Etikai relativizmus, etikai formalizmus

Etikai relativizmus

Erkölcsbölcseleti fölfogás, mely szerint a cselekvés normái nemcsak járulékosan, hanem lényegükben is állandóan változnak.

Háttere nemcsak a fejlődés-gondolat általánossá válása, hanem főleg az a föltételezés, hogy az erkölcs külső tényezők: élettani összetevők (biologizmus, Nietzsche), társadalmi, szociológiai, művelődési vagy más hatóerők (marxizmus) eredménye. Más kiindulópont alapján az egzisztencialista gondolkodás is tagadja, hogy az erkölcsi cselekvésnek átfogó, abszolút normái lennének (szituációs etika). Az etikai relativizmus sok tekintetben az etikai formalizmussal is érintkezik, mely szintén elveti az etika létbeli gyökereit.

Az etikai relativizmus legfőbb hibája, hogy az erkölcsöt csak a konkrét magatartási szabályokra szűkíti. Nem ismeri föl, hogy a változó, tört. korokhoz kötött elemeken túl, a személyes és személyen túli föltételek mellett, melyek valóban módosítják az „éthoszt”, a konkrét cselekvési normákat, vannak alapkövetelmények, alapértékek is, melyek elválaszthatatlanok az emberi teremtménytől, tudniillik abban gyökereznek, s melyek „az igazi erkölcsiség változatlan alaptőkéjét” alkotják (Heimsoeth).

Változó és változatlan elem a kinyilatkoztatásra épülő erkölcsi tanításban, a morálteológiában is megfigyelhető. Személyes tulajdonságok, sajátos életállapotok (szerzetesség), történelmi és műveltségi tényezők is hatnak a keresztény erkölcsre, ez azonban nem jelenti az etikai relativizmus igazolását, de mindenképp arra figyelmeztet, hogy a keresztény üzenet erkölcsi mondanivalóját mindig a „befogadók” oldaláról is végig kell gondolni és alkalmazni az egyes koroknak, kultúrköröknek, sőt az egyes emberek sajátságainak megfelelően, de mindig a „lényeg” feladása nélkül. II. János Pál pápa fölhívta a figyelmet az etikai relativizmus súlyos következményeire.  

 

Etikai formalizmus

Erkölcsbölcseleti irányzat, amely figyelmen kívül hagyja a cselekedetek tárgyát (az értékeket, melyek a cselekvés anyagát alkotják), és csak annak formájára ügyel, ti. hogy szabadon, emberi  módon cselekedtünk-e. 

Az etikai formalizmusban végső soron az érték- és létrend elvetéséről van szó. Az ókor és a középkor erkölcstana alapvetően létrendben gyökerező etikát vall. Elsőként Kant vonta kétségbe az erkölcsi elvek változatlan érvényét. Azzal, hogy a tárgy helyett a gondolkodó és cselekvőalanyt állította a gondolkodás és az erkölcs középpontjába, a jó és rossz tartalmát a tudat önállóságától tette függővé. Azt, hogy mi jó, s mi nem, nem a cselekvés tárgya szabja meg, hanem maga a cselekvő. Kant formalizmusát élesen bírálta Scheler, s ellenhatásként az ún. érték-etikát alapozta meg. Elvetette ugyan a lét és a jó közt egyenlőségjelet tevő ún. cél-etikát is, melyet az embertől idegennek, heteronóm erkölcsnek tartott, de azt is, hogy az ember a priori kategóriái szabnák meg egy-egy cselekedet értékét. A két véglet helyett arról beszélt, hogy az értékek mind a valóság, mind a gondolkodás rendjétől független, önálló világot alkotnak, viszont változatlan érvényűek.

A cselekvés tartalmi meghatározottságát legradikálisabban az egzisztencia-filozófia vonta kérdőre. J. P. Sartre és társai tagadták a lényegi rendet, az ember önmaga mértékévé válik, szabadon alkotja meg önmagát cselekvésében. Ez a fölfogás nem más, mint az etikai formalizmus végsőkig élezése. A „mindegy, hogy mit, csak emberi módon” jelszava valójában épp a cselekvés emberi voltát kérdőjelezi meg, hiszen így a cselekvés vakon tapogatózás, semmibe való ugrás lenne. A teljes megoldás csakis a tartalmi és a formai oldal együttes vállalása lehet: az ember szabadon valósít meg természetébe írt értékeket, amelyek azonban csak lehetőségek, valóra váltásukhoz nagyon is aktív erőfeszítésre van szükség.

II. János Pál pápa a Veritatis splendor enciklikában határozottan szembeállította a katolikus erkölcstan elveit az etikai formalizmussal.

 

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2015, november 23