Félelem

Félelem

Görögül phobosz, latinul timor

Az akarat elutasító aktusa egy várható és fenyegető rosszal szemben.

Az Ószövetség népe sokféle félelmet ismer. Lótnak (Teremtés könyve 19,31) vagy Jákob fiainak (42,35) félelme meghatározatlan, inkább csak a létbizonytalanságból fakad (vö. A zsoltárok könyve 91,5). A haláltól való félelem különösen nyomasztó, egész életében súlyos igaként nehezedik az emberre (Jézus, Sírák fiának könyve 40,1-11). Ezen kívül félelemkeltő lehet az ember számára kiszolgáltatottsága a természeti erőknek (Jónás jövendölése 1,5; A példabeszédek könyve 31,11); az ismeretlen, kitaposatlan út (Préd 12,5;  Izajás könyve 7,25); az ellenség (A zsoltárok könyve 55,4; Második törvénykönyv 7,19); a bizonytalanság (Sámuel első könyve 31,4; Bír 7,3; 8,20); rossz emberi kapcsolatok (Nehemiás könyve 2,2; Sámuel első könyve 3,15; Jézus, sírák fiának könyve 26,5); a rabszolgaság (Teremtés könyve 43,18); az állatok (Ámosz jövendölése 9,3). A félelem összefonódhat szégyenkezéssel, féltésbe, tapintatba mehet át (Sámuel második könyve 12,18). Tiszteletadás alapja is lehet a szülők (Leviták könyve 19,3), öregek (Jób könyve 32,6-7), a hatalom (Dániel jövendölése 1,10), a tekintély iránt (Józsue könyve 4,14).

Jahve félelemmel töltötte el Izrael ellenségeit (Második törvénykönyv 2,25). Ugyanakkor a félelem kiváltott egyfajta magatartást: Mózes menekült (Kivonulás könyve 2,14-15), Saul nem áldozta föl a zsákmányolt állatokat (Sámuel első könyve 15,24), a nép levonult Egyiptomba (Királyok második könyve 25,26).

A „ne félj” formula (pl. Második törvénykönyv 1,19-33) Isten segítő szándékának és hatalmának jele, mely arra utal, hogy Isten hű a szövetséghez, megtartja ígéretét (Második törvénykönyv 1,19-33). Erről biztosítja Ábrahámot (Teremtés könyve 15,1), Mózest (Számok könyve 11,34) és a száműzötteket (Izajás könyve 51,7), mielőtt feladatot bízna rájuk. Akkor is isteni szóként hangzik e formula, amikor ember bátorítja, nyugtatja a másik embert (Sámuel első könyve 28,13; Sámuel második könyve 13,28; Teremtés könyve 35,18; Sámuel első könyve 4,20; Bírák könyve 3,11; Sámuel első könyve 9,7). Az Istentől való félelem minden más félelmet eloszlat (A zsoltárok könyve 112,1.8; Izajás könyve 8,13). Ez az istenfélelem az Újszövetségben tökéletesedik: a szeretetben nincs félelem (János első levele 4,18). Jézus isteni erejének megtapasztalása a tanítványokat a félelemtől Isten bensőséges imádásához és dicsőítéséhez vezeti. Szent Pálnak Jézus föltámadása a halálfélelemtől való megszabadulást jelenti, a rabszolga félelme fiúi tiszteletté alakul (A rómaiaknak írt levél 8,15; Levél a zsidóknak 2,18).

Az Újszövetségben e világ szorongatásai egy új világ vajúdásának kínjai (Evangélium János szerint 16,20,33).

Az erkölcsteológia alapvetően megkülönböztet két félelmet: szolgai félelem és istenfélelem. Az erősség erénye az istenfélelmet erősíti, a szolgai félelmet legyőzi, de nem vezet félelemnélküliséghez.

Az egyházjogban a félelem lehet

a) súlyos objektíve, ha az átlagemberek cselekvését jelentősen képes befolyásolni (pl. közeli hozzátartozók ellen irányuló életveszélyes fenyegetés); és szubjektíve, ha olyan tényező váltja ki, mely az adott személyt adottságaira, alkatára tekintettel befolyásolja nagy mértékben (pl. a szülői szeretet elvesztésének veszélye szüleitől érzelmileg erősen függő személy esetén); mindkettő kizárhatja az emberi cselekedetet, és érvénytelenné teszi a jogcselekményt.

b) jogtalanul okozott: embertől ered (nem pl. természeti katasztrófától). Jogtalansága állhat a fenyegetés módjában is (pl. ha a károsult kártérítési igényét valakivel szemben önbíráskodással akarja érvényesíteni).

A pszichológiában a félelem ugyanolyan emberi ősjelenség, mint a hit, a bizalom, a remény és a szeretet. Az emberi természet adata, hogy az ismeretlen, az új bizonyos körülmények között félelmet kelt benne. A félelemmel való szembenézés, magyarázatának és leküzdésének kísérlete elkerülhetetlenül az élet értelmének kérdéséhez, a természet erőinek való kiszolgáltatottsága a természet Urának tiszteletéhez és félelemhez vezette az embert. Míg a görögöknél a félelem az elrontott és gyógyítandó világ adata, a zsidók vallásosságát Isten félelemmel teljes nagy napjának várása határozta meg.

Az újkorban a félelem többé már nem magától értetődően vallásos jellegű. Kierkegaard számára a világban való idegenség és a velejáró félelem az Isten melletti döntés feltétele volt, Heidegger számára a félelem a világban való lét módja.

Pszichoterápiai tapasztalatok szerint gyakorlatilag minden lelki zavart többé-kevésbé nagy félelmek előznek meg, melyeket agresszív és regresszív, ellenséges és meghunyászkodó reakciók követhetnek. Freud kezdetben (1894) a szexuális feszültség halmozódása, illetve a pszichikai feldolgozás hiánya következményének tartotta a félelmet. 1926-ban átdolgozott elmélete szerint nem az elfojtás kelt félelmet, hanem a félelem vészjelzés, ami kedvezőtlen esetben elfojtáshoz vezet.

A pszichoanalízis és a magatartás-terápia is sok hamis félelmet leleplezett, a vallásos élet területén is sok romboló félelmet és aránytalan védekezési formát derítettek föl és gyógyítottak. A pszichoterápia nem megszüntetni akarja a félelmet, hanem inkább a szembeszállás, a félelem leküzdésének fontosságára utal.

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2015, június 11