény megtartása miatt „jár” nekik az üdvösség. Ennek bibliai példája az „idősebb fiú”: „Erre az megharagudott, és nem akart bemenni” (Lk 15,28). Ugyanakkor ott van a másik lehetőség is, amikor valaki a saját méltatlanságának, tetteinek súlya alatt, nem tudja elfogadni a színtiszta ingyenességet, amit az üdvösség jelent. Ilyenkor is csak az egymásnak való irgalmazás az, ami a megoldást jelenti, mert egy más dimenziót nyit meg előttünk. Aki másnak irgalmaz, az magának irgalmazott, hiszen „…amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is” (Mt 7,2). Az irgalom gyakorlásában különösképpen is megvalósul az ember istenképisége, hiszen Jézus fölszólítása: „ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48), pont az ellenségszeretettel kapcsolatban hangzik el, aminek az alapja a megbocsátás. Ez jelzi a megbocsátás végső határát, az ellenségszeretetet, amire maga Jézus adott példát a kereszten: „Jézus így szólt: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.«” (Lk 23,34) Felelősek vagyunk azért, hogy utánozzuk Istent, és kövessük vezetését a megbocsátásban. A mellékmondat: „miképpen mi is megbocsátunk”, gyakorlatilag esküvé teszi szavainkat, hiszen a saját megbocsátásunkat teszi az isteni bocsánat mértékévé. Olyan ez, mint a régi eskü szavai: „Isten engem úgy segéljen…”. Az eredeti görög kifejezést úgy kellene fordítanunk: „mi is megbocsátottunk”, ill. „mi is elengedtük a tartozást”. Tehát olyan pillanatnyi cselekvésről van szó, ami már bekövetkezett a kérés megfogalmazásának idején. Jézus többször is egyértelművé tette, hogy az Isten bocsánatának föltétele az egymásnak való megbocsátás. Ennek egyik kiemelkedő példája a „szívtelen szolgáról” szóló példázat (vö. Mt 18,23-35). Itt is látni lehet, hogy az irgalmat lehet „szerencseként” fölfogni, hiszen az a kárhozat titkának működése. Az Utolsó vacsora fényében azonban nem lehet úgy venni, mintha a bűnbocsánat az Isten önkényén múlna: „…ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28). A bűnbocsánat már megtörtént, csak még mi nem fogadtuk el. A megbocsátás nem bírói ítélet, hanem az isteni élet visszanyerése, amit az önzés megszűntetett. Azt is egyértelművé kell azonban tenni, hogy a megbocsátás interaktív valóság, ami föltételezi, hogy valaki bocsánatot kér, s ezért tud a másik megbocsátani (vö. Mt 18,21). Ha valaki nem kér bocsánatot, annak lehetetlen megbocsátani, de ki kell engesztelődni, abban az értelemben, amit a magyar szó jelent.

Ne vígy minket a kísértésbe;

A kísértés nagyon összetett, ellentmondásos biblikus és teológiai kifejezés. Vajon Isten okozója-e a kísértésnek, mint ahogyan ezt az ószövetségi fölfogás tükrözi, amely szerint a jó és a rossz, és így a kísértés is Tőle van? Vagy az Újszövetségi kinyilatkoztatás egészének szemlélete alapján kell érteni ezt a kérést, amely szerint mindent Isten teremtett, de a rossz nem Tőle van, Ő nem akarja a rosszat, semmi köze hozzá, csak annyi, hogy védi az embert? „Senki se mondja, amikor kísértést szenved, hogy ő Isten kísértő, mert Istent nem lehet rosszra kísérteni, és Ő sem kísért senkit.” (Jak1,13) Az ószövetségi szóhasználat szerint a „kísértés” egyformán jelenthet próbatételt, rosszra csábítást, istenkísértést, amikor az ember akarja próbára tenni az Istent. A „kísértés” elsősorban a végső nagy próbatételre vonatkozik, amely ellen az Atyánál keresünk segítséget. „Mert olyan nagy szorongattatás lesz akkor, amilyen még nem volt a világ kezdetétől mostanáig, és nem is lesz többé. Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen élőlény sem; de a választottakért megrövidítik azokat a napokat.” (Mt 24,22) Így azt kérjük „ne engedd hogy elvesszünk a végső ítéletkor”, vagy „ne engedd, hogy elbukjunk a kísértés idején”! A kifejezés tehát szerteágazó és mély értelmű, de joggal tekinthető ellentmondásosnak is. A kísértésben, mint próbatételben való részvétel, a hívő ember számára a Krisztus-követés lehetősége, hiszen Róla mondja az Írás: „Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve”. (Zsid 4,15) A Nagyböjt negyven napjának keresztény megélése pont a kísértést szenvedő Jézushoz való hasonulásban áll. Eszerint a kísértés egyik értelme a próbatétel, ami elé Isten állítja az embert, és így megnyilvánulhat a hűségünk, s az Iránta való szeretetünk. Ugyanakkor mindebben ott van Isten szeretete is: „Isten hűséges, és nem engedni meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek” (1Kor 10,13). A kísértés ugyanakkor az ember gyöngeségének, sebzettségének jele. Ha ugyanis megvizsgáljuk, hogy az ember miért követ el bűnt, azt tapasztaljuk, legtöbbször azért, mert alkalma van rá. A kérés hátterében tehát a saját gyöngeségének tudatában lévő ember könyörgése áll: ne legyen alkalma a bűnre, a bűn következtében ugyanis az ember értelme elhomályosult, akarata rosszra hajló. A bűneink tehát a kísértésbe való beleegyezés rossz gyümölcsei, s ezért is kérjük az Atyától, hogy ne tegyen ki ennek minket. Jézus is erre tanít, amikor az Apostolokhoz beszél: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen”. (Mt 26,41) A kísértés ugyanis a tanítványi létet veszélyezteti, elpártoláshoz vezethet. Nehéz egyetlen szóval lefordítani a kísértés kifejezést, hiszen Istent nem lehet a rosszra kísérteni, és Ő sem kísért senkit a rosszra (vö. Jak 1,13). Valójában azt kérjük Tőle, hogy ne engedje azt az utat követnünk, ami a bűnre vezet. Így azt is kérjük, hogy védjen meg bennünket saját magunktól, hiszen „Mindenkit, aki kísértésbe esik, a saját kívánsága vezeti félre és csábítja a rosszra”. (Jak 1,14) A kísértés veszélyezteti a hitet, elpártoláshoz vezethet, ahogyan maga Jézus tanítja a „Magvetőről” szóló példázat magyarázatában (vö. Lk 8,13). Az imádkozó tudatában van ennek a szörnyű lehetőségnek, és a gonosz hatalmának, ezért könyörög, mert nem akar elpártolni. Azzal a bizalommal mondjuk ezt az imát, amit a Biblia is tanít: „Az Úr meg tudja szabadítani a kísértésből az istenfélőket”. (2Pét 2,9)

De szabadíts meg a gonosztól;

Ez a könyörgés szorosan kapcsolódik az előzőhöz, annak egyfajta kiegészítése. Isten aktív közreműködését kéri, ne csak őrizzen, hanem lépjen is közbe az ember érdekében. Ugyanakkor a Bibliában, a „gonosz” általánosságban valamilyen dolog hiányossága, értéktelensége, vagy pedig valamilyen gondolat vagy személy elmarasztalható, káros, romboló jellege. A „gonosz” tehát egyaránt jelenthet gonoszságot, a fizikai és erkölcsi rosszat, gonosz embert, ill. a transzcendens gonoszságot, azaz a Sátánt. Az imában mindegyik dimenzió szerepel, bár valószínűnek látszik, hogy az eredeti jelentés a Sátánra vonatkozik, így ez, a kérés az előző könyörgés más szavakkal való megismétlése. „…nem kísértett-e meg titeket a kísértő…?” (1Tessz3,5) A kísértő pedig a Gonosz, az ördög, a Sátán. A de ugyanakkor félelmetesen hat ebben a szövegkörnyezetben, hiszen azt jelenti, hogy a gonosztól való szabadulás útja rendesen a próbatétel, s mi most azért könyörgünk, hogy e nélkül is megszabadulhassunk. A gonosz azonosítható a Sátánnal, akinek a neve ellenkezőt, vádlót jelent. A Sátán Isten és az ember ellensége, aki ellenkezik az Úrral, és vádolja az embert. Vele kapcsolatban ujjong a Jelenések könyve: „Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig az ő Krisztusáé, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádat emelt ellenük Istenünk előtt.” (Jel 12,10) A Gonosz működése az emberben az önvád, a bűntudat ami megrontja a belső békét. Ez az önvád alapvetően különbözik a lelkiismeret furdalástól, a bűnbánattól, mert az önvád bezár, elzár attól, aki ellen vétkeztünk, kétségbe ejt, így ember, tehát Isten ellenes. A bűnbánat, a lelkiismeret furdalás az Istentől van, mert megnyitja az embert, oda fordít ahhoz, aki ellen vétkeztünk; fölszabadít, reményt ad. Az Atyához szóló utolsó könyörgés szerepel Jézus főpapi imájában is: „Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a Gonosztól.” (Jn 17,15) A keresztény emberre tehát nem vonatkoznak külön szabályok, nincs protekciónk, hanem a Sátán ember ellenes hatalmától kérünk oltalmat. A rossz mindig misztérium, aminek gyökerei az emberi szív mélyén vannak. Ez rámutat a transzcendens Gonosz tényleges létezésére, akit a köznyelv ördögnek nevez. A Kinyilatkoztatás és az Egyház tanítása egyértelműen és világosan állítja, hogy a Sátán is teremtmény, aki saját döntése révén lett gonosszá, alá van vetve Istennek, így nem valódi riválisa az Úrnak, hanem csak lázad Ellene, úgy, mint a bűnös ember. A kérésnek, elsősorban egzisztenciális alapon, általános értelme is van, így a kérés általános is lehet, minden rosszra vonatkozik, így a bűnökre, betegségre, a szenvedésre és szerencsétlenségre is.

Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

A záró dicsőítés, a zsidó hagyományoknak megfelelően, megismétli az Atyához intézett első három kérést, Nevének megdicsőítését, Országának eljövetelét, és üdvözítő Akaratának megnyilatkozását. Ez az ismétlés az imádás és a hálaadás formájában történik. Az ámen kifejezés liturgikus formula, amit a közösség mondja ki, a liturgiában történtek ünnepélyes, lezáró megerősítéseként, együttműködésének és hozzájárulásának bizonyságaként. Röviden annyit jelent: „úgy van”, de mélyebben  azt is jelenti: „így van, tehát eszerint fogok élni”.

Összefoglalás

Jézus nem egy mágikus imaformulát adott nekünk, amit gépiesen kell ismételgetni, hanem az ima lelkületét akarja megtanítani. Erre vonatkozik a Máténál található tanítás a helyes imádságról, ami a Miatyánk közvetlen előzményét adja (Mt 6,5-8). Az ima célja nem csupán Istennek való engedelmesség, fölöttünk való hatalmának elismerése, hanem az is, hogy minél bensőségesebben, családias viszonyban találkozhassunk Vele. Az ima vágyainkat viszi Isten elé, „aki a szíveket vizsgálja” (Zsolt 7,10), Ő a mi Atyánk. A Miatyánk azért is a legtökéletesebb imádság, mert nem csak mindazért imádkozunk, ami után jogosan vágyakozhatunk, hanem abban a sorrendben is kérjük, amelyben vágyakoznunk kell utána; így ez az imádság nem csak kérni tanít, hanem átalakítja egész életünket is. Jézus a mi imáink Mestere, tanítója. Ugyanakkor Krisztus a saját emberségében ismeri meg szükségleteinket, és meg is mutatja azokat számunkra. Nem csak mi ismertük meg Krisztus által testben az Istent, hanem az Isten is testben ismeri meg, hogy nekünk mire van szükségünk.

Jézus nem csak tanította, parancsolta, hanem egész megváltói művével föl is hatalmazott minket arra, hogy Istent, a végtelen fölségű hatalmat, az Abszolútumot, Akit a vallások összessége „elbűvölő és rettenetes titokként” (Rudolf Otto) tapasztal meg, Atyának merjük szólítani. A hivő ember azonban nem csak a szavával szólítja Atyának az Istent, hanem egész életével, a saját és a világ sorsához való gyermeki bizalommal is megvallja, hogy Isten Atyánkként viszonyul hozzánk, s ami történik, amögött ez az atyai szeretet áll.

 

Hitünk főigazságai

A krisztusi igazságok ismerete nélkül nincs keresztény élet. Egyre jobban meg kell ismernünk hitünket, hogy az ne hiszékenység, hanem a teljes, értelemmel is rendelkező ember megszentelése legyen: „Legyen ésszerű a ti hódolatotok Isten előtt!” (Róm 12,1). A legfontosabb igazságok foglalatai a Hitvallások.

A úgynevezett főigazságok, a katekézisben használt rövid összefoglalások.

1. Egy Isten van. Az egyetlen Isten három személy: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

2. Isten a világ teremtője és gondviselő Atyánk.

3. A Fiúisten emberré lett, hogy minket megváltson és üdvözítsen.

4. Isten igazságos, aki a jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti, de a bűnbánó bűnösnek irgalmasan megbocsát.

5. Isten kegyelme szükséges az üdvösségre.

6. Az ember lelke halhatatlan, teste pedig föltámad.

7. Jézus Krisztus Egyházat alapított, és ennek legfőbb pásztora a római Pápa.

8. Jézus Szent Evangéliuma (örömhíre): Mennyei Atyánk végtelenül szeret minket, gyermekeivé fogad, és földi életünk után Hazavár az örök életre.

A keresztény emberkép

Embernek lenni egyrészt biológiai, genetikai adottság, másrészt feladat, amit meg kell valósítanunk. A legfőbb eligazítónk abban, hogy mit jelent a szó „nagybetűs” értelmében embernek lenni, maga Jézus, hiszen Róla mondja a Szentírás: „Íme az Ember” (Jn 19,5). Ő az Ember, mi csak „emberkedünk”. A Biblia azt írja: A békesség Istene szenteljen meg titeket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket, lelketek, és testetek feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig! (1Tessz 5,23) Ez is mutatja a kereszténység emberképét, amely szerint az ember test és lélek elválaszthatatlan egysége, az embernek van teste és lelke. A kettő együtt alkotja emberségünket, s szétválaszthatatlanságukra az ún. pszichoszomatikus betegségek is figyelmeztetnek. Az ember szelleme transzcendens, így helytelen szellemifogyatékosságról beszélni, legföljebb az értelme lehet valakinek akadályozott, de a szelleme soha. Az ember egységes mivoltából (test-lélek) következik, hogy a halál után nem csak a szelleme él tovább – hiszen az örök szenvedés lenne – hanem Isten adományaként van föltámadás, így maga az ember, testestől-lelkestől üdvözül, vagy kárhozik el. Az ember teremtmény, akit Isten „saját képére és hasonlatosságára” alkotott (Ter 1,27). Ez az istenképiség sok dologban megnyilvánul, pl. a szeretetre való képességben; vagy hogy a rábízott életet az ember képes kibontakoztatni; tud megbocsátani és Istenhez hasonlóan az ember is képes a szava által teremteni, pl. a házasságkötés; s nem utolsó sorban föl tudjuk áldozni magunkat másokért, mint ahogyan Isten is föláldozta magát értünk Jézusban. A Biblia szerint Isten jónak teremtette a világot és benne az embert (Ter 1,31). Ezt az eredendő jóságot, bűntelenséget, Isten barátságát az ember saját döntésével, a bűnbeeséssel elveszítette, ezért mindnyájan megváltásra szorulunk. A bűn egyetemessége mellett a Szentírás a megváltás egyetemességét is tanítja.

A föltámadásról

Az emberiség ősi vágyakozása, hogy a halál után ne semmisüljön meg ami az életben értékes és emberi volt, ami hozzánk tartozott. Ezeknek a vágyaknak a beteljesedése Jézus Krisztus föltámadásában történt meg. Minden kultúra és vallás tudta azt, hogy az ember „több annál, mint amit el lehet temetni”. Ez azonban csak a lélek továbbélésébe, a halhatatlanságába vetett hitet jelentette, annak föltételezését, hogy a test elenyészik, de a lélek tovább él. A keresztény emberkép és a filozófia szerint, az ember test és lélek. Számára pusztán a lélek továbbélése nem hoz üdvösséget, végső boldogságot, mert testben él, a test és lélek szétválaszthatatlan egysége. Így tehát, amikor Jézus Krisztus test szerint föltámadt a halálból, megalapozta azt a reményünket, hogy amiként ember mivoltunkban, testben és lélekben élünk és tevékenykedünk, úgy a halálunkban is azonosak leszünk önmagunkkal, miközben a halál eggyé tesz bennünket azzal az Istennel, aki maga a Szeretet: Atya, Fiú és Lélek. A föltámadásról a föltámadt Jézus megjelenései alapján vannak „ismereteink”. Ezek szerint a föltámadt ember azonos önmagával, testi valója hordozza és kifejezi személyiségét, ugyanakkor nincs alávetve anyagi kötöttségeknek, a tér és idő korlátainak. A Szentírásból azt is tudjuk, hogy Isten az egész teremtést el akarja juttatni a boldog beteljesedésre, ez lesz a Végítélet, az egész Univerzum „föltámadása”. „A teremtett világ fölszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig.” (Róm 8,21-22)

A Bibliáról

A szó jelentése „könyvek”. A Szentírás különböző korokban és stílusokban keletkezett könyvek sora, amit az Egyház hite foglal egységes egésszé. A hívő ember Isten szavát hallja és látja benne, Aki emberi módon szól hozzánk, így a Szentírás egyszerre Isten szava és ugyanakkor emberi szó is, mindkettő sajátosságaival együtt. A Bibliának kettős természete van: isteni és emberi. Ez azt jelenti, hogy az egész Szentírás sugalmazott, tehát Istentől való, ugyanakkor kinyilatkoztatott, tehát tartalmazza azt, ami hitünk és üdvösségünk miatt szükséges. Ugyanakkor, bár az egész Biblia sugalmazott, de nem az egész kinyilatkoztatott, tehát nem minden szó közvetíti a hit és üdvösség titkát, ezért nem kell benne természettudományos igazságokat, vagy tévedéseket keresni, hiszen csak az üdvösségre: hitre és erkölcsre vonatkozóan tanít tévedhetetlenül, egyéb dolgokban azonban nem. A Szentírás értelmezésével kapcsolatban többféle módszer alakult ki: szószerinti, erkölcsi, szimbolikus. A szó szerinti értelmezést nagyon korán elvetette az Egyház, rájőve arra, hogy más az, amit a szöveg mond, és más az, amit állít. Az, amit a szöveg állít, az Isten üzenete, a Kinyilatkoztatás, és ahogyan azt mondja, az az emberi mód, az emberi szerző stílusa, egyénisége, világképe. Aki a Szentírást olvassa, látnia kell a kettő különbözőségét, és azt, hogy mindig értelmezni kell a Szentírást, annak a szándéka szerint, aki azt létrehozta: ez pedig az Egyház. „Mindenek előtt azt kell megértenetek, hogy az Írás egyetlen jövendölése sem származik egyéni értelmezésből!” (2 Pét 1,20) A Szentírást tehát az Egyház hivatott értelmezni és magyarázni. Mivel az ember a saját erejéből Istent megismerni nem képes, hiszen a Biblia szerint elveszítette Isten barátságát – megismerni csak azt tudjuk, akit szeretünk – ezért szükség van arra, hogy Ő maga, az Isten mutatkozzék meg előttünk. A Kinyilatkoztatás valójában bemutatkozás: Isten „közel jön”, kezet nyújt, s megmondja a nevét. Mindez Jézus Krisztusban valósult meg. A „választott nép” számára Isten parancsokat és tiltásokat adott, hogy az engedelmesség által készítse elő őket arra, hogy a szeretet szabadsága megnyilatkozhasson. A Törvény, nevelőnk volt Krisztusra (Gal 3,4). Mivel a szolga parancsot teljesít, s a fiaknak ez kevés, ezért Jézus Krisztusban Isten föltárta a törvények értelmét. A Törvény értelme és célja pedig a szeretet (1Tim 1,5). Krisztust pedig, akiben „testi formában az istenség egész teljessége lakik” (Kol 2,9), egyrészt a Szentírásból, másrészt az Egyház tanításából ismerhetjük meg. Egyedül a Biblia nem elég, hiszen az nem forgatókönyv az emberi élethez, hanem Isten megismerésének egyik forrása. A hívő ember arra törekszik, hogy naponta, ha rövid időre is, de olvassa Isten Igéjét, mintegy táplálkozzék vele. Mivel azonban térben és időben, kultúrában tőlünk távol keletkezett a Biblia, ezért szükséges tanulmányozni is, megérteni a Szentírás szövegét a kort, amikor íródott.

A megtérésről

Az alaphelyzet az, hogy a Szentírás állandóan megtérésre szólítja az embert. Az Ószövetségben ez elsősorban erkölcsi jellegű, hiszen az eredeti héber szó súb megfordulást, visszatérést jelent: a bűnös hagyja el bűnös útjait, s aki rosszat tesz, ne tegye többé! (Iz 55,7) Az Újszövetség görög nyelve szerint ennél többet is jelent a megtérés (metanoia) az értelem átformálását: gondolkodj másként, mint eddig! Sok olyan keresztény ember, sőt nem hívő, vagy nem keresztény hívő él közöttünk, akiknek erkölcsi értelemben nincs szükségük megtérésre, mert nem élnek istentelenségben, embertelenségben, mégis a Biblia szüntelen megtérésre szólít minden embert, így őket is. Mindenkinek szüksége van ugyanis arra, hogy szüntelenül visszafordítsa figyelmét, gondolatait, érzelmeit a láthatóktól a láthatatlanokhoz. Mindenki, még a buzgó hívő is újra és újra saját ösztönös természete szerint kezd gondolkodni Istenről, s viselkedni Vele kapcsolatban. Az ember állandó kísértése az, hogy a „saját képére és hasonlatosságára” formálja az Istent. Így a megtérés kötelezettsége, ami túl van a puszta erkölcsi dimenzión, a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott Istenhez való visszatérést jelenti, aki „maga a szeretet” (1 Jn 4,8). A szüntelen megtérés kegyelméért imádkoznunk kell, ugyanakkor törekedni is kell rá, aminek eszköze az elmélkedés, szentírásolvasás.

A hitről

A hit, a Biblia szerint bizalmat jelent, megbízni valakiben, hinni valaki szavában. Egyáltalán nem azt tehát, amit a köznyelv ért alatta: „elhiszem, de kit érdekel”. A magyar szó nagyon jól kifejezi a hit valóságát: az hisz, aki hív, azaz hűséges valakihez. A hit tehát a külső és a belső egysége, a meggyőződés és a tettek összhangja. Nem csak „el tudjuk képzelni”, hogy van Isten, hanem eszerint éljük az életünket. Ezt jelenti az „Ámen” szó, ami szilárd meggyőződést és elkötelezettséget fejez ki. A Szentírás szerint a hitnek ésszerűnek kell lennie (Róm 12,1), tehát nem tévesztendő össze a hiszékenységgel. Ezért a valódi hit nem egy érzés, hanem az egész ember, test, lélek, érzelem, értelem egységes meggyőződése. A Biblia szerint a hitetlenség bűn, ami annyit tesz, hogy a fölismert igazságot, szeretetet nem lehet büntetlenül visszautasítani. Ha valakinek elégségesen hirdették az Evangéliumot, és mégis visszautasítja azt, az maga a kárhozat. (Mk 16,16) Ugyanakkor az Egyház tanítása szerint, a hit nem az emberi erőfeszítés eredménye, nem érdem, hanem a Szentlélek ajándéka; kegyelem. Jézus szavai értetik ezt meg: „Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők”. (Jn 15,5) A szőlővesszőkben a szőlőtő élete van, mint ahogy a hit valójában magának a Szentháromságnak élete bennünk: a hit „élet”. Jézus mondta: „…aki hisz, annak örök élete van” (Jn 6,47).

A Megváltásról

„Halandó csak halandót szerethet halhatatlanul.”(József Atilla)

A bűn következtében az ember elhitte, hogy Isten „vadászik rá”, ártani akar neki. Bármi történt velünk, emberekkel, úgy tapasztaltuk, Isten ellenünk van. S ekkor Jézus Krisztus, a megtestesült, az emberré lett Isten, aki azt mondta: „Aki engem látott, látta az Atyát is” (Jn 14,9), megmutatta Isten valódi kilétét. Ő, a Teremtő, a Mindenható, – akire a vallások rettegéssel tekintenek – nem ellenünk, hanem értünk, velünk és bennünk van. Így bárki, aki saját élethelyzete, körülményei miatt megretten az Istentől, az joggal kapaszkodhat Jézus Krisztus Atyjába, hiszen, aki értünk adta Önmagát, az nem fog ellenünk tenni semmit. Mindezt Jézus kereszthalála és föltámadása ismertette föl a Pünkösdkor kiáradt Szentlélek által. A Megváltás záloga a keresztség szentsége. A Misében imádkozzuk: „Urunk Jézus Krisztus, Te legyőzted a bűnt és a halált”, a Megváltás pont ezt jelenti: a bűntől és a haláltól való szabadítást. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy a halál pusztán biológiai dolog lenne, hiszen Jézus azt mondta: „mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha” (Jn 11,26). Ez azt jelenti, hogy a halál spirituális valóság is, az elemi rettenet a megsemmisüléstől, a büntetéstől, ahogy a költő is mondja: „félek a büntetéstől” (József Attila) Jézus ettől a haláltól, a lelki haláltól szabadít meg. A Megváltás nem jelent kivételezést a keresztényekkel szemben, hogy kevesebb fájdalmunk, vagy problémánk lenne, mint a nem hívőknek, hiszen a Megváltás nem a körülmények, a természeti törvények helyett van, hanem azokon túl. Megváltottságunk lehetőség arra, hogy a helyzetünket, sorsunkat ne mint „szolgák” viseljük, hanem gyermekekként, akik hisznek, bíznak Atyjukban, hogy mindent értük tesz.

Az Egyházról

A magyar nyelvben az egyház kifejezés az idház szóból az üdvösség ház kifejezésből származik. Az Egyház, tehát az üdvösséget jelenti, magát Jézus Krisztust. S ahogy Jézus Krisztus a Második Isteni Személy, valóságos ember volt, konkrét arcvonásokkal, személyiséggel és egyéniséggel, ugyanúgy az Egyház is egyszerre isteni és emberi valóság. Az apostolok nem láttak többet, s nem tapasztaltak többet Jézusból, mint egy ma élő keresztény, s amennyit mi ma látunk Belőle. Ők látták emberi életét, gesztusait, és ez sokszor elfedte előlük Istenségét a saját előítéleteik miatt. Mi nem látjuk az Embert, de egyre nagyobb tapasztalatunk van isteni hatalmáról. „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek” (Jn 20,29) Nincs tehát előny vagy hátrány, hiszen Jézus megígérte nekünk, hogy nem hagy magunkra bennünket. „És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20) Az Egyház szentségei által itt van velünk, Ő maga éltet minket. Az ember eredendően közösségi, szociológiai lény, aki mindenben a többi emberre szorul, mindent mások által kap. Így hitét, Istennel való kapcsolatát sem tudja egymagában megélni, kibontakoztatni. A kereszténység lényegénél fogva közösségi, egyházi vallás. Fontos tudatosítani, hogy az Egyház mi magunk, én magam vagyok, és nem pusztán a papok, püspökök. „Az Isten országa köztetek van” (Lk 17,21) Minden megkeresztelt ember személyes ügye és feladata az Egyház építése. Bűneinkkel, és erényünkkel a többi embert gyöngítjük, vagy erősítjük. Csak együtt, egymással, közösségben élhetünk valódi emberi, keresztény életet. Az Egyház, bár szociológiai képződmény is, emberek, intézmények, rendszerek összessége, mégis, ennél sokkal több; maga Krisztus Teste, hiszen ő mondta: „Én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt 28,20) Az Egyház konkrét arca, fölépítése, szokásai történelmi képződmények, alakulhattak volna másként is, de akkor, amikor Isten akarta a történelmet, akarta mindazt is, ami ezzel együtt jár, az esetleges, emberi döntéseken alapuló fejlődést is. Így az Egyház történetileg kialakult arca Isten akarata mindaddig, amíg az kifejezetten szembe nem kerül Jézus akaratával; ettől azonban, az Egyházat éltető és átható Szentlélek, megóvja Krisztus Testét. Az Egyház születésnapja Pünkösd, amikor az apostolok, akik átéltek, hallottak mindent, amit Jézus tett és tanított, s ennek ellenére mégis féltek, a tüzes lángnyelvekként alászálló Szentlélek által megértették mindazt, amit átéltek, elevenné lett bennük az addig holt tudás. Az Egyház legfőbb küldetése és föladata, hogy bemutassa Krisztus áldozatát, végezze az Eukarisztiát, és a kiengesztelődés szolgálatát, a bűnök föloldozását. Ha minden szociális kérdést meg is oldana, de ezt elhanyagolná, semmit sem tenne az Egyház. Mégis az Evangélium hirdetésének fontos eszköze az a szociális tevékenység, amit a különböző egyházi szervezetek végeznek, mert láthatóvá teszi Istenünk emberszerető jóságát. Az Egyház titka, amelyben igazi lényege az Eukarisztiában kinyilvánul ki. Az Eukarisztia ugyanis a valódi közösség középpontja, akihez közeledve egymáshoz kerülünk egyre közelebb. Az Egyház igazi lényege a bűn miatt, egyrészt az egyháziak és a hívők bűnei miatt, másrészt a „világ bűne” miatt még nem látható. „Miattatok káromolják Isten nevét a pogányok között” (Róm 2,24). A különböző keresztény felekezetek megosztottsága, vetélkedése súlyos botrány, amely ellenkezik Isten akaratával. Az egységre való törekvés minden keresztény feladata és hivatása, amellyel Istennek és a világnak tartozik. Az Egyház egysége Jézus ígérete, amely azonban csak a végső időkben fog megvalósulni: „Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor.” (Jn 10,16) Ennek megvalósulásáért imádkoznak a különböző keresztény felekezetek az „egység imahetében”, az „ökumenikus imahéten”. A keresztények egysége nem pusztán praktikus szempont, amely lehetővé teszi az emberiség megtérését, hanem csak a közös hitben és a hitvallásban fog megvalósulni: „Nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan Te, Atyám, bennem vagy, és én Tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem.” (Jn 17,20-21) A keresztények egysége tehát Isten ígéretébe vetett remény, ugyanakkor közös feladat is. Krisztus ígéretének látható jele és eszköze a mindenkori pápa. Jézus maga választotta ki a tizenkét apostol közül Pétert, s bízta rá az Egyház gondját, az oldó és kötő hatalmat. „Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.” (Mt 16,19) Azóta Péter utóda, a Pápa az, aki jelzi és megvalósítja azt a mindenki által belátható valóságot, hogy Krisztus Teste hit és erkölcs dolgában nem tévedhet. Ezt nevezzük pápai tévedhetetlenségnek, ami azonban szorosan csak az ember végső rendeltetésére, az örök üdvösségre, és annak elnyerésére – a hitre és erkölcsre – vonatkozik. A pápa minden más kérdésben ugyan úgy, mint bármelyikőnk, tévedhet és tévedett is már, pl.: politika vagy természettudomány. Jézus nem a legkiválóbb apostolt választotta, még csak azt sem aki Hozzá emberileg a legközelebb állt, tehát Péter kiválasztása nem elismerés, vagy jutalom, hanem feladat, ugyan így a keresztény századok során a pápák személye sokszor bizonyult botrányosnak. Ez azonban már az ő elszámolni valójuk az Istennel. A pápaság tisztsége az egész Egyház egységének jele és eszköze, és a tévedhetetlen tanítás által hatékony megvalósítója is.

Az Üdvösségről

A közbeszéd szerint az Üdvösség, a Mennyország, valami korlátlan „élvezkedés”, tehát csak valami, amit birtoklunk. Jézus Krisztus tanítása szerint azonban Isten nem ezt vagy azt ad nekünk, hanem Önmagát. Ha meggondoljuk, hogy „tiszta” pillanatainkban magunk is tudjuk, hogy nem tehet boldoggá bennünket semmi, amit birtoklunk, hanem csak a személyes kapcsolataink; tehát nem az boldogít minket, amit a „másiktól” kapunk, hanem csakis Ő maga. Így az Üdvösség is csak személyes valóság, az Istennel való teljes közösség lehet. Ezért nem lehet „megvenni”, kiérdemelni, megfizetni, mint ahogy egymás szeretetét sem. Jézus a korabeli emberek nyelvén ünnepi lakomaként, menyegzőként beszélt az üdvösségről, amire annakidején mindenki vágyott. Így a mai ember is úgy tekinthet az üdvösségre, mint ami után teljes emberségünkkel vágyódunk, vágyódhatunk. Az üdvösség a teljes ember minden valódi vágyának beteljesedése.

A bűnről, bűnbánatról

„Nekünk magunknak muszáj végül is

a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk

a mondatot.”

(Pilinszky János: Címerem)

Minden vallás egyik legalapvetőbb tapasztalata, hogy az ember bűnös, ez azonban lényegileg más, mint puszta szorongás, vagy neurózis. Az ember vallásos tevékenysége arra irányul, hogyan lehetne ezt a bűnt jóvátenni, vagy kikerülni, hogyan kaphatna bűnétől föloldozást. A keresztény tanítás szerint Jézus Krisztusban az ember engesztelődött ki az Istennel, rádöbbenve arra, hogy nem a Mindenható haragudott meg ránk, hanem mi értettük félre az Ő tetteit.  „Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor5,20) Ez a kiengesztelődés nem történhetett meg az ember saját erejéből. Valakinek önként, a halál kényszere nélkül kellett meghalnia ahhoz, hogy rádöbbenjünk, nem a halál a legrosszabb, ami a velünk történhet. Jézus halála kiengesztelt minket, embereket az Istennel, s így már lehetőségünk van arra, hogy megértsük, nem az Atya haragudott meg ránk, hanem mi nem láttuk meg Őt, mint Atyát. Az Atya ma is könyörög: „…gyere vissza Hozzám, nem akarok elvenni tőled semmit ami a tiéd, több vagy, mint amit birtokolsz!” Van tehát utunk visszafelé! A bűn valójában magának az „elkövetőnek” árt, minket tesz tönkre, s Isten, jó Atyánkként, ezért tiltotta meg azt. A bűn nem pusztán engedetlenség, amit Ő megtorol, hanem a gyermeki bizalom hiánya, amivel kiszolgáltatjuk magunkat egy olyan világnak, amit nem ismerünk, de az Isten ismeri és óvni, vigyázni akar ránk. A sok isteni parancs és tiltás okát nem értjük, ugyan úgy, mint gyerekként sem értettünk sok mindent, amiről fölnőve kiderült, hogy a javunkra vált. A bűnt felnőtt keresztényként nem szabad úgy fölfogni, mint puszta törvényszegést, hanem annak az alapvető keresztény hitvallásnak a fényében kell nézni, amit a Biblia úgy fogalmaz: „Minden értetek történik!” (2Kor 4,15). A Szentírás alapján tudjuk, hogy a bűnök nem egyformák. „Ha valaki látja, hogy a felebarátja vétkezik, de nem halálos bűnnel, imádkozzon érte, és aki nem halálosan vétkezett, megkapja az életet. Van halált okozó bűn is; nem erről mondom, hogy valaki könyörögjön érte. Minden igazságtalanság bűn, de van halált nem okozó bűn is. (1Jn 5,16-17) A legsúlyosabb, a halálos bűn, a szándékos döntés az Isten ellen. Ez azt jelenti: tudom, hogy valami bűn, és direkt azért akarom megtenni, hogy bűn legyen, tehát a rosszat a rossz kedvéért akarom. Ilyenkor meghal Isten és az ember kapcsolata. Ezt mindenképpen kerülni kell, és minden esetben meg kell gyónni. Súlyos bűn: ilyenkor bár nincs szó döntésről, de figyelmetlenség, gondatlanság, oda nem figyelés következtében valami olyasmi történik, aminek súlyos következménye van (halál, betegség, súlyos válság). Ebben az esetben az Egyház pedagógiai bölcsessége szintén előírja a gyónást, mert bár az ember nem döntött Isten, vagy a felebarát ellen, de tettének következményét csak a föloldozás és a vezeklés által hordozhatja. Bocsánatos bűn: az emberi gyengeség, figyelmetlenség, fáradtság esetei, amikor bár szándékosan nem akarunk rosszat, de mégis valakinek fájdalmat okozunk. Ezek a bűnök, amelyek végigkísérik életünket, a napi bűnbánattal, illetve a szentmise elején tartott lelkiismeret-vizsgálattal rendezhetők. Időszakonként ezeket sem árt meggyónni, s így a szentségi feloldozás kegyelmében részesülni. Az Egyház spirituális gyakorlata ajánlja a gyakori gyónást. A bánat nem keverhető össze a kudarcérzéssel, a tetteink következményei miatti félelemmel, fájdalommal, pusztán annak belátásával, hogy valamit nem jól csináltunk. Ugyanakkor a bánat nem jár együtt föltétlenül a bánat érzésével. Az igazi bánat annak belátása, hogy vétett az ember, rosszat tett, pedig volt más lehetősége is, bűnt követett el; elhatározás arra nézve, hogy ezt nem teszi többet, s törekvés a jóvátételre. A bűnbánat tehát alapvetően különbözik a bűntudattól, mert míg a bánat oda fordít ahhoz, aki ellen vétkezett, megpróbálja helyreállítani, amit elrontott, aktivitásra ösztönöz, és növeli a szeretetet, addig a bűntudat vagy betegség, amit kezelni kell, vagy maga is bűn, a megbocsátás visszautasítása. A bűntudat bezárja az embert, elfordítja a megbántottól, némává tesz. Az Egyház spirituális hagyománya ismeri a „könnyes” bánatot. Ez a Szentlélek Úristen rendkívüli adománya. Ilyenkor az ember érzelmileg is átélheti a bűn súlyát és pusztító voltát, de a hívő ember bűnbánati élete nem érzelmeken alapul, hanem a naponkénti lelkiismeretvizsgálaton.

A hit – remény – szeretet-ről

A keresztény életszemlélet szerint az ember a hit, remény és szeretet által válik teljessé. A hit azt jelenti, hogy bízunk, megbízunk valakiben, elhisszük az ő szavát. Ezért szent számunkra a Szentírás, amelyben a mi Istenünk szavát tiszteljük, és fogadjuk el. A remény, mint a keresztény egzisztencia legfőbb sajátossága, a jövőre irányul. Isten a jövő Istene. Nem hagy el, hanem irgalmával utat, teret és lehetőséget biztosít minden teremtménynek, s ez Jézus példabeszédeinek és csodatételeinek legalapvetőbb tanítása is. Isten országa olyan, mint a kovász, már belevegyítették a lisztbe (Mt 13,33). Ez a remény alapja: a jövő biztosabb, mint a jelen. A Biblia szerint a szeretet nem az, hogy mi szeretjük az Istent, hanem hogy Ő szeretett minket (vö. 1Jn 4,10). Nekünk, embereknek csak tulajdonságunk a szeretet, míg Istennek a lényege. (vö. 1Jn 4,8) S bár mi, legtöbbször érzéseket és érzelmeket értünk alatta, mégis a szeretet az: mire vagy képes a másikért. Ezért a kereszt minden szeretet példaképe. Kereszténynek lenni tehát, azt jelenti; törekedni egymást Jézus módján szeretni, miközben mindegyikőnk erre vágyik: találni valakit, aki odaadja magát értünk, s ez maga az Isten.

Az Egyház szentségeiről

Jézus Krisztus azt mondta: „Íme, Én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20). Amikor az apostolok látták Jézust, az embert, és a „Föltámadottat”, akkor nem voltak előnyben velünk szemben. Mi éppen annyit látunk és tapasztalunk belőle, mint amennyit annak idején a tanítványok. A szentségek Jézus köztünk létének hatékony eszközei. Így tehát, a hét szentség nem valami, hanem ugyanannak a Krisztusnak jelenléte köztünk, mint aki meghalt és föltámadt értünk. A szentségek az emberi élet különböző kihívásaira és megpróbáltatásaira adott isteni válaszok, amelyek által az egyetlen Krisztus van jelen miértünk, „hétféle módon”. A szentségek nem valamik, hanem valaki, maga Jézus Krisztus élete bennünk. A szentségeknek van anyagi formája (víz, olaj, stb.), nyelvi formája (a kimondott szavak), és jelentésük van.

Keresztség

Az „ősszentség”, maga, Jézus Krisztus, Ő a Szent. A „nulladik szentség”, az Egyház. Az első szentség a keresztség, ez által leszünk Krisztus Testének az Egyháznak a tagjai. Az istengyermekség kezdete: szolgákból fiakká leszünk. Ez azt jelenti, hogy az ember „Isten háta mögé” születik, teremtmény, aki pusztán csak engedelmeskedik. Jézus Krisztus által, szolgákból barátokká leszünk, akik megértik, mit miért tesz az uruk. Ahogy a víz megmossa a testet, úgy mossa le a keresztség az áteredő bűn szennyét. A keresztség szükséges az üdvösségre, tehát büntetlenül senki sem utasíthatja vissza a keresztség fölvételét, ha fölismerte, hogy az által válik Isten gyermekévé. A keresztség újjászületés. Nem biológiailag, hanem rendeltetés, az élet értelme szerint. Ezért az új név, s ezt jelenti a fehér ruha, amit a szertartásban ráadnak a frissen megkereszteltre. A keresztség védelem és méltóság az Egyház hite szerint. Védelem a Sátán kísértései és támadásai ellen, s méltóság-átruházás a krizmával való megkenés által. A keresztség, hívő szülők esetében csecsemőkorban történik, az Anyaszentegyház parancsa szerint „lehetőség szerint minél előbb”. Ilyenkor a szülő hitére kereszteli meg az Egyház a gyermeket, hiszen ahogyan az apa és az anya mindent át akar adni a gyermekének, ami az övé: emberséget, világnézetet, anyanyelvet, jó ízlést; ugyanígy ami a keresztény ember számára a legfontosabb, az Isteni élet, azt is meg akarja osztani a rábízottal. Iskoláskorú gyermek esetében már hitoktatás szükséges, aminek nyomán már a saját hitére lehet megkeresztelni a gyermeket. A keresztség kiszolgáltatása ünnepélyes formában történik, pap vagy diakónus által, azonban szükség esetén mindenki keresztelhet, és keresztelnie is kell! A „szükség keresztség” kiszolgáltatásának menete: A vízzel való leöntés közben azt mondjuk, „X-Y. én megkeresztellek téged, az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében Ámen.” Keresztszülő jelenléte nem kötelező, de ajánlatos a keresztség kiszolgáltatásakor. A föladata, hogy imájával és példájával segítse az újonnan megkereszteltet, ezért, csak hitét, vallását gyakorló katolikus ember lehet.

Bérmálás

A megerősítés szentsége, amely által a megkeresztelt a Szentlélek ajándékainak teljességével gazdagodik. A „megerősítés” arra utal, hogy az ember Istentől megkapja azt a segítséget, amire szüksége van, küldetése betöltéséhez. A Pünkösdkor kiáradó Szentlélek, Aki tüzes lángnyelvekként szállt alá az imádkozó apostolokra (ApCsel 2,3), élővé és elevenné tette bennük a hitet, s bár nem tudtak meg semmivel sem többet Istenről, mint amit Jézus kinyilatkoztatott nekik, megértették mindazt, amit átéltek. Gyávákból bátrakká lettek, szorongókból tüzes lelkűekké. A bérmálás által Isten élete bontakozik és növekedik bennünk, ha együtt működünk a bennünk lakó Szentlélekkel. Ennek az életnek jelei és eszközei az ún. „Szentlélek ajándékai”. A görög katolikusoknál és a keleti egyházakban a keresztségkor szolgáltatják ki. A latin egyházban a felnőttkor határán, mintegy a felnőtté avatás, a keresztény nagykorúság szentségeként szolgáltatják ki. A latin egyházban ünnepélyes kiszolgáltatója a püspök, de szükség esetén bármelyik pap. A kiszolgáltatás formája: krizmával megkenik a bérmálkozó homlokát, és azt mondják: „X. vedd a Szentlélek ajándékának jelét.” A bérmaszülőre ugyan azok a föltételek vonatkoznak, mint a keresztszülőre.

Bűnbánat

Jézus az Utolsó vacsorán, amikor egész küldetését összefoglalta, azt mondta, hogy az Ő Vérét a bűnök bocsánatáért ontják ki (Mt 26,28). Jézus földi élete során szoros közösséget vállalt a bűnösökkel, megmutatva Istenünk irgalmát. Ezért is kellett meghalnia. Jézus az apostolokra bízta a kiengesztelődés szolgálatát, a föloldozást bűneink alól. „Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyernek, akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.” (Jn 20,23) Ezekre a jézusi szavakra alapozódik a gyónás, a Bűnbánat szentsége. A Kinyilatkoztatás szerint Isten mindig lehetőséget ad az újrakezdéshez. Ennek eszköze a bűnbánat szentsége, amely egyénileg, és közösségileg is lehetővé teszi, hogy megújuljunk gondolkodásmódunkban és cselekedeteinkben. A bűnbánat szentsége, az ember megbocsátó tetteire alapozódik. Jézus szerint Isten úgy bocsát meg nekünk, mint ahogyan mi egymásnak. (Mt 6,12) „Mert ha megbocsátjátok az embereknek botlásaikat, nektek is meg fog bocsátani mennyei Atyátok. De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.” (Mt 6,14-15) A legkrisztusibb tettek közé tartozik a haragosokért való imádság, s az ellenünk vétők számára kért isteni áldás.

Eukarisztia

A mai ember nem lehet hátrányban az apostolokkal szemben, így Akit látott Péter és a többiek, Őt mi is láthatjuk. Amit Péterék Jézusból láttak, azt mi is látjuk, s amit mi látunk Jézusból, csupán annyit láttak ők is. Az eukarisztia szó Isten jó ajándékát jelenti. Jézus az Utolsó vacsorán adta nekünk értünk való Testét és Vérét, az Eukarisztiát. Ezt az Egyház azóta is ünnepli, fölidézve és megjelenítve Jézus értünk való áldozatát. Az Eukarisztia Jézus ígéretének beteljesedése: „Íme Én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” (Mt 28,20) Jézus tehát úgy van velünk, hogy Őt meg- és föl lehessen ismerni. A „hitünk szent titka” az az Isten, aki értünk adta önmagát, s így ne kelljen félnünk attól, ami elkerülhetetlen. Az Eukarisztiában, az „Oltáriszentségben”, a kenyér lényege – fizikai táplálék – átváltozik Krisztus Testének lényegévé – emberségünk táplálása. A kenyér abban segít hogyan éljünk, a „mennyei kenyér”, az Eukarisztia pedig abban: miért. A bor lényege az átváltoztatásban Krisztus Vérének lényegévé válik. A bor lényege, hogy evilági örömet adjon, s könnyítse az ember evilági életét: „Kenyeret adsz a földből és bort, hogy vidámítsa az ember szívét” (Zsolt 104,14-15); Krisztus Vérének lényege pedig az, hogy olyan örömet ad, ami nem múlik el sem az idővel, sem a halállal. Javasolni szokták, hogy aki az Eukarisztiához, „szentáldozáshoz” járul, a helyére érve behunyt szemmel egy Krisztus képet nézve Őt megszólítva, mondja el mindazt, amit gondol, amit érez.

Betegek kenete

„Beteg valaki köztetek? Hivassa az Egyház papjait, azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg őt az Úr nevében! A hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, és az Úr megkönnyebbíti őt, ha pedig bűnökben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14-15)  A szentségek Isten köztünk-létét jelentik. Az ember legfőbb kérdése, különösen betegség, szenvedés, haldoklás idején: Miért kell szenvedni? Van-e értelme az életnek, ha meg kell halni? Hol van az Isten? „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!?” (Zsolt 22,2) Ezek voltak Jézus szavai is a kereszten (Mt 27,46). A nem hívő nem találja erre a kérdésre a választ. A betegek kenete azt mondja az embernek: nézd, az Isten veled együtt szenved. Jézus úgy vígasztal, úgy válaszol, hogy velünk együtt szenved, de megvigasztalni csak azt lehet, aki hagyja magát! Isten emberszerető jósága azt jelenti, hogy velünk együtt szenved, „részt vesz” a sorsunkban. Nem valami elméleti oktatást ad a szenvedésről, hanem osztozik a sorsunkban. Isten nem oka, hanem áldozata a szenvedésnek, mivel azonban Ő maga a Szeretet, így nem utasítja vissza azt, hanem vállalni tudja. Ez a keresztény ember lehetősége is, hogy az önmagában értelmetlen dolognak, a szenvedésnek értelmet tud adni, fölajánlja azt valamiért: „Érted viselem el, amit el kell”, s ezzel ki tudja mutatni a szeretetét. A betegek kenete lehetőség arra, hogy részt vegyünk Krisztus szenvedésében. „Örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, Testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1,24)

Házasság

„Az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Nagy titok ez, én pedig Krisztusról és az Egyházról mondom! Tehát mindegyikőtök úgy szeresse feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét!” (Ef 5,31-33)

A Biblia úgy mutatja be az Úrnak és az Ő népének, az ember és az Isten viszonyát, mint a férfi és nő kapcsolatát. Így a szentségi házasság, ami két keresztény között jön létre, több, mint két ember magánügye: Istent tárja föl a házastársak, a gyermekek és a környezet előtt. Abból, ahogyan egymást szeretik, ahogyan elfogadják egymás szeretetét, föltárulhat Istennek, a Szeretetnek titka. Ahogy Krisztus föláldozta magát az Egyházért, s az Egyház engedelmes a Főnek, Krisztusnak, úgy kell a férfinak is föláldoznia magát feleségéért, aki így tud engedelmeskedni neki. Könnyű engedelmeskedni olyan férfinak, aki föláldozza magát a feleségéért, mint ahogy Krisztus is az Egyházért. (Ef 5,22-33) A házasságot két ember beleegyezése hozza létre, akik házassága akkor is fölbonthatatlan, ha egyikük, vagy egyikőjük sincs megkeresztelve. A beleegyezés arra vonatkozik, hogy az egyik elfogadja, hogy a másik teljesen rábízza, kiszolgáltatja magát neki. A házasság fölbonthatatlansága kifejezett jézusi tanítás: „Mindaz, aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságot tör, és aki férje által elbocsátott asszonyt vesz el az is házasságot tör.” (Lk 16,18) A házasságkötésben különösképpen kinyilvánul az ember istenképisége, hiszen ahogyan Isten a szava által teremtett, ugyan úgy egy férfi és egy nő kimondott szava teremtő szó, mert létre hoz egy új életet, amit onnantól kezdve csak vállalni vagy megölni lehet. Jézus határozottan mondta: „Az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz. Így már nem ketten vannak, hanem egy test!” (Mt 19,5-6) A házasság csak egyetlen férfi és nő között tud létrejönni, akik képesek akarni egymás javát, és akarnak termékenyek lenni. A házasságnak nincs célja, hiszen két ember egysége, házassága fokozatosan növekszik, bontakozik, s csak az egyik házastárs halálával „készül el”. A házasság alapja a hűség, ami az akarat emlékezete. A különböző érzelmek, melyek az emberben támadnak, nem jelentik lényegi részét a házasságnak, hiszen jönnek-mennek; vagy áldások, vagy keresztek. Ugyanakkor az is igaz, hogy amiért áldozatot hozunk, az érzelmileg is fontossá válik számunkra. A katolikus keresztény házassága csak akkor jön létre, ha egyháza, a nagyobb családja bevonásával történik.

Egyházi rend

Az „egyházi rend” hármas tagozódású: diakónus, pap, püspök. Jézus mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem Én választottalak ki titeket” (Jn 15,16). Jézus nyilvános működésének kezdetén tanítványokat választ, ami sajátos jézusi tett volt, hiszen ebben a korban a tanítvány választott mestert magának. Ezeket a tanítványokat Jézus különböző módon vezette be Isten titkaiba. Így alakult ki a követőinek nagyobb köre, a „hetvenkét tanítvány”, az apostolok tizenkettes csoportja, akik közül Jézus még kiválasztott hármat, Pétert, Jakabot és Jánost. Az Utolsó vacsorán, és Föltámadása után Jézus a „tizenkettőre” bízta az Eukarisztia és a föloldozás szolgálatát. Minden megkeresztelt ember részesül Krisztus papi küldetéséből. A papság dolga az áldozatbemutatás, a népért végzett imádság, Isten igéjének hirdetése. Ami a szolgálati papság, az „egyházi rend” dolga az Egyház tagjai felé, az a dolga minden megkeresztelt embernek a meg nem kereszteltek, a világ felé. Az egyházi rend kiszolgáltatása, a fölszentelés, a püspök által történik, az ő kézföltétele által. Szent Ferenc, legendája szerint azt mondta; „…ha a legfényesebb angyal, és a legbűnösebb pap között kéne választanom, akkor is a papot választanám, hiszen az angyal nem tudja nekem a föloldozást, és az Eukarisztiát nyújtani, míg a pap, bármilyen bűnös is, igen”.

A miséről, liturgiáról

A mise szó, küldetést jelent. „Lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk” (ApCsel 4,20). Amiben az ember részesül, azt tovább akarja, tovább kell adnia. Minden Szentmisében az ember, Jézus Krisztus Megváltásának részese lesz. Isten valóságát, bemutatkozását szemlélheti. A Misének két fő része, és ennek megfelelően két csúcspontja van; az egyik az Ige liturgiája, a másik, az áldozat, az Eukarisztia liturgiája. Az igeliturgia csúcspontja az evangélium, amelyben Jézus szavai és tettei által ismerhetjük meg az Istent; az áldozati liturgia csúcsa pedig az átváltoztatás, amikor elhangzik a megismerhető igazság teljessége, Jézus szavai: „Ez az én Testem, mely értetek adatik! Ez az Én Vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ez a Vér értetek és mindenkiért kionttatik a bűnök bocsánatára!” Egy olyan Istentől, aki értünk adta magát nem kell félnünk, s ha nem is értjük, amit velünk tesz, de a Misében újra és újra hallhatjuk, hogy Ő értünk cselekszik. A Szentmisének ezekből következően nem a leglényegesebb része a prédikáció; inkább úgy kellene Rá tekinteni, mint eszközre a hit titkainak megismerésére. A Mise értékét nem a prédikáció minősége adja. A Szentmisében a látható és a láthatatlan világ ér össze, Isten szeretete elérhető közelségbe kerül hozzánk, ezért parancsolja meg az Egyház, hogy vasárnaponként találkozzon minden hívő ezzel a szeretettel. Jézus maga mondta: „Ezt cselekedjétek az Én emlékezetemre!” Az Egyház ennek a jézusi kérésnek próbál megfelelni, mivel Isten nagy tetteire szüntelenül emlékeznünk kell, hogy meg ne feledkezzünk azokról. A liturgia „közösségi munkát” jelent, amelyben a hívek közössége, szolgál Isten előtt. Jézus azt mondta. „Az újbor új tömlőbe való” (Mt 9,17), ennek megfelelően az istenszolgálatot is mindig meg kell újítani. A liturgia lehetőség arra, hogy ne azzal kelljen foglalkozni, hogy hogyan is imádkoznom, hiszen azt már megtanultam, begyakoroltam; hanem azzal Akihez szólok, Akit sohasem lehet szavakkal „kifizetni”, ezért a misében nem az egyéni érzelmeket kell keresni és kinyilvánítani, hanem úgy tekinteni, mint ami az egyéni áhítat tápláléka. Az Osztrák – Magyar Monarchia hagyománya szerint a katonák nem hajtanak térdet a templomban, nem térdelnek, mivel a Szentírás szerint a katonák annak idején így gúnyolták ki a szenvedő Krisztust (Mt 27,29). Ez olyan hagyomány, amit nem kötelező követni, ugyanakkor, a magyar honvédnek tudatosan kellene részt vennie a Szentmisén, a templomi szertartásokon, s kialakítani azt a módot, ahogyan a hitét, Istennel szembeni hódolatát ki tudja fejezni.

A főparancs

„Megkérdezte Jézust egy a törvénytudók közül: Mester, melyik a legfőbb parancs a Törvényben? Jézus azt mondta neki: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mk 12,30-31) A Biblia tanúsága szerint Jézus maga beszélt arról, hogy a parancsoknak hierarchiája, sorrendje van. Valójában a főparancs kifejezés arra utal, hogy ez minden más parancs gyökere, értelme és lényege. A hívő ember a többi parancs teljesítésekor erre vezeti vissza saját döntéseit. Ez a parancs pedig az Isten és az embertárs szeretete. Fontos azonban tudni, hogy aki önmagát nem szereti, az senki mást sem tud szeretni sem Istent, sem embert. Ez nem önzést jelent, hanem az önmagunkkal való békét, önmagunk elfogadását. Búcsúbeszédében, az Utolsó Vacsorán Jézus „Új parancsot” adott nekünk: „Úgy szeressétek egymást, mint én szerettelek titeket!” (Jn 13,34) Tőle tanulunk szeretni, és ehhez kapunk időt.

Tízparancsolat

A Tízparancsolat (Kiv 20,7-17; MTörv 5,10-21) egyrészt vallási előírás, másrészt természeti törvény, tehát minden emberre nézve kötelező jellegű. A természeti törvény azt jelenti, hogy a törvény az emberi természetbe van kódolva, s annak megszegése is „a természet által” nyeri el büntetését, tehát a kiteljesedett emberi létezés föltétele azok megtartása. Ez a „második hét” paranccsal kapcsolatban jól érthető, de az első három törvény szintén átfordítható egyetemes emberi normákra, függetlenül vallástól és hittől. Így, ahol Istenről van szó, ott a nem-hívő a számára legfontosabbat, az „abszolútat” kell, hogy lássa. Ilyen pedig még a nem-hívő életében is csak egyetlen van.

1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!

Ami az ember életében legfontosabb, az egyetlen kell, hogy legyen. Olyan, aminek minden alá van rendelve. A hívő ember számára ez a parancs tiltja a bálványimádást. A bálványimádás azt jelenti, amikor bármilyen dolgot az ember életének, gondolatainak középpontjába helyez. A parancs tiltja, hogy bárki valami időlegesnek hódoljon teljes személyiségével: érzelmeivel, akaratával, gondolataival, hogy belekapaszkodjon olyanba, ami elmúlik. Pozitíve, a parancs előírja Isten tiszteletét, az előtte való hódolatot, annak elismerését, hogy az életben hierarchia van a legfelsőbb és az alacsonyabb rangú értékek között. A legfőbb, abszolút érték az Isten. Ez a parancs előírja Isten imádását. Az imádás az egész ember, a teljes személy hódolata, ami csak Istennek szólhat. (Inkább igénytelenség, bár bűn azt mondani: imádom a kutyám, gyermekem, feleségem.) Istennek van köteles tisztelete, ami jár neki, mint Teremtőnek, s ez a parancs erre kötelez. Az imádság elhanyagolása tehát bűn.

2. Isten Nevét hiába ne vedd!

A „név” ismerete a Bibliában azt jelenti, hogy ismerjük a másikat, s így „hatalmunk” van fölötte. Isten kinyilatkoztatta nevét (Kiv 3,14), ezzel kiszolgáltatta magát nekünk. A parancs azt tiltja, hogy visszaéljünk azzal a hatalommal, amit az biztosít nekünk embereknek, hogy Isten értünk van. (A Jahwe név ezt jelenti) Ez a parancs tiltja a káromkodást, azaz Istennek, szenteknek, szentségeknek szidalmazását. Nem káromkodás, hanem „csak” kultúra ill. ízlés dolga a trágárság. Ez a parancs előírja az imádságot, a bajban lévő ember fohászkodását az ő Istenéhez, s az értelmes ember hódolatát az előtt az Isten előtt, aki a fohászokban megjelenik, az imádságot egymásért.

3. Az Úr napját szenteld meg!

Ez a parancs az emberi élet céljára vonatkozik, arra hogy miért élünk e világon. Arra kötelezi az embert, hogy megtanulja élni, élvezni az életet, hiszen nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk. Azt is lehet mondani, „az embernek meg kell tanulnia vágyakoznia arra, ami az övé!” (Simone Weil) Az Ószövetség szerint az Úr-napja arra figyelmeztet, hogy a tevékenység célja a Nyugalomra való eljutás, mint ahogyan Isten is „megpihent” a teremtés után a hetedik napon. Az ember azonban elveszítette létezése értelmét, megromlott az önmagával és a teremtéssel való viszonya. A vasárnap megszentelése azt jelenti, hogy az ember megpróbálja helyreállítani mindazt, ami a hét során összekuszálódott. Az emberi tevékenység célja a kiteljesedés. Isten megparancsolja, hogy tartsuk tiszteletben ezt az alapvető szempontot, s heti 168-ból, 24 órát szenteljünk a regenerálódásra, azaz, az újjászületésre. Ezen a napon, a Biblia alapján tilos „szolgai munkát” végezni. Az Úr napja, nekünk keresztényeknek az a nap, amelyen a mi Urunk Jézus Krisztus föltámadt a halálból. Ezen a napon az embernek rendeznie kell a viszonyát önmagával, felebarátjával, Istennel, a teremtéssel, s így visszatérnie az Isten által szándékolt helyes irányhoz. Hívő katolikus szombat este vagy vasárnap szentmisén is részt vesz. Ez egyházi parancs.

4. Apádat és anyádat tiszteld!

Tisztelni valakit a Szentírás szerint azt jelenti; hogy elismerjük az életünkben betöltött szerepét. Ma nagyon nehéz a szülőkkel való viszonyt meghatározni, mégis tudatosítani kell, hogy tőlük kaptuk a legalapvetőbb indításokat, amik által a jót, rosszat, igazat, hamisat, szépet, csúnyát megtanultuk elkülöníteni. Tőlük kaptuk az életet, anyanyelvet, esetleg a hitünket. A szülők tisztelete azt jelenti: mindig tekintettel vagyunk arra, hogy Isten gondviselése rajtuk keresztül működött az életünkben, hiszen Ő rendelte őket számunkra. Sosem beszélhetünk úgy velük, mint ahogy netalántán, ők beszélnek velünk. A szülő dolga, hogy önállóvá tegye a gyermekét, kibontakoztassa és eljuttassa arra a teljességre, amire a gyermek saját lehetőségei szerint képes, ugyanakkor az is igaz, hogy az az ember szülője, aki vállalt és gondoskodott róla, és az nem pusztán biológiai kérdés. A tisztelet nem érzés vagy érzelmek kérdése, hanem az, hogy kinek, mivel tartozunk.

5. Ne ölj!

Ölni azt jelenti, amikor valakinek – akár önmagunknak is – önkényesen, a saját kényünk-kedvünk szerint vesszük el az életét. A Biblia ismeri a halálbüntetést, az önvédelmet, mások megvédését és a jogos háborút, amikor a másik életének kioltása nem gyilkosság; ugyanakkor tekintetbe kell venni az „idők jeleit”, amelyek miatt az Egyház arra kér minden államot, hogy – bár joga lehetne hozzá – mondjon le a halálbüntetésről. Ez a parancs megköveteli az embertől önmaga és mások életének és épségének tiszteletét. Az emberi élet a fogantatással kezdődik, innen kezdve személy az ember, akinek Istentől kapott méltósága van. A katonának különösen tisztelnie kell mások életét, épségét és méltóságát. E a parancs szerint isteni jogon tilos a gyilkosság, az abortusz minden formája, az abban való bármilyen közreműködés, az eutanázia, és az öngyilkosság. Ezek halálos bűnök, amelyek azonnal megölik az Isten és az ember kapcsolatát és kiközösítenek az Egyházból. Tilos bármelyik ember életének és egészségének, önmagunknak veszélyeztetése. Bűn minden fölösleges állatkínzás, természetkárosítás. Köteles azonban az ember a rábízottak életének és épségének megvédésére, hisz csak a saját arcomat tarthatom oda, de másét nem. Minden élet Istentől van, így tiszteletet érdemel a világ rendjének (hierarchiájának) megfelelően.

6. Ne paráználkodj!

A paráznaság a jel és a jelentés szétválasztását jelenti, amikor olyat tesz valaki, aminek nincs belső fedezete. A szexualitás jel, ami jelent valamit, ezért nem lehet öncélú. A testi szerelem két ember összetartozását, egymás elfogadását jelenti. Az ember test és lélek, így tehát ami lelkileg kezdődik, testileg akar befejeződni. Paráznaság azt jelenti, amikor az ember csak hazudja az önátadás különböző szintjeit, miközben pusztán önmaga vágyainak kielégítésére használja a másikat. A szemérem az egész ember méltóságának tiszteletben tartását jelenti, és ezért valójában nem szexuális kérdés, hanem egyfajta „rejtettség”, aminek ellentéte a közönségesség. A szemérmes ember a test és a lélek egységét úgy tartja tiszteletben, hogy közben nem hagyja önállósulni a test ösztöneit, de nem is feledkezik el azokról. Ez a parancs megköveteli a testiség különböző szféráinak tiszteletben tartását, s ugyanakkor annak megélését, hogy az ember test és lélek egysége. A paráznaság minősített esete a házasságtörés, amely halálos bűn és súlyos következményei vannak. Az ember attól tekinthető felnőttnek, hogy ő irányítja az ösztöneit, képes uralkodni rajtuk, s nem azok irányítják őt. Ezért az önkielégítés felnőtt ember esetében mindig súlyos bűn.

7. Ne lopj!

Az Egyház a magántulajdonnal kapcsolatban két alapvető szempontot ismer: az egyik a magántulajdon szent és sérthetetlen, a másik, hogy a fölösleg nem jogos tulajdon. Ennek fényében kell egy embernek mások tulajdonához hozzáállni, de a pontos mértékeket a saját felelős lelkiismeretünknek kell meghatároznia. A mai kor szemlélete szerint a földet unokáinktól kaptuk kölcsön, így az ember kötelezve van ennek az örökségnek a tiszteletben tartására. Ezért bűn a pazarlás, a természet kincseinek eltékozlása. A köztulajdon nem a magántulajdon korlátozását, hanem a kiteljesedését jelenti, tehát a „sokak vagyona” énrám van bízva. Az élet mindig előbbrevaló mint a tulajdon. A hazugság azt jelenti, hogy amikor valakinek joga volna tudni az igazságot, és én eltitkolom előle. Az igazsághoz valakinek vagy van joga, vagy nincs. Az igazság nem a tények összességét jelenti, hanem a tények egy magasabb szempontból való együttlátását. Törekedni kell arra, hogy az ember a saját meggyőződését, önazonosságát kifejezhesse. Nem elég pusztán kerülni a hazugságot, hanem törekedni kell az igazságra, ami nagy bátorságot követel. A szavaink tisztaságára vigyázni kell, és állandóan törekedni a nyíltságra és őszinteségre, ami fontos emberi erény, különösen katonák esetében. Ezzel a paranccsal kapcsolatban különösképpen is eligazító Jézus parancsa: „A beszédetek legyen igen-igen, nem-nem.” (Vö. Mt 5,37) Érdemes azt is megfontolni, hogy „az igazság szabaddá tesz titeket”. (Jn 8,32) Nagyon sok kényes és kínos helyzetet meg lehet oldani, vagy el lehet kerülni, ha elég bátorságunk van az igazság kimondására. Nincs „kegyes” hazugság hiszen az ember beszéde is alá van rendelve a szeretet parancsának, így tehát az őszinteség nem jelentheti azt, amit a közbeszéd mond: „ami a szívemen, az a számon”. Az embernek mindig meg kell fontolnia, hogy a másiknak joga van-e, és egyáltalán tudhatja-e az igazságot.

9. Ne kívánd más házastársát!

Jézus szerint: „…aki bűnös vággyal asszonyra néz, az már paráználkodott vele” (Mt 5,28). Mitől bűnös a vágy? A gondolat, a fantázia önmagában nem bűnös. A szándék, az akarat teszi azzá. Az tehát, hogy valakinek valami eszébe jut, legyen az bármilyen gondolat, önmagában nem jelent semmit. Bűnné attól válik valami, amikor az ember beleegyezik, együttműködik, törekszik, szándékosan akar valamit, illetve valakit. Az ember tehát felelős a vágyaiért is, azokat is tisztán kell tartanunk.

10. Ne kívánd más tulajdonát!

Ami a legfontosabb emberi kapcsolatainkra vonatkozik, az – ha másként is – érvényes mindenre ami valaki másé. A személyes kapcsolatok esetében nem lehet birtoklásról beszélni, hiszen az bűn lenne, de a meg-, illetve elkívánás mindig bűn, ami lealacsonyítja az embert, és elválasztja Istentől.

Az Anyaszentegyház öt parancsolata

Ezek egyházi előírások, amelyeket azért tartunk meg, mert ehhez a közösséghez akarunk tartozni, és elfogadjuk azt a sokszázados tapasztalatot, amelynek alapján az Egyház nevelni és vezetni próbál bennünket Isten felé. Lelkiismeretben annyiban köteleznek minket, amennyiben az Egyházban és az Egyház által akarunk élni, a szentségekben részesülni.

1. A vasárnapot, kötelező ünnepeket szenteld meg! Ezeken a napokon pihenj! Vegyél részt szentmisén!

2. Pénteken tartsál bűnbánatot, nagyböjti péntekeken ne egyél húst, a kötelező böjti napokat tartsd meg!(Hamvazószerda, Nagypéntek)

3. Évente legalább egyszer áldozzál!

4. Házasságodat az Egyház törvényei szerint kössed, gyermekeidet katolikus módon neveld!

5. Az Egyházat anyagi hozzájárulásoddal is támogasd!

Az egyházi évről

Minden kultúra sajátossága az, ami az Egyház gyakorlatát is meghatározza, hogy a „részben, az egészet” akarja megragadni, megismerni. Ezért az egyházi év szimbolikusan az egész emberi történelmet fogja át. A hívő és a nem hívő történelem-szemléletet az különbözteti meg, hogy a hívő az Isten gondviselő irányítását látja az idő múlása mögött, ami az ember végső üdvösségére irányul. A mi fölfogásunk szerint tehát a történelem nem pusztán az idő múlása, hanem üdvtörténet, az Isten mindenkit üdvözítő akaratának kibontakozása. A nem hívő ember számára a történelem az események egymásutánja véletlenszerű, jelentés és értelem nélküli. Az egyházi év Advent első vasárnapjával kezdődik, ami a polgári időszámítás szerint mindig Karácsony előtt a negyedik vasárnapra esik, tehát változó dátumú és hosszúságú. Az Advent bűnbánati időszak, amikor az emberiségnek azt a korszakát idézzük föl, amikor csak vártuk az Üdvözítő érkezését, a bűn következtében megtört Isten – ember kapcsolat helyreállítását. Mivel amire nem készülünk, azt nem tudjuk átélni, ezért Jézus Krisztus születésére az Egyház több imával, csönddel készül. Ennek szimbóluma az ádventi koszorú négy gyertyája, amelyek vasárnaponkénti fokozatos meggyújtása nem a hangulat kedvéért van, hanem sokkal inkább arra figyelmeztet, hogy biztosan eljön az, Aki megígérte a szabadítást a sötétség fogságából. A liturgia színe: lila. Az adventi várakozás beteljesedése Karácsony: a mi Urunk Jézus Krisztus test szerint való születésének ünnepe, mára azonban giccsessé tettük az utóbbi időben a „szeretet” ünnepét. Történetileg annyit biztosan mondhatunk, hogy Jézus nem télen született. Mégis, az Egyház – értelmezve azt, mit is jelent, hogy Isten szabadítása megjelent az emberi történelemben –, egy olyan ünnepet választott, amely a téli időszakra esik, és pogány gyökerekre nyúlik vissza. Ez pedig a Sol invictus, a legyőzhetetlen Nap ünnepe. Ezen a napon a Római Birodalomban azt ünnepelték, hogy az év látható legsötétebb napja után növekedni kezd a fény ereje. A keresztények Jézus Krisztus személyében meglátták Istennek azt az ajándékát, akiben megtapasztalták azt, hogy a Világ Világossága legyőzte a sötétséget. Szenteste után nyolc napon keresztül ünnepli az Egyház a Világ Világosságát. A liturgia színe: fehér. Az erre az időszakra eső vasárnap Szent Család Vasárnapja. A Szent Család Jézus, Mária és Szent József, nem „ideális” család, hanem optimális. Ez azt jelenti, hogy azon külső, determináló tényezők ellenére, amelyek őket meghatározták, mégis megőrizték az egymással és az Istennel való közösséget. Mindez azzal a reménnyel tölthet el minden ma élő családot is, hogy bár ismerve mi minden korlát és akadály nehezedik ránk, mégis ezek elfogadásával és megküzdésével Isten kegyelme mindnyájunkra kiáradhat. Január hatodikán ünnepli az Egyház egyik legősibb ünnepét, a Vízkeresztet: Jézus Krisztus kinyilvánulását a pogányok előtt. Ekkor arra figyelünk, amit a Szentírás leír: a napkeleti bölcsek, Mezopotámia pogány papjai, fölismerve a Megváltó születését, eljöttek hódolni előtte. Ez az ünnep volt az eredete annak a három ünnepnek, amit ma Jézus „megjelenéseként” ünneplünk: 1. Karácsony: test szerint való születése; 2. Vízkereszt: a pogányok előtt való kinyilvánulása (január 6.); 3. az utána következő vasárnap Jézus megkeresztelkedése, bemutatkozása a zsidók előtt. Január 6-ával kezdődik az Évközi idő, amely Jézus földi működése, az Üdvösség művét bemutató idő, amely a növekvő vetés színét hordozza: zöld, azaz a remény színe. Az emberiség növekvő reményét az üdvösségre egy újabb bűnbánó időszak szakítja meg, a nagyböjti idő. Ahogy Advent a bűnbeesett emberiség várakozása a Megváltóra, úgy a nagyböjti idő mindegyikőnk személyes bűnbánata, mert bár megismertük Isten szeretetét a keresztségben, mégis elhagytuk őt. Ez az időszak Hamvazószerdával, szigorú böjti nappal kezdődik. Innentől kezdve, negyven napon keresztül a hívő ember megpróbál azonosulni azzal a Jézussal, aki értünk kísértést szenvedett. A Szentírás szerint Jézus negyven napon keresztül böjtölt és imádkozott, hogy nekünk, embereknek az Atya iránti engedelmességét megmutassa és megvallja. A nagyböjti idő, a böjt, az imádság, az önmegtartóztatás ideje, amikor a láthatatlanra akarunk figyelni, hogy így a látható viszonyainkat megújítsuk. Ez a bűnbánat és bűn megvallásának időszaka. Ilyenkor a hívő ember kerül minden harsányságot, nyilvános örvendezést. Az időszak színe: lila. Erre az időre két olyan ünnep esik, amely megszakítja és felfüggeszti a bűnbánati önmegtartóztatást: március 25-e, az Inkarnáció, Jézus Krisztus Megtestesülésének, fogantatásának ünnepe. Ez egy teológiai ünnep, amely arra figyelmeztet, hogy az emberi élet, így Isten Fiának emberi élete is a fogantatással kezdődik. Ez Megváltásunk kezdete, s ennek megvallása a liturgiában egész évben mély meghajlással jár együtt a Hiszekegyben. A másik, Szent Józsefnek, Jézus Krisztus nevelőapjának ünnepe, március 19. Ő az, aki bár nem értette Isten akaratát, mégis megbízott Benne, s így vállalta mindazt, amit a Gondviselés rábízott. A Nagyböjt kiemelkedő része, a Nagyhét, ami Jézus Jeruzsálembe való dicsőséges bevonulásával, Virágvasárnappal kezdődik. Ekkor a zsidók úgy fogadták Jézust, mint szabadítójukat. Ez azonban Jézus számára a szenvedés kezdete, hiszen gazdagságot és hatalmat vártak tőle népének tagjai. Virágvasárnap Jeruzsálem népe pálmaágakkal fogadta a dicsőségesen bevonuló Jézust. Mi itt közép-Európában az újraéledő természet első jelével, a barkával hódolunk Előtte. Nagycsütörtök. Ezen a napon Egyház az Utolsó Vacsorára emlékezik, s azt akarja átélni, amit Jézus ezen a napon értünk tett. Szeretetének legnagyobb jelét adva, megmosta tanítványai lábát. Azt, hogy ez a tette, s egész földi működése mit jelent, az Eukarisztia teszi nyilvánvalóvá ma is előttünk. A szó kiváló, kiemelkedő ajándékot jelent. Jézusban Isten nem „valamit” akart nekünk adni, hanem Önmagát. A lábmosás szertartása láthatóvá teszi előttünk, hogy Ő, az Isten értünk van. A liturgia ezen a napon, a püspöki székhelyeken kezdődik, ahol ekkor szentelik meg a következő évre szükséges liturgikus olajakat a kereszteléshez, bérmáláshoz, betegek kenetéhez, s ekkor szentelik meg a krizmát, amellyel az Egyház minden megkeresztelt hívét felkeni Krisztus papi küldetésének folytatására. Ezzel az olajjal szenteljük az oltárt, a templomot és a papokat is. Utána következik este az Utolsó Vacsora szertartása, amely a lehető legnagyobb ünnepélyességgel kezdődik, de amelynek során az Egyház mégis elnémul, s innentől kezdve Húsvét vigíliájáig szünetel bármilyen hangszer és ünneplés hangja. A nap színe: arany. Ilyenkor a szentmisében két szín alatt történik az áldozás. Nagypéntek. Ez a nap a gyász napja az Egyházban, amikor minden templomban csak egyetlen szertartás, Jézus Krisztus kínszenvedésének és halálának szertartása folyik. Ezt a liturgikus alkalmat délután három órakor meg szokta előzni a keresztút, amikor a hívők érzelmileg és bizonyos mértékig „fizikailag is” azonosulnak azzal a Krisztussal, aki pénteken három órakor meghalt értünk. Az esti szertartás ennek a történelmi ténynek az ismeretében kezdődik. Nincs ünnepélyes misekezdet, hanem a pap a templom sötétjében leborul az üres tabernákulum (szentségház) előtt, mert mi, emberek visszautasítottuk az Ő szeretetét. Ez az egyetlen nap az Egyházban, amikor nincs átváltoztatás, az Utolsó Vacsora megismétlése, hanem ilyenkor Jézus Krisztus keresztjét mutatjuk fel, amely megszerezte számunkra a Megváltást, mert megmutatta, hogy Isten nem ellensége az embernek, hanem mindent értünk tesz. A nap színe: piros (a vér színe). Nagyszombat. Az imádság, a virrasztás napja, az ürességé, amikor semmilyen szertartás sincs. Ezen a napon a hívő ember azzal szembesül, hogy Jézus halálával mindent elveszítettünk.

Húsvét vigíliája. Ez a szertartás minden liturgiák „szülőanyja”. Ekkor az Egyház Jézus föltámadását különböző szimbólumok által próbálja meg átélni és megragadni. Ezek közül az első, és az egyik legfontosabb a húsvéti gyertya és a tűz szertartása. Ekkor az újonnan megszentelt tűzről meggyújtják a húsvéti gyertyát, szimbolikusan kifejezve a Föltámadás pillanatát, amikor Jézus lelke megeleveníti halott testét. Ezután következik az Exsultet a húsvéti örömének, amely a kereszténység leggyönyörűbb éneke, s amely a Megváltást mint történeti eseményt foglalja össze. Utána következik a felnőtt keresztelendők oktatása, a kilenc szentírási szakasz, amellyel az utolsó tanítást kapják arra nézve, mit is jelent a keresztény hit. A prédikáció után következik a Mindenszentek litániája, a Sátánnak való ellentmondás és a hit megvallása, amelyet minden megkeresztelt hívő megújít. Ez után történik a keresztség kiszolgáltatása. Az Egyházba visszatér az öröm, hiszen Krisztus legyőzte a halált, „megfeszítve úrrá lett rajta”.

Ezután következik a húsvéti idő, amely a negyvenedik napon, Jézus mennybemenetelén ér véget, Áldozócsütörtökön. Az ötvenedik napon (pentacoste) Pünkösdkor az Egyház azt ünnepli, hogy Jézus mennybemenetele után kiárasztotta a Szentlelket az összegyűlt tanítványokra. Ez Pünkösd ünnepe. Nem kaptak újabb tanítást, kinyilatkoztatást, hanem mindaz a tapasztalat, amit átéltek, láttak, hallottak, elevenné lett bennük. A Pünkösd színe: piros, míg a húsvéti időé: fehér, vagy az arany. Ezután folytatódik az Évközi idő, két teológiai ünneppel: az Oltáriszentség ünnepével; Úrnapjával, és Szentháromság vasárnapval. Úrnapján a volt Monarchia területén a hívők körmeneteket tartanak, körbeviszik az eukharisztikus Krisztust, megmutatva a világnak, és megáldva azt. Szentháromság vasárnapján pedig hitünk legnagyobb titkára, Istenre mint a szeretetre figyelünk. Az Évközi időben Jézus tanítását próbáljuk megismerni, és azokat a testvéreinket, akik a maguk sajátos élethelyzetében megmutatták, hogyan kell Jézus követőinek lenni. Az évközi idő vége Krisztus király ünnepe, amely életünk végére és a világ végére figyelmeztet bennünket, és arra tanít, hogy nemcsak a kezdet, születésünk és a világ keletkezése, hanem a halálunk és a világ vége is Isten kezében van. Ő ugyanazzal a szeretettel méri ki születésünket, mint a halálunkat. Ő a mi Uralkodónk, Királyunk.

Az Egyház ünnepei:

Január 1. Szűz Mária Isten Anyja;

Január 6. Vízkereszt;

Március 19. Szent József

Március 25. Gyümölcsoltó Boldogasszony; a Megtestesülés Jézus fogantatásának, ünnepe

változó időpontban

Húsvét, Urunk Mennybemenetele, Pünkösd, Szentháromság vasárnap, Úrnapja, Jézus Szíve;

Június 24. Keresztelő Szent János születésnapja

Június 29. Szent Péter és Pál;

Augusztus 15. Nagyboldogasszony

Augusztus 20. Szent István király;

Október. 8. Magyarok Nagyasszonya;

November. 1. Mindenszentek;

November 2. Halottak napja

változó időpont

Krisztus Király;

December 8. Szeplőtelen fogantatás, Mária fogantatása anyja, Anna méhében

December 25. Karácsony, Urunk Jézus Krisztus születésnapja

Az Egyház bűnbánati napjai

A bűnbánati napokon az Egyház megrendüléssel, a vezeklés és a hálaadás szellemében idézi föl Krisztus kínhalálát, mely minket bűneink terhétől megszabadított. Csatlakozunk Urunk áldozatvállalásához, hogy saját és mások bűneiért Krisztus szenvedéseiből részt vegyünk, „…kiegészítve a szenvedést, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, Testének az Egyháznak a javára!” (Kol 1,24). Ugyanakkor erősítjük magunkat, hogy a kísértéseknek könnyebben ellenálljunk. E napokon különféle önmegtagadásokkal, imádsággal, jócselekedetekkel hozzuk meg saját áldozatunkat. A bűnbánati nap eszközei közül az Egyház hagyományai értelmében kiemelkedik a böjtölés: Krisztus engedelmes áldozatában való részvételnek jele, egyben a testi ember fölötti uralom jelképe és kiváló fegyvere (Mt 9,15; 17,20). Bár a keresztény ember egész életét átjárja a bűnbánat szelleme és gyakorlata, az Egyház kijelöl egyes kötelező bűnbánati napokat is, hogy egymást támogatva, a közösség egységében hozzuk meg az illető liturgikus naphoz is hozzá tartozó áldozatot. E napok a következők:

Szigorú böjti napok: Hamvazószerda és Nagypéntek. (Egyszeri étkezés, melyen kívül még kétszer vehetünk magunkhoz valamit erősítésül; hústól való tartózkodás). Hústól való tartózkodás: Nagyböjt péntekjein. Bűnbánati (vezeklési) nap: Az év többi péntekjei. (Böjt vagy más önmegtagadás, irgalmas jócselekedet, imádság). Nincs böjt (vagy bűnbánati nap), ha kiemelkedő egyházi ünnepet ülünk. Mentesülnek a böjtölés (de nem a bűnbánat egyéb gyakorlatai) alól a nehéz testi munkát végzők, a közétkeztetésben részesülők.

A négy sarkalatos erény

Az erények a Szentlélek bennünk való életének „gyümölcsei”. A sarkalatos erények adják a keresztény egzisztencia fő alappontjai, amire a keresztény, és a normális emberség is épülhet.

1. Okosság; 2.Mértékletesség; 3. Igazságosság; 4. Lelki erősség

A Szentlélek hét ajándéka

A Szentlélek ajándékai nem valamik, amit Tőle kaphatunk, hanem ő maga, aki az emberi élet különböző ínségei közepette megerősít minket, hogy Krisztustól kapott küldetésünket be tudjuk tölteni. A Szentlélek bennünk való munkálkodását lehet tetten érni úgy, mint: 1. Bölcsesség; 2. Értelem; 3. Jótanács; 4. Tudomány;

5. Lelki erősség; 6. Jámborság; 7. Istenfélelem

Az irgalmasság cselekedetei

Az irgalmasság testi cselekedetei:

1. az éhezőknek ételt adni,

2. a szomjazóknak italt adni,

3. a szegényeket ruházni,

4. az utasoknak szállást adni,

5. a fogságban levőkért imádkozni,

6. a betegeket látogatni,

7. a halottakat eltemetni.

Az irgalmasság lelki cselekedetei:

1. a bűnösöket meginteni,

2. a tudatlanokat tanítani,

3. a kételkedőknek jó tanácsot adni,

4. a szomorúakat vigasztalni,

5. a bántalmakat békével tűrni,

6. az ellenünk vétkezőknek megbocsátani.

A nyolc boldogság

Látva Jézus a tömeget, fölment a hegyre. Amikor leült, hozzá járultak tanítványai. Jézus pedig megnyitva száját, így tanította őket (vö. Mt 5,4-11):

1. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek.

2. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.

3. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak.

4. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak.

5. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent.

6. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.

7. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa.

8. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam.

Az ún. „nyolc boldogság” azt mutatja meg, hogy a valódi boldogság legyőzött boldogtalanság. Nem a világ bajai, fájdalmai helyett tesz Jézus boldoggá minket, hanem azokon túl. „Nem azt kérem Tőled, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól!” (Jn 17,15)

A hét főbűn

Ezek a bűnök nem „főben járók”, hanem más bűnök „fejei” forrásai. Azért veszélyesek, mert olyan világszemléletet, hozzáállást gyökeresítenek meg az emberben, amely akadályozza a kiteljesedett, emberhez méltó életet. Nem önmagukban súlyosak ezek a bűnök, hanem következményükben, az általuk kialakuló orientációban, amely elvezet Istentől és önmagunktól.

1. A kevélység. (Mások lenézése, megvetése)

2. A fösvénység. (Olyan anyagiasság, amikor a pénz kerül valaki életének középpontjába)

3. A bujaság. (Amikor az érzékiség irányítja az embert)

4. Az irigység. (Tudatosan elkívánni, vágyni arra ami a másiké, legyen az anyagi, vagy lelki természetű dolog)

5. A torkosság.(Amikor valakit az evés-ivás motivál a hétköznapjaiban.

Vö. Fil 3,19: „…istenük a hasuk…”.)

6. A harag. (Az indulat által irányított életvitel)

7. A jóra való restség. (A környezet, a lelkiismeret jóra való késztetéseit figyelmen kívül hagyni)

A Szentlélek elleni bűnök

Ezek az istenes élet alapjait érintik, a javulás lehetőségeit teszik kétségessé, a Szentlélek indításainak vetnek gátat, ezért különösen veszélyesek. Jézus szerint minden bűn és káromlás bocsánatot nyer, kivéve a Szentlélek elleni káromlás! (Vö. Mk 3,29). Ez nem azt jelenti, hogy a Szentháromság Egy Isten bármelyik személyét lehet szidni, kivéve a Szentlelket, hanem a Szentlélek bennünk való életét működését akadályozni, ez teszi lehetetlenné a bocsánatot. Megbocsátani ugyanis csak annak lehet, aki kéri, vagy legalább tudja, hogy bocsánatra szorul. A „szép a rút és rút a szép” (Shakespeare) alapállása lehetetlenné teszi, hogy a Szentlélek megtérésre, bűnbánatra indítson minket, hiszen aki a jót rosszra, a rosszat pedig jóra magyarázza, önmagától nem láthatja be, hogy eltévedt, és bocsánatra szorul.

1. Isten irgalmasságában vakmerően bizakodni.

2. Kétségbeesni Isten kegyelme felől

3. A megismert igazság ellen tusakodni.

4. Isten kegyelmét másoktól irigyelni.

5. Üdvös figyelmeztetések ellenére a bűnökben megátalkodni.

6. A bűnöket mindhalálig meg nem bánni.

Égbekiáltó bűnök

Ezek szörnyűsége a Szentírás kifejezése szerint Istentől kér büntetést:

1. Szándékos gyilkosság.

2. A szegények, árvák, özvegyek nyomorúságának nagyobbítása.

3. A munkások bérének igazságtalan visszatartása.

Idegen bűnök

Melyekkel mások bűnét elősegítjük vagy okozzuk, s ez által bűntársak, bűnrészesek leszünk:

1. Másnak bűnre tanácsot adni.

2. Másnak bűnös dolgot parancsolni.

3. Vétekben mással egyetérteni.

4. Mást bűnre ingerelni.

5. Másnak bűnös cselekedetét dicsérni.

6. Másnak bűnét elnézni vagy elhallgatni.

7. Más bűnét elősegíteni vagy oltalmazni.

A lelkiismeret vizsgálat szempontjai

– A tízparancsolat

– Mi a viszonyom önmagamhoz (önismeret, jó értelemben vett önszeretet, adottságok, képességek, vágyak).

– Mi a viszonyom Istenhez (keresem-e?, figyelek-e Rá?, tisztelem-e?, van-e mondanivalóm Számára?, mi van a körülményekkel?)

– Milyen a viszonyom a többi emberhez? (fegyelem, figyelem, törődés, tisztelet. Állapotbeli kötelességek: család, hivatás, foglalkozás, kötelességteljesítés.)

– Milyen a teremtett világhoz, a minket körülvevő természethez való viszonyom? (A földet unokáinktól kaptuk kölcsön.)

A bűnbánat szentségének szellemében a gyónásra való felkészülés és a gyónás elemei

Bűnbánattartás

Lelkiismeret-vizsgálat

Bűnvallomás (halálos illetve súlyos bűn esetében az elkövetett bűnök fölsorolása, bocsánatos bűnök esetében a bűn jellegének megjelölése),

A pap buzdító szavai

A vezeklés (elégtétel) kirovása: Az igazi bűnbánathoz hozzátartozik az okozott kár, vétek jóvátétele, ami nélkül a bűnbocsánat nem is jön létre. Mindez azonban kevés, ezért az Egyház vezeklést is kiró, amivel az ember kinyilvánítja, hogy nem csak bánja, amit elkövetett, hanem „jóvá” is akarja tenni. Tehát többet annál, mint ami jár.

Föloldozás

Bűnbánati ima: „Teljes szívemből bánom, hogy bűneimmel eltávoztam Tőled. Ígérem, hogy ezután a jóra törekszem, a bűnt, és a bűnre vezető alkalmat kerülöm.”

A pap elbocsátó szavai és az azokra adott válasz:

– Magasztaljuk Istent mert jóságos hozzánk!

Mert örökké szeret minket!

– Isten megbocsátotta bűneidet menj békével!

Istennek legyen hála!

A keresztény erkölcsről

A kereszténység esetében az erkölcsösség nem előzmény, hanem következmény. Az istenismeretből, az Iránta való szeretetből következnek tetteink, hiszen ha szeretünk valakit, törekszünk a kedvében járni, Isten pedig föltárta előttünk akaratát, de azt akarta, hogy ne félelemből engedelmeskedjünk Neki, hanem azért mert megismertük őt és bízunk Benne. Míg az etikum általános norma, addig az erkölcs a konkrét világnézeti elkötelezettségből fakadó egyetemes fölismerés. Amíg az etikum az mondja, „légy jó!” addig a jézusi parancs azt mondja „…amit akarsz hogy neked tegyenek, te is tedd meg másnak!” (Lk 6,31) Az erkölcsiség végső alapja a lelkiismeret, ami arra szólít: „Tedd a jót és kerüld a rosszat!” Olyan általános parancs ez ami föltételezi, hogy az ember egy életen keresztül neveli lelkiismeretét, tanulja, hogy mi a jó és mi a rossz. „Lelkiismereted jó tanácsára ügyelj, mert semmi sem ér neked többet ennél!” (Sir 37,17), „…mindaz ami nem meggyőződésből történik, az bűn!” (Róm 14,23) A keresztény életvitel alapja az a krisztusi szabadság, amit a Szentírás fogalmaz meg: „Minden szabad nekem! Csakhogy nem minden használ. Minden szabad nekem! Csakhogy én ne legyek semminek a rabszolgája!” (1Kor 6,12). Minden ami az embernek árt, azt Isten megtiltotta, és ezért bűn, és minden ami a javára van, azt megparancsolta, ezért kötelező. Mindezt legegyszerűbben így lehet megfogalmazni: „Értelmes ember az erdőben nem szemetel, a többinek pedig meg van tiltva.”

Katonai erények

Az erény, az ember által begyakorolt, a készség szintjén megjelenő jót jelenti. A különböző hivatásokban, foglalkozásokban más és más erények kerülnek előtérbe, amelyek megadják annak az életmódnak a karakterét. Nem pusztán jó tulajdonságok, hanem Isten Szentlelkének ajándékai, hiszen az ember egymaga kevés a jóra.

Bátorság: ellentéte a gyávaság és a vakmerőség. Az értelem, körültekintés és a kockázatvállalás képességének együttese a bátorság. Olyan erény, ami döntésképességet tételez föl.

Hősiesség: ez az erény az áldozatvállalás képességét jelenti valami „magasabb cél” érdekében. Történelmi múltunk egyaránt tanítja a hősiesség és a szűk érdeket követő gyávaság példáit.

Önfegyelem: Az egyik legnagyobb feladata az embernek, amivel stabilan és kitartóan tudja birtokolni ösztöneit, indulatait, hangulatait és vágyait. A katonának kiszámíthatónak, megbízhatónak kell lennie, amit a külső és belső fegyelem biztosíthat. A fegyelem figyelem, a figyelem pedig szeretet.

Önfeláldozás: ez olyan készsége a katonának, amely hivatásának alapja, állandó készenlét arra, hogy akár élete, vagy egészsége árán is megvédi mások életét, épségét, javait. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

A halálhoz, a halottakhoz való viszony

„Gondolj életed végére, és nem fogsz bűnt elkövetni” (Sir 28,7) A halál mindegyikünk kikerülhetetlen sorsa, hiszen az ember eredendően halálra rendelt lény, aki számára saját halála, az élete fő műve. Az elkerülhetetlent nem lehet és nem is kell elkerülni, ez adja az ember szabadságát. A halálban lezárul a változás lehetősége, hiszen megszűnik a tér és idő. Aki a halálban vagyok, az leszek mindörökre. A halál lehet beteljesedés, de lehet végleges elveszés is. A halál „ajtó” amely Haza vezet, nem félni kell tehát hanem komolyan venni, hiszen „…nem ismerjük sem a napot sem az órát!” (Mt 25,13) mondja Jézus. Az Egyház minden napját ezzel az imával fejez be: a nyugodalmas éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a Mindenható és Irgalmas Isten! Nem Isten alkotta a halált, hanem az a bűn következtében jött a világba (vö. Bölcs 1,13). A halált a bűn teremtette (vö. 1Kor 15,55). Az Istentől elidegenedett ember, amit a bűn jelent, retteg az élet természetes részétől, a haláltól. Ez a keresztény hitvallás föltételezi azt, amit a Szentírás is tanít, hogy kétfajta halál van: egyrészt a biológiai, a sejtek elhalásának ténye, másrészt a lelki, amikor ezt a biológiai tényt minősítjük, és megsemmisülésként pusztulásként értékeljük, ami mögött Isten gonoszságát látjuk. Jézus ettől a lelki haláltól mentett meg minket, és azt mondta, „…aki tanításomat megtartja, nem lát halált soha” (Jn 8,51). A halál nem Isten büntetése; Ő ugyanazzal a szeretettel adja a halált, mint az életet. A halál Isten gondviselésének része, így a hívő nem akarja mindenáron elkerülni azt, hanem készül rá. A halottakkal továbbra is közösségben maradunk. A temetésre az élőknek van szükségük, hogy megadhassák a végtisztességet, hogy elköszönjenek és tudatosítsák, mit veszítettek, bocsánatot kérjenek és megbocsássanak az elhunytnak. A halottnak imáinkra és az érte bemutatott misére van szüksége.

A kárhozatról

Jézus szavai szerint az ember számára reális lehetőség önmaga végleges elvesztése, Isten atyai szeretetének végleges visszautasítása. Ez a kárhozat, a pokol. A kárhozatot nem Isten teremtette, s ahogyan az Üdvösség, úgy ez sem valami, nem egy hely, ahová akarata ellenére „belökik az embert”, hanem az Istenhez és önmagunkhoz való viszony. A pokol az, amikor „muszáj az Istennel lenni”, pedig menekülne, elbújna Előle az ember, mert rettenetes számára az Ő közelében lenni: „rettenetes az Élő Isten kezébe esni!” (Zsid 10,31). A kárhozat a végleges magány, a teljes kudarc és tehetetlenség. Végleges, hiszen a szeretetet nem lehet rákényszeríteni senkire, s így az idő lezárulásával, amit a halál jelent, már nincs lehetőség változni. Az emberi élet tétje pont az, hogy evilág és túlvilág szoros egységben van egymással, így Jézus szava szerint itt a földön a többi emberhez való viszonyunk, és istenszeretetünk határozza meg a halál utáni végleges sorsunkat

A Sátánról

A Sátánról nincs kinyilatkoztatás, csak utalások vannak rá. Legfontosabb, hogy teremtett szellemi létező, tehát eredetileg jó volt, s csak később lett gonosszá. Leginkább a bibliai nevei az eligazítók kilétével kapcsolatban. A Sátán név vádlót, ellenséget jelent, valakit, aki az embert vádolja Isten színe előtt. A másik név a Diabolosz, ami pedig akadályozót jelent, valakit, aki „keresztberak” az embernek. A helyes magatartás a Sátánnal kapcsolatban az amit a Szentírás mond: „Közeledjetek Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok, az ördögnek pedig álljatok ellen, és futni fog tőletek!” (Jak 4,7)

A rosszról

A hívő ember egyik legnagyobb kérdése: honnan van a rossz a világban? „Ha van Isten, honnan a rossz, ha nincs Isten, honnan a jó?” Ez egyébként a filozófia legnagyobb kérdése is. Ezekre a kérdésekre elméleti válasz nincs. Csak annyit tudunk, hogy kétféle rossz van, az egyik a fizikai rossz: természeti katasztrófák, testi fájdalom, halál. Mindez a világ természettudományos szerkezetéhez tartozik, s aminek tragédiaként való megélése, a bűn következménye. A másik, az erkölcsi rossz, ami az ember, Isten és az isteni értékrend elleni lázadását jelenti. Ez az áteredő bűnnel, az első bűnnel kezdődött. Az erkölcsi rossz az, amit egymásnak okozunk, s amivel a fizikai rosszat is növeljük. Az önzés, a gyűlölet, a harag, amely az ember személyes bűne, és az erkölcsi rossz része; ennek következményei, a körülöttünk lévő világ romlását, pusztulását eredményezik, s így már mint fizikai rosszként jelentkezik, pl. háború, környezetszennyezés, éhínség stb.

A félelemről

A félelem vagy maga is bűn: „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben.” (1Jn 4,18), vagy betegség, neurózis, amit gyógyítani kell. Az istenfélelem a Szentlélek ajándéka, ami nem a Tőle való félelmet jelenti, mintha ártani akarna nekünk, hanem féljük Őt, nehogy megbántsuk, vétsünk Ellene. Az istenfélelem önfegyelmet, az isteni parancsok megtartását, az embertárs szeretetét jelenti. A félelem ellentéte az erőslelkűség, a bátorság, amiért a hívőnek, honvédnek minden nap imádkoznia kell.

Az esküről

Az eskü az Istennek tett ígéret. Az ember nagyjából annyit ér, mint amennyit a szavai érnek. Jézus ezért mondja: „A ti beszédetek legyen az igen igen, a nem nem, ami ennél több az ördögtől való.” (Mt 5,37) Ez nem az esküt tiltja, hiszen Jézus maga is tett esküt (Mt 26,62), s az ima, amit Ő tanított szintén eskü: „…bocsássd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” Ez az eskü lényege, ami által tetteink áldássá vagy átokká lesznek a számunkra, úgy ahogy ezt a hagyományos esküformula is mondja: Isten engem úgy segéljen! Az eskü tehát minősített beszéd, ígéret, amely csak az élet kiemelkedő jelentőségű pillanataiban történhet. Ezért az ízléstelenségen túl, bűn is az esküdözés. Ha visszaadnánk szavaink hitelességét, még értékesebbé lennének azok az eskük, amiket teszünk: katonai, tiszti, tiszthelyettesi, házassági.

Szűz Mária tiszteletéről

Fontos különbség van imádás és tisztelet között. Az imádás egyedül csak az Istennek, a Szentháromság személyeinek, és az eukarisztikus Krisztusnak jár. Az imádás az egész személyiség, az emberi létezés teljes hódolata Isten fönsége és szentsége előtt. Ezt a római egyházban térdhajtással, a keleti egyházakban pedig mély meghajlással fejezzük ki. A tisztelet ezzel szemben azoknak a személyeknek szól, akik a kegyelem segítségével, személyes döntésük és erőfeszítésük alapján, Istenhez közel kerültek. Ők a szentek. Közülük a legkiemelkedőbb Jézus anyja, az Istenszülő Szűz Mária. Az Egyházban neki jár a legnagyobb tisztelet, hiszen a Megváltás művében Ő áll a legközelebb Jézushoz. Mária tiszteletének kifejeződése a liturgiában a fejhajtás nevének említésekor. A Mária-tisztelet alapja, hogy Ő szülte a Megváltót, így Jézus Tőle kapta emberi természetét. Az emberi természet és kultúra alapvető sajátosságai közé tartozik, hogy ha valakit szeretünk, akkor ez a szeretet azokra is kiterjed, akik a szeretteinkhöz közel állnak. Jézushoz, mint emberhez legközelebb az Édesanyja áll, s így a mi hozzánk is. A Mária-tisztelet másik oka Jézus szavaiból ered: „Mindaz, aki bennem hisz, ugyanolyan tetteket visz végbe, mint Én, sőt még nagyobbakat is” (Jn 14,12). Mária volt az első, aki hitt Fiában, hiszen maga a Szentírás jellemzi Őt így: „Boldog vagy, mert hittél” (Lk 1,45). A zarándokhelyek pont abból a bizalomból táplálkoznak, hogy Máriát maga Jézus emelte ki az emberek közül, s így hathatós pártfogónk tud lenni, mindazokban a gondokban, amikkel az embereknek meg kell küzdeni. Másrészt Mária, aki egy közülünk, az Egyház példája és szimbóluma is. Az Ő termékenysége teljesen a Szentlélek erejében történt, mint ahogy az Egyház is mindenestől Isten kegyelmében él. Mária a teljes Istenre hagyatkozás példája, s így Ő a hívő példaképe. Szűz Máriát az Egyház bűn nélkül valónak vallja. Isten kegyelme kivette Őt az áteredő bűn alól, ami azonban nem protekció, amitől Neki könnyebb volna, mint nekünk, hanem éppen egy mélyebb megérintettség a világ szenvedései által. Minél tisztább ugyanis valaki, a világ szenvedései annál jobban érintik őt, annál több minden fáj neki, ami velünk történik. Tudjuk, hogy a bűn elbutít, korlátolttá tesz. Mária, aki egészen tiszta volt, teljesen nyitott Isten akarata előtt, így az emberi élet is a maga teljes mélységében átélhető volt számára. A Mária-tisztelet nem puszta kötelesség, hanem a hívő lehetősége, hogy Rajta keresztül is Isten felé vonzódjon, hisz a Szűz Máriának adott tisztelet végső soron Istennek szól, aki „tekintetre méltatta” Őt (vö.Lk 1,48).

A magyarok Mária-tisztelete

A pogány magyarok térítése a Szűz Mária kultusz segítségével történt. Amellett, hogy őseink a Honfoglalás előtt már találkoztak a kereszténységgel, hiedelmeikben szerepelt a Boldogasszony alakja, aki feltehetően a várandós anyák segítője volt, s a termékenységet tisztelték benne. Ezt a Boldogasszonyt azonosították a keresztény hittérítők Szűz Máriával, Jézus anyjával. Ezek az ősi pogány képzetek mind a mai napig nyomokban megtalálhatók a csángóknál, a magyarság legkeletibb, elzártan élő néprészénél. A csíksomlyói búcsú során gyakran felszínre kerülnek ezek az ősi hiedelmek. A keresztény térítés mindig megpróbált igazodni az adott nép sajátosságaihoz; nem lerombolta, elpusztította, ami pogány, hanem igyekezett „megkeresztelni” azt, ami bármilyen módon illeszthető volt a kereszténységbe. A magyarok vonzalmát a Boldogasszonyhoz jó érzékkel használták föl, és azóta is, mi magyarok, Mária népének és országának tudjuk magunkat. Szent István ország-felajánlása a Nagyboldogasszonynak, nem pusztán jámbor gesztus volt, hanem a tehetetlen ember hitvallása arról, hogy ami emberileg nézve lehetetlen, az Isten kegyelméből Mária oltalma alatt mégis megtörténhet. Ez egyúttal a gyermeki ragaszkodás megvallása és megerősítése is volt. Első Szent Királyunk óta még jobban megerősödött a Mária-tisztelet népünkben. Régi magyar himnuszunk jellemzően a Boldogasszony anyánk kezdetű, ami azóta is hordozza azt a szemléletet, amely szerint a nemzeti megmaradást és felemelkedést elsősorban nem emberi erőfeszítéstől várjuk, hanem gyermeki bizalommal Mária oltalmától.

A zarándoklatról

Minden régi vallás sajátossága, hogy ismer Szent Helyeket, ahol jobban lehet megtapasztalni Isten jelenlétét, mint másutt. A „modern” vallásokat leszámítva minden hitben van szerepe az ilyen, erővel telített helyek felkeresésének, a Zarándoklatnak. A zarándoklás ősi gesztusa egyfajta megtisztulást, föltöltődést, újrakezdést tesz lehetővé, ami a keresztény gyakorlatban is megtalálható. Ilyenkor az ember elindul, távolodik otthonról, az otthoni gondoktól, közeledik a szent hely felé, készül a találkozásra, s így lehetősége nyílik arra, hogy más szemmel nézze önmagát és a problémáit. A zarándokhelyen a közös ima és a hely légköre lehetővé teszi, hogyha nyitott az ember, átélje Isten boldogító és megtisztító közelségét. A hazaút azután a megváltozott hozzáállás lehetőségét hozza, hogy az ember másként érkezzen meg, mint ahogyan elindult. A zarándoklat olyan ősi igénye az embernek, amit büntetlenül nem lehet elfojtani. A kereszténység rengeteg zarándokhelyet ismer és használ. Ezek ereje még a nem hívőket is megérinti. Aki viszont emberi nyitottsággal vesz részt egy zarándoklaton, még akkor is, ha hite nem túl eleven, biztosan átéli, hogy a boldogságunk akadályai soha nem a körülményekben vannak, hanem saját magunkban, akik rosszul vagy ügyetlenül viszonyulunk családunkhoz, önmagunkhoz. A zarándoklás mindig megváltozott életvitelt követel az út során. Böjtölni, többet imádkozni kell ilyenkor, hiszen a szenvedélyek fásulttá, érzéketlenné teszik a lelket, s így az nem tud figyelni, nem ismeri fel a találkozást. A böjt nem koplalást jelent, hanem fontos cél miatt lemondást valamiről, ami jól esik bármelyik érzékszervünknek. A hangsúly a „miért”- en van, azaz miért nem eszem, teszek valamit. A zarándoklás a hívő esetében összekapcsolódik a bűnbánat szentségével, hogy feloldozás által objektíve is új életet kezdhessen.

Szentek tisztelete

A szentek „nagy” testvéreink, akik már eljutottak oda, ahová mi még csak törekszünk. Hitünk szerint az Egyház, mint Krisztus Teste, egyetlen egészet alkot. Ennek a Testnek tagja a „küzdő egyház”, ezek vagyunk mi, még a földön élő hívők, a „megdicsőült Egyház”, ők az üdvözültek, az ismert és ismeretlen szentek, és a „tisztulók”, azok, akik már meghaltak, Istent, az ő irgalmát, elfogadták, de a Vele való találkozás fájdalmas tisztulást jelent számukra. Az ő tiszteletük véső soron Istenre irányul, a Liturgia szavai szerint: „megkoronázod bennük a kegyelmedből szerzett érdemet”. A szentek példaképeink, s ugyanakkor közbenjáróink Istennél, könyörögnek értünk. Ebből a meggyőződésből alakult ki a kereszténység védőszentekbe vetett hite. Valakinek a nevét viselni a Biblia, és a régiek fölfogása szerint, azt jelenti, hogy valamiképpen annak a védelmében és az oltalmában élünk, akiről elneveztek minket. A keresztségben magának Istennek az oltalmába kerülünk, hiszen a keresztség az ő nevére történik, ugyanakkor valamelyik szent nevét is megkapjuk, ami egyrészt példaképválasztás, másrészt egy konkrét személy oltalmát is jelenti a számunkra. A fegyvernemi védőszentek tisztelete is azért alakult ki, hogy a keresztény katona bizalmat meríthessen abból a tudatból, hogy gondjai közt nincs egyedül, hanem van közbennjárója Istennél. Ugyanakkor tiszteletükkel az Egyház elismeri, hogy meg lehet szentelni a katonai hivatást, mint mások és a Haza védelmét.

 

Írások az imáról

„Az embernek meg kell tanulnia vágyakozni az után, ami az övé.” (Simone Weil)

 

Pilinszky János gondolataiból

Az imádság az Istenbe vetett bizalom helyreállításának eszköze. Bármit kérünk tehát, nem kérésünkben, nem is teljesülésében kell bizakodnunk, hanem egyedül Istenben. Ehhez tudnunk kell azonban, hogy Istentől egyedül kenyeret kérhetünk, de sose azt,

hogy változtassa a köveket kenyerekké. A kenyér itt: jót jelent. Isten nem tud mást adni nekünk, mint kenyeret. Aki követ kér Istentől, az is csak kenyeret kaphat. Sok, – látszatra teljesületlenül maradt – kérésünknek ez a magyarázata. Követ kérünk Istentől, s ő nem adhat nekünk csak kenyeret… Az az igazság, hogy szívünk túlontúl

hozzászokott a rosszhoz, s akkor is, amikor a legfőbb jót kérjük, ezt a kérést is csak kerülő úton merészeljük megkockáztatni. Kenyeret kérünk, de a kő átváltoztatása árán.

 

Karl Rahner: Az imáról

Nincs Isten népének liturgiája és a magányos, sőt, Isten csendjébe elragadtatott misztikus ima között egy olyan imádság, amelya két végletet egyesíti? Különböző formában lehet az ilyen imádságot megvalósítani. Ilyenkor az nyilvánul meg, ami éltető eleme a keresztény életnek: Krisztushoz hasonlóan még személyes üdvösségünk útján is az ő testének tagjai hordoznak bennünket, hiszen ebben a testben élünk és vagyunk. Mint minden imát, a közösségben végzett imádságot is gyakorolni kell, meg kell tanulni, ha nem akarjuk, hogy pillanatnyi érzelmi állapotunk függvénye legyen, vagy mindent szabad improvizációval oldjunk meg. Ezt az imamódot ma újra kell tanulni, tapasztalatokat kell gyűjteni, hogy a sorompók felemelkedjenek, a zárt ajtók megnyíljanak. Csak így tudnak majd a hívők közösen imádkozni Istenhez, így tudnak majd egymás szavára figyelni, így lesz bátorságuk megnyilatkozni. Nem szabad megkívánni, hogy ez az imádság mindig sikerüljön. Előfordulhat különösen az elején, de nincs kizárva, hogy később is –, hogy az egész „ügy” túlságosan kimerítő, nagyon száraz, s az imádság inkább kötelességnek tűnik. Ennek nincs különösebb jelentősége. A Szentlélek „vihara” nyomán sokak szíve mélyéből fakadó ima jutalma lehet a ki közösségekben mondott imának, éppen úgy, mint ahogy egy nagy szimfónia a zenekar sok aprólékos munkájából, gyakorlásából születik.

 

Pilinszky János: Vallomások az imádságról

Hogy mit keresünk az imádságban? Akarva-akaratlanul: Istent magát. Erről a bensőséges, örök és örökké új útról korunk se szűnt meg vallani, s e vallomások éppoly élőek, mint amilyenek az első századokban voltak. Az ima béke és öröm, de sokszor magas fal állja el az utat, s épp az Istenhez legbuzgóbban igyekvők előtt. Bernanos így kiált föl: „Ó, tökéletesen tudom, hogy az ima vágyamár maga is imádság, és tökéletesen elég Istennek. De nekem nem elég a puszta vágy. Úgy kellene az imádság, mint tüdőnek a levegő, mint szívnek kell az oxigén: Ami mögöttem áll, az többé nem a hétköznapi, megszokott élet, amihez bármikor visszatérhetek. Úgy érzem most, hogy semmi sincs mögöttem, s szemközt velem csak egy fal, egy fekete fal áll. „Istennek ez a »sötét hiánya«” gyakran a lélek önvádjában jelentkezik, mint Julien Green naplójában olvashatjuk: „Hazaérve egy este, elővettem a Bibliát, hogy valami világosságot derítsek éjszakámra. Vannak percek, amikor lehetetlen nem iszonyodnunk önmagunktól, s amikor készek volnánk egyetérteni vádlóinkkal. Csakhogy a világ nem is sejti, mi történik egy lélekben; ha tudná, és neki kellene ítélnie Isten helyett, a világ engem örök időkre elítélne.” Beteges önvád? Nem, a keresztény önismeret kezdete, s az igazi imádság küszöbe. Green számára, élete későbbi tanúsága szerint, ezek a feljegyzések jelezték az ima közeledtét. A küszöb: sokszor a kétségbeeséssel határos önvád és önismeret. Aki ózonban nem fordul vissza innét, azt Isten az imádság békéjével várja. Néhány év múlva már ilyen mondatokkal találkozunk naplójában: „Az igazi rendnek az imádság az alapja.” S innét már csak egy lépés a fölismerésig: „…a legjobb imakönyv: maga Isten”. E fölismerésben már benne él a lélek annyira áhított békéje, megérkezése: „Az imádság célja nem annyira az, hogy megkapjuk, amit kérünk, hanem hogy mi magunk változzunk meg. Sőt, azt kellene mondanunk, hogy az igazi imádság képessé tesz bennünket arra, hogy elejtsük kérésünket.” A kétségbeesést nemcsak emberek tudják; Isten éjszakáját, hiányát, „csendjét” Ő: maga Jézus is megszenvedte. Mégis: az imádság szívében határtalan öröm lakozik, ahogy a természet éjszakája sem jelenti a nap halálát, csupán távollétét. Ebben az értelemben kérdezi Bernanos azoktól, akik hívőknek vallják magukat: „Vajon alkalmasak vagytok-e megfiatalítani a földet, igen vagy nem? Az Evangélium örökké fiatal, csak ti vagytok öregek.” Igen, az imádság lényege szerint Istenközelséget jelent, örök fiatalságot. Isten hiányának és jelenlétének megtapasztalása: két partja az emberi imának. Mondhatnánk, küszöbe és betetőzése. A hívő számára az ima jelenti a teljes valóságot. Rettenetes a súlya, de nem szabad félni tőle: Jézus az imában rakja ránk édes igáját. S végül azok számára, kik gyöngének érzik magukat az imádság realitására; nem fölmentésül, de ízelítőül az isteni szeretet makacs természetéről, mely nem engedi, hogy egykönnyen lemondjunk róla, hadd idézzük a haldokló Lisieux-i Szent Terézt: „... ha el is követtem volna minden lehetséges bűnt, éppoly bizakodva érezném, hogy e tengernyi gonoszság is csepp víz csupán a szeretet tűzvészében.”

 

Pilinszky János: Imádságért

Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.

Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a Te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a Te békéd a lámpása, eledele és terítéke. Add meg előlegként azt a csendet, azt az asztalt, ahol minden civódás, félreértés és megkülönböztetés megszűnik végre, ahol mindenki helyet kap, a maga helyét, s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát, s színét vesztve elpárolog.

Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk; mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál. Valódi neve csak keveseknek van itt a földön. Kivétel alig. Szentjeid között talán Bach, talán Mozart. Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve és Mozartnak Mozart... Mint vándornak megérkeznie a tengerpartra, szívem és értelmem elhallgat már a távoli közelségedtől is, meghallva a végtelen intelligencia hullámverését...  Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.  Fáradt vagyok, Istenem, kifárasztottak „kéréseim”, és megtéptek a világ „kérései”. Apostolod mondta, hogy a szeretet irgalmas, türelmes, nem kér és nem panaszkodik. Add, hogy sose kívánjak „színen lenni”. A világnak amúgy is kötelező olvasmánya a „zűrzavar kézikönyve”. Ha lehet, ragaszd össze lapjait, megértek a csirizre. Ha mégis kérek tőled imámban valamit: ne vedd tőlem, ne vedd el tőlünk a kérés nélküli imádságot. A kérés nélküli imában nemcsak én, de az egész mindenség hallgat, s hallgatnak azok is, akik – egy szinttel még mélyebben – torzsalkodnak, harcolnak, lázonganak és ítélkeznek. A nem kérő imádságban azonban, imádkozza bárki is, az egész világ térden áll a „teremtés egyességében”. Valójában minden imádság, a kérő is, messze túlmutat önmagán. Jézus kérte, hogy kérjünk, de... „mindazonáltal legyen a Te akaratod szerint”. És: „... kezedbe ajánlom lelkemet”. A kérő ima természete nem azonos a földi kéréssel, mely legtöbbször- kivéveaz éhség és szomjúság szavait – valamiféle mástól szennyes. A kérő imádság, amennyiben csakugyan eljut az imádságig, szinte automatikusan veti ki magából kérései homokzsákjait, hogy végül el juthasson abba az egyetlen magasba, ahol – mindazonáltal ne a mi kérésünk és akaratunk teljesedjék, hanem az övé. Igen, nem hiszek többé tulajdon kéréseimben. Istenben, a egyetemes békében nincs többé mit kérnünk, az egyetemes igazságba érkezve, elképzelhetetlen bármiféle ítélkezés bárkivel vagy bármivel szemben. Ezért imádkozni az imádságért; bűnösök és szentek közös kiáltásai itt a földön, és a kérés nélküli ima jók és gonoszak számára talán nem egyéb; mint egy pillantást vetni az asztalra, mely öröktől fogva terítve áll az atyai ház udvarán. Ennél az asztalnál – Jézus isteni ígérete szerint – nem lesz többé se ellenség, se barát, se vér szerinti rokonság, se szülő, se feleség. Mindenki mindenkije lesz mindenkinek, áthatva az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetemesen beteljesült ígéretétől. Ennél az asztalnál mindenkinek akad egy szék, s mindenki a maga eleve kijelölt, ezerszer áldott helyére kerül – annyi vita, helycsere és zűrzavar után.

 

Georges Bernanos: Az imádságról

Általában nagyon is ellentmondásos elképzeléseink vannak az imádságról. Hogy beszélhetnek róla könnyelműen olyan emberek, akik alig vagy egyáltalán nem ismerik? Egy trappista vagy karthauzi szerzetes éveken át azért kínlódik, hogy az imádság emberévé legyen, s az első jöttment, meggondolatlan ember ítéletet akar mondani egy egész élet törekvéséről! Ha az imádság valóban az volna, aminek az ilyen emberek gondolják – valamiféle fecse-gés, egy őrült beszélgetése a saját árnyékával vagy még ennél is kevesebb: hiú és babonás kérés, amely el akarja nyerni a világ javait –, lehetséges volna akkor, hogy ezrek és tízezrek találnak benne életük utolsó napjáig talán nem annyira édességet, mert nem bíznak az érzelmi vigasztalásban, hanem kemény, erős és tökéletes örömöt? A tudósok persze szuggesztiót emlegetnek. Bizonyára még soha nem találkoztak szemtől szembe olyan bölcs öreg szerzetessel, akinek hajlíthatatlan az ítélete, s mégis telve van meg-értéssel, együttérzéssel és emberiességgel. Milyen csoda révén tudnának ezek a félbolondok, ezek az álom-rabok, ezek az alvajárók napról napra mindjobban behatolni embertársaik nyomorúságának a megértésébe?

 

Pilinszky János: Az egyszerűek imája

Gyakran halljuk, hogy az olvasó (a rózsafűzér) egyszerű emberek kezébe való, azoknak az imádsága. Mintha az egyszerűség valami sajnálatos dolog lenne! Pedig az igazság épp ennek a fordítottja. Épp ezért a legbonyolultabb intelligencia sem ér sokat, ha magjában nincs ott a lélek egyszerűsége, életadó ereje. Az egyszerűséget nemhogy ki kellene nőnünk; az egyszerűség kell, hogy életünk legbensőbb programja legyen. Érzékeny erény ez, mint a földben születő csíra. Aki nézegetni akarja, sőt mutogatni, termőföldjéből ássa ki, s elpusztítja. Ennyit az egyszerűségről. De milyen lehet akkor az „egyszerűek imádsága”? Valóban egyszerű, de egyszerűségében, épp abban – mélységesen gazdag. Van benne valami monotónia, ez igaz, de milyen? Szemeivel sok mindent példáz. Példázza a pillanatok, az órák, az esztendők, az idő múlását, s „bilincsével” az esztendőkkörforgását is. Testvérien együtt lüktet a mi időnkkel, hűségesen, ahogy nem véletlen, hogy a hűségesek szeretik talán legjobban. „Monotóniája” a szív „monotóniája”, s a költészet ritmusával rokon. Mégis a hétköznapok megszentelésére nincs alkalmasabb imádság nálánál, hiszen épp arravaló hogy szinte mindig mondhassuk. Megtestesítője az „imádkozzál és dolgozzál”, sőt az „imádkozva élj” parancsának. Aki szereti, annak számára „monotóniája” üdítőbb a legtermékenyítőbb csendes esőnél. De az olvasó megfelel az élet másik bensőséges titkának, törvényének is, hogy az egyszeri sokasodni kíván. Elég a természetre gondolnunk, s beljebb egy lépéssel: a szeretet pazarlására. S ha mindezt elfogadtuk és megszerettük benne, akkor megajándékoz tulajdonképpeni tartalmával, mely mintegy az emberibe ágyazva közvetíti az istenit: az imádság szintjén azt a drámát, mely a misztérium valóságszintjén. Panaszaink árulnak el minket. Az életre főként két panaszunk van. Egyrészt, hogy unalmas, másrészt, hogy nemegyszer elviselhetetlenül hányatott és tragikus. Nos, ha szabad ezt mondanunk, az olvasó egyszerre megszentelője az „unalomnak” és a „tragédiának”. Megvan a lét harmóniájába, csendjébe beavató ereje, mely átszőheti legszürkébb perceinket is, de működhet fordítva is, mint a sebre rakott borogatás. Tragikus titkaival viszont épp hétköznapjaink fenyegető közönyéből kíván fölrázni, vagy épp fordítva: életünk drámájában a legnagyobb drámát közvetítve felénk, siet segítségünkre a hit, a remény és a szeretet erejével. Bizony, nem egyszer feledkezünk meg róla, és sajnos, nem egyszer veszítjük el életünk során. Pedig az „egyszerű szívek” szakadatlanul mondják ezt az „egyszerű imádságot”.

 

Pilinszky János: Az imádság szerepe a világban

Számtalanszor tapasztaljuk, hogy szavaink süket fülekre találnak.Ilyenkor ne okoljunk soha másokat, mivel a szemrehányásokban mindig van valami tisztátalan. Sokkal jobb, ha ilyenkor imádkozni kezdünk, érezve szavaink kölcsönös végességét. Csodálatos erőtere és szótlan csöndje van az imádságnak. Igen, imádkozni annyi, mint eljutni Isten csöndjébe, abba a néma közegbe, amely ugyanakkor az egyedül tiszta beszéd Isten és ember, ember és minden ember között. Ha minden zavaró elemtől meg akarjuk tisztítani imánkat, minden rejtett önzéstől, nagylelkűségbe öltözött rút kicsinyességtől – okosabb Istenre bíznunk, hogy mit is kérünk tőle, mit is üzenünk általa egy másik embernek. E néma és kérésektől-kikötésektől mentes ima, amelyben lemondunk akaratunkról, és Istenre bízzuk, miként boldogítsa és vezesse akár feleségünket vagy gyermekünket, vagyis azokat, akiket Isten legközvetlenebbül ránk bízott, s akikkel szentsége szerint is egyek vagyunk – igen, még hozzájuk intézett szavaink közül is a legtisztább és legszebb az a néma imádság, amely megfogalmazását egyedül Istenre bízza. Rengeteg tisztátalan beszédnek vehetjük így elejét. Ember szájában a tiszta szó ritka, akár a színarany. Kivált, amikor valamiféle közvétlen célt kell szolgálnia. Innét, hogy a művészet elvontabb szintjén már sokkal több a Szép Szó. S még több az imádság, s főként az Úr csöndjébe valósággal belesemmisülő imádság szintjén. Az imádságnak ez a formája ugyanakkor az önzetlenség iskolája is. Arra tanít, ezerszer jobb saját bűnünket ismernünk, mint másokét, hiszen a Bárány színe előtt se másokról kell majd beszámolnunk, hanem egyedül saját magunkról, egyedül saját vétkeinkről kell számot adnunk. Nincskomolyabb a földön, mint a vétkeit töredelmesen meggyónó és Istenéhez szinte szakadatlanul imádkozó ember. Amikor gyónunk, vétkeinket egyre pontosabban kell megfogalmaznunk, de amikor imádkozunk, igyekezzünk egyre inkább elnémulni, hogy még leghőbb kérésünket is végül maga Isten fogalmazhassa meg, hiszen egyedül ő tudja megfogalmazni! Szívünk egyedül Isten fogalmazásában képes a tiszta beszédre, számíthat hatékony beszédre és meghallgatásra. Ha életünkben csak egy órára komolyan vennénk Jézust! Csak egy percre azt a percet, amikor egyedül szembesülünk Istennel! Amikor a Bárány egyedül engem néz, s egyedül engem kérdez, s egyetlen szó erejéig se mások bűneiről, hanem egyedül a saját bűneimről. A szentség tulajdonképp nem is más, mint a végső (de valójában mindig is érvényes) helyzet fölismerése és boldog elfogadása. A szent egyedül van Istennel, élete ettől folyamatos gyónás és szakadatlan imádság, vagyis az ő életformája az egyedül valóságos élet és életforma.

 

Szalézi Szent Ferenc: Az ima szükségessége

Mivel az imádság mennyei világosságot áraszt elménkben, és az isteni szeretet melengető hatásának nyitja meg akaratunkat, ezért nincs alkalmasabb eszköz, amely elménk sötétségét jobban eloszlatná, és szívünket a megromlott hajlamoktól megtisztítaná, mint éppen az imádság. Mintegy a kegyelemnek vize ez, amely arra szolgál, hogy lelkünket bűneitől megtisztítsa, a szenvedélyek perzselő heve által elgyötört szívünket felüdítse, s azokat a gyenge gyökérszálakat, amelyeket az erény azokba bocsátott, a jó vágyakat, táplálja. Különösen ajánlom neked a szív bensőséges imádságát; főleg pedig azt, amely az isteni Üdvözítőnek életével és szenvedésével foglalkozik. Mert annak szemlélése és megfontolása által lelked azzal egészen betelik, és egész külső és belső életedet az övé szerint fogod irányítani. Ő a világ világossága.

 

Sántha Károly: Imádkozzál

Imádkozzál, ha Istened megáldott,

S vidáman folynak élted napjai;

Ha szépnek tartod ezt a szép világot,

Érte légy kész Istent áldani.

Mert szép az élet s édes élni ebben,

Ha szeretet s békesség van szívedben,

S ha utadon szedhetsz öröm-virágot:

Imádkozzál, ha Istened megáldott!

 

Imádkozzál, ha szíved bú szorítja,

S könnyhullatással sózod kenyered,

Ha napodat sötét felhő borítja,

S kiket szerettél, mind eltemeted.

Atyád ő, ki bút küld rád az égbül,

Oh, boldog az, ki sorsával kibékül;

Isten a mennyet néked is kinyitja:

Imádkozzál, ha szíved bú szorítja!

 

Imádkozzál és áldás száll fejedre,

Áldás örömben s szenvedésben is.

Imádkozzál és gondolj Istenedre

S öröm nem szédít, nem sért a tövis

Hidd el, az a boldogság titka itten:

Ha mindened mind sírodig az Isten,

Ha őhozzá köt a hit mindörökre,

Imádkozzál és áldás száll fejedre!

 

John Henry Newman: Az ima hatalma

Nincs a földön olyan tékozló bűnös,

akinek ne lenne üdvös

az égiek szoros barátsága.

Bár gyenge még hite s lankad az imája,

némileg a bűntől már ez is elvágja,

s úgy élvezi a bocsánat gyümölcseit,

hogy kegyelmet kap, mely az üdvre segít.

Mindenki magát menti meg,

csak kutassa elméje az eget.

S hatalmat is kap, ha keres;

olyat, mely könyörületes,

és ajándékát a világra önti,

- nem egyszerre, hanem - böjti

lelkülettel, mely tűrt és sokat szenvedett el.

Tiszta és igaz tettek áldozatával

lész állhatatos, s minden tiéd lehet -

Istened által!

(Megyeri Ábel fordítása)

 

A fejezetben található SZERZŐK ÉLETRAJZA a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a Katolikus Lexikonban, a Petőfi Irodalmi Múzeum adatbázisában, a Magyar Életrajzi Lexikonban, a Magyar Tudományos Akadémia internetes adatbázisaiban, a Kulturális Enciklopédiában és a Wikipédiában található biográfiák alapján szerkesztve és kivonatolva készült.

Simone WEIL francia gondolkodó, író, filozófus Párizsban született 1909. február 3-án Diplomáját az École Normale Supérieureben szerzi meg, disszertációját (Reflexiók a szabadság és a társadalmi elnyomás okairól címmel írja. Három évig tanár, majd 1934-ben marós a Renault-műveknél, amiről La condition ouvrière című írásában vall, melyet Albert Camus a háború utáni Franciaország „legnagyobb és legnemesebb” művének nevez. Marseille-ben ismerkedik meg Joseph-Marie Perrin domonkos szerzetes-pappal (műveinek későbbi szerkesztőjével) és Gustave Thibon katolikus filozófussal.  1941-ben misztikus beszámolókkal találkozunk Füzeteiben, melyekben egyre többet olvashatunk a teremtésről, a megtestesülésről, Jézus megváltói szerepéről, az Oltáriszentségről, a felebarátról, s főként a szenvedésről és a szeretetről. Hátrahagyott „füzeteit” 1948-ban kezdték publikálni. Gabriel Marcel „az abszolútum tanújának” nevezi, Thomas Stearns Eliot pedig Perrin atyát idézve, azt vallja róla, hogy „zsenialitásánál csak életszentsége volt nagyobb”, más kritikusai eretnekséggel és szellemi eltévelyedéssel vádolják.  Egyik misztikus élménye a Santa Maria degli Angeli kápolnában történt, amikor 1937-ben Assisibe látogatott. „Eltérően más társadalmi forradalmároktól, akik „a múltat végképp eltörölni”, akarták, meg volt győződve arról, hogy bár a fennálló politikai rendszer rossz, mivel az emberi jogokra lett alapozva ahelyett, hogy az emberi nemmel szembeni kötelezettségekre helyezte volna súlypontját, ám ezért nem szétzúzni kell, hanem kivezetni a szerencsétlenségből.”(Nagy J. Endre jogász, szociológus, egyetemi tanár). Ashfordban halt meg 1943. augusztus 24-én.

PILINSZKY János a XX. század egyik legjelentősebb katolikus érzésű költője, író, publicista Budapesten született 1921. november 25-én. A budapesti piaristákhoz járt középiskolába, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1939/40-ben joghallgató volt. 1940-44 között magyar-olasz irodalmat és művészettörténetet tanult. 1942-44-ben az Élet segédszerkesztője. 1944-1945-ben légvédelmi tüzérként a honvédséggel Németországban volt, Harbachban betegen érte meg a háború végét. 1946-1947-ben az Újhold folyóirat szerkesztőségi tagja, a Diárium, a Magyarok, a Válasz, a Vigília munkatársa. Első verseskötetét, mely Trapéz és korlát címmel jelent meg Baumgarten-díjjal tüntették ki 1947-ben. 1949-56 között írásait nem közölték. 1956-tól a Magvető Kiadó lektora, 1957-től haláláig az Új Ember hetilap munkatársa. 1971-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott. Budapesten halt meg 1981. május 27-én.

Karl RAHNER német jezsuita szerzetespap, a II. Vatikáni Zsinat egyik vezető teológusa Freiburgban született 1904 március 5-én. Kant és Joseph Maréchal műveit elemezve kidolgozta transzcendentális módszerét. 1934-36-ban Freiburgban eljárt Martin Heidegger szemináriumára. 1936-tól Innsbruckban az egyetem dogmatikai tanszékén habilitált és tanári állást kapott. 1939-44-ben Bécsben tanított, majd Alsó-Bajorországban lelkipásztor. 1948-tól Innsbruckban a dogmatika, majd a dogmatörténet tanára. 1960-tól a II. Vatikáni Zsinat előkészítő bizottsának szaktanácsadója, a zsinat alatt F. König bíboros személyes tanácsadója. 1964-től Münchenben, 1967-től Münsterben a dogmatika és dogmatörténet tanára. 1971 után Münchenben, utolsó éveiben Innsbruckban élt.  A II. Vatikáni Zsinaton a modern teológia jeleseihez csatlakozott, s miként Chenu, Lubac, Congar és mások, örömmel láthatta, hogy bizonyos nézeteit magáévá tette az egyetemes zsinat. Írásait és előadásait a Schriften zur Theologie (Teológiai írások) sorozatában gyűjtötte össze, melynek utolsó, 16. kötete 80. születésnapjára jelent meg. Innsbruckban halt meg 1984. március 30-án.

Georges BERNANOS francia regényíró 1888. február 20-án született Párizsban francia katolikus ihletésű regényíró. Részt vett az első világháború egyik legvéresebb ütközetében Verdunben. A két világháború közti francia irodalom meghatározó alakja. Nevét prózai művei tették ismertté: A Sátán árnyékában; Egy falusi plébános naplója; A csalás; Az öröm; Egy bűn; A Kármel napja. 1948. július 5-én halt meg Neuilly-sur-Seine-ben.

SZALÉZI Szent Ferenc püspök, teológus, lelkiségi író, egyházszervező, több pápa személyes tanácsadója Chateau de Salesben 1567. augusztus 21-én francia nemesi családban született. Családja kívánságára jogot tanult, saját indíttatásból pedig teológiát. 1593-ban szentelték pappá. Első művét A szent Kereszt zászlajának védelme címen adta ki. A genfi püspök kinevezte segédpüspökévé, majd a püspök halála után utódja lett. Másik jelentős műve1608-ban jelent meg: Bevezetés a lelkiéletbe vagy Filótea címmel. 1610-ben Szent Franciskával együtt megalapította a vizitációs apácák rendjét. 1622. december 28-án hunyt el. 1661. december 8-án boldoggá, 1665. április 19-én szentté avatták, 1877-ben egyháztanítóvá nyilvánították. Az újságírók és az írók védőszentje.

SÁNTHA Károly evangélikus lelkész, költő, egyházi író Kecskeméten születt 1840. október 22-én, Teológiai tanulmányait Pesten végezte. Dunántúli helységekben volt lelkész, 1876-tól Sárszentlőrincen működött. Számos szépirodalmi folyóiratba írt verseket, így Arany János Koszorújába is. Több mint száz egyházi éneke került be a Dunántúli Énekeskönyvbe. Budapesten hunyt el 1928. szeptember 7-én.

John Henry NEWMAN teológus, bíboros anglikán családban született  Londonban 1801. február 21-én. Oxfordban 1816-20-ban a Trinity College növendéke, 1822-től az Oriel College tagja és tanára. 1825-ben anglikán pappá szentelték. 1943-ig Oxfordban egyetemi lelkész. Patrisztikai tanulmányai egyre közelebb vitték a katolikus tanításhoz. A rómahűség és az anglikanizmus között közvetítő irányzat képviselőjeként 1833-ban az Oxford-mozgalom egyik alapítója volt, majd 1845-ben katolizált. 1847-ben Rómában pappá szentelték és belépett az oratoriánusokhoz. 1851-58-ban a dublini katolikus egyetem alapító rektora. Utóbb a birminghami oratóriumban előkelő családok gyermekeit nevelte és a tudománynak élt. Meghívták az I. vatikáni zsinatra, de nem vett részt rajta. A pápai tévedhetetlenség dogmájának időszerűségét vitatta, de tárgyi jogosultságát megvédte. XIII. Leó pápa 1879-ben bíborossá nevezte ki. Birminghamben halt meg 1890. augusztus 11-én. II. János Pál pápa 1991-ben „Isten tiszteletreméltó szolgájának” nyilvánította. 2010. szeptember 19-én a birminghami Cofton Parkban XVI. Benedek pápa boldoggá avatta. 

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2015, május 7