Emberölés, Gyilkosság

Emberölés

Latinul homicidium

Tág értelemben az emberi élet, szoros értelemben az ártatlan emberi élet kioltása. Ez utóbbit az ötödik parancsolat kategórikusan tiltja: „Ne ölj!”

Az emberölés közvetlen (directum), ha a cselekedet tárgya az emberi élet kioltása; közvetett (indirectum), ha egy cselekedet mellékhatásaként hal meg valaki; érintheti a cselekvőt magát (öngyilkosság) vagy mást (gyilkosság).

Az emberiség közös alapmeggyőződése az ártatlan emberi élet érinthetetlensége, azaz embernek nincs joga ártatlan emberi életet kioltani még a köteles gondozás elmulasztása által sem. Külön kell vizsgálni, hogy a jogtalanság elhárítása és az önvédelem a tettes megöléséig vezethet-e.

Az Ószövetségben az emberölés tilalma a szövetség lényeges része (Kivonulás könyve 20,13;  23,7; Második törvénykönyv 5,13;). Alapja az ember istenhasonlósága, és az, hogy Isten az élet és a halál ura. Aki embert öl, Isten képmása ellen vétkezik és a Noé-törvény szerint elveszti az élethez való jogát (Teremtés könyve 9,6), de vétkezik Isten élet és halál fölötti uralma ellen is (Második törvénykönyv 32,39). Az emberölés égbekiáltó bűn (Teremtés könyve 4,10), mert az erkölcsi rend súlyos megsértése; a gyilkos halállal bűnhődik (Teremtés könyve 9,6; Kivonulás könyve 21,12; Leviták könyve 24,17.21; Szám 35,16; Második törvénykönyv 19,11).

Az ószövetségi tilalom az Újszövetségben is érvényes (Evangélium Máté szerint 5,19,21; 19,18;  Evangélium Márk szerint 10,19: Evangélium Lukács szerint 18,20); az emberölés a mennyek országából kizáró bűn (Levél a galatáknak 5,12; János első levele 3,15; vö.  János jelenései 21,8).

Az egyházjogban nyugaton az emberölést kezdettől fogva főbűnként kezelték (Codex Iuris Canonici 1397.k.), az egyházi rend fölvételének és gyakorlásának akadálya. Szándékos elkövetője mindaz, aki benne pozitívan közreműködött (szabálytalanság), fölmentése az Apostoli Szentszéknek van fenntartva. A templomot, ahol gyilkosságot követtek el, meg kell tisztítani. Keleten az emberölés büntetése nagyobb kiközösítés, pap más büntetésekkel is sújtható, nem zárva ki a letételt sem.

A kinyilatkoztatáson alapuló erkölcstan abból indul ki, hogy a testi élet minden ember számára az az idő, ami alatt az üdvösségre megérhet. Minden ember kötelessége addig életben maradni, amíg ezt Isten akarja s minden ártatlan ember emberi méltóságon alapuló joga, hogy az Istentől kapott időt fölhasználhassa lelki fejlődésére. A gyilkos vét az igazságosság és a felebaráti szeretet ellen, isteni jogot bitorol.

II. János Pál pápa a hagyományt megerősítve kijelentette: „Azzal a tekintéllyel, amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak, közösségben a katolikus Egyház Püspökeivel, megerősítem,  hogy az ártatlan emberi élet  közvetlen és szándékos kioltása mindig súlyosan erkölcstelen. E tanítást - mely azon íratlan törvényen alapszik, melyet az értelem világosságával minden ember megtalál a saját szívében - megerősíti a Szentírás, folyamatosan továbbadja az Egyház Hagyománya és hirdeti a rendes és egyetemes Tanítóhivatal.” Az ártatlan ember közvetlen megölése tehát  sohasem megengedett, sem a születés előtt (abortusz), sem rendkívüli körülmények (túszok, hadifoglyok, háború, párbaj) között, sem a halál siettetése miatt (eutanázia).

A szülő, testvér, házastárs elleni, illetve a rablással összekötött emberölés fokozottan súlyos bűncselekmény. Már Hammurápi törvénykönyve (Kr. e. 2000 k.) elrendelte, hogy ha egy polgár felesége egy másik férfi miatt férje vesztét okozza, ezt az asszonyt húzzák karóba.

Közvetett emberölés esetén nem szándékosan, de előre láthatóan és várhatóan következik be egy ember halála; megengedett, ha a veszélyt előidéző cselekedet erkölcsileg kifogástalan, és a veszéllyel arányos indoka van a cselekvésnek (duplex effectus). Ugyanez érvényes az emberi élet veszélyeztetésére a gyógyászatban, közlekedésben, sportban, versenyeken.  

 

Gyilkosság

A gyilok, 'tőr' szóból

Szándékos és közvetlen emberölés, bűn az ötödik parancsolat ellen. Elkövetője halált okoz, gyilkos.

Az ókori népek számára (a zsidóknak is) a vér az élet székhelye, sőt 'a vér az élet', s az élet, főként az emberi élet egyedül Istené: ezért aki ember életére tör, bizonyos értelemben magára Istenre támad. Főként az apa- és anyagyilkosságot büntették (parricidium)

A Szentírásban a Tízparancsolat kategorikusan tiltja a gyilkosságot (Kivonulás könyve 10,13; Második törvénykönyv 5,17). Ősi szokás, és a régi törvény is azt írta elő, hogy aki embervért ont, annak ember ontsa a vérét (Teremtés könyve 9,6; Kivonulás könyve 21,12-14; Leviták könyve 24,17; Számok könyve 35,19). A Második törvénykönyv 19,11 szerint a vének kötelesek voltak kiadni a gyilkost a goelnak, a vérbosszú beteljesítőjének, hiába menekült az oltárhoz (Kivonulás könyve 21,13-14;. Királyok első könyve 2,28). A későbbi törvények (Második törvénykönyv 19,1-13; Számok könyve 35,9-34) megneveztek menedékül városokat, ahol a gyilkosság elkövetője védelmet talált a vérbosszúval szemben, de csak ha előbb ért oda, mint aki vérbosszút kívánt állni, és csak addig, amíg a főpap élt (35,22-25; az új főpap valószínűleg fölmentést, amnesztiát adott, amikor hivatalba lépett). Aki szándékosan ölt embert, beszennyezte a földet, amelyet Jahve adott és amelyen Ő is ott volt népe körében, ezért a kiontott vérért a gyilkos vére szolgálhatott jóvátételül.

Az Újszövetség a felebaráti szeretet szempontjai szerint foglal állást a gyilkosság kérdésében (Evangélium Máté szerint 5,21-26; Evangélium János szerint 15,12-17; A rómaiaknak írt levél 12,9-21;  Levél a galatáknak 5,13-26).

Az Egyház állandó erkölcsi tanítása szerint a gyilkosság belsőleg rossz cselekedet, sőt II. János Pál pápa hangsúlyozza, hogy „a meggyilkolt vére a földből, melyre kiomlott, követeli, hogy Isten igazságot szolgáltasson. E szövegből merítette az Egyház az égbekiáltó bűn kifejezést azoknak a bűnöknek a megnevezésére, melyek Istenhez kiáltanak megtorlásért, és az elsők között közéjük tartozik a gyilkosság.”

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2015, június 15