Ima- és Olvasókönyv - 2. rész - Ime az ember

IMA- ÉS OLVASÓKÖNYV A MAGYAR HONVÉDSÉG SZÁMÁRA

2. rész

Szerkesztette és a tanítórészeket írta: dr. Hankovszky Béla őrnagy, kiemelt tábori lelkész

Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat Katolikus Tábori Püspökség

Budapest, 2009

Nihil obstat. Berta Tibor ezredes, általános helynök

Imprimatur. Nr. E-5/1/2010. Bíró László püspök, katonai ordinárius

 

ÍME, AZ EMBER

„Mély titok az ember, örvénylő titok a szíve.” (Zsolt 63,7)

 

Ady Endre: Ki látott engem?

Volt nálamnál már haragosabb Élet?

Haragudtam-e vagy csak hitem tévedt?

 

Szívem vajjon nem szent harang verője?

Vagyok csakugyan dühök keverője?

 

Kit mutatok s mit kutató szemeknek?

Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?

 

Szeretem-e azokat, kiknek mondom?

Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?

 

Ennen dühöm nem csak piros káprázat?

Azok forrók, kik közelemben fáznak?

 

Bolond tüzem, alágyújt-e szíveknek?

Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?

 

Csókos szám miért tör szitokba rögtön?

Nem tenyeremet rejti csak az öklöm?

 

Pótolnak-e életet élet-morzsák?

Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?

Szabad-e engem hidegen megértni?

Szabad közönnyel előlem kitérni?

 

Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?

Ki lát, szívem, sebes és örök jóság?

 

Istenülő vágyaimba ki látott?

Óh, vak szívű és hideg szemű barátok.

 

József Attila: Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett

harminc csikorgó télen át a kín.

Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.

Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét

s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.

Az éveket, mik sorsom összetörték,

reám zudítja minden pillanat.

 

Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.

Ostoba vagyok – foglalkozz velem.

Hiányod átjár, mint huzat a házon.

Mondd, – távozzon tőlem a félelem.

 

Reám néztél s én mindent elejtettem.

Meghallgattál és elakadt szavam.

Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;

hogy tudjak élni, halni egymagam!

 

Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –

magamba bujtam volna, nem lehet –

alattam kő és üresség fölöttem.

Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

 

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,

kinek szeméből mégis könny ered.

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén

nagyon meg tudtam szeretni veled.

 

François Villon: Ellentétek balladája

Szomjan halok a forrás vize mellett;

Tűzben égek és mégis vacogok;

Parazsas kályhánál vad láz diderget;

Hazám földjén is száműzött vagyok;

Csupasz féreg, díszes talárt kapok;

Hitetlen várok, sírva nevetek;

Az biztat, ami tegnap tönkretett;

Víg dáridó bennem a bosszúság;

Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;

Befogad és kitaszít a világ.

 

Nem biztos csak a kétes a szememnek

S ami világos, mint a nap: titok;

Hiszek a véletlennek, hirtelennek,

S gyanúm az igaz körűl sompolyog;

Mindig nyerek és vesztes maradok;

Fektemben is fölbukás fenyeget;

Van pénzem, s egy vasat se keresek,

és reggel köszönök jó éjszakát;

Várom, senkitől örökségemet;

Befogad és kitaszít a világ.

 

Semmit se bánok, s ami sose kellett,

Kínnal mégis csak olyat hajszolok;

Csalánnal a szeretet szava ver meg,

S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;

Barátom, aki elhiteti, hogy

Hattyúk csapata a varjú-sereg;

Igazság és hazugság egyre-megy,

és elhiszem, hogy segít, aki árt;

Mindent megőrzök s mindent feledek:

Befogad es kitaszít a világ.

 

Ajánlás

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:

Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.

Lázongva vallok törvényt és szabályt.

S most mi jön? Várom a pályabéremet

Mert befogad s kitaszít a világ.

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

Baka István: Zsoltár

Nem kértelek s nem kérnélek ma sem

Olyan félszeg voltam véled Istenem

Csak vártam míg aktáid tologattad

Hogy föltekint és észrevégy de nem

 

A hold már kráterek pecsétnyomával

Úgy teli lett hogy rá se férne több

S te stempliztél tovább én meg feszengtem

Hajbókoló klienseid között

Nem hittem volna hogy külön beadványt

Nyújtok be végül mégis arra kérlek

Bocsásd meg nékem hogy sokat szerettem

S erényemnél többet nyomott a vétek

 

Egy-két paragrafust megszegtem én a

Tízből alpontokról nem is beszélve

Tudom, hogy nem te én magam sodortam

Magam halálos bűnbe és veszélybe

 

Nem kérek tőled szívesen hiszen

Tudod hogy nem szeretlek Istenem

Hagyj élni akkor tán meg is szeretlek

S hagyj élni engem akkor is ha nem

 

Egek bürokratája egy pecséttel

Aláírással még megmentenél

Átkozlak de most megáldanálak

Mind ahogy áld vagy átkoz mind ki él

 

József Attila: Ad sidera…

Anyám, ki már a messzi végtelen vagy

S nem gyötrődöl, hogy nincs kenyér megint,

Nem sáppadsz el, ha szűkös este int,

Hogy kis rikkancs fiad vérébe jajgat.

 

Anyám, ki már a néma végtelen vagy

S borús szemed fiadra nem tekint,

Ó meg ne lásd az ólom-öklü Kínt –

Miatta zúg e tört, betegre vert agy.

 

Anyám, falatkenyért sem ér az élet!

De nagy hitem van s szép jövőnek élek:

Ne orditson pénzért gyerektorok

 

S tudjon zokogni anyja temetésén.

S ne rúgjon még az Ember szenvedésén

A Pénz.

 

Jeremiás próféta: Siralmak (3,1-18)

Én vagyok az a férfi, aki nyomorúságot látott

haragjának vesszeje miatt.

Engem hajtott és vezetett

sötétségbe és nem világosságba.

Igen, ellenem fordítja kezét

újra meg újra, egész nap.

Elsorvasztotta húsomat és bőrömet,

összetörte csontjaimat.

Körülbástyázott és bekerített engem

méreggel és gyötrelemmel.

Sötétségben adott nekem lakást,

mint az örök halottaknak.

Falat emelt körém, és nem mehetek ki,

súlyossá tette bilincsemet.

Ha kiáltok és könyörgök is,

elnémítja imádságomat.

Elfalazta útjaimat faragott kővel,

ösvényeimet görbévé tette.

Olyan hozzám, mint a leselkedő medve,

mint oroszlán a rejtekben.

Útjaimat eltérítette, és széttépett,

elpusztított engem.

Megfeszítette íját, és odaállított

célpontul a nyílnak.

Veséimbe eresztette

tegzének nyilait.

Nevetség tárgya lettem egész népemnek,

gúnydaluk tárgya egész nap.

Jóltartott engem keserűséggel,

megittasított ürömmel.

Kitörte kaviccsal fogaimat,

lenyomott engem a hamuba.

Kitaszította a békességből lelkemet,

elfelejtettem a jólétet.

Azt mondtam: “Elveszett dicsőségem

és reménységem az Úrban.”

 

Weöres Sándor: Jajgatás – Jeremiás siralmai, III. 1-18. –

Én vagyok az a bizonyos ember, ki sínylődve szenved az

Úr miatt,

kinek a teste kinban vonaglik az ő haragjának vesszője alatt,

jaj, jaj,

engemet ő sötétben, éjben és nem sugárban járatott,

kétkézzel merte el előlem vödörszám a fényt, a napot,

jaj, jaj,

ellenem fordult, ellenem fordul most is napra-nap,

megfonnyasztotta testemet, kiszárította bőrömet, mozsárban

zúzza a csontjaimat,

jaj, jaj,

erődöt épített énellenem, méreggel nyalta körül a helyem,

sötét helyekre ültetett engem, mint halottat, az én Istenem,

jaj, jaj,

sziklákat görgetett az útjaimra, tüskét termesztett

ösvényeimen,

lesben álló oroszlán ő és ólálkodó medve nekem,

jaj, jaj,

az útjaimat elterelte, most gyönge vagyok, mint a gyermek

népemnek csúfja lettem, rólam gúnydalokat énekelnek,

jaj, jaj,

engemet ő keserűséggel és kábító ürömmel itat,

szakállamat porba mártja, kovakővel tördeli ki a fogaimat,

jaj, jaj,

kiáltok és sikoltok, mert imádságom hasztalan,

jaj, nem gondol énvelem az én Uram, az en Uram,

jaj, jaj – – –

 

Radnóti Miklós: Őrizz és védj

Álmomban fú a szél már éjjelente

s a hófehéren villanó vitorlák

csattogva híznak messzi útra készen.

 

Úgy írom itt e lassú költeményt,

mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,

s ezentúl bottal írja verseit

szálló homokra távol Áfrikában.

 

De mindenünnen, Áfrikából is

borzalmas sírás hallik; rémitő

gyermekét szoptatja nappal, éjjel

szederjes mellén a dajka idő.

 

Mit ér a szó két háború között,

s mit érek én, a ritka és nehéz

szavak tudósa, hogyha ostobán

bombát szorongat minden kerge kéz!

 

Egünkre láng fut és a földre hull

az égi fényjelekből olvasó,

fájdalom kerít körül fehéren,

akár apályidőn tengert a só.

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,

s te hószín öntudat, maradj velem:

tiszta szavam sose kormozza be

a barna füsttel égő félelem!

 

Arszenyij Tarkovszkij: Nem dajkál szitakötőket

Nem dajkál szitakötőket,

Zavaros, sötét az ég,

Piheg az aszott fű, fülledt,

Zivatart vár a vidék.

 

Az utcákat Káin járja,

Ablakokat ver vadul,

Öccsét hívja számadásra,

Mint napszámosát az úr.

 

Táncba kergült jégverések

Csépelik a gabonát,

Mégis Ábelé a vétek,

Ifju mégis a világ.

 

Nézlek téged holtra váltan,

Elközelgő végzetem,

És akár a Bibliában,

Én se védekezhetem.

(Baka István fordítása)

 

Radnóti Miklós: Tajtékos ég

Tajtékos égen ring a hold,

csodálkozom, hogy élek.

Szorgos halál kutatja ezt a kort

s akikre rálel, mind olyan fehérek.

Körülnéz néha s felsikolt az év,

körülnéz, aztán elalél.

Micsoda ősz lapul mögöttem ujra

s micsoda fájdalomtól tompa tél!

 

Vérzett az erdő és a forgó

időben vérzett minden óra.

Nagy és sötétlő számokat

írkált a szél a hóra.

 

Megértem azt is, ezt is,

súlyosnak érzem a levegőt,

neszekkel teljes, langyos csönd ölel,

mint születésem előtt.

 

Megállok itt a fa tövében,

lombját zúgatja mérgesen.

Lenyúl egy ág. Nyakonragad?

Nem vagyok gyáva, gyönge sem,

 

csak fáradt. Hallgatok. S az ág is

némán motoz hajamban és ijedten.

Feledni kellene, de én

soha még semmit sem feledtem.

 

A holdra tajték zúdúl, az égen

sötétzöld sávot von a méreg.

Cigarettát sodrok magamnak,

lassan, gondosan. Élek.

 

Dsida Jenő: A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz

bogárra, hegyre, völgyre,

virágra, főre, szétmáló göröngyre, –

Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz

csak nagyon-nagyon gyönge.

 

Mert pókháló és köd a szív,

selyemszőttes az álom,

pehelykönnyű és szinte-szinte semmi

s én erőtlen kezem

még azt sem tudja Hozzádig emelni.

 

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,

ami az Óceánnak

legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!

Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz

csak gyönge, nagyon gyönge.

 

Radnóti Miklós: Mint észrevétlenül

Mint észrevétlenül álomba hull az ember,

úgy hull az ifjukorból a férfikorba át;

már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel

s apányi lett körötte már egyre több barát.

 

Apa és kisfia most együtt látogatják,

s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt,

ki érti még lobos szivének sok kalandját,

s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.

 

De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már,

megrendelésre fordít, eladja verseit,

már szerződést bogoz, számolgat és protestál

s megélni néki is csak a mellékes segít.

 

Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy,

e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; –

kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy,

a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.

 

És tudja, nyáron is lehullhat egy levél,

hiaba táncol és csal a forró emberész,

s minden megméretik, ha egyszer majd nem él;

sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,

 

de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll,

s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant,

s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol

mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.

 

És míg tollára dől, a gyermekekre gondol,

és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg,

mert értük dolgozik, akár a néma portól

csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.

 

Heinrich Federer: Zsoltárimádság

Uram, nélküled semmi sem vagyok! Amikor gyengeségemben elbíztam magam – összeszorítottam az öklömet és azt mondtam: íme, itt az én erőm; amikor nagyot léptem és azt mondtam: íme, ez az én léptékem; amikor azokat a gondolatokat, amelyeket Te sugalltal nekem, saját paripáimként lovagoltam meg, és büszkén ugrattam az utcanép közé. Én ostoba, elfelejtettem, hogy mi az árnyék alak nélkül, a fény olaj nélkül, mi vagyok én tenélküled! Amikor dicsekedtem: ez vagyok én, én magam, én egyedül, akkor a Te kezed egy csapással a semmibe vetett, miként a kőműves elveti a romlott anyagot, s undorral dobja le a földre. Itt fekszem, bálványaim romjai között, magam is rom; s aki erre megy az úton, megborzad Isten ítéletének ez emlékén, figyelmezteti kezénél fogva vezetett kisfiát és meggyorsítja lépteit. Én azonban itt fekszem segítség nélkül. Aki egykor csókolt, most utánam köp, akinek kenyeret adtam, most követ dob fejemhez: Senki sem emel föl, ha Te magad nem jössz, sújtó és üdvözítő Isteni Uram, nélküled semmi sem vagyok!

 

Antoine de Saint Exupéry: Uram, időnként…

Uram, időnként jeges a magányom.

És valami jelre vágyom elhagyatottságom pusztájában.

De álmomban kioktattál.

Felfogtam, hogy minden jel hiábavaló,

mert ha Te az én szintemhez tartoznál,

nem kényszerítenél a növekedésre.

És mit tudok én kezdeni magammal,

Uram, amilyen vagyok?

 

Michelangelo Buonarroti: Imádság

Ó, beteg lelkem, milyen reszelő érdessége fogyasztja fáradt hüvelyedet! Mikor old el az idő a testtől; hogy hazatérj az égbe, tisztán és örömmel, mint egykor, megszabadulva a halandóság fátylától? Talán az utolsó rövid évek elváltoztatják a hajat, én már megváltoztatni nem tudom a régi szokásomat, ami most, öregségemben, kényszerítőbb. Bevallom: irigylem a halottakat, megdöbbenve és zavartan reszket bennem a lélek üdvösségük miatt. Uram, utolsó órámban nyújtsd ki felém irgalmasan a kezedet, vegyél el magamtól, s add, hogy tetszésedre legyek! Semmi sem olyan alacsony, semmi sem olyan koldusszegény itt a földön, mint amilyennek én érzem magam nélküled. Milyen magasra szállnak vágyaim, milyen gyönge azonban az erő, hisz irgalmat kell esdenie. Nyújtsd nekem, Uram, azt a láncot, amely magához köt minden égi ajándékot: a hitre gondolok, amely felé ösztönzést és indítást érzek, azonban teljesen és egészen elérnem nem hagy bűnös voltom! A hit az ajándékok ajándéka, amely számomra olyan nagy, mint amilyen ritka, sőt még nagyobb, mert nélküle a földön nincs békesség, nincs boldogság. Aki nem fukarkodtál véreddel, mit használ nekünk adakozó jóságod, ha hiányzik a mennyország másik kulcsa, a hit!

 

Kassák Lajos: Fohász a csillagokhoz

Halántékomon ősz hajakkal

és részegen kószálok a városban.

Egyedül az éjszaka ösvényein, mint rossz angyal

ki elszakadt szülőitől és testvéreitől.

Szememre húzom a kalapom. Hát így legyen, Úristen

Jeges szél cibálja szakállam s vonyít előttem

a vak sikátor, mint hurokra került eb.

Jézus, ha élne felettem, óh, tudom én

lehajolna hozzám ez átkozott földre

hogy két meleg és habkönnyű tenyerével

betakarja vérző sebeim.

 

Jézusa sincs annak, kinek hite nincsen,

Szegény jószág, ki csak zabálni áll a jászolhoz

s nem látja meg a csillagot a gyermek feje felett!

Így kallódom számkivetetten és reménytelen

mindig részegen, mindig telt pohárral a kezemben

s mégis örök szomjúságra kárhozottan

mint a vad barom, ki tüzet nyelt dühében

s vakon rohan árkon, bokron át.

Könyörtelen bírája önmagának

egek redőiből kiejtett angyal

óh, aki vagyok, ártatlan gyilkos és

pocsolyában hevert zarándok

ez estén kitárom feléd fázó karjaim

ragyogó csillag, a magasság tükrében!

Világosítsd meg előttem az éjszaka ösvényeit

és vess elém egy morzsát kegyes szeretetedből

mielőtt összerogynának csikorgó térdeim

s mint hulladékot puttonyába szedne az ördög.

 

Avilai Szent Teréz: Krisztusnak itt a földön…

Krisztusnak itt a földön nincs keze, csak a tiéd.

Krisztusnak itt a földön nincs lába, csak a tiéd.

A te szemeddel tekint könyörületesen a világra.

A te lábaddal jár szerte, hogy jót tegyen.

A te kezed, amellyel áld.

 

Babibts Mihály: Ősz és tavasz között

Elzengett az őszi boros ének.

Megfülledt már hüse a pincének.

Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.

Ludbőrzik az agyagos domb bőre,

elomlik és puha sárrá rothad,

mint mezitlen teste egy halottnak.

 

Este van már, sietnek az esték

álnokul mint a tolvaj öregség

mely lábhegyen közeledik, halkan,

míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!

Nem tudjuk már magunkat megcsalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

 

Leesett a hó a silány földre,

talán csak hogy csúfságát befödje.

Most oly fehér mint szobánkban este

fekhelyünk, ha készen vár megvetve,

puha dunnánk, makulátlan párnánk:

s mintha a saját ágyunkon járnánk,

 

mint a pajkos gyerekek, ha még nem

akaródzik lefeküdni szépen,

sétálnak az ágy tetején, ringva,

mig jó anyjuk egyszer meg nem unja

s rájuk nem zeng: “Paplan alá! Hajjcsi!”

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

 

Már az év, mint homokóra, fordul:

elfogy az ó, most kezd fogyni az új,

s mint unt homokját a homokóra,

hagyja gondját az ó év az ujra.

Mennyi munka maradt végezetlen!

S a gyönyörök fája megszedetlen…

 

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,

mint az őr ha tudja már váltását.

Idegesen nyitunk száz fiókot.

Búcsúizzel izgatnak a csókok.

Öreg öröm, nem tud vigasztalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

 

Olvad a hó, tavasz akar lenni.

Mit tudom én, mi szeretnék lenni!

Pehely vagyok, olvadok a hóval,

mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.

Mire a madarak visszatérnek,

szikkad a föld, híre sincs a télnek…

 

Csak az én telem nem ily mulandó.

Csak az én halálom nem halandó.

Akit egyszer én eleresztettem,

az a madár vissza sohse reppen.

Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

 

Barátaim egyenkint elhagytak,

akikkel jót tettem, megtagadtak;

akiket szerettem, nem szeretnek,

akikért ragyogtam, eltemetnek.

Ami betűt ágam irt a porba,

a tavasz sárvize elsodorja.

 

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:

nekem már a tavasz is ellenség!

Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,

mint a letört karóra a rózsák,

rémült szemem csókkal eltakarni…

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

 

Arszenyij Tarkovszkij: Fel-felriad az alvó

Fel-felriad az alvó,

A sötétbe fülel.

A harmadik kakas szólt,

A virradat közel.

 

Felül a vén az ágyban,

A vaságy nyikorog.

Mint Pilátus korában,

A föld is úgy forog.

 

A szívébe miféle

Bosszúság vájt fogat?

Bánkódni, mondd mivégre –

Talán Péter miatt?

És nékem e vilagon

Ki volt a drága, szent?

Kit tagadott meg álmom,

Amíg az éj letelt?

 

Rést a hajnali ködbe

A kakas szava vág,

Elröppen messzeföldre

Völgyön, hegyormon át..

(Baka István fordítása)

 

Gyurkovics Tibor: Tékozló fiú

Ha majd a föld begyógyul

mint régi-régi seb,

majd visszatérek hozzád,

mint engedelmesebb

mindenkinél, erősebb

leszek majd, mint a szél

és halhatatlanabb

leszek mindenkinél.

 

Gyurkovics Tibor: Istenem

Ölelj meg engem, Isten,

már föl akarom adni

az örök ellenállást,

már meg akarok halni.

 

Köszvényben és közönyben

nagyon sokáig éltem

bődítő tisztességben

és tarkószenvedésben.

 

Vadász vadásznak vadra

figyelő úr-cselédje

voltam, miközben kaptak

engem is puskavégre.

 

A füvön így rohantam,

az erdőn így szaladtam,

kapkodtam lábam, ám de

a hitet megtartottam.

 

Valahol meg kell állni,

valahol meg kell halni,

valami könnyű réten

akarok elfakadni.

 

Az izmaim a télben

mint jéghúrok feszülnek,

úgy néznek a szemembe,

ahogy a menekültek.

 

Nem félek a haláltól.

Megállok vele szemben.

De amikor lesújt rám,

Isten, ölelj meg engem.

 

Illyés Gyula: Magamban

1.

Magamban kutatom, Ki vagy.

Arrébb teszem a jót a rossztól –

Melyikben vállalod fiad?

Istenem, kit választol?

 

Szenvedtem, arcomon nyomát,

hordom még minden mozdulatban.

Gyilkolván ismernék reád?

 

Vagy rá a bűntudatban?

Iszonyban? Mint búvó patak

kanyarogva tetteimben.

Eltűnsz. Fülelem hallgatag,

hogy munkálsz, forrsz, dobogsz benn.

2.

Én fölkínáltam, ha segítsz,

segítek én is néked,

hogy megszülessen bennem is

csillogó gyémánt-lényed.

 

Kísértet! Rántanám karom,

mint megszorított ujjak

bögyéből a vér, árulón

a könnyeim úgy hullnak.

 

S csak mosolygok félszeg mosollyal,

már mintha emléked keresném,

helyet cseréltünk már, be gyorsan

betelt a törvény.

 

Eredj, – mondom, de csak magamban,

eredj már, – s magamhoz ölellek,

mit elvesztettem én örökre:

a békét legalább te leld meg.

 

József Attila: Bukj föl az árból

Ijessz meg engem, Istenem,

szükségem van a haragodra.

Bukj föl az árból hirtelen,

ne rántson el a semmi sodra.

Én, akit föltaszít a ló,

s a porból éppen hogy kilátszom,

nem ember szívébe való

nagy kínok késeivel játszom.

 

Gyúlékony vagyok, s mint a nap,

oly lángot lobbantottam – vedd el!

Ordíts reám, hogy nem szabad!

Csapj a kezemre menyköveddel.

 

És verje bosszúd, vagy kegyed

belém: a bűntelenség vétek!

Hisz hogy ily ártatlan legyek,

az a pokolnál jobban éget.

 

Vad, habzó nyálú tengerek

falatjaként forgok, ha fekszem,

s egyedül. Mar mindent merek,

de nincs értelme semminek sem.

 

Meghalni lélekzetemet

fojtom vissza, ha nem versz bottal

és úgy nézek farkasszemet,

emberarcú, a hiányoddal!

 

József Attila: Imádság megfáradtaknak

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.

Gyerekeink sem azért vannak,

Hogy tiszteljenek bennünket

S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.

Hiszünk az erő jó szándokában.

Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,

Akár az égben laksz, akár a tejben,

A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.

Te is tudod, hogyha mi sírunk,

Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,

Akkor szívünkben zuhatagok vannak,

De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,

Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,

Csak a kardok, tornyok és ölő igék,

Most mégis, megfáradván

Dicséreteddel keresünk új erőt

S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:

Szabadíts meg a gonosztól.

Akarom.

 

József Attila: Uram!

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,

Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,

Tán már nem is bús fájdalmam lobog,

Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

 

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,

Erény rongyán, bátorság mentebőrén,

Mégis mindent levetkezem, Uram,

S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifju vára omlott

Mohos magánnyá szépült és ma benne

Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig

Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,

Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.

Szelíd remeteként az öregek

Szűk szíve odvas odujába bujjon.

 

József Attila verseiből nem csak az érezhető meg, hogy milyen az Isten, hanem az is hogy milyen nem. Amit elutasít, azt minden jóérzésű embernek el kell utasítania, és az Egyház sem állítja. (a szerk.)

 

József Attila: És keressük az igazságot

Lábunk elkophat hónaljig,

Sej haj, fütyülve baktatunk,

Igazságot keresünk, de

Nem találunk még seholse.

 

Nincsen batyunk, csak az agyunk,

Betyárkodó Ábel vagyunk,

Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,

Gondolatunk az ördögé,

Lelkünket meg Isten fogja

Sziklaszántó ostorosba.

 

Hogyha tél van, hát didergünk

S nem is tudjuk, hogy didergünk,

Szemünk, fülünk lefagy együtt,

Lázas szóval melengetjük,

Nem hálunk soha árnyékban,

Zsebünkben is csak szándék van,

Magunk vagyunk: a kenyerünk,

Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,

Ínség, asszony nem bír velünk,

Északnak meg délnek megyünk,

Koldusokkal parolázunk,

Ott a tanyánk, ahol ázunk,

Összenőtt már a két kezünk

S nem könyörgünk, nem vétkezünk,

Nagy éhünk van s nem éhezünk,

Mindig korábban érkezünk,

Szájunkra a jovő hágott,

Kiáltunk emberebb világot,

Szeretetet, szabadságot,

Szél a lábunk, arcunk áldott,

Nézünk minden követ, ágot,

Ahol utat ki se vágott,

Sej haj, dallal, jó vigasszal,

Asztaltalan szómalaszttal

Keressük az igazságot.

 

József Attila: Gyémánt

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

 

Gyémánthegyen állunk,

De zsebünkben kavicsok vannak.

Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,

Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.

Most könyörgések szomjazzák erőnket

És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,

Szívünkben a csillag megfagyott.

 

Igen. Igen.

Elsüllyedtek a haditengerészek:

Szelid révészek csónakáznak Isten felé.

Még a nagyon öregek is

Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára

S türelmet prédikálnak messze,

A mulandóság halainak.

Igen, igen.

 

Ne higyjük el hát barátaim,

Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!

Mindent meg kell simogatni,

A hiénákat, a békákat is.

 

Gyémánthegyen állunk,

Szigorú hó, takard el bűneinket,

Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!

Te határtalan kristály!

 

József Attila: Tanítások  (részlet)

Ti jók vagytok mindannyian,

Miért csinálnátok hát a rosszat?

 

Néha úgy vagytok a rosszal,

Mint az ópiumot szívó a pipájával.

Ameddig csak tart a mámor, gyönyörűséggel telik meg,

Aztán pedig irtózik önnönmagától is.

Mert miért isztok pálinkat tej helyett?

Hisz anyátok teje sose válik pálinkává.

 

Ti jók vagytok mindannyian,

Hisz mindnyájan örültök a jónak

S fontoljátok meg amit mondok:

Nem sánta az, aki

Együtt lelkendezik a csúszkálókkal.

 

József Attila: Kiáltozás

Jaj, szeressetek szilajon,

hessentsétek el nagy bajom!

Eszméim közt, mint a majom

a rácsok közt le es föl,

vicsorgok és ugrándozom,

mert semmit nem hiszek s nagyon

félek a büntetéstől.

 

Halandó, hallod-e dalom,

vagy zúgod csak, mint a vadon?

Ölelj meg, ne bámulj vakon

a kifent rohamkéstől –

nincs halhatatlan oltalom,

akinek panaszolhatom:

félek a büntetéstől.

 

Mint fatutaj a folyamon,

mint méla tót a tutajon,

száll alá emberi fajom

némán a szenvedéstől –

de én sírok, kiáltozom:

szeress: ne legyek rossz nagyon –

félek a büntetéstől.

 

József Attila: Tenyeremre tettem

Tenyeremre tettem a lelkem:

Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!

De ő gyémántokat szedett elő,

Mert ő az embert sose érti meg.

 

József Attila: Milyen jó lenne nem ütni vissza

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,

Milyen jó lenne nem ütni vissza

Se kézzel, se szóval,

Világitni a napvilággal,

Elaltatni az éjszakával,

Szólni a gyávaság szavával,

De sose ütni vissza.

 

Lelkeimmel pörölnöm kéne

S élvén is vagyok most a béke.

Kristály patakvíz folydogál

Gyémántos medrü ereimben.

Szelid fényesség az ingem

És béke, béke mindenütt,

Pedig csak én élek vele!…

Fölemelnek a napsugarak,

Isten megcsókolja minden arcom

És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem

A pusztaság fele.

 

József Attila: Mint gyermek

Mint gyermek, aki bosszut esküdött

és felgyujtotta az apai házat

s most idegenség lepi, mint a köd,

s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött

arcát mutatni szabad mosolyának, –

oly reménytelenűl erőlködök,

hogy könnyeimre: erényre találjak.

 

Világot hamvasztottam el szivemben

és nincs jó szó, mely megrikasson engem,

kuporogva csak várom a csodát,

 

hogy jöjjön el már az, ki megbocsát

és meg is mondja szépen, micsodát

bocsát meg nékem e farkasveremben!

 

Parancs János: Mégis

mintha csak átutazóban

időlegesen

megszállva egy-két napra

egy olcsó vidéki szállodában

úgy élek itt

mintha csak idevetődtem volna

s valami csatlakozásra várnék

ami egyre késik

ténfergek a hajnali ködben

kiismerhetetlen torlaszok

csapdák és indulatok között

meg-megújuló reménykedéssel mégis

az emberi mértékkel mérhető élet

valahol itt lapulhat

karnyújtásnyira tőlem

 

Vörösmarty Mihály: Fogytán van a napod  (töredék)

Fogytán van a napod,

Fogytán van szerencséd,

Ha volna is, minek?

Nincs ahova tennéd.

Véred megsürűdött,

Agyvelőd kiapadt,

Fáradt vállaidról

Vén gúnyád leszakadt.

Fogytán van erszényed,

Fogytán van a borod,

Szegény magyar költő,

Mire virradsz te még?

Van-e még reménység,

Lesz-e még hajnalod?

Férfi napjaidban

Hányszor álmodoztál,

Büszke reményekkel

Kényedre játszottál!…

 

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg  (részlet)

Én is világot hódítani jöttem

s magamat meg nem hódíthatom.

 

Csak ostromolhatom nehéz kövekkel

vagy ámíthatom és becsaphatom.

 

Valaha én is úr akartam lenni

ó bár jó szolga lehetnék!

 

De jaj, szolga csak egy van: az Isten

s uraktól nyüzsög a végtelenség.

 

Weöres Sándor: Ima

Köszöntelek a folyók zúgásával,

a felhő-arcú hegyekkel, a hegy-forma fellegekkel,

a gong-alakú csillagokkal,

köszöntelek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,

és végül az ámulatos nap-ragyogással:

mind a tiéd! valamennyiben itt vagy,

akkor is, ha szenderegsz, és úgy is, ha leszállsz hozzánk

váratlanul

s a teremtmények seregének megvilagítod újra meg újra

kerek pajzsaidat, eleven mezőn és rideg mérföldköveken

heverőket,

egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,

miket állandó ittlétük miatt

oly könnyen, szüntelenül felednünk

 

Weöres Sándor: Az idők folyama

Az idők folyama

kiszáradt köröttem,

szélvészek rohama

megtorpant mögöttem.

Kinek képét hordtam,

tekintse, mi voltam

s ime mivé lettem.

 

Lám, szikkadt az ajkam,

mint az ó-kút nyáron,

lepel fekszik rajtam,

mint hó a határon,

évek fordulását,

szerencse hullását

többé sose várom.

 

Ó de balga voltam,

kincs után futottam,

mennyit robotoltam,

míg idejutottam:

más hazába térek

és a földi fénynek

nincs vására ottan.

 

Kővé vált szemeim

többé nem mozognak,

szűntelen könnyeim

lelkemből buzognak:

te irgalmas Isten,

érdemed segítsen

a vészbe-jutottnak.

 

Az idők folyama

kiszáradt köröttem,

szélvészek rohama

megtorpant mögöttem.

Kristály-fény az égen,

társaid körében

világíts fölöttem.

 

Marie Luise Kaschnitz: Élet a halál után

Hogy hiszek-e, kérdezték

az életben a halál után

s én igennel feleltem.

De hirtelen nem tudtam,

hogyan is fest majd az egész.

Hogyan állok majd magam

ott.

Egyet tudtam csupán:

csak semmi arany

székeken ülő szentek hierarchiája

átkozott lelkek zuhanása

csak

csupán felszabadult

soha el nem fogyó

engem elárasztó szeretet.

 

Nem merev, ékkövekkel rakott

arany védőpalást.

De pókhálókönnyű szövet

mely leheletként vállamra terül

mint egykor a tirréni hullámok

lágy, simogató mozgása.

Ahogy a szavak ide-oda

foszlánnyá lesznek, jöjj, gyere

te könnyáztatta, fájdalmas

hullámzó utazás

s a kezed újra

az enyémben

 

Így feküdtünk,

felolvastál nekem

elaludtam

felriadtam

újra alvás

felébredek

Hangod fogad engem,

felszabadít és így

tovább

Szóval többet, kérdik

a kérdezők, nem vár el

a halál utántól?

És én felelek:

Semmiesetre sem kevesebbet.

 

Thomas Merton: Uram! Megnehezítetted rajtam kezedet! (Zsolt 37,3)

Uram! Fogalmam sincs róla, merre tartok. Nem látom az utat magam előtt. Nem tudhatom bizonyosan, hol fog végződni. Magamat sem ismerem igazán: úgy gondolom, a Te akaratodat követem, ez azonban nem jelenti azt, hogy tényleg azt is teszem. De kívánok Neked tetszeni, és hiszem, hogy ez a kívánság valóban tetszik Neked. S remélem, hogy mindenben, amit csak teszek, ez a vágy vezet. Remélem, sohasem fogok ettől a vágytól függetlenül bármit is tenni, és tudom: ha így cselekszem, Te a helyes úton fogsz vezetni még akkor is, ha talán semmit sem tudok róla. Azert bízni akarok Benned, meg ha úgy is látszik, hogy eltévedtem, és a halál árnyékában járok. Nem akarok félni, mert Te mindig velem vagy, és sohasem fogod hagyni, hogy egyedül szálljak szembe a rám leselkedő veszedelmekkel. Ámen.

 

Pilinszky János: Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk

partravont halak,

szánk a semmiségbe tátog,

száraz űrt harap.

Sutogón hiába hív az

elveszett elem,

szúró kövek, kavicsok közt

fuldokolva kell

egymás ellen élnünk-halnunk!

Szívünk megremeg.

Vergődésünk testvérünket

sebzi, fojtja meg.

Egymást túlkiáltó szónkra

visszhang nem felel;

öldöklünk és csatázunk

nincs miért, de kell.

Bűnhődünk, de bűnhődésünk

mégse büntetés,

nem válthat ki poklainkból

semmi szenvedés.

Roppant hálóban hányódunk

s éjfélkor talan

étek leszünk egy hatalmas

halász asztalán.

 

Rainer Maria Rilke: Az áhítat könyve  (részlet)

Most hajlik az óra, s nyúlva fölébem

fémtiszta ütése lecsap:

belereszket az elmém. Most tudok, érzem –

s kezemben már a szoborszerü nap.

Semmi se kész, míg rá nem néztem,

a jövendők csöndesen állnak.

Érett a szemem, s úgy lépnek elébem,

mint a menyasszony, a tárgyak.

 

Semmi se csepp, mindent szeretek,

hadd fesse aranyra a festék,

és fölmutatom, bár azt se tudom,

kinek szabadítja a lelkét.

Szomszédom, Isten, hogyha néhanap

éjjel kemény kopogással zavarlak –

azért van ez, mert lélegezni hallak,

s tudom: szobádban csak te vagy magad.

S ha valamit kivánsz, nincs senki ott,

hogy italt érjen kereső kezed:

figyelek mindig. Adj egy kis jelet.

Közel vagyok.

Nincs más közöttünk, csak vékonyka fal,

véletlenül, mert meglehet:

ha szám vagy szád hívni akar –

a fal reped,

és hang se jelzi estét.

 

És azt képmásaidból építették.

 

S a képek, mint nevek, elédbe állnak.

S ha bennem egyszer fényesség fakad,

mellyel mélyebb létem téged kutat,

elfecsérlődik képkeretre máznak.

És akkor elmém, mely hamar kifárad,

hazátlan lesz és tőled elszakad.

Az életem nem a meredek óra,

amelyre lábam, látod, futva lép.

Én fa vagyok, háttérre rajzolódva,

sok szám közül egy száj vagyok a szóra,

és az, amely lezárul legelébb.

A csönd vagyok, két hang közé bemetszve,

melyek csak lassan hangolódnak egybe:

mivel a hang Halál magasba csap –

De a sötét hangközben elrezegve

megbékélnek.

S az ének szép marad.

Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,

tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,

lábatlanul is elkúszom utánad,

és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.

Törd le karom és megragadlak én,

szivemmel, mint egy kézzel tartalak,

fogd le szivem, agyam dobog hibátlan,

s ha lángod agyvelőmbe csap,

viszlek tovább, vérem zuhatagában.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

 

Puszta Sándor: Tékozló fiú

a mindenségben kell lennie egy helynek

ahol még emlékeznek rám

apám szíve az

mire várok még

haza megyek

 

Rainer Maria Rilke: A tékozló fiú kivonulása

Most menni kell mindattól, ami kusza,

mi a miénk, s hozzánk még sincs köze,

mi rezgőn tükrözi, majd összezúzza

arcunkat, mint az ó kutak vize;

mindattól, mi még egyszer visszahúzna

tüskéivel, miket belénk akaszt,

el! S ezt meg azt,

mit nem láttunk sosem

(annyira megszokott volt, oly banális),

egyszerre látni: megbékülve máris,

s mint kezdet kezdetén, figyelmesen;

belátni sejtve, semmi volt, ha fájt is,

személytelen volt mind a sérelem,

mitől csordultig tölt gyermekkorunk –:

s mégis csak el! Mint hogyha boncolunk

gyógyult sebet, más kézből kiragadva

kezünket, el! S hová? Bizonytalanba,

messzi, forró tájra, mely nem honunk,

s mit tetteinknek hátterébe bamba

kulisszaként, kertként, falként tolunk;

csak el! S mi hajt? Alkat, ösztönös éhség,

türelmetlenség, homályos reménység,

értetlen s meg nem értett mámorunk:

Ezek kockáztatják, s talán hiába,

a meglevőt a puszta semmiért:

egyedül halni meg, nem tudva, mért –

 

Ez volna hát az új élet nyitánya?

(Kálnoky László fordítása)

 

Szabó Lőrinc: Párbeszéd

Félek Atyám –, úgy zúgnak a harangok!

fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…

Ne félj fiam –, téged hívnak a harangok,

te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

 

Félek, Atyám – megtörtem a harcban, a hitben,

és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…

Ne félj fiam – megtartalak a harcban, a hitben,

s karommal égig emeled azt a kardot.

 

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,

mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…

 

Ne félj fiam, az a kín, az a vágy, az önvád

téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

 

Az igazak ösvénye pedig olyan,

mint a hajnal világossága,

mely minél tovább halad,

annál világosabb lesz, a teljes délig.

Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet,

mert abból indul ki minden élet.

Vesd el tőled a száj hamisságát,

és az ajkak álnokságát távoztasd el magadtól.

A te szemeid előre nézzenek.

 

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,

mint alma magházában a négerbarna mag,

és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,

hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,

kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,

annak szép, könnyüléptű szivében megterem

az érett és tünődő kevésszavú alázat,

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,

az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

 

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,

merengj el hát egy percre e gazdag életen;

szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,

az új falak tövében felhangzik majd szavam;

magamban élem át már mindazt, mi hátravan,

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –

talán most senki sincs.

 

Szabó Lőrinc: Ima

Tűrhetetlen közel jön, rám telepszik

a külvilág,

úgy hurcolom, mint fojtó, földrehúzó

ólomruhát,

úgy küzdök vele, úgy verem, cibálom,

mint egy polip

mesének hitt s íme lefejthetetlen

érc-karjait.

Régi álmok nem gyötörtek úgy meg,

Ahogy ma már

a legjózanabb nappal gyötör, – óh, nem

nem a halál,

nem a túlvilág hozza ránk a végső

poklot, de a

magány hiánya s kint az örök ingás

kábulata.

 

Mert azt vesztettem, a csöndet, a belső

szabad időt,

azt, hogy órákat eltöltöttem egy-egy

virág előtt.

Bűn volt a lélek ráérése? Az lett.

S mégis vigasz,

Hogy a sok külső parancs csak a máé;

az örök: az!

 

Óh áldott csönd, termékeny álmok, édes,

messzi magány,

térj meg hozzánk a megpróbáltatások

s rémek után,

s jöjjön a biztonság, jöjjön a győztes

remény veled,

hogy nem szenvedtünk hiába, sem én, sem

a többiek!

 

Reményik Sándor: A Te akaratod

Teljesüljön a Te akaratod:

A Miatyánkból ezt tudom már csak.

Bimbóban nem marad meg a virág,

És visszafele nem foly a patak.

 

Teljesüljön a Te akaratod:

Be fölösleges minden más beszéd…

Az én kezem, e vézna, gyönge kéz

Hogy tartaná fel az Isten kezét?

Minden léleknek csak egy útja van

És csak ezen az egy úton mehet.

És nem lépheti által önmagát

És öntörvénye ellen nem tehet.

Bizonnyal minden úgy van jól, ahogy van.

És ez az eszme megnyugvást is ád:

Ki sorsával vív, alája kerül

És győz, ki néki megadja magát.

 

Reményik Sándor: Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,

Tán lét-előtti létem emlék-képe!

Fölibe ezer réteg tornyosul,

De érzem ezer rétegen alul,

Csak nem tudom, miképp került a mélybe.

 

Egy istenarc van eltemetve bennem,

Néha magamban látom, néha másban.

Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,

Ha rossz órámban eltűnik egészen

Alter-egóm az örök vándorlásban.

 

Egy istenarc van eltemetve bennem,

A rárakódott világ-szenny alatt.

A rámrakódott világ-szenny alól,

Kihűlt csillagok hamuja alól

Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,

S most ásót, kapát, csákányt ragadok,

Testvéreim, jertek, segítsetek,

Egy kapavágást ti is tegyetek,

Mert az az arc igazán én vagyok.

 

Egy istenarc van eltemetve bennem:

Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.

Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.

S bár világ-szennye rakódott reája,

Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

 

Tóth Árpád: Isten oltókése

Pénzt, egészséget és sikert

Másoknak, Uram, többet adtál,

Nem kezdek érte mégse pert,

És nem mondom, hogy adósom maradtál.

 

Nem én vagyok az első mostohád;

Bordáim közt próbáid éles kését

Megáldom, s mosolygom az ostobák

Dühödt jaját és hiú mellverését.

 

Tudom és érzem, hogy szeretsz:

Próbáid áldott oltó-kése bennem

Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,

Új szépséget teremni sebez engem.

 

Összeszorítom ajkam, ha nehéz

A kín, mert tudom, tied az én harcom,

És győztes távolokba néz

Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.

 

Anna Ahmatova: Virágvasárnap

Vártam rá, vártam hosszú éveket,

tengődtem tétlenül, álomban élve.

És láttam olthatatlan fényjelet

virágvasárnap, éppen három éve.

Megállt előttem, szavam elakadt,

és én megláttam választottamat.

 

Gyertyával vonul hallgatni misét

lassú menet. Ó, imádságos óra!

Halkan roppan az áprilisi jég,

s a menet feje fölött zengve-bongva

mint örök vigasz, harangszó zenél,

lángokat lenget a fekete szél.

 

Fehér nárcisz lélegzik mézesen,

és vörös bor csillan sekély kehelyben.

És meglátom viaszcseppes kezem,

mint korai köd fátyolán át, rebben,

a csókot reszketve fogadja el.

S ,,örvendj, áldott!” – a vérem énekel.

(Rab Zsuzsa fordítása)

 

Pilinszky János: Mielőtt

A jövőről nem sokat tudok,

de a végítéletet magam előtt látom.

Az a nap, az az óra

mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

 

A sokaságban senki se keresi egymást.

Az Atya, mint egy szálkát

visszaveszi a keresztet,

s az angyalok, a mennyek állatai

fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:

nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben

sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,

mielőtt asztalhoz ülnénk.

 

Pilinszky János: Terek

A pokol térélmény. A mennyország is.

Kétféle tér. A mennyország szabad,

a másikra lefele látunk,

mint egy alagsori szobába,

föntről lefele látunk, mintha

egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele

egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)

alagsori szobának ajtaján át.

Ott az történik, ami épp nekem

kibírhatatlan. Talán nem egyéb,

kibontanak egy rongyosládát,

lemérik, hány kiló egy hattyú,

vagy ezerszeres ismétlésben

olyasmiről beszélnek azzal

az egyetlen lénnyel, kit szeretek,

miről se írni, se beszélni

nem lehet, nem szabad.

 

Peter Henisch: Jób első zsoltára

mint űzött állat uram

be vagyok kerítve én

 

és kik meghajszolnak

a szemrehányás és a szánalom

és aki küldi őket

a kétely

 

lásd

gyengévé tettél engem

hogy megismerjelek

 

lásd erőssé tettél engem

hogy mégis szolgáljak

neked

kenyér

 

a kenyér

kísértés

ám sokkal nagyobb

kísértése annak

hogy tüzet csiholjak

a TE köveidből

hogy a TE éjszakád

mely elviselhetetlen

szétrobbanjon

 

hőségtől

(Hajnal Gábor fordítása)

 

Peter Henisch: Jób utolsó zsoltára

az igazsággal

megvertél engem

Isten

 

most a sűrűség

ahol lakom

idegen

italt

találok ugyan

de nem oltja szomjamat

 

testvéreim szemében

tüske vagyok

el akarják

törölni nyomomat

melyet nem követnek

ha havat küldesz rám

testük

párája nélkül

mit

csinálok

majd?

(Hajnal Gábor fordítása)

 

Vladimír Holan: Feltámadás

Hogy evilági életünk után

majd kürtök és trombiták

iszonyú harsogása ébreszt?

Uram, bocsáss meg, én azzal vígasztalom magam

hogy ha feltámadunk majd, mi, halandók,

csak egy kakas kukorékol fel halottainkból.

 

Még fekszünk egy pillanatig,

aztán először

a mama kel fel. Hallani

a motozást, ahogy tüzet rak,

odateszi a vizet melegedni,

s az almáriumból előveszi a kávédarálót,

 

újra otthon leszünk.

(Székely Magda fordítása)

 

Rainer Maria Rilke: Duinói elégiák

Első elégia

Hogyha kiáltanék, ki hallana engem

az angyalok rendjéből? és ha netán a szívére

vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék

az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,

mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk,

s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy

összetiporjon. Iszonyú minden angyal.

Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom

hívó szavait. Ki volna az hát,

aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember,

és a fülelő állatok észreveszik már,

hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon

a megfejtett világban. Mienk marad tán

valamely fa a dombon, hogy naponta

viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca,

egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát,

megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt.

Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél

perzseli arcunk – kié is nem marad ő, az áhított,

a lágyan józanító, a magányos szívre

fáradtan várakozó. Könnyebb-e ő a szeretőknek?

Ó, egymással ők csak sorsukat fedik el.

Még nem tudod? Dobd ki karodból az űrt,

vágd a lélegzésre való terekhez, tán a madárhad

bensőbb lebegéssel érzi a tágasabb levegőt.

Jó – tavaszoknak kellettél. És csillagok is

hitték: sejdíted őket. A múltból

hullám tornyosodott föl elédbe vagy olykor,

hogyha nyitott ablaknál vitt el az út,

neked szólt egy hegedű. Mindez megbízatás volt.

De betöltötted? Nem zaklatott-e szüntelen

várakozás még, mintha minden a kedves

jöttét hirdetné? (Hova rejtheted őt el,

hisz a roppant, idegen gondolatok ki-be járnak

benned, s gyakran időznek el éjeken át is.)

De ha vágyol rá, hát szólj szeretőkről; eléggé

úgysem halhatatlan nagyhírű indulatuk.

Ama szinte irígyelt elhagyottakról, kiket inkább

szeretőknek véltél, mint a betelteket. Újra

meg újra kezdd soha el nem érhető dícséretüket;

nézd csak: biztos a hős, eleste se volt más,

csak ürügy neki, hogy legyen az: végső születése.

De a szeretőket a természet kimerülten

visszanyeli, minthogyha az újrateremtés

nem telnék erejéből. Gondoltad-e Gaspara Stampát,

meggondoltad eléggé, hogy valamely lány,

elhagyatottan az ő szeretőként

felszökkent példáján érzi: bárha követném?

Legrégibb gyötrelmünk hát ne teremjen

végre gyümölcsöt? Nincs-e a perc itt, hogy szeretettel

váljunk meg szeretőnktől s álljuk is ezt remegőn,

mint nyílvessző állja a húrt, hogy szökni feszülten

több legyen önmagánál. Mert nincs sehol maradás.

Hangok, hangok. Halld, szívem, úgy ahogyan csak

szentek hallották, hogy az órjás hívás

fölemelte őket a földről; ők térdeltek azonban,

képtelenek, térdeltek, s rá se füleltek:

így voltak hallók. Nemhogy te az Úrnak

hangját elbírnád, dehogyis. De halld a fuvalmat,

a szakadatlan hírt, mit a csönd szava szól.

Most amaz ifjú halottaktól surrog tefeléd.

Bárhova léptél, római, nápolyi templom

öblén, nem szólított csöndben a sorsuk?

Vagy fönséggel bízta magát rád egy fölirat,

mint nemrég a Santa Maria Formosa-i tábla.

Mit akarnak tőlem? Halkan hadd vetem én le

a látszat-bántalmat, mely szellemeiknek

tiszta lengését meg-megzökkenti időnként.

 

Furcsa, persze, többé nem lakni a földön,

kezdve tanulni szokást s már újra leszokni,

rózsákban, s más annyi személyes-igéretű tárgyban

jelentését nem látni az emberi sorsnak;

ami voltunk végtelenül féltő tenyerekben,

többé nem lenni, s a nevünket, akárcsak

széttört játékszert, végképp odahagyni.

Furcsa tovább nem vágyni a vágyat. Furcsa

mindent, ami megkötözött, így látni a térben

szabadon lebegőben. S fáradságos a holt-lét,

csupa pótlás, hogy lassanként cseppnyi öröklét

érződjék. – De az élő egyre hibázik

s ugyanazt a hibát: a különbségtétele metsző.

Angyalok (úgy mondják) nem tudják gyakran, az élők

vagy a holtak közt járnak. Fut a szüntelen áram,

mindkét birodalmon örökre sodorva magával

minden kort s szavukat túlzúgja örökre.

 

Végül nem kellünk a korán leszakítottaknak;

elszoktak már lassan a földtől, mint anyamelltől

elnő csöndben az ember. De mi, kiknek olyan nagy

titkok kellenek és oly gyakran a gyász hoz

boldogító haladást – : bírnánk-e mi nélkülük élni?

Hiú monda-e, hogy a Linost sirató, a legelső,

a merész zene áthat a meddő dermedezésen,

úgy, hogy a rémült térben, ahonnan a majdnem

isteni ifjú kiszállt, megkezdi az űr

ama rezgést, mely minket ma vigasztal, elragad, ápol.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

 

Rainer Maria Rilke: Már egyedül

Már egyedül a szív hegyein. Nézd csak, milyen apró

ott a szavak végtelepülése, és magasabban

– s ó, de parányi az is – ott még egy utolsó

érzelmi majorság. Ráismersz-e?

Már egyedül a szív hegyein. Követ érez

maga alatt a kéz. Kivirágzik egy s más

itt még. A szótlan meredélyből

egy-egy tudatlan gyom dalolva virágzik.

De ki tudva tud? Jaj, a tudni kezdő

hallgat most, egyedül a szív hegyein.

Jár, igaz, errefelé ép ésszel,

jár fel-alá ez s az, védett hegyi állat,

jön s elidőz. S a nagy madár nem félve körözget

a csúcsok tisztult tagadása körül. – De

védtelenül, itt fent, a szív hegyein…

(Vas István fordítása)

 

David Ignatov: Őnyugtat el

Szomorú vagyok, hogy nem vagyok Isten,

beszélek magamhoz s hallgatom,

remélve, hogy e párbeszédben

lesz Róla szó. Dolgom teszem,

és méricskélem is, hogy benne

Istenre ráakadjak. Vagy ha nem,

hát ez legyen bizonyság,

hogy az ellenkezője igaz.

S ezt akarom, ezt az ellenkezőt,

hogy Istenné legyek. Rágondolok,

s ha már muszáj aludnom,

ő nyugtat el.

(Tellér Gyula fordítása)

 

Pierre Emmanuel: Ó, ha én a Galamb szárnyán szállnék

Ó ha én a Galamb szárnyán szállnék! Heves

röptömtől döngene az éj, addig kavarnám

a zsarnok körül a levegőt míg ledől

hogy bukása riadt robajára az ember

fölébredjen hűlő vére vörös tavában

s néma kínjaitól még félig holtra váltan

lássa a Rémület vizeit apadóban

s érezze hogy merev testében léte lágyan

újrapezsdül a vér s szabadság melegétől

De csak visszhang dalom a holtak sikolyára:

ők nem felejtenek, ó bár csak ők megértsék

álmukat legalább nem dúlná föl a kétség.

(Rónay György fordítása)

 

Juhász Gyula: Föltámadás után

Negyven napig még a földön maradt,

És nézte az elmúló tájakat.

 

És mondta: Ez Jordán,ez Golgota.

Itt verejték voltam,és emitt csoda.

 

És nézte,hogy a játszó gyermekek

Homokba írnak nagy kereszteket.

És nézte,hogy a sírján csöndesen

Megnö a fü,és borostyán terem.

 

Aztán megállt a Tábor tetején.

Oly könnyü volt a szíve,mint a fény.

 

Mint pelyhet érezte az életet,

És derüsen és némán mennybe ment.

 

Vladimír Holan: Az utolsó

Az utolsó levél reszket a platánon,

jól tudja, hogy ami reszket, szilárd sem lehet.

Reszketek, Uram, érzem,

hogy nemsokára meghalok, szilárdnak kéne lennem.

Minden fáról lehull a legutolsó levél is,

mert bizalma van a földhöz.

Minden emberről lehull a legutolsó képmutatás is,

mert a hullaház deszkája egészen egyszerű.

A levélnek, Uram, semmiért sem kell könyörögnie hozzád,

megadtad neki a növekedést, és ő nem rontotta el.

 

De én –

(Székely Magda fordítása)

 

Rainer Maria Rilke: Őszi nap

Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.

A napórákon árnyadat terítsd el,

engedd rohanni orkánjaidat.

 

Érleld be még fanyar gyümölcseid,

két délies napot még adj fölébük,

nehéz borrá forrjon sűrű mézük,

beteljesítve őszöd ízeit.

 

Ki most hazátlan, nem lesz háza már.

Ki társtalan, soká marad magára,

virraszt, olvas, levelet ír, hiába;

sötét fasorban űzve-hajtva jár,

míg fenn a lombot őszi szél cibálja.

(Rab Zsuzsa fordítása)

 

Countee Cullen: Mégis furcsállom

Nem kétlem: Isten jó, nagylelkű, szent,

s kimenthetné magát, hogy mért vakon

él szegény kis vakondok odalent,

s Képe – testünk – mért hal meg egy napon;

megokolhatná: kín közt Tantaluszt

a csali gyümölcs mért csaphatja be,

s hogy nyers szeszély űzi-e Sziszifuszt

vége-nincs lépcsőn kúszni fölfele.

Útjai kifürkészhetetlenek

oly elme számára, mely csupa csepp

gonddal teli s így meg sem értené,

e roppant mű mily roppant szellemé! –

Mégis furcsállom, hogy mivégre tart

fekete költőt s mért vár tőle dalt!

(Tellér Gyula fordítása)

 

Dsida Jenő: Panasz gyengülő gyökerekről

Földbe fogóztál, mint terebély fa, keményen,

mély gyökerekkel a földben, dúsnedvű televényen,

dacosan álltál, sziklakeményen, vasgyökerekkel a földben.

 

Jöttek utánad szellemek, éjjeli törpék.

Jöttek utánad ezren s törzsedet egyre törték

zuhogó fejszékkel a törpék s hiába jöttek ezren.

Szálltak az égből angyalok is seregestül,

üstöködet cibálták, ki akartak tépni tövestül

s gigász lombjaidat seregestül hasztalanul cibálták.

 

– S íme – ma lelked lassu halálra menendő,

gyökered, mint a moháé, gyermekkéz elegendő

kitépni halálra menendő gyökeredet, mely mint a moháé,

 

s egy gyerekangyal könnyüdeden tovaszárnyal

véled a mennyek kékje felé, mint kicsi fecske ha szárnyal

csőrében szalmaszállal távoli fészke felé.

 

Reményik Sándor: Gondolatok az imádkozásról

Ma oly sok kérdés tépett, szaggatott.

És egyre sem jött mentő felelet.

Testvér, Te hogy gondolod ezeket?

Miért imádkozol?…

Hogy kiért, tudom: gyermekeidért,

És apjokért, a Te jó uradért,

Minden testvéredért,

És magadért legutolsó sorban.

 

De miért, de miért?

 

Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,

S a világokat tengelyük körül

Forgatja örök-egy forgással,

Akihez a Te imádságod szárnyal:

Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?

Mit tudod Te, mit tudom én,

Mit tudjuk mi, mi az ő akaratja!…

Amit elvégzett; meg kell hogy legyen,

Változtat-e azon ima, fohász,

Imádkozzál bár völgyben, vagy hegyen,

Vagy tenger fenekén?…

 

Ó, de úgy-e a remény, a remény?

 

Vagy talán Te is úgy imádkozol,

Mint én, mint én?

Hitetlenül, süketen és vakon,

Csak, mert valamit még próbálni kell,

S mert mást nem tudok, hát imádkozom,

Mert különben a szívem megszakad.

Ó, tudom, Te nem így imádkozol

Az érzéketlen csillagok alatt

 

Vladimír Holan: Tükröződés

Éjszaka felriadtam, a nyitott ablakon át

két holdat láttam az égen,

s iszonyodva mondtam magamnak:

eljött a Végítélet.

Egyszerre olyan egyedül voltam,

hogy a magányra sem jutott időm,

ahogy a gyermekkor mélyéről felémelyedett.

Olyan nyomorult voltam,

hogy az idő, mely valaha

éppen a verseimben bújt meg,

pusztulásunkra törve

most elhagyta hatalmát.

Ó, hiúság! Olyan készületlen voltam,

hogy minden korok felől

megérintgettem az egyszerű tárgyakat,

mintha volna még jövő a keresésben,

vagy csak azért,

mert a földalatti ütemre engedelmes

hangtalan belső monológ

a semmitől a semmiig hajigálta a lelket —

 

Egy pillanat, a szél becsukta az ablakot,

és egy hold volt az égen.

Csak ezután jön el a Végítélet.

(Székely Magda fordítása)

 

Weöres Sándor: Zsoltár

Kínok árnyékaiból,

kínok árnyékaiból

szólok hozzád Istenem.

Kín mar, sújt, temet,

józan eszemet

vak veszélyben,

láncos mélyben

ne hagyd elveszítenem.

 

Senki sem tör káromra,

senki sem tör káromra,

bensőm fordul ellenem.

Örök vihar ront,

nincs egy biztos pont

se mögöttem,

se fölöttem,

dög pusztít a lelkemen.

 

Törd meg kevélységemet,

törd meg kevélységemet,

mély megbánást adj nekem.

Nyársat nyeltem én,

derekam kemény:

mért nem szabad

súlyod alatt

meghajolnom, Istenem?

 

Száraz zokogás tipor,

száraz zokogás tipor

és a szemem könnytelen.

Utam hajlatán

ördög les reám,

vár nehezen:

a két kezem

tőrrel indul ellenem.

Legyen meg akaratod,

legyen meg akaratod,

ha vesznem kell,

jól legyen:

tán kárhozásom

áldás lesz máson –

de ha énrám

kincset bíztál,

ments meg immár, Istenem.

 

Kassák Lajos: Menekülők bűnbocsánatára

Hagyd a távozót, hogy kedvére távolodjon.

Ints felé búcsút, akárha meghalt volna

de hagyd, hogy távolodjon, mert ez az ő sorsa

s úgy hiszi, szegény, ha átjut a képzelt

hegyeken és tengereken egy régismert ház

áll majd előtte vetett ággyal és terített asztallal.

Azért kelt útra, hogy vérül is megpihenjen

olyan édes és mély pihenéssel, amilyenre

egész életében vágyott. Ez ő és ilyen a sorsa.

Eső veri és szél cibálja az életét

de nem mond le róla, kórót rág, mint az öszvér

s teherbíró inait maga az ördög birtokolja.

Miért hívnád vissza, ha egyszer már elindult?

Nem gyilkos ő, kit halálra keres a törvény.

Ints felé búcsút, akárha halott volna

de hagyd, hogy kedvére távolodjon s ha teheted

fordulj az Egek Urához irgalomért számára

vagy méginkább a keresztre feszített Jézushoz

ki hozzánk hasonlóan járt ezen a földön

és ismeri züllött életünket.

 

Áprily Lajos: A láthatatlan írás

Hull künn a köd

s a színeket kioltja.

Csak egy marad:

a kúpos erdő kék-fekete foltja.

Ülök magam

tompán a téli ködben,

s zord vonalad

az erdőn túl ma is szemembe döbben.

Most messze vagy:

különös, más planéta.

Vallok neked,

mint régi és divatja-múlt poéta.

Az erdőn túl,

valaha így neveztek –

A köd mögött

akkor is így idéztek és kerestek?

Én a neved

mindig halkabban ejtem,

elhallgatom

s tán nemsokára tengerszembe rejtem.

Pedig tudom:

te vagy a Hang, a Hívas,

szívó Delej

s szemembe sajgó Láthatatlan Írás.

Elhullhatok,

eltép a hűtelenség:

homlokodon

egy fényszilánkkal sem csorbul a fenség.

Te megmaradsz:

morajos szikla-ország,

történelem,

lelkemen-túli zörd kívülállóság.

S mégis: velem

egy-test vagy, mint a titkom.

Nincs messzeség,

nincs vád, mely életemtől elszakítson.

Más benned él,

foghat, taposhat, únhat.

Kút vagy nekem

s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat.

Patakjaid bennem el nem apadnak,

mélységeid

mélységeimben kinccsel felfakadnak.

Vadméheid

a rétemen toroznak,

havasaid

nárcisszaim csokrában illatoznak.

Ösvényeid

a két talpamban élnek,

harangjaid

hajnal körül a tornyomban zenélnek.

Fellegeid

az én tetőmre szállnak,

viharaid

az én barlangjaimban orgonálnak.

S ha hallgatok,

nem tudom: ritka csendem

bennem van-é,

vagy künn, a benned alvó rengetegben.

S a nagy moraj,

nem tudom, hegycsuszamlás?

Fellegrobaj?

Fadöntés? Lélekomlás?

 

Illyés Gyula: A ház végén ülök…

A ház végén ülök a padlás-grádicson

s ilyeneket hallok: Na te paradicsom

mostan kettémetszlek… s mégegyszer kettőbe

így ni… most aztán, huppsz, bujj be a levesbe.

A kis öreganya szünetlen beszélget

magamagában, azt hiszi nem figyelnek

rá… De ha látják is, ahogy tipeg-topog

amihez hozzányúl azzal eltársalog.

Ne ficánkolj te tűz, ne füstölj már, hallgass,

mit kapkodsz kezembe mint egy mérges kakas.

Egy marék só is kell… Hol vagy te sótartó?

Hozok egy kis rőszét az alsó udvarból…

Fölszedünk majd, krumpli, ne félj hogy megfázol.

Gyere ki már te ág ebből a rakásból…

Igy beszél s ahogy jön a barackfák alatt

egyre feleselve, a csillogó gallyak

lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,

örömkönnyek folynak a kis leveleken.

Fent felhők emelik, mint papok az ostyát,

az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.

Ó, Isten, ki, mondják, fűben, fában, vízben

bujkálsz mint a mosoly a szerelmes szívben,

ki a költőkénél jobban kinyitottad

nagyanyám füleit titkos hangjaidnak,

nekem, ki mint süket rekedt ordítással

dülöngtem utánnad e pörgő világban,

tedd meg nekem is, hogy úgy mint ő füleljek

szavadra s szavadra oly bátran feleljek.

 

Ime már az alkony, mint hatalmas állat

rámhajol s hűvösen végignyalja vállam.

Nézd, az udvarunkból a szederfák alatt

hét tányér levesből száll fehér áldozat

feléd… Mosolyodnak s rejlő szavaidnak

őrzői ládd meleg hittől áradoznak.

Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,

áldd meg e megpróbált család vacsoráját.

Ki búzákba, fákba árasztottad véred,

engedd, hisz te mondtad, vegyétek, egyétek,

bekanalazhassam a békés igéket

s mint a tizenkettők lángjaidtól égjek.

Ime a folyókban már az éj közeleg.

Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.

Holnap utrakelek. Engedd, hogy mentemben

menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve

s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.

Kiknek uruk előtt nézésük is dadog

oly gyámoltalanok. Szavaik elbujnak.

Tanuljam el amit mondani sem tudnak.

S mit a némán rángó vonások kérdeznek

a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek

és szavaim mint nagyszülémnek szájában

hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,

nem törődve azzal nevetnek-e rajtuk.

Nem szokták még itt meg a szívbéli hangot.

 

Tisztán mint a kérő kisdedek szemei

könnyeznek a néma csillagok fényei

rajtunk… A virágok helyett vigasztalni

éjszaka ők nyítnak reményt árasztani.

Mint ezer kérdező kék szem néznek felém

a harmatok is a káposzták levelén.

Imre, útra készen, ma este úgy érzem,

állok egy igéző tekintet fényében.

Mosolygó és síró pillantások alatt

biztatgatják egymást cihelődő szavak

bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran

vigyenek e zavart, dadogó világban. -

Én, aki egy földre lapult ház végéről

állok fel, a világ forró fenekéről

félve nézek körül, remegve szívemben

most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.

A holdfényben kétsort hajladozó ágak

az útra fekete csokrokat dobálnak.

Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek

nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.

Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének

ezüst csibe-hangon sirni kezdenének.

 

Váci Mihály: Eső homokra  (részlet)

Osztani magad – hogy így sokasodjál:

Kicsikhez hajolni – hogy magasodjál:

Hallgatni őket – hogy tudd a világot:

Róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.

Széjjel szóródni – eső homokra –

Sivatagnyi reménytelen dologra,

S ha nyár se lesz tőled, és a táj se zöldebb,

kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!

 

Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,

legyen tiéd örökre az egész.

Vedd a telet és a nyarat, a lombost,

itt van neked az epe és a méz.

Ez itt a keserű s ez itt az édes,

ez a fekete és ez a fehér,

ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,

ez itt a méreg és ez a kenyér.

Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is,

ölelni lágyan es birkózni kart,

és harcot is, hogy harcolj csakazértis,

a rózsa mellett ott legyen a kard.

Van még néhány elhányt és csonka holmi,

egy kis verőfény és egy-két kacaj,

viaskodó kedv, várat ostromolni,

és végezetre egy nagy, tompa jaj.

Iker ajándékot veszel örökbe,

oly ember-ízű és oly felemás,

de ember adta, nem telt néki többre,

eget ne vívj, mély kútakat ne áss.

Sötéten nyújtom ezeket tenéked,

s koldus apád most tétovázva áll,

mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,

és a baljában ott van a halál.

 

Romanosz: A dúsgazdag imája

Istennek Fia

Te, aki nem ismersz alkonyt,

üdvözíts engem!

 

Az ember napjai mint a mezők virága

reggel kibomlik, új hajtást növel,

estére elhervad, kiszárad.

 

Mint az árnyék,

életünk tovatűnik;

oly gyorsan visszatérünk,

mintha nem is lett volna itt

virágzó életünk.

Ha majd lelkem elhagy,

és senki sem tud megszabadítani,

ments meg engem a fenyegető tűztől,

én Megváltóm!

Kíméld meg a kárhozattól

kiégett szolgádat!

Légy irgalommal hozzám, Uram!

 

Dzselal ed-Din Rúmí: A dervisek imája

Te, aki egyedül vagy élő és bölcs,

Úr és Isten, súlyosan vétkeztünk!

Életünk utazásán segíts bennünket,

Úr és Isten, súlyosan vétkeztünk!

Örökkévaló, kegyesen fölnyitod kezedet,

csodálatos vagy, vég nélkül szent,

csak az irgalom az adományod;

Úr és Isten, súlyosan vétkeztünk!

A gyönyörök vernek bennünket bilincsbe,

a vágyak hozzák ránk a szolgaságot,

s mi a rejtett dolgokat kutatjuk –

Úr és Isten, súlyosan vétkeztünk!

Gyengék és szegények vagyunk, tele szégyennel.

Értelmetlenül tévelygünk távol országokon,

a testkötelékeinek bilincsiben vagyunk –

Úr és Isten, súlyosan vétkeztünk!

Akik fejüket küszöbödre hajtják,

hallani: nyelvük dicsőítésedre rebben,

hangosan és csendben, mindig téged magasztalva:

Úr és Isten, súlyosan vétkeztünk!

Igen, előtted eltűnik minden rossz,

kegyesen eltávolítasz minden bűnt,

és engeded, hogy kegyelemre leljünk;

Úr és Isten, súlyosan vétkeztünk!

Egyszer a világ gyönyörűsége nyűgöz le,

máskor a világ jutalma boldogít,

s a Mester nincs szemünk előtt,

Úr és Isten, súlyosan vétkeztünk!

A fülemüle reggeli dalához hasonlóan

zengjenek mindig panaszaid,

fájdalmadban és megalázottságodban dadogod:

Úr és Isten, súlyosan vétkeztünk!

Fejedelem, aki bölcsen old és köt mindent,

nézz szolgáid seregére, amely vakon

egyedül kegyelmedben talál vigaszt;

Úr és Isten, súlyosan vétkeztünk!

Te eltakarod szolgád hibáit,

gazdagon és gyönyörűen ékesíted lelkedet,

korlátlanok, parancsolataid

Úr és Isten súlyosan vétkeztünk!

Ne engedd hogy elvesszünk a bűnben,

akik bánatosan bocsánatért esdeklünk;

de, ó, bent vagyunk a fekete könyvben,

Úr és Isten, súlyosan vétkeztünk!

Halld, miként kiált, hozzád Dzselal

a forró szeretet ösztönzésére; Uram!

félénken csatlakozik a kerub szent énekéhez:

Úr és Isten; súlyosan vétkeztünk!

 

A fejezetben található SZERZŐK ÉLETRAJZA a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a Katolikus Lexikonban, a Petőfi Irodalmi Múzeum adatbázisában, a Magyar Életrajzi Lexikonban, a Magyar Tudományos Akadémia internetes adatbázisaiban, a Kulturális Enciklopédiában és a Wikipédiában található biográfiák alapján szerkesztve és kivonatolva készült.

Diósadi ADY András Endre író, újságíró Érmindszenten született, 1877. november 22-én. Édesapja diósadi Ady Lőrinc kisparaszti gazdálkodó, édesanyja Pásztor Mária református lelkipásztorok leszármazottja volt. Tanulmányait az érmindszenti református elemi iskolában kezdte, de mivel szülei idővel gimnáziumba szánták tanulmányait 1886-tól katolikus népiskolában folytatta, majd 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumba került. Ebben az iskolában írta első költeményeit is, amelyek többnyire verses csúfolódások voltak. 1892-től a zilahi református kollégium diákja volt, ahol 1896 júniusában érettségizett. Szülei beíratták a debreceni jogakadémiára, de a második évre a pesti jogi karra iratkozott be, majd Temesvárra ment, ahol délelőtt a királyi táblánál írnokoskodott, délután magánórákat adott. Temesváron súlyosan megbetegszik, így hazatér a szülői házba. Budapestre beiratkozik az egyetem IV. félévére, azonban a szülei által küldött tandíj többször is korhelyeskedésre elúszik, ezért Zilahra utazik, ahol ügyvédbojtárnak áll. Ezután Debrecenbe ment, ahol előbb a Debreczeni Hírlap, majd a Debreczen című folyóirat munkatársa lett. 1900 elején a nagyváradi Szabadság, majd a Nagyváradi Napló munkatársa lett. 1903 augusztusában ismerkedett meg Diósyné Brüll Adéllal, aki Léda néven lett a múzsája. Kapcsolatuk 1912-re teljesen megromlott: Ady a Nyugatban publikált Elbocsátó szép üzenet című versével végleg szakított Lédával. Hétszer járt Párizsban 1904 és 1911 között. Első, egy évig tartó párizsi útja után a Budapesti Naplónál helyezkedett el, ahol 500 cikk és számos költeménye jelent meg a. A második párizsi tartózkodása és a kapcsolódó földközi-tengeri utazás időszaka termékeny korszaka a költészetének. 1906-ban jelent meg harmadik verskötete Új versek címmel, mely sokak szerint mérföldkő a magyar irodalomban, de a negyedik kötete, a Vér és arany hozta meg az igazi sikert és a kritikusok elismerését.1908-ban a Nyugat című új irodalmi lap első számában jelentek meg versei és esszéi, ennek a lapnak lett élete végéig munkatársa, 1912-től pedig az egyik szerkesztője is. Jelentkezett a szabadkőműves Martinovics páholyba, amelybe 1912-ben vették fel. 1914-ben találkozott az akkor 20 éves Boncza Bertával, akivel 1915. március 27-én összeházasodtak, s akit verseiben Csinszkának nevezett.  Az első világháború alatt nem közölt írásokat, csak1918-ban jelent meg újabb verseskötete. Az őszirózsás forradalom után megalakult népköztársaság a forradalmi versei miatt megpróbálta kisajátítani, saját költőjének tekinteni, melytől ettől igyekezett elhatárolni magát. A Tisza-gyilkosság után szélütést kapott. Élete utolsó heteiben súlyos beteg volt, tüdőgyulladással küzdött: a Liget Szanatóriumban halt meg 1919. január 27-én, 41 évesen. Temetése január 29-én volt: koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára a Kerepesi temetőig.

JÓZSEF Attila a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja Budapesten született 1905. április 11-én. Apja bánsági béresek gyermeke, kisiparosoknál dolgozó szappanfőző munkás, anyja Pőcze Borbála parasztszármazású mosónő. A szülőknek három gyermeke maradt életben, a költő és két nővére, Jolán és Etel. Ferencvárosban született, gyermekkorát az itt élte le. 1908-ban apja Romániába ment és családjával ettől kezdve nem törődött. A három gyermek eltartása anyjára maradt, aki nem tudott eleget keresni, lakbérre gyakran nem telt, tömegszállásokon hányódtak. 1910-ben kénytelen volt két kisebb gyermekét lelencként az Országos Gyermekvédő Liga útján Öcsödre adni nevelőszülőkhöz. 1912-től újból Pesten élt, alkalmi munkákat vállalt, és közben elvégezte az elemit és a polgári három osztályát. Az I. világháború második felében már rendszeresen verselt, egy véletlenül kezébe került Ady-kötet hatására. 1917 végén néhány hetet a monori gyermekmenhelyen töltött, de nem bírta elviselni a rideg bánásmódot, hazaszökött. 1918 nyarán egy gyermeknyaraltatási akció révén egy hónapig Abbáziában élt. A Károlyi-forradalmat és a Tanácsköztársaságot nagy lelkesedéssel üdvözölte, megismerkedett Lenin Állam és forradalom című művével. Édesanyja halála után Makai Ödön ügyvédet, Jolán testvére férjét nevezték ki gyámjául. Magánvizsgával befejezte a polgárit és beiratkozott a makói gimnáziumba és internátusba. Zavart lelkiállapotában 1922-ben öngyilkosságot kísérelt meg, emiatt el kellett hagynia az iskolát, így magántanulóként Budapesten tette le az érettségit, közben dolgozott, magántanítványokat vállalt, és egyre többet foglalkozott a költészettel. Tehetségét először Juhász Gyula ismerte fel, az ő előszavával jelent meg tizenhét éves korában Szegeden az első verseskötete, a Szépség koldusa 1922-ben. A szegedi lapok többször hozták írásait, 1923-ban a Nyugat is leközölte három költeményét. 1924-ben a szegedi egyetemre iratkozott be magyar-francia szakra. Ugyanebben az esztendőben egyik verséért, A lázadó Krisztusért az ügyészség istenkáromlás címén pörbe fogta, a Tiszta szívvel című verse miatt Horger Antal egyetemi dékán kijelentette: minden eszközzel meg fogja akadályozni, hogy tanári diplomát kapjon. 1925-ben került ki a nyomdából második versgyűjteménye, a Nem én kiáltok. Az 1925–26-os tanévben Bécsben folytatta tanulmányait, megismerte az ott élő írókat, Kassák Lajost, Lukács Györgyöt, Déry Tibort, Balázs Bélát, aki verseinek kiadását ajánlotta Kner Imrének, Németh Andort, későbbi jó barátját és Hatvany Lajost. Utóbbi támogatásával a következő tanévre a párizsi Sorbonne-ra iratkozott be, Bécsi és párizsi tartózkodása alatt tanulmányozta alaposabban a marxizmus klasszikusait és a munkásmozgalmat; nézetei radikálisabbá váltak. 1927-ben tagja lett a Vági-féle legális kommunista pártnak, a hamarosan feloszlatott Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. Verseit a legjobb folyóiratok közölték, német, francia nyelvtudása tökéletes volt, tudott gépírást is, mégsem sikerült állandó jellegű állást kapnia. Rövid időre a Külkereskedelmi Intézet alkalmazta magyar-francia levelezőként. 1928-ban idegösszeomlás miatt szanatóriumba kellett mennie. 1929-ben jelent meg Nincsen apám, se anyám című kötete. A Toll című folyóiratba cikkeket és tanulmányokat írt. Folyamatos megbízás alapján állandó pártmunkát végzett, összejöveteleket szervezett, szemináriumokat vezetett, előadásokat tartott, röplapokat és felhívásokat szövegezett. A mozgalomban ismerkedett meg Szántó Judittal, aki élettársa lett, s aki a legszűkösebb időben a maga keresetéből tartotta el. 1930-ban látott napvilágot a proletárforradalom elkerülhetetlenségét hirdető és erre buzdító verseskötete, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz. Két évvel később jelent meg ötödik kötete, a Külvárosi éj, 1932-ben osztályellenes izgatásért kétszer került bíróság elé, Lebukott című költeményéért és amiatt a röpirat miatt, amelyet Sallai és Fürst statáriális tárgyalása idején fogalmazott Illyés Gyulával és Szimonidesz Lajossal. Villon-fordítását is elkobozta az ügyészség, és szemérem elleni vétség miatt indított eljárást ellene. 1932-ben a párt megbízásából Valóság címmel folyóiratot indított, ezt az első szám megjelenése után tiltották be. 1934-ben megromlott kapcsolata a párttal, vitái támadtak a vezetőséggel, s bár nem zárták ki, de a szervezeti kapcsolat megszakadt közte és a vezetőség közt. Freudista, pszichoanalitikus módszerrel kezeltette magát, de ez nem eredményezett gyógyulást. Betegsége kisebb átmeneti javulásoktól megszakítva rosszabbodott, hosszabb ideig tartó szanatóriumi kezelésre szorult. 1936-ban Ignotus Pállal együtt a Szép Szó radikális folyóiratot szerkesztette. Az 1937 elején találkozott Thomas Mann-nal, az erre az alkalomra írt nagyszabású üdvözlő versének felolvasását a rendőrség betiltotta. A nyarat a Siesta Szanatóriumban töltötte, de állapota nem javult. November elején nővéréhez utazott Balatonszárszóra, s itt december 3-án egy tehervonat kerekei alá vetette magát. Halála nagy megdöbbenést keltett. Hatása csaknem minden utána induló magyar írón kimutatható. Számos kötetét fordították le idegen nyelvre.

Francois VILLON családi nevén François de Moncorbier 1431-ben született. A középkor végének, a reneszánsz virágkorának világszerte legismertebb, legnépszerűbb francia költője. Zsargonban írt versei hűen tükrözik magát a kort, amelyben élt, a művelt költő hányatott, bűnös életét, mély vallásosságát. A későbbi romantikus szerzők benne látták az „elátkozott költők” előfutárát. 1463-ban halt meg.

BAKA István költő, műfordító Szekszárdon született 1948. július 25-én. Édesanyja Tolnáról, lengyel-szerb-osztrák keveredésű családból származott, édesapja szekszárdi volt. Hétéves koráig Bátán és Tamásiban laktak, 1956-ban költöztek vissza Szekszárdra. Második osztályban már Vernét és Jókait olvasott, nyolcévesen verset írt. A Garay János Gimnáziumban érettségizett 1966-ban. A szegedi József Attila Tudományegyetemen végzett magyar–orosz szakon. 1971-1972-ben leningrádi ösztöndíjasként kezdett orosz verseket fordítani. 1972-től két évig Szekszárdon középiskolai tanár volt, majd 1974-től haláláig Szegeden lakott. A Kincskereső című gyermekfolyóirat munkatársa, majd főmunkatársa lett. A Móra Ferenc Kollégium jelentős irodalmi rendezvényeinek gyakori résztvevője, a Tiszatáj folyóirat állandó munkatársa. Köteteivel és műfordításaival a nyolcvanas évek második felétől országos ismertséget szerzett. 1992-es megindulásától kezdve közölte a Holmi című folyóirat, valamint több jelentős irodalmi orgánum a Hiteltől a Jelenkorig. 1993-tól műfordítói kollégiumot vezetett a szegedi egyetem bölcsészkarán. Súlyos betegség után hunyt el Szegeden 1995. szeptember 20-án.

JEREMIÁS (héberül Jirmejahu, 'Jahve emeljen föl a nyomorúságból') próféta a Kr. e. 650 körül született Anatotban, papi családban. Kr. e. 627-ben Jozija király uralmának 13. évében prófétai küldetést kapott. Prófétai működése, melynek csaknem kizárólag Jeruzsálem volt a színhelye, mintegy negyven évre terjedt ki, utolsó ránk maradt szavai a Jeruzsálem pusztulása (Kr. e. 587-586) utáni időből valók (vö. Jeremiás Könyve 44). Működése tehát főleg Júda utolsó királyainak idejére esett, ennek az időnek, kivált Jeruzsálem ostromának eseményeire vonatkozóan Jeremiás sok adattal szolgál. Cidkija király (ur. Kr. e. 598-587) idején megkísérelte, hogy az uralkodót az egyetlen lehetséges megoldásra, a Babilóniának való meghódolásra rávegye, de az Egyiptommal rokonszenvező körök fölülkerekedtek; ennek lett a vereség a következménye. Jeruzsálem ostroma alatt Jeremiásnak sokat kellett szenvednie, a város elfoglalása után a babilóniaiak kiszabadították, és egyik barátját, Gedalját megtették helytartónak, akit hamarosan meggyilkoltak. Ekkor Jeremiás arra kényszerült, hogy Egyiptomba meneküljön. Emberileg tehát teljes csőddel végződött pályafutása, további sorsáról és haláláról nincsenek megbízható adatok. Hűséges társa volt Báruk. Súlyos tehernek érezte a prófétai küldetést, ugyanakkor végtelen öröm forrása is számára. Nevéhez fűződik a Jeremiás könyve, a Jeremiás levele, a Siralmak könyve, de neki tulajdonítják a Jeremiás vagy Báruk hátrahagyott tanítását, ami zsidó körben keletkezett, de keresztényeknek átdolgozott apokrif irat.

WEÖRES Sándor Kossuth-díjas költő, műfordító, író Szombathelyen született, 1913. június 22-én. Édesapja hivatásos katona, huszártiszt, földbirtokos volt, édesanyja, Blaskovich Mária nagyszebeni, gazdag szerb polgárcsaládból származott. Négy-öt évesen már írt és olvasott, édesanyjától és nevelőnőjétől németül és franciául tanult. Kilenc évesen Shakespeare-t és az evangélikus parókián található lexikonokat olvasta. Elemi iskoláit Pápán, majd Csöngén kezdte, de rossz egészségi állapota miatt magántanulóként fejezte be. Középiskolai tanulmányait Szombathelyen, Győrben és Sopronban végezte. Tizenöt éves volt, amikor megjelent első verse, az Öregek, melyet Kodály Zoltán megzenésített. A pécsi egyetem bölcsészkarán esztétikából doktorált, majd könyvtáros lett. 1943-ban Budapestre költözött és az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott. A II. világháború végén Csöngén élt, majd Székesfehérvárott múzeumi tisztviselő, a Vörösmarty Társaság tagja. 1932-ben a Nyugatban jelent meg első verse, 1934-ben az első verseskötete. 1935-ben Baumgarten-díjat kapott. Ekkor már rendszeres kapcsolatban állt Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel. 1947-ben feleségül vette Károlyi Amy költőnőt. 1970-ben Kossuth-díjat kapott. Budapest halt meg 1989. január 22-én.

RADNÓTI Miklós költő, műfordító Budapesten született 1909. május 5-én, zsidó családban. Anyja és ikertestvére a születésekor halt meg, apját 11 évesen vesztette el. Anyai nagybátyja nevelte. 1919-ben a Markó utcai reáliskola, 1923-ban az Izabella utcai kereskedelmi iskola tanulója, 1927-ben érettségizett. 1927-28-ban a csehországi reichenbergi textilipari szakiskolában tanult, ekkor került kapcsolatba a munkásmozgalommal, melyről a Népszavában megjelent versei adnak vissza. 1928-30-ban nagybátyja textilvállalatánál alkalmazott, közben részt vett a rövid életű Kortárs folyóirat szerkesztésében és szerepelt a Jóság című antológiában. 1930-ban jelent meg Pogány köszöntő című első verseskötete. Kapcsolatba került az illegális Kommunisták Magyarországii Pártjával, de a pártba sohasem lépett be; gyakran bírálta is a kommunistákat: elítélte a József Attilát elmarasztaló moszkvai írók dogmatizmusát. 1930-tól a szegedi egyetem magyar-francia szakos hallgatója, ahol felfigyelt rá Sík Sándor, és meghívta tudósképző szemináriumába. Egyetemistaként a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának egyik megalapítója. 1931-ben az ügyészség elkobozta Újmódi pásztorok éneke című verseskötetét, s izgatás és vallásgyalázás vádjával nyolc napi fogházbüntetésre ítélték. Végrehajtását Sík Sándor közbelépésére felfüggesztették. 1932 nyarán Párizsban tartózkodott. 1934-ben bölcsész doktor. Magyarosított nevét (Radnóti) annak védettsége miatt megkérdezése nélkül Radnóczira változtatták, ő azonban továbbra is Radnóti néven jelentette meg írásait. 1935-ben magyar-francia szakos tanári oklevelet szerzett, de tanári állást nem kapott, magánórákkal és tiszteletdíjaiból tartotta fenn magát. 1935 nyár végén feleségül vette Gyarmati Fannit, aki szerelmi lírájának már kora ifjúságától ihletője volt. 1936-ban jelent meg Járkálj csak, halálraítélt! című verseskötete. 1937-ben Baumgarten-díjat kapott. 1940. szeptember 5-től december 18-ig Szamosveresmarton munkaszolgálatos. 1941-ben részt vett a Kossuth Lajos és Táncsics Mihály sírjánál rendezett függetlenségi tüntetésben. 1942. július 1-től Margittán, Királyhágón, Élesden, majd a hatvani cukorgyárban és Budapesten újra munkaszolgálatos. 1943 tavaszán barátai közbenjárására felmentették a munkaszolgálat alól. A II. világháború idején a cenzúra több versének közlését megakadályozta, emiatt elsősorban műfordításokat (La Fontaine meséi) jelentetett meg. Naplója tanúsága szerint már 1928-ban elhatározta, hogy a krisztusi életkort (33 év) betöltve megkeresztelkedik, így 1943 május elején feleségével együtt Sík Sándor megkeresztelte. 1944. május 20-án ismét munkaszolgálatra rendelték. Vácra vonult be, május végén Borba (Szerbia) vitték és rézbányában dolgoztatták. A település melletti Lager Heidenauban írta két utolsó eclogáját és az A'la recherche című versét. A szovjet csapatok előretörése miatt a bori munkatábort kiürítették, a foglyokat szeptember 17-én gyalog indították útba - ezen menet közben írta a négy Razglednica-t – Németország felé; a teljesen kimerült, járni is alig képes költőt Győrnek Abda felé eső határán agyonlőtték 1944. november 9-én. Holttestének 1946-os exhumálásakor a verseit tartalmazó noteszát (bori notesz) viharkabátjának zsebében találták meg. Utolsó verse keltezése Szentkirályszabadja, 1944. október 31. 1946-ban Budapesten díszsírhelyen temették el.

Arszenyij Alekszandrovics TARKOVSZKIJ orosz költő, műfordító Jelizavetgradban született 1907. június 25-én. Ősei arab fejedelmi törzsből származtak, melynek első ismert tagja a XV. századtól Dagesztán kormányzósága élén állt. 1925-től 1929-ig az Állami Irodalmi Főiskola hallgatója volt, majd a rádiónál dolgozott. 1926-tól publikált verseket és tárcákat. 1932-től kezdve türkmén, grúz, örmény és arab költőket fordított. Részt vett a második világháború harcaiban, a moszkvai csaták után amputálni kellett egyik lábát. Önálló verseskötete először 1962-ben jelent meg. Magyarországon verseit először fia, Andrej Tarkovszkij Tükör című filmjében hallhattuk. Verseit először Baka István fordította magyarra. Az újra felfedezett kereszténység erkölcse és a vallásos-metafizikai szemlélet az ő, majd fia felfogásán is érezhető. Moszkvában halt meg1989. május 27-én.

DSIDA Jenő erdélyi magyar költő, hírlapíró Szatmárnémetiben született 1907. május 17-én. A gimnáziumot Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte, majd Kolozsváron jogot tanult, de nem fejezte be. 1931-től társszerkesztője, majd szerkesztője a nagyváradi Erdélyi Lapok című katolikus napilapnak. 1933-ban itáliai zarándokutat tett, 1937-ben Márton Áron eskette a Szent Mihály templomban, aki betegágyán is lelki gondozója volt. 1929-től a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság és a marosvécsi Helikon tagja. Az Erdélyi Katolikus Akadémia és a PEN Klub romániai tagozatának titkára. Első verseit Benedek Elek Cimbora című gyermekújsága közölte. Egyik leghíresebb verse, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár), melynek létezését is megpróbálták örökre elfelejtetni. Gépírással terjesztették, de nagyon sokáig csak a legendákban létezett, ma szabadon olvasható. Kolozsváron hunyt el 1938. június 7-én, a Házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron végezte. Őszinte hittel ragaszkodott a katolikus vallás tanításaihoz, s költészetében nagy szerepet kapott Krisztus alakja és a megváltás tudata (Út a Kálváriára, Húsvéti ének). Vallásos költészetében a középkori ferences hagyományokat újította föl, igazi "poeta angelicus" módjára.

Heinrich FEDERER svájci író, katolikus pap 1866. október 6-án született a svájci Brienzben. Érettségi után a teológiai tanulmányait Eichstättban, Luzernben és a Fribourgban végezte. 1893-ban szentelték pappá. Kezdetben segédlelkész Jonschwilben. Főszerkesztője volt a Neue Zürcher News svájci a katolikus napilapnak. 1907-től, mint szabadúszó író és újságíró dolgozott. 1928. április 29-én halt meg Zürichben.

Antoine de SAINT-EXUPÉRY francia író és pilóta 1900. június 29-én született, Jean de Saint Exupéry vikomt és Marie Boyer de Fonscolombe harmadik gyermekeként, egy régi vidéki nemesi családba. Miután az előkészítő iskolában megbukott a záróvizsgán, az École des Beaux-Arts-ra iratkozott be, hogy építészetet tanuljon. 1921-ben kezdte meg katonai szolgálatát, ahol Strasbourgba küldték pilótakiképzésre. A következő évben megszerezte a pilótaengedélyt, és áthelyeztette magát a légierőhöz. Menyasszonya családjának tiltakozása miatt kilépett a hadseregből, Párizsban telepedett le, és irodai munkát végzett. 1926-ban ismét repülni kezdett: a nemzetközi postajáratok egyik úttörője volt a Toulouse és Dakar közötti postajáraton dolgozott. 1928-ban adta ki első könyvét Courrier Sud (A déli futárgép - Postajárat délről) címen. Közben átkerült a Casablanca – Dakar útvonalra, majd a Cape Juby repülőtér igazgatója lett a Nyugat-Szaharában. 1929-ben Dél-Amerikába költözött, ahol az Aeroposta Argentina Company igazgatójává nevezték ki.1931-ben jelent meg a Vol de Nuit (Éjszakai repülés) című műve, amellyel elnyerte a Femina-díjat.1931-ben feleségül vette Consuelo Suncín Sandoval Zeceñát, a kétszeresen özvegy salvadori írónőt. A második világháború kezdetéig folytatta az írást és repülést. A háború alatt először a francia felderítőknél szolgált, de később New Yorkba szökött, 1942-ben egy darabig Québecben lakott, majd egy idő után visszatért Franciaországba, hogy annak felszabadításáért harcoljon. Visszavonulása előtt még egy, utolsó küldetést vállalt: adatokat kellett gyűjtenie egy Rhone-völgyi német alakulatról. 1944. július 31-én éjjel indult el, és soha nem tért vissza. Augusztus 1-jén délben egy asszony állítólag egy szerencsétlenül járt repülőgépet látott a Carqueiranne-öböl közelében. Néhány nappal később találtak egy francia egyenruhát viselő holttestet, akit szeptemberben Carqueiranne-ban temettek el. 1998-ban egy halász Marseille-től délre, Riou szigete mellett talált valamit az óceánban, amit Saint-Exupéry ezüst karláncának véltek. Először tévesnek minősítették a hírt, de később bebizonyosodott, hogy a lánc tényleg az íróé volt: rá volt vésve a felesége és a kiadója neve. 2004. április 7-én egy francia kutatócsoport igazolta, hogy az a Lockheed P–38 roncs, amelyet 2000-ben Marseille partjainál találtak és 2003 októberében emeltek ki, tényleg Saint-Exupéry gépe volt.

Michelangelo BUONARROTI családi nevén Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni az itáliai reneszánsz kimagasló mestere, a művészettörténet egyik legnagyobb alakja Capreseben Toscanaban született 1475. március 6-án, festő, szobrász, építész, költő. Szülei firenzei származásúak voltak, ezért kisgyermekkorát itt töltötte. Apja először humanista iskolába járatta, majd adottságait látva 1488-ban Firenzében beadta Domenico és Davide Ghirlandaio műhelyébe, ahol festeni tanult. Egyik tanonctársa buzdítására kezdett bejárni a Mediciek kertjébe, mely tele volt antik szobrokkal, innen kapott indíttatást a szobrászatra. Megfaragta egy öreg faun antik szobrának másolatát. A munka láttán Lorenzo il Magnifico a házába fogadta, s 1490-94-ben a saját fiaival neveltette. Mesterük, Polizianus neoplatonizmusa és Savonarola prédikációi Michelangelo későbbi költeményeiben is visszhangoztak. Lorenzo il Magnifico halála után 1494-ben Bolognába menekült Gianfrancesco Aldovrandi udvarába. Itt faragta Szent Domonkos síremlékére a gyertyatartó angyal, Szent Procolus és Petronius szobrát. 1495-ben visszatért Firenzébe, ahol két szobrot faragott, melyeket mint antik szobrokat adott el Raffaello Riario bíborosnak, aki látva tehetségét, meghívta Rómába. 1496-ban Rómában mecénása, Jacopo Galli számára faragta a Cupidó és a Részeg Bacchus szobrait. 1498-ban bízta meg Jean de Bilheres de Lagraulas bíboros egy Pietà elkészítésével a Szent Péter-bazilikához kapcsolódó Szent Petronilla-körkápolna számára. 1501 nyarán visszatért Firenzébe, ekkor készítette körkompozíciós Szent Család képét, majd augusztusban egy félredobott márványtömböt megszerezve, kifaragta az 5,5 m magas Dávidot, mellyel 1504 júniusban készült el vele. II. Gyula pápa 1505-ben Rómába hívta, megbízta síremlékének elkészítésével. 1506-ban a pápa visszavonta a megbízást, s a Sixtusi kápolna festésével akarta megbízni, de nem vállalta, Firenzébe ment. 1508-ban elfogadta a megbízást Sixtusi kápolna kifestésére, 1511-ben a mennyezet, 1512-ben a lunetták freskóival készült el. 1514-15-ben a II. Gyula pápa síremlékére két rabszolga és Mózes szobrát faragta meg. 1516-ban a firenzei S. Lorenzo-templom homlokzatát tervezte. 1525-44-ben e templom sekrestyéjén, valójában a Mediciek sírkápolnáján, s a Bibliotheca Laurenziana építésén dolgozott VII. Kelemen pápa hívására 1534-ben Rómába költözött. III. Pál pápa rábízta a Sixtusi kápolna további képeit, 1535-41 között készítette az Utolsó ítélet kartonjait. 1542-45-ben, majd 1546-50-ben a vatikáni Szent Pál-kápolna Szent Pál megtérése és Szent Péter keresztrefeszítése freskóit festette. 1546-ban a pápa rábízta a vatikáni Szent Péter-bazilika építésének vezetését. Ezzel együtt tervezte a Capitolium terét, s részt vett a Farnese-palota építésében. 1554-ben tervezte a jezsuiták anyatemplomát (Jézus nevéről nevezett jezsuita főtemplom). Egyik utolsó műve a saját síremlékéül szánt Pietà kompozíció, melyen Arematiai Józsefjében önmagát mintázta meg. Rómában halt meg 1564. február 18-án, ahol a 12 apostol templomában temették el, majd titokban átvitték Firenzébe, a S. Croce-templomba.

KASSÁK Lajos Kossuth-díjas író, költő, műfordító, képzőművész Érsekújváron született 1887. március 21-én. Apja gyógyszertári laboráns, anyja mosónő volt. Gimnáziumi tanulmányait megszakítva tizenkét éves korában lakatosinasnak állt, majd segédlevelet szerzett. 1904-ben Budapestre költözött, vasmunkásként angyalföldi gyárakban dolgozott, részt vett a szakszervezeti mozgalomban, belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. 1905-ben több alkalommal sztrájkot szervezett, tüntetéseken vett részt, emiatt feketelistára került. Az irodalomra egy véletlenül a kezébe került Petőfi-kötet hívta fel figyelmét, majd megismerkedett Ady műveivel. Első verse 1908-ban jelent meg. 1909-ben a Független Magyarország, 1910-től a Renaissance közölte műveit. 1909–10-ben vándorútra indult, Ausztriát, Németországot, Belgiumot járta be, Párizsig jutott el. Vándorlása során ismerkedett meg az avantgarde művészettel és az anarchizmus eszméivel. Naturalista novelláit Életsiratás címen 1912-ben, három egyfelvonásos játékát Isten báránykái címen 1914-ben adta ki. 1912-ben talált költői hangjára, 1915-ben jelent meg első verses füzete, az Éposz Wagner maszkjában. 1915 novemberében megindította A Tett című kéthavonta megjelenő folyóiratát, majd ennek betiltása után 1916 októberében a Ma című folyóiratot. Mindkettő élesen szembefordult a háborúval, szocialista eszméket hirdetett. E lapok nevelték a magyar avantgarde és a későbbi szocialista irodalom képviselőit. A képzőművészetben is szabad teret nyitott az avantgarde törekvések és művészek előtt, a Ma kiállításokat is rendezett Visegrádi, Váci, majd Kossuth Lajos utcai kiállító termében. 1917-ben szerkesztette az Új Költők Könyve című antológiát, amely saját versein kívül György Mátyás, Komját Aladár és Lengyel József műveit közölte. Az őszirózsás forradalom után a társadalmi átalakulás felemás voltát bírálta, már 1918 novemberében kommunista köztársaságot követelt. A proletárdiktatúra idején a Közoktatásügyi Népbiztosságon a plakátok engedélyezésével foglalkozott. Ekkor jelent meg Hirdetőoszloppal címmel verseskötete és Tragédiás figurák című kisregénye. 1919 júniusában Kun Béla elítélte az avantgardisták törekvéseit, melyre vitairattal válaszolt, s a művészet szuverenitását hirdetve nem fogadta el a pártirányítás elvét. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták, a gyűjtőfogházból megszöktették, Bécsbe emigrált. Itt 1920 májusában újra megindította Ma című folyóiratát. A Ma köre fiatalokkal egészült ki, írói közé tartozott Déry Tibor, Németh Andor és Illyés Gyula. Már korábban foglalkozott grafikával, könyveinek és folyóiratainak maga tervezte a címlapjait. Első jelentősebb festményeit Bécsben készítette, ezekből 1921-ben Bécsben, a Würthle Galériában, 1922-ben Berlinben a Der Sturm Galériában rendezett kiállítást. 1926-ban visszatért Budapestre. 1928-38-ban ő szerkesztette a Munka című folyóiratot, s vezette a Munka-kör tevékenységét. Fiatal munkások és értelmiségiek szervezésével és nevelésével foglalkozott. Megismertette velük a szocializmus eszméit, az illegális kommunista párttal azonban szinte szüntelen vitában állt. Első felesége, Simon Jolán halála után 1939-ben feleségül vette Kárpáti Klára tanárnőt, akivel Angyalföldön élt, s ott vészelte át az 1944-es ostromot, amelyről naplót írt. 1945 után a Szociáldemokrata Pártba országgyűlési képviselője, a Magyar Művészeti Tanács alelnöke lett. A munkáspártok egyesülése után nem vett részt a politikai mozgalmakban, 1949–56-ban, mint író is hallgatásra kényszerült. 1956-ban kapcsolódhatott be ismét az irodalmi életbe. 1957-ben a Csók István Galériában kiállítást rendezett festményeiből. 1961-ben Párizsban is kiállították festményeit, majd Svájcban, Lengyelországban, Csehszlovákiába és Olaszországban is. Budapesten halt meg 1967. július 22-én.

Avilai Nagy Szent TERÉZ családi nevén Teresa de Ahumada, kármelita szerzetes, egyháztanító, a sarutlan kármelita rend női ágának megalapítója. Avilában született 1515. március 28-án. Alonso Sanchez de Cepeda lovag és Beatriz de Ahumada kilenc gyermeke közül ő volt hatodik. Az ágostonos apácák nevelték, köztük gondolt először a szerzetesi életre, majd Szent Jeromos leveleit olvasva érlelődött meg az elhatározása. 1533-ben megszökött otthonról és belépett az avilai Megtestesülés kolostorba. Újoncéve után súlyosan megbetegedett, atyja Becedasba vitte csodadoktorhoz. Majdnem belehalt a kezelésbe. 4 napig tartó kómája miatt már temetni akarták. Lassan fölépült, de mindig beteges maradt. Osuna Tercer Abecedario (Harmadik ábécé) című műve alapján komolyabb imaéletet kezdett. Az első misztikus kegyelmek ellenére válságba került: nem látta élete értelmét, nem tudott tartós kapcsolatban élni Istennel, egy időre még az elmélkedést is abbahagyta. Szent Ágoston Vallomásainak olvasása indította el a változást. Megtérését 39 évesen a megostorozott Jézus képe előtt élte át. Elárasztották a misztikus kegyelmek, naponta megtapasztalta, mit jelent életében és lelkében Jézus jelenléte. Ezekben az években írta első lelki beszámolóit. 1562-ben elkészült Önéletrajzának első fogalmazványa. Avilában ekkor alapította az első reformált (sarutlan) kármelita kolostort. Kapcsolatba került kora legjobb hittudósaival (Pedro Ibañez, Garcia de Toledo, Domingo Bañez, Baltasar Alvares SJ, Alcantarai Péter). Lelki tanítását először a Szent József kolostor apácáinak adta át. Fölhatalmazták újabb ktorok alapítására. Keresztes Szent Jánossal való találkozása után született meg benne a férfi rend reformjának elhatározása. 1567-től haláláig úton volt a rend reformja érdekében: Medina del Campo, Malagon és Valladolid, Toledo és Pastrana, Salamanca, Alba de Tormes, Segovia, Beas de Segura és Sevilla, Villanueva de Jara és Valencia, Soria, Burgos kolostorának alapítása jelzi állomáshelyeit. Alba de Tormesben 1582. október 4-én hunyt el. V. Pál pápa 1614-ben boldoggá, XV. Gergely pápa 1622-ben szentté avatta. 1970-ben egyháztanítóvá avatták. II. János Pál pápa 1999-ben Európa védőszentjévé nyilvánította.

Szentistváni BABITS Mihály költő, író, irodalomtörténész, műfordító Szekszárdon született 1883. november 26-án. Budapesten 1906-ban szerzett magyar-latin szakos tanári oklevelet. Baján, Szegeden, Fogarason, Újpesten, majd Budapesten tanított középiskolákban. 1916-tól egyik szerkesztője a Nyugatnak. 1919-től egyetemi tanárrá nevezték ki, de az ellenforradalom idején állásától megfosztották. 1918-as megalakulásakor a Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1925-től elnöke lett. 1919 közepe után kizárólag az irodalomból élt. 1927-től a Baumgarten-alapítvány kuratóriumának irányítója, 1920-tól kizárásáig tagja a Petőfi Társaságnak, 1930-tól a Kisfaludy Társaság tagja. Költészete évtizedeken át a magyar líra élvonalában állt. Fortissimo című verséért, melyben az I. világháború tombolásának meg nem akadályozása miatt Istennel is pörbe szállt - vallás elleni vétség címen indítottak ellene eljárást; ugyanakkor művei sokaságában vall közvetetten vagy közvetlenül is alapjában katolikus világszemléletéről. Életművének jeles darabja Jónás könyvének költői átdolgozása. Legértékesebb prózai műve a Halálfiai című családregény, fordításai közül kiemelkedik Dante: Isteni színjátékának tolmácsolása és az Amor Sanctus. Budapesten halt meg 1941. augusztus 4-én.

GYURKOVICS Tibor Kossuth és József Attila-díjas költő, író, pszichológus. Budapest–Rákosfalván született, 1931. december 18-án. Édesapja, Gyurkovics Henrik jogot végzett, 1938 és 1945 között a Százados Úti Székesfővárosi Községi Kenyérgyár igazgatója, három évig hadifogoly, majd segédmunkás. Édesanyja Riedel Gizella, egy jómódú tejkereskedő lánya. 1942 és 1948 között a budapesti piarista gimnáziumba járt, itt érettségizett 1950-ben. Származása miatt nem vették fel sem az orvosi, sem a jogi egyetemre, és a színiakadémia sem fogadta. Néhány hónapig a Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaságnál volt normás, éjszakai műszakban, majd szeptemberben felvették a Gyógypedagógiai Főiskolára, majd ennek elvégzése után, 1953-55 között pszichológusi oklevelet szerzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Mindkét intézményben József Attiláról írta szakdolgozatát, kutatási témája a költő verseiben megnyilvánuló szinesztézia elemzése volt. 1955–1957-ig a Gyógypedagógiai Főiskola előadója, majd tanársegédje volt, közben a Főiskola Csalogány utcai gyakorlóiskolájában értelmi fogyatékosokkal foglalkozott. 1956-ban a forradalmi bizottság elnöke lett a Főiskolán, ezért később meghurcolták, elveszítette állását. Egy évig kisegítő iskolai tanárként működött Kőbányán, majd 1958 és 1960 között vezető pszichológus volt a József utcai központi gyermekgondozóban. 1960-tól 1968-ig az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben dolgozott pszichológusként a női zárt osztályon, majd a férfi ambulancián, később a munkaterápiás osztályon. 1968-tól írásaiból élt, bár voltak más kötöttségei is, így a Pest Megyei Bíróság igazságügyi szakértője volt 1966-tól 1970-ig, 1988 és 1992 között a veszprémi Petőfi Színház dramaturgja, 1989–1991-ig az Új Idő szerkesztő bizottsági tagja. 1991-től a Lyukasóra című tévéműsor állandó résztvevője, 1992-től az azonos című folyóirat alapítója és szerkesztő bizottsági tagja volt. 1991 és 1995 között a Magyar Írókamara társelnöke, 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, 1995-től a Magyar Írók Egyesületének elnöke.  Első feleségétől, Salzmann Máriától négy gyermeke született. Második felesége Németh Kornélia, harmadik Földváry Györgyi. Verseket 15 éves kora óta írt, első verseit Hárs László közölte a Népszavában. A Vigília 1958-as májusi számában Rónay György mutatta be költeményeit (Varázsló; Erdei manó tánca; Hajnal). Első mesterei és példaképei Weöres Sándor és Pilinszky János. Első verseskönyve, a Grafit 1961-ben jelent meg. Összesen 63 kötetet publikált. Évekig volt állandó publicisztikai rovata a Lyukasóra című irodalmi kiadványban a Premier című színészmagazinban és a Kisgazdapárt hetilapjában, a Kis Újságban. Hosszú betegség után, 2008. november 16-án hunyt el Budapesten.

ILLYÉS Gyula József Attila és háromszoros Kossuth-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő Felsőrácegrespusztán született 1902. november 2-án pusztai cselédházban, ősei uradalmi juhászok és mesteremberek, apja uradalmi gépész. Családjával 1912-ben hagyta el a pusztát. Dombóváron és Bonyhádon járt gimnáziumba. 1916-tól miután szülei elváltak, anyjával, Kállai Idával Budapesten élt, ahol Munkácsy Mihály utcai Gimnáziumban végezte a negyedik gimnáziumi osztályt, 1917-től az Izabella utcai kereskedelmi iskolába járt. Lelkesítették az 1918 őszi, forradalmi események, eljárt a Galilei Kör előadásaira, agitátorképző iskolán vett részt. 1920-ban jelent meg első verse a Népszavában, név nélkül.1921-ben érettségizett, majd beiratkozott a bölcsészkarra, valamint a filozófia-művészettörténet szakot vette fel. Ausztriába menekült, majd rövid berlini, és Rajna-vidéki tartózkodás után eljutott Párizsba 1922 tavaszán. Alkalmi munkákat végzett, kitanulta a könyvkötészetet. Részt vett a magyar szocialista emigráció politikai és irodalmi szervezeteiben. A Sorbonne-on irodalmat, lélektant és szociológiát hallgatott. Kapcsolatba került Károlyi Mihállyal, Déry Tiborral. Megismerkedett a francia szürrealizmus vezéralakjaival, P. Éluard-ral, L. Aragonnal, A. Bretonnal. A párizsi és amerikai magyar sajtótermékeken kívül a bécsi Ék és a Ma tette közzé írásait, verseit, francia fordításait, prózai írásait, 1925-től Illyés Gyula névaláírással. 1926-ban tért haza és a Phoenix Biztosítónál kapott állást, majd Kassák Lajos Dokumentum folyóiratában és a Munka első évfolyamában jelentek meg írásai. A Láthatár című lapban megjelent versére Füst Milán hívta fel a Nyugat szerkesztőinek figyelmét. 1928-tól a Nyugat rendszeresen közölte verseit, cikkeit, első kötete a Nyugat kiadásában jelent meg Nehéz föld címen, melyért Baumgarten-jutalomban részesült. Barátságot kötött József Attilával, Németh Lászlóval, Szabó Lőrinccel, Erdélyi Józseffel. A Sarjurendek és a Három öreg kötetei Babits Mihály barátságát szerezték meg számára. Részt vett a népi írók csoportjának alakulásában. 1931-ben feleségül vette Juvancz Irmát. 1932-ben perbe fogták, mert részt vett József Attila oldalán Sallai Imre és Fürst Sándor halálra ítélése alkalmával a halálbüntetés ellen közzétett röpirat megfogalmazásában. Riportot írt a dunántúli magyarság pusztulásáról, amelyben az egyke mellett, mint fenyegető veszedelmet tárta fel a németek terjeszkedését a falvakban. 1934-ben Moszkvában ott volt a szovjet írók első kongresszusán, melyről hazatérve fölkereste szülőföldjét. Ez után jelent meg a Puszták népe először folytatásokban, majd 1936-ban könyv alakban. 1937-től lett a Nyugat társszerkesztője. 1938-tól a Nemzeti Banknál volt sajtóreferens. Miután elvált 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát, akivel Lélek és kenyér tanulmánykötetét együtt írta. A Magyarok Könyvtára sorozatban jelent meg Ki a magyar? című esszéjében a szabadságszeretetet minősítette a magyarság legértékesebb történelmi örökségének. Babits halála után ő szerkesztette a Nyugat utódát, a Magyar Csillagot 1944-es német megszállásig, mely után vidéken bujkált. 1945 tavaszától a Nemzeti Paraszt Párt egyik vezető személyisége, nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselő. 1946-49-ig Sárközi Mártával együtt szerkesztette az újraindított Válasz folyóiratot. 1947-ben utazásokat tett Romániában, Bulgáriában, Olaszországban, Svájcban, Franciaországban. 1947-ben megjelentek 1948 végétől távol tartotta magát a közéleti szerepléstől, többször húzódott vissza tihanyi házába. 1950-ben megírta Két kéz című hosszú versét. 1956-ig nem jelent meg új verseskötete. Racine drámai műveinek kiadását szerkesztette, Molière-t fordított, népmesegyűjteményeket adott ki. Az Ozorai példa című színjátékának bemutatója 1952-ben volt a Nemzeti Színházban, majd film is készült belőle Föltámadott a tenger címmel melynek forgatókönyvét ő írta. A Fáklyaláng című drámáját 1952 után számos színház játszotta. Dózsa György című drámájának ősbemutatója 1956 elején volt. Bartók című versét 1955-ben a Színház és Mozi hetilap közölte, melyet a megjelenés elkoboztak. Az Egy mondat a zsarnokságról című versét az Irodalmi Újság közölte 1956. november 2-án, majd csak harminc év után jelenhetett meg idehaza posztumusz verseskötetében 1986-ban. 1966-ban részt vett a New York-i PEN-kongresszuson. A halállal, az elmúlással, méltósággal vetett számot Kháron ladikján című 1969-es kötetében. Összeállított egy tanulmánykötetet 1979-ben a magyar nép sorskérdéseiről Szellem és erőszak címmel. Művét közvetlenül a megjelenés előtt betiltották, csak tíz évvel később kerülhetett az olvasók kezébe. 1982 októberében nyolcvanadik születésnapjáról valamennyi folyóirat és napilap különszámban emlékezett meg. Budapesten halt meg 1983. április 15-én.

PARANCS János költő, műfordító, szerkesztő 1937. augusztus 30-án született Pusztavacson. Gépipari technikumban érettségizett, majd 1955-56 között a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gépészmérnöki Karának volt a hallgatója. 1956-ban elhagyta az országot. Két évvel később meghalt édesanyja. Párizsban a Sorbonne-on matematikát hallgatott, majd technikusként dolgozott, ekkor kezdett írni, majd ezután megalapította a Magyar Műhely című folyóiratot. 1964-ben hazajött. 1964-66 között a Művelődésügyi Minisztérium műszaki emlékeket nyilvántartó és gyűjtő csoportjának volt tagja, majd 1975-ig a Petőfi Irodalmi Múzeum muzeológusa volt. 1975-92 között a Magvető Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott. 1992-től az Új Ember főmunkatársa volt. 1999. október 24-én halt meg Budapesten.

VÖRÖSMARTY Mihály költő, író, drámaíró, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja Kápolnásnyéken született 1800. december 1-én. Apja gazdatiszt volt. Székesfehérváron majd 1816-tól Pesten járt gimnáziumba. 1817-ben apja halála után a kilencgyermekes család súlyos helyzetbe került, ezért nevelőséget vállalt a Perczel családnál. Közben ügyvédi oklevelet szerzett, de ügyvédi gyakorlatot nem folytatott. Beleszeretett Perczel Etelkába, és költészetének 1844-ig ez az érzés egyik ihletője. Gyermekkorától verselt, első költeményei 1823-ban jelentek meg, 1825-ben, mikor a honfoglalásról szóló eposza, a Zalán futása megjelent, neve az egész országban ismertté vált. 1826-tól csak az irodalomnak élt; egymás után írta kisebb eposzait, Cserhalom; Tündérvölgy; Délsziget; Két szomszédvár és lírai költeményeit. Ezekkel lett a mai magyar költői nyelv megteremtője. 1827-ben jelent meg Salamon király című tragédiája, 1831-ben pedig a Csongor és Tünde. 1827-32-ben a Tudományos Gyűjteményt és a Koszorút szerkesztette. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából szerkesztette meg A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályait 1832-ben. 1936-ban a Kisfaludy Társaság egyik alapítója. 1833 után számos kisebb epikai mű, lírai versek – köztük 1837-ben a Szózat –, romantikus tragédiák: Vérnász; Marót bán; Áldozat; Cillei és a Hunyadiak kerültek ki tolla alól. A Nemzeti Színházat az ő darabjával, az Árpád ébredésével nyitották meg 1837-ben. 1843-ban feleségül vette Csajághy Laurát, hozzá írta A merengőhöz című versét. Egy fia, két leánya született, Ilona leánya Széll Kálmán felesége lett. Bölcseleti tárgyú költeményei közül sok az egész emberiség érzelem- és gondolatvilágát fejezi ki: Guttenberg albuma, Gondolatok a könyvtárban, mások pedig a haza sorsával foglalkoznak: Liszt Ferenchez, Jóslat. Politikai cikkeket is írt. 1848-ban képviselő lett, s mint Kossuth feltétlen híve Debrecenbe is követte a kormányt. Világos után bujdosott, 1850-ben kegyelmet kapott. Ekkor Baracskára, majd Kápolnásnyékre költözött, ahol ShakespeareLear király fordításán kívül alig dolgozott. 1854-ben írta A vén cigány című rapszódiát. 1855-ben betegsége miatt Pestre utazott, itt agyszélhűdés érte és 1855. november 19-én meghalt. Árváinak gyámja Deák Ferenc lett.

Marie Luise KASCHNITZ (Marie Luise Freifrau von Kaschnitz-Weinberg) német író, költő Karlsruheban született 1901. január 31-én. Berlinben és Potsdamban nőtt fel. Weimarban érettségizett, majd könyvkereskedőnek tanult 1922-24 között. Ezután egy müncheni kiadónál és egy római antikváriumban dolgozott. 1925-ben ment feleségül Guido Kaschnitz von Weinberg archeológushoz, akivel sokat utazott Franciaországba, Olaszországba és Görögországba, és váltakozó jelleggel hol Rómában, hol pedig Königsbergben, Margburgban és Frankfurt am Mainban éltek. 1941-től túlnyomórészt Frankfurtban éltek, ahol a férje az egyetemen régészeti tanszéket vezetését vette át. 1958-ban férje halála után időszakosan freiburgi családi birtokukra költözött vissza. Első regénye, a Liebe beginnt 1933-ban jelent meg, amit a Cassirer Kiadó pályázatára írt, majd ezt követően elbeszélései, esszéi és versei jelentek meg. Az 1950-es évektől kezdve a hangjáték felé fordult. 1955-ben Büchner-díjjal tüntették ki. 1960-ban a frankfurti egyetem vendégprofesszora poétika tantárggyal. Rómában halt meg 1974. október 10-én.

Thomas MERTON amerikai trappista szerzetes, lelkiségi író, költő a franciaországi Pradesban született 1915. január 31-én. Egy művészházaspár gyermeke. Két évig Cambridge-ben tanult, majd a New York-i Columbia Egyetemen bölcsész oklevelet szerzett. Először költeményeivel tűnt föl. 1938-ban katolizált, 1940-41-ben a Szent Bonaventura Egyetemen az angol irodalom előadója. 1941-ben belépett az Our Lady of Getsemani (USA, Kentucky) trappista kolostorba. (trappisták) 1946-ban a ciszter rend tagja lett 1949-ben szentelték pappá. 1948-tól jelentek meg írásai, melyekkel újra fölébresztette az érdeklődést a szemlélődő szerzetesi élet iránt. Bangkokban halt meg 1968. december 10-én.

Rainer Maria RILKE szudétanémet impresszionista költ Prágában született 1875. december 4-én. Apja karintiai osztrák családból származó katonatiszt volt, majd vasúti tisztviselő, anyja régi prágai patríciuscsalád lánya. Szülei katonai pályára szánták, de a gyenge fizikuma és érzékenysége miatt nem bírta a kadétiskola vakfegyelmét és abbahagyta tanulmányait a Mährisch-Weisskirchen-i katonai főreáliskolában. A linzi kereskedelmi akadémián tanult tovább, ahonnan megszökött, végül magántanulóként tett érettségi vizsgát. 1895-től a prágai egyetemen művészettörténetet, irodalmat és filozófiát hallgatott. 1896-ban Münchenbe költözött, ahol beleszeretett az orosz származású Lou Andreas-Saloméba, Nietzsche volt szerelmébe, és 1899-ben vele együtt utazott el Oroszországba, ahová többször is visszatért. Tolsztojt is meglátogatta, és az orosz irodalom, az orosz élet idealizált képe nagy hatással volt rá. A továbbiakban sem állapodott meg sehol, állandóan vándorolt. 1901-ben az észak-németországi Worpswede szecessziós festő-kolóniájában megismerkedett Clara Westhoff szobrásznővel, és feleségül vette, de csak egy évig éltek együtt. 1902-ben Párizsba költözött, ahol 1903-ban Rodin személyi titkára lett. 1914-ig gyakori hosszabb külföldi utazásairól újra meg újra ide tért vissza. Közben egy ideig mecénása, Thurn-Taxis hercegnő Trieszt közelében található duinói kastélyában is vendégeskedett. A világháború kitörése Németországban érte. A bécsi katonai levéltárban szolgált egy ideig, majd leszerelték. 1916-tól Münchenben élt, majd a háború után Svájcba telepedett át, és 1921-tól a Vallis kanton-beli Muzot románkori vártornyában lakott, remetei magányba visszavonulva. 1926. december 29-én halt meg Montreuxben 1926. december 29-én.

PUSZTA Sándor katolikus pap, költő Görgetegen született Somogy megyében, 1911. október 28-án. 1934-ben Pilisvörösváron szentelték pappá, majd Budapesten esztétikából doktorált. Pilisvörösváron és Ráckevén lett káplán, 1936-tól római tanulmányúton volt. 1937-től Ercsiben és Leányfalun lelkész, majd plébános. 1945 után a Vigília folyóirat 73 számában jelent meg verse vagy műfordítása, egyéb írása. Leányfalun hunyt el 1983. március 5-én.

SZABÓ Lőrinc Kossuth és József Attila-díjas költő, műfordító Miskolcon született 1900. március 31-én. 1919 őszén került Budapestre, először gépészmérnöknek készült, később a bölcsészkarára iratkozott, de csak rövid ideig volt hallgató. 1921-ben belépett Az Est szerkesztőségébe, ahol újságíró, majd később olvasó szerkesztő lett. Feleségül vette Mikes Klárát. Először műfordításaival tűnt fel (Shakespeare: Szonettek, Omár Khájjám: Rubaiját). 1922-ben jelent meg első verseskötete Föld, erdő, Isten címmel. A következő évben jelent meg Kalibán című verseskötete. 1927-ben Pandora címmel művészeti és kritikai folyóiratot indított és szerk. Az Est-lapoknál végzett újságírói munka mellett sokat fordított angolból, főleg Shakespeare-műveket, franciából Baudelaire Romlás virágait, Verlaine válogatott verseit, Villon Nagy Testamentumát, Molière Nők iskoláját, oroszból Tyutcsevet, Puskint, Krilovot, németből Goethe Wertherét. Műfordításainak nagy részét az Örök barátaink című kötetében tette közzé. A harmincas években sokat utazott külföldön. Ebben az időben már elismert költő volt, tagja a Kisfaludy, a Lafontaine és a debreceni Ady Társaságnak. Háromszor tüntették ki Baumgarten-díjjal. 1943-tól a hivatalos politika támogatása jelent meg írásaiban. Ez 1945 után hosszabb ideig kizárta az irodalmi közéletből. 1947-ben jelentkezett ugyan újabb kötettel, a Tücsökzenével, de ez időben főleg műfordítással foglalkozott. 1956 után kapcsolódott újból az irodalmi életbe. Budapesten halt meg 1957. október 3-án.

REMÉNYIK Sándor költő, lapszerkesztő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja Kolozsváron született 1890. augusztus 30-án. A kolozsvári református kollégiumban érettségizett, majd a Ferenc József Tudományegyetemen néhány félévig joghallgató a Dobsina és Vidéke, utóbb a kolozsvári Ellenzék, Újság és Kolozsvári Hírlap munkatársa, 1918-tól az Erdélyi Szemle munkatársa, 1921-23-ban a Pásztortűz alapító szerkesztője. Nagy hatást keltettek Végvári álnéven írt, Erdélyben gépírásos másolatokban terjesztett hazafias versei (melyért az oláhok halálra keresték), ezen álnéven 1921-ben a Kisfaludy Társaság, majd a Petőfi Társaság tagjának választották. 1924-ben addigi költői munkásságáért a Petőfi Társaság lírai nagydíjjal tüntette ki. 1941-ben megkapta a Corvin-koszorút. Sokan az Ady utáni nemzedék leghatásosabb magyar költőjeként tartják számon. Tüdőgyulladásban halt meg Kolozsváron 1941. október 24-én. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett költő a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

TÓTH Árpád költő, műfordító, újságíró Aradon született 1886. április 14-én. Apja szobrász volt, aki 1889-ben Debrecenbe költözött családjával. 1896-1904 között itt végezte a reáliskolát. 1905-09 között Budapesten magyar-francia szakos bölcsész volt, de tanulmányait nem fejezte be. 1908-tól a Nyugat munkatársa, de kis jövedelme miatt visszaköltözött Debrecenbe. 1909. októbertől a Debreceni Független Újság színikritikusa, 1911-től a Debreceni Nagy Újságnál dolgozott. 1913-ban Budapestre költözött, s házitanítósággal tartotta fenn magát. Tüdőbetegsége miatt 1915-16-ban tátrai szanatóriumokban volt. kényszerítette. Hatvany Lajos folyóiratának, az Esztendőnek a segédszerkesztője. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkárává választották. A proletárdiktatúrát Az úr Isten című ódával köszöntötte. A tanácshatalom bukása után sokáig nehéz körülmények közt élt. 1921 őszén Az Est munkatársa lett, ahová híreket, politikai glosszákat, kritikákat és szépírói műveket írt. Közben a Nyugat egyik főmunkatársa maradt. Milton, Baudelaire, Shelley, Keats, Wilde verseit, Flaubert, Maupassant, Csehov prózáját fordította. A 20-as évek vége felé betegsége egyre súlyosbodott, gyógykezelés végett többször töltött hosszabb-rövidebb időt Újtátrafüreden. Budapesten halt meg 1928. november 7-én. Temetésén Babits Mihály mondott búcsúztatót.

Anna AHMATOVA polgári nevén Anna Andrejevna Gorenko orosz (szovjet) költő Bolsoj Fontanban született Odessza mellett Ukrajnában, 1889. június 23-án. Első verseskötete 1912-ben jelent meg. A Mandelstam vezette akmeista csoporthoz csatlakozott, mely irányzatnak és Ahmatova lírájának is a reális és mindennapi élet motívumai volt az alapja. Az 1917-es forradalomban nem vett részt, de a 20-as években írt verseiben elítélte az emigrációt. A 30-as évektől költészete lényegesen megváltozott. Az 1935–40 között írt önéletrajzi ciklusát, a Rekviem-et csak jóval halála után, 1987-ben adták ki. Költészetével egyre inkább szembekerült a szovjet rendszerrel, így 1946-tól 1956-ig megjelenési tilalom alatt állt. 1962-ben irodalmi Nobel-díjra jelölték, de a díjat nem ő kapta meg. 1965-ben az Oxfordi Egyetem díszdoktorává avatták. Domogyedovoban Moszkva mellett 1966. március 5-én halt meg.

PILINSZKY János a XX. század egyik legjelentősebb katolikus érzésű költője, író, publicista Budapesten született 1921. november 25-én. A budapesti piaristákhoz járt középiskolába, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1939/40-ben joghallgató volt. 1940-44 között magyar-olasz irodalmat és művészettörténetet tanult. 1942-44-ben az Élet segédszerkesztője. 1944-1945-ben légvédelmi tüzérként a honvédséggel Németországban volt, Harbachban betegen érte meg a háború végét. 1946-1947-ben az Újhold folyóirat szerkesztőségi tagja, a Diárium, a Magyarok, a Válasz, a Vigília munkatársa. Első verseskötetét, mely Trapéz és korlát címmel jelent meg Baumgarten-díjjal tüntették ki 1947-ben. 1949-56 között írásait nem közölték. 1956-tól a Magvető Kiadó lektora, 1957-től haláláig az Új Ember hetilap munkatársa. 1971-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott. Budapesten halt meg 1981. május 27-én.

Peter HENISCH osztrák író, újságíró, zenész Bécsben született 1943. augusztus 27-én. Apja Walter fényképész haditudósító volt a Wehrmachtnál. Első irodalmi kísérletét akkor tette, amikor a diplomája megszerzése során gyakornok volt a bécsi Arbeiter-Zeitungnál. 1971-től szabadúszó író lett. 1972-től irodalmi szerkesztője volt a Journal of the Theatre of Youth című kiadványnak. Leghíresebb műve az Apám kicsi akakja című regénye 1975-ben jelent meg, melyből filmet is készítettek. 1977-ben Anton Wildgans-díjat , 2009-ben a Bécs város irodalmi díját kapta meg.

Vladimír HOLAN cseh költő Prágában született 1905. szeptember 16-án született. A gimnázium elvégzése után hét évig a prágai Nyugdíjfolyósító Intézetnél dolgozott, majd irodalmi folyóiratokat szerkesztett. 1926-ban, gimnazista korában jelent meg első kötete az „Ábrándos legyező”, melyet később „ifjúkori bűnnek” titulált. A 30-as években minden irányzattól elkülönülő, egyéni hangú lírával jelentkezett. Spirituális, meditatív verseiben a belső érzékelésre, a lelki folyamatokra koncentrál, annak megfoghatatlansága ragadja magával. A dolgok mélyére próbál hatolni, az emberi lét alapvető kérdéseire keresi a választ, a halál, a magány, a múló idő, a szeretet és az erkölcsi felelősségvállalás foglalkoztatja. A nyelvi eszközöket a végsőkig kihasználja, gyakran új jelentéstartalmakkal gazdagítja a szavakat, különös szókapcsolatokkal, paradoxonokkal kísérletezik. A német megszállás után költészete konkrétabbá, válik, politikai és sorskérdések felé fordult, s aggodalmait drámai hangvételű verseiben, néha apokaliptikus látomásaiban jelenítette meg a „Hollótollal” - 1946-ban - és „Dokumentum” - 1949-ben - kötetekben. Egyre gyakrabban használja a szabad versformát, és lírája a prózához közelít, akkor születnek meg lírai-epikai művei az „Első testamentum” és a „Terezka Planetová” 1943-ban, melyeket majd a 60-as években epikus költemények követnek. Az 50-es években nem publikálhatott, csak 1965-ben jelent meg naplója a „Fájdalom”. A 60-as, 70-es években keletkezett művei naplószerűek, rövid, tömör, verseinek kifejezőeszközei egyszerűsödnek. Versei mellett rengeteg műfordítása és három prózakötete is megjelent. Prágában halt meg 1980. március 31-én.

Pierre EMMANUEL (Noel Mathieu) francia katolikus költő, a Francia Akadémia tagja 1916. május 3-án született, Ganba, Pyrénées-Atlantiques megyében. Gyermek- és fiatalkorának színhelye Lyon. Szüleit nem nagyon ismerte, mert kivándoroltak Amerikába, és neveltetését apai nagybátyjára bízták. Háromtól hat éves koráig velük volt Amerikában, de ezekre az évekre nem emlékszik. Anyja búskomorságba esett, majd elborult az elméje. Apjával később Franciaországban találkozott, de ez nem pótolta hiányzó apaélményét. A lyoni iskolatestvérekről meglehetősen kedvezőtlen emlékeket őrzött; a több mint „janzenista” nevelés tabuitól megszabadulva szertelenségeknek adta magát. Csak később szorította mederbe anarchikus hajlamait, gondolkodását és alakította ki érett keresztény hitét, amely mindvégig küzdelmes maradt. Kezdetben nem készült költőnek. Matematikai és filozófiai tanulmányokat folytatott, tanári pályára lépett. Döntő befolyással volt rá Pierre-Jean Jouve költő. Előtte Gide-ért és Paul Valéry-ért lelkesedett. Pascallal Gondolatok című műve rádöbbentette az ember nyomorára és nagyságára. A nyomor, a bűn megismerése csak fokozta benne a szabadulás vágyát. Qui est cet homme? (Ki ez az ember?) címen írta meg 1947-ben első önéletrajzát, melyben feltárta gyermekkorát és költővé válását. Barth és Kierkegaard, Pascal, továbbá J. Monchanin abbé és L. Massignon, de Simone Weil is segítettek neki, hogy tisztázza világnézetét és keresztény hitét. Mítosztalanította a pszichoanalízist és a bűntudatot és felismerte, hogy a szabadulás útja az, ha Isten előtt bűnösnek valljuk magunkat. Halála előtt pár nappal jelent meg utolsó „nagy műve” (Le grand oeuvre), amelyben még egyszer összefoglalta költői világszemléletét. Életművében az ágostoni történelemteológiát lelhetjük fel, a két szeretet két „várost” épít, és a kettő engesztelhetetlen harcot vív egymással. 1984. szeptember 24-én hunyt el Párizsban. Végakarata szerint temetésén csak felesége és családja vett részt. Tisztelői és barátai szeptember 29-én, az érte bemutatott szentmisén vettek tőle végső búcsút a Saint Séverin-templomban. Művészetét Pilinszky János ismertette meg a magyar közönséggel, a 60-as években baráti kapcsolat alakult ki közöttük: Pilinszky Párizsban nála lakott, az Új Emberben többször hivatkozott francia barátja műveire, 1968-ban értő előadást is tartott róla.

JUHÁSZ Gyula költő, újságíró Szegeden született 1883. április 4-én. Iskoláit Szegeden végezte. 1902-06-ban Budapesten bölcsészhallgató, ahol megismerkedett Babitscsal és Kosztolányival. 1907-ben magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1906-tól Máramarosszigeten, Léván, Nagyváradon, Szakolcán és Makón tanított. 1918-tól a Szeged és Vidéke, majd a Dél-magyarország munkatársa, a Nyugatnak is dolgozott. Idegbaja fiatalkorától kínozta, depressziós állapotban különböző módokon ismételten öngyilkosságot kísérelt meg, végül halálát is az okozta. Költészete főként a századelő magyar lírájának újabb jegyeit viseli magán, a népnemzeti hagyományok egy részének fölfrissítésével egyidejűen. Borongó hangulatok, fájdalmas szépségkultusz, gyöngéd és lelkesült emberszeretet hatják át leggyakrabban a sorait. Élményforrása az alföldi táj, gyakran idézi meg művészek alakját. Jézus, illetve a jézusi szelídség iránti vonzódása ismételten kifejeződik verseiben. 1937. április 6-án halt meg Szegeden.

Countee CULLEN afro-amerikai költő 1903. május 30-án született. Az 1910-től 1930-ig tartó modernitás időszakában a néger irodalom és kultúra nagy változáson ment keresztül, melyet új néger reneszánsz (new negro renaissance), amelynek jellemző vonása a faji azonosságtudat és öntudat megújulása, az emancipációért való harc, a rasszizmus visszaszorítása, a fajok közti kapcsolatok javítása, az afro-amerikai szellemi elit felkarolása, az ellensztereotipizálás , a néger történelem kutatása és az "új néger" megjelenése. Ennek érdekében több szervezetet is létrehoznak és megjelenik két néger újság is a Crisis és az Opportunities. A mozgalom első nemzedéke 1934-ig tevékenykedik. Erre a nemzedékre a polgárjogi szervezetek megjelenése, a néger értelmiségi réteg kiszélesedése és a politikától mentes költészet megteremtése a jellemző. Cullen ennek a kornak volt egyik jeles képviselője. 1946. január 9-én halt meg.

ÁPRILY Lajos (családi nevén Jékely János Lajos) József Attila-díjas költő, műfordító Brassóban született 1887. november 14-én. Jékely Zoltán költő apja. 1899-ben családja Kolozsvárra költözött, tanulmányait a református kollégiumban, majd az egyetemen, ahol magyar-német szakos tanári oklevelet szerzett. 1909 őszétől a nagyenyedi kollégiumban tanított. 1911-ben feleségül vette Schéfer Idát. Néhány verse 1918-ban megjelent az Új Erdély című lapban, itt használta először az Áprily Lajos nevet. Az Erdélyi Szemlében 1919 végén és 1920 elején megjelent öt versciklusból álló Falusi elégiában a falu képeit idézi, mely munkája megszerezte számára Reményik Sándor, Kós Károly, Sipos Domonkos barátságát, és bekerült az irodalmi életbe. 1919 után a kollégium vezetőségével együtt felismerte, hogy folytatni az anyanyelvi oktatást, továbbadni a nemzeti műveltség értékeit és megteremteni a román néppel való együttélés lehetőségeit. A kollégium 1923 nyarán Dijonba küldte francia nyelvtanfolyamra. Költeményei jelentek meg az Erdélyi Szemle, Pásztortűz, Napkelet, Vasárnapi Újság hasábjain és önálló kötetekben, neve Magyarországon is ismert lett. 1924-ben elvállalta Kolozsvárott az Ellenzék című lap vasárnapi irodalmi mellékletének szerkesztését. 1926 őszétől a kolozsvári református kollégiumban tanított. 1926-ban a marosvécsi várban létrejött Erdélyi Helikon munkaközösség őt kérte fel hasonló nevű folyóiratának szerkesztésére. 1929 tavaszán lemondott a szerkesztésről és Budapestre költözött, ahola Lónyai utcai református gimnáziumban tanított és a Protestáns Szemlét szerkesztett 1930–38 között, szerkesztő társa Ravasz László volt. 1943-ban a zsidótörvényt nem volt hajlandó végrehajtani iskolájában és lemondott állásáról. 1945-ben rövid ideig szerkesztője az Új Magyar Asszony című lapnak, utána visszavonult. A Visegrád melletti Nagyvillám-dűlő völgyébe költözött. Műfordítói munkássága egész életén át tartott, fiatal korában Hofmannsthal, Liliencron és Stefan George verseit ültette át magyarra, később német, francia, angol, lengyel, orosz, kínai és latin költők műveit fordította. Három drámát is írt: Idahegyi pásztorok, Oedipus Korinthosban, A bíboros címmel. Lefordította Ibsen Peer Gynt-jét, Schiller Wallensteinjét és Shakespeare Julius Caesarát és Puskin Anyeginjét. Budapesten halt meg 1967. augusztus 6-án. Kívánsága szerint Visegrádon temették el.

VÁCI Mihály József Attila és Kossuth-díjas költő, író Nyíregyházán született 1924. december 25-én. Föld nélküli szegényparasztok leszármazottja, apja vasúti-pályamunkás, megrokkanása után sorompóőr. Szülővárosában végezte el a tanítóképzőt. Akkor kezdte el a tanyabokori tanítóskodást, amikor a németek megszállták az országot. Munkaszolgálatra hívták be, de Pozsonyban megszökött. 19 éves korától rövid szünetekkel hat éven át súlyos tüdőbetegség gyötörte és kórházba kényszerítette. Felgyógyulása után, 1949 tavaszától kollégiumi vezető és megyei tanácsi előadó Nyíregyházán. 1950-54 között az oktatásügyi minisztériumban dolgozott. 1954 őszén elküldte verseit Illyés Gyulának, melyek megjelentek meg az Új Hang című folyóiratban. 1955-ben kiadták Ereszalja című verseskötetét. Az 1954-1960 között a Tankönyvkiadónál több irodalmi tankönyvet szerkesztett. Nevét Mindenütt otthon című 1961-ben megjelent kötete tette ismertté. 1960-tól az Élet és Irodalom című folyóirat munkatársa, 1961-től az Új Írás szerkesztő bizottsági tagja, majd szerkesztője. 1963-ban Szabolcs-Szatmár megye országgyűlési képviselőjévé választották. A hatvanas évek elején irodalmi törekvései, közéleti elkötelezettsége miatt támadások érték. Íródelegációk tagjaként járt a Szovjetunióban, Olaszországban és Franciaországban, Csehszlovákiában és Kubában. 1970 tavaszán kormányküldöttséggel Vietnamba utazott, ahol Hanoiban 1970. április 16-án agyvérzés következtében halt meg.

Nemeskosztolányi KOSZTOLÁNYI Dezső költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének tagja Szabadkán született, 1885. március 29-én. Kosztolányi Árpád tanár, iskolaigazgató és Brenner Eulália gyermeke. A gimnáziumot Szabadkán kezdi, ahonnan elbocsájtják, ezért Szegeden érettségizett. Gimnáziumi tanulmányai közben testvéreivel és unokatestvéreivel előadásokat szerveztek, ezek eleinte csak saját szórakozásukat szolgálták, később nagyobb nyilvánosság elé léptek műsoraikkal. A bemutatott jeleneteket, verseket gyakran maguk írták, melyben ő és unokaöccse Csáth Géza jeleskedett. Ötödikes gimnazistaként rendszeresen írt verseket, amelyekből az első a Budapesti Naplóban 1901 őszén látott napvilágot, ezután a helyi lapokban hamarosan újabbak is megjelentek.1903-tól Budapesten a bölcsészkar magyar-német szakát végzi, ahol megismerkedik és barátságot köt Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. 1904-ben beiratkozik a bécsi egyetemre, 1905-ben hazatér és újságíró lesz: a Szeged és Vidéke és Bácskai Hírlapnál, 1906-ban a Pesti Napló munkatársa. Több idegen nyelvet sajátított el, így olaszul, franciául, németül, angolul és spanyolul beszélt. A Nyugatnak megindulásától egyik vezető munkatársa. 1907-ben jelenik meg első verseskötete, a Négy fal között. 1913-ban házasságot köt Harmos Ilona színésznővel, aki Görög Ilona néven írt is. A Petőfi Társaság tagja lett, de csakhamar kilépett. A Tanácsköztársaság bukása után az Új Nemzedék című lap egyik rovatának szerkesztője, melynek cikkei vitriolos hangon szólnak a Tanácsköztársaságról és annak vezetőiről. A 20-as években sorra jelentek meg verseskötetei, elbeszélés gyűjteményei és regényei. Itthon és külföldön egyaránt elismerték, Thomas Mann megkülönböztetett figyelemmel és barátsággal érdeklődött iránta. 1929-ben A Toll körkérdést intézett az írókhoz: mit jelent számukra Ady öröksége, melyre Írástudatlanok árulása – különvélemény című írása volt  a válasz. József Attilát szeretettel segítette és támogatta. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, a La Fontaine Társaság pedig társelnöke, a magyar PEN Club első elnöke.  A 30-as évek elején rákbetegség támadta meg, felváltva kezelték hazai intézetekben és Stockholmban. Írói és újságírói tevékenységét élete utolsó hónapjától eltekintve – mindvégig folytatta. Műfordításaival Shakespeare, Oscar Wilde, a modern európai költészet megismertetésére törekedett. Édes Anna, Pacsirta, Aranysárkány című regényeit filmre vitték. Verseit, elbeszéléseit és regényeit több idegen nyelvre fordították. 1936. november 3-án halt meg Budapesten. Decemberben Nyugat emlékszámmal adózik emlékének, melyben Babits rehabilitálja fiatalkori barátját, művésztársát.

ROMANOSZ Melodosz énekszerző a legnagyobb bizánci kontakion-költő a szíriai Emeszában született 490 körül. Életéről annyit tudunk, hogy a bérütoszi Szent Anasztaszia-templom diákonusa volt, innen ment jött Konstantinápolyba I. Anasztasziosz császár 491-518 közötti uralkodása alatt. A legenda szerint a Szent Szűz egy karácsony éjszakán megjelent neki, átadott egy tekercset, melyet le kellett nyelnie, majd ezután az ambóra lépett, és elénekelte híres karácsonyi énekét. Emellett híressé vált a Himnusz az utolsó ítéletről, mely nagyon hasonlít a Dies irae-hez. Nagy kontakionjai a Júdás árulásáról és a kereszt alatt álló Istenanyáról szóló. Himnuszaiban felhasználta a bibliai és liturgikus szövegeket, az egyházatyák homíliáit; szerette az ellentéteket, a merész hasonlatokat, gazdag képeket; izgatott, drámai nyelvezet jellemzi költeményeit. Egy-egy kontakionja a világirodalom remekei közé sorolható. A Krisztus-ünnepekre írt kontakionok szerzősége biztos, a szentekről szólóké kétséges. A keleti egyházban a nagyböjt 5. vasárnapja előtti szombaton éneklik az akathiszt himnuszt. 560-ban halt meg.

Dzsalál ad-Dín RUMI teljes nevén Dzsalál ad-Dín Muhammad Rúmí, perzsa szúfi misztikus filozófus és költő a Gúrida Birodalomban (ma Afganisztán) Horászán tartomány Balh nevű településén született 1207. szeptember 30-án. Sokszor csak az arab eredetű, „Mesterünk” jelentésű tiszteleti címén Mawlānā emlegetik, amely arabosan kiejtve Mauláná, perzsásan Mavláná, török változatban pedig Mevlana. Apja nagy tekintélyű tanítómester volt, akit népszerűsége miatt ellenfelei azzal vádoltak meg az uralkodónál, meg akarja kaparintani a trónt, ezért családjával együtt hosszú útra indult egy karavánnal Bagdadba, Mekkaba, Medinaba, Jeruzsálembe, Damaszkuszba. Anatóliába érkezve először hét évig Larende (maKaraman) városában éltek. Dzsalál ad-Dín Rúmí itt házasodott meg, és itt született első és második fia. A család 1228-ban I. Aláeddin Keykubad szultán hívására Konyába, a szeldzsukok fővárosába költözött, mely a tudományos és kulturális élet központja volt. Apja halála után itt folytatta a tanítást egy iskolában. Tökéletesen ismerte az iszlám jogot és hagyományokat, a Korán-magyarázatot, a perzsa, indiai és arab irodalmat, de tanult görögül és tanulmányozta a görög filozófusokat is. Tanított és prédikált a dzsámikban, gyakorlati tanácsokat osztogatott a hozzá fordulóknak. Tanítványainak, követőinek köre egyre szélesedett. Szellemi termékenysége egyre több kötetet tett ki: írt verseket és filozófiai útmutatásokat. Legfontosabb műve a hat vaskos könyvből álló Mesnevi, mely egy perzsa nyelven íródott, a klasszikus keleti költészeti formában, a mesneviben. íródott, perzsa nyelven. A Fihi-Mafih nevű prózai műve előadásait és bölcs tanácsait tartalmazó gyűjtemény. 1273. december 17-én halt meg. Halála után követői Megalakították Mevlana síremléke körül a Mevlevi dervisrend központját. Leszármazottai évszázadokon keresztül fenntartották az iskola magas művészi, kulturális színvonalát, de a köztársasági korszak felszámolta a dervisrendeket.

 

 

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
péntek, 2015, május 15