NAGYPÉNTEK

NAGYPÉNTEK

Az evangéliumokban Jézus szenvedésének, halálának és temetésének napja, a liturgiában a húsvéti szent háromnap második napja, aliturgikus nap, a megváltó szenvedés és kereszthalál ünnepe. Szigorú böjti nap.

Elnevezései: zsidó naptárból eredően Paraszkeué (görög), Parasceve (latin), 'Készületi nap' (vö. Mt 27,62; Lk 23,54; Jn 19,31). Innen lett a keleti egyházban: Hé hagia kai megalé paraszkeué, 'A szent és nagy készületi nap'. Ebből lett a szláv nyelvekben és a magyarban a Nagy péntek.

A latin egyházban a nagypéntek  hivatalos neve: Feria sexta in passione et morte Domini, 'Az Úr szenvedésének és halálának péntekje'. Angol nyelvterületen 'Hosszú péntek, Jó péntek'.

Azokban a templokban, ahol a zsolozsmát végzik, a nagypénteki matutinum és laudes az officium tenebrarum része. Jeremiás siralmait (lamentáció, a matutinum 1 olvasmánya) plébtp-okban is énekelték reggel, a szentmise órájában. Sok helyen délelőtt illetve délután 3 órakor elvégzik a keresztutat. A kereszthalál vagy a temetés órájában (3-kor vagy 6-kor) kezdődik az ún. csonka mise, melyben nincs konszekráció. Az igeliturgiát néma leborulás vezeti be a díszeitől megfosztott oltár előtt (oltárfosztás). A szertarásban ezután az olvasmány, a szentlecke és a Szent Jánostól passió hangzik el. Utána következik a nagy oratio fidelium.  Rómában a 6. században kapcsolták ehhez a Jeruzsálemben már a 4. század óta élő kereszt imádását. Az oltárok ezen a napon minden díszüktől megfosztottak, az Oltáriszentséget áldoztatás után ismét a  szentsíron őrzik, melynél a szertartás után hosszabb-rövidebb szentségimádás, virrasztás van.

Ősi hagyomány szerint nagypéntek a mély gyász és böjt napja. Régebben hozzátartozott a hallgatás, a csönd, melyben a tűz is kialszik, a tükröt fekete kendővel takarják le, az órát megállítják, ill. nem húzzák föl; úgy jártak-keltek, mint akiknek halottjuk van a háznál. A tüzet nagycsütörtökön este eloltották, és a húsvéti szentelt tűz parazsából gerjesztették újra. Addig csak hideg ételt ettek, nagypénteken csak egyszer és csak kenyeret, sót, száraz növényi eledeleket. Az imádságokban központi szerepe van a passiónak (népiesen pársió, pásió), a Jézus kínszenvedéséről és kereszthaláláról való elmélkedésnek, a keresztnek és az arma Christi (szenvedés eszközei) néven összefoglalt kínzóeszközök legendában, énekben, elmélkedő imádságban való számbavételének. Jelentős a szenvedés misztériumjátékokban, felvonulásokban, Mária-siralmakban való fölidézése, elsiratása is.

A protestánsoknál a kálvini fölfogás szerint a nagypéntek a legnagyobb ünnep. A passió és lamentáció a reformációtól egészen a 19. századig része volt a magyar protestáns istentisztenek is, a nagypénteket  böjttel ülték.
 

Jézus pere és szenvedése Nagycsütörtök éjszaka kezdődött, és egészen Nagypénteken délutánig tartott, amikor hangosan fölkiáltva kilehelte lelkét.  Erre emlékezve Nagypéntek délután keresztutat végeznek végiggondolva Jézus szenvedésének állomásait, stációit. A stációk száma területenként változik, különböző hagyományok léteznek, nálunk a 14 stáció terjedt el, de pl. Esztergomban a Tamáshegyen 9 állomásos keresztút van. A keresztút azokat a történeti eseményeket idézi föl, amelyek Jézussal megestek, megostorozását, kigúnyolását, tövissel koronázását, és az utat, ahol többször elesve hordozta azt a keresztet, amelyre fölfeszítették.

Este kezdődik a "Csonkamise", az Egyház talán egyik legszebb liturgiája. A tabernákulum üres, hiszen az Urat elvitték, így a pap piros miseruhában, amely a szenvedésre, Jézus vérére utal, néma csöndben bemegy a templomba, és leborulva a földre, az üres és nyitott tabernákulum elé borul: ilyenkor nincs mit mondani. Utána a bibliai olvasmányok, és a János passió következik. Miután a nép végighallgatta Jézus szenvedésének történetét könyörgésekkel fordul az Úristenhez az egész világ és Egyház ügyeiért.

Utána ünnepélyesen behozzák az elleplezett keresztet, amit a pap három lépésben leleplez és a nép elé tár. Leveszi a miseruháját, a cipőjét, és magánemberként a Szentkereszt elé járul, hódolva a megváltás eszköze előtt, utána a nép is a Kereszt elé járul, megcsókolva Krisztus keresztjét. Sokaknak fönntartása van ezzel a megdöbbentően szép szertartással kapcsolatban, mintha mi imádnánk a keresztet, mert megcsókoljuk azt. Gondoljuk meg, hogy amikor a fronton nagyapáink elővették nagyanyánk képét, és megcsókolták azt, akkor nem egy darab papírt csókoltak meg, hanem a képen keresztül a szeretteikkel próbáltak kapcsolatot találni, emlékezni. Így vagyunk mi is a kereszthódolattal, egy évben egyszer ünnepélyesen megcsókolhatjuk Krisztus keresztjét, kifejezve a hódolatunkat és szeretetünket Megváltónk előtt.

A kereszthódolat után megáldozik a nép, és a szertartás oltárfosztással és Jeremiás siralmaival ér véget. Megnyitják a Szentsírt, ahol a halott Krisztus mellett virrasztunk.

Nagypéntek szigorú böjti nap. Általánosan elterjedt szokás volt az ünnepélyes mosakodás, amely a hiedelem szerint megszabadít a betegségektől. A házaknál kioltották a tüzet, s csak a Nagyszombat éjszaka szentelt tűzről gyújtották újra, az volt ugyanis a hiedelem, hogy az alapvető elemek elveszítik az év során megtermékenyítő erejüket, így azokat meg kell újítani. Ez történik majd Nagyszombaton a tűz és vízszentelés szertartásában.

Nagypénteken nem szólnak a harangok, nincs mulatság, az Egyház Jézus Krisztust gyászolja.

Ha megnézzük a keresztábrázolásokat nagyon sok érdekességet és rejtett tanítást találhatunk bennük. A jobb és a bal lator nevét megőrizte a hagyomány, a halálában megtérő jobb latort Diszmasznak, míg a halálában is megátalkodott bal latort Gesztásznak hívták. A keresztábrázolások egyik állandó szereplője a római százados, aki mikor látta Jézust meghalni fölismerte, hogy "ez az ember valóban az Isten Fia volt". Ő Longinus, legalább is a hagyomány így nevezi, akinek ünnepe március 17-én van, s ő minden katona védőszentje is.

 

NAGYPÉNTEKI LITURGIA

URUNK SZENVEDÉSÉNEK ÜNNEPLÉSE

Az Egyház – ősrégi hagyomány alapján – ezen és a következő napon egyáltalán nem mutat be szentmiseáldozatot, nem szolgáltat ki ünnepélyesen szentségeket. Az oltár teljesen dísztelen: kereszt, gyertyatartók és terítők nélkül. Ezen a napon a délutáni órákban ünnepeljük meg Urunk szenvedésének emlékezetét, mely szertartásnak három része van: I. igeliturgia, II. hódolat a szent kereszt előtt, III. szentáldozás.

A szertartás kezdetén a pap és a segédkezők az oltárhoz vonulnak, ott meghajolnak, majd vagy arcra borulnak, vagy csak letérdelnek és egy ideig mindnyájan csendben imádkoznak. Ezután a pap a segédkezőkkel a papi székhez vonul, és a nép felé fordulva a következő két könyörgés egyikét mondja:

Emlékezzél meg irgalmasságodról, Urunk, Istenünk,  és örök oltalmaddal szenteld meg híveidet,  akik számára vére árán szerezte a húsvét szent titkát  a te Fiad, Jézus Krisztus.  Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.

H.: Ámen.

Vagy:

Istenünk, te az ősbűnnek az egész emberi nemre átszálló örökségét,  a halált legyőzted szent Fiadnak,  a mi Urunk, Jézus Krisztusnak szenvedésével.  Add, hogy mi, akik hozzá hasonlókká váltunk, miként emberi természetünk révén hordozzuk a földi ember képét,  úgy kegyelmétől megszentelve  a mennyei ember képét is hordozhassuk.  Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

 

I. rész: IGELITURGIA

OLVASMÁNY Izajás próféta könyvéből (Iz 52,13-53,12)

Így szól az Úr: Íme, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és felmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan elborzadtak láttán – hisz oly dicstelennek látszott, és alig volt emberi ábrázata –, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta, és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még sohasem hirdettek nekik, és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak. Ki hitt abban, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt föl előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes, hogy szívesen nézzük őt, a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés, olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze, a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást! Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki száját. Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik ügyével? Igen, kitépték az élők földjéről, és népem bűnei miatt halállal sújtották. A gonoszok között adtak neki sírboltot, és a gazdagok mellé temették el, bár nem vitt végbe gonoszságot, sem álnokság nem volt szájában. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete és teljesül általa az Úr akarata. Azért, mert lelke szenvedett, látni fogja a világosságot, és betelik megelégedéssel. Sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek zsákmányai, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben a bűnösökért imádkozott.

 

Válaszos zsoltár

Válasz: Atyám, Istenem, kezedbe ajánlom lelkemet.

Előénekes: Te vagy, Uram, én reményem: † ne hagyj soha szégyent érnem, * igaz voltodban szabadíts meg engem. Uram, kezedbe ajánlom lelkemet, * megváltottál engem, hűséges Istenem.

Hívek: Atyám, Istenem, kezedbe ajánlom lelkemet.

E: Ellenségeimnek gúny tárgya lettem, † szomszédaimnak szégyene, barátaimnak félelme, * kitérnek előlem, akik az utcán látnak. Szívükben elfelednek, mintha meghaltam volna, * olyanná lettem, mint az összetört edény.

H: Atyám, Istenem, kezedbe ajánlom lelkemet.

E: Én azonban benned remélek, Uram, * azt mondom: „Te vagy Istenem, kezedben van sorsom.” Ragadj ki az ellenség kezéből, * és azoktól, akik üldöznek engem.

H: Atyám, Istenem, kezedbe ajánlom lelkemet.

E: Ragyogjon fel arcod szolgád fölött, * irgalmasságodban szabadíts meg engem. Legyetek bátrak, és erős szívűek, * mind, akik reménykedtek az Úrban.

H: Atyám, Istenem, kezedbe ajánlom lelkemet.

 

SZENTLECKE a Zsidókhoz írt levélből (Zsid 4,14-16;5,7-9)

Testvéreim!  Mivel olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken: Jézus, az Isten Fia, ezért legyünk állhatatosak a hitvallásban. A mi főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban mentes maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk. Krisztus földi életében hangos kiáltással és könnyek között imádkozott, könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatást nyert. Isten Fia volt, de a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik neki engedelmeskednek.

 

Evangélium előtti vers

Krisztus engedelmes lett értünk mindhalálig, * mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, † és olyan nevet adott neki, * amely fölötte áll minden névnek.

 

† A MI URUNK JÉZUS KRISZTUS KÍNSZENVEDÉSE Szent János szerint (Jn 18,1-19,42)

Abban az időben: Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok”. Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A Názáreti Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta és a főpap szolgájára sújtott vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”

Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust és megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált és melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.

Simon Péter még mindig ott állt és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!” A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.

Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt mondta: „Vigyétek el és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.

Ekkor Pilátus fogta Jézust és megostoroztatta. A katonák tövisből koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje járultak és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az embert” A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát.” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”

Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezettette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.

Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: »A zsidók királya«, hanem hogy ő mondta: »A zsidók királya vagyok!«” Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.”

A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négy felé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.

Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.

Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.

Most térdre borulunk, és egy keveset csendben időzünk.

A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: „Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.”

Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való félelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.

 

EGYETEMES KÖNYÖRGÉSEK

I. AZ ANYASZENTEGYHÁZÉRT

Az Isten Egyházáért imádkozzunk, testvérek, hogy Urunk, Istenünk vezesse békében, növelje egységben, s az egész világon tartsa meg épségben,  és adja meg nekünk, hogy békés nyugalomban éljünk,  és dicsőíthessük a mindenható Atyaistent!

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, te örök dicsőségedet Krisztus Urunkban minden népnek megmutattad: őrizd meg a megváltás művét, hogy Egyházad az egész világon elterjedjen, és állhatatos hittel kitartson neved megvallásában. Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

 

II. A PÁPÁÉRT

A Szentatyáért, N. pápáért imádkozzunk, testvérek, az Úristen kiváltságos helyre emelte őt a püspöki rendben. Az Egyház javára tartsa meg jó egészségben és erőben, hogy tovább kormányozhassa Isten szent

népét.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, te irányítasz mindent a világon: hallgasd meg irgalmasan könyörgésünket, és tartsd meg kegyesen Szentatyánkat; segíts, hogy a keresztény nép gondviselésed kormányzásával ennek a pápának vezetése alatt gyarapodjék hitben és érdemekben. Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

 

III. A PAPSÁGÉRT ÉS A HÍVEKÉRT

Most N. püspökünkért és minden püspökért, az áldozópapokért, a szerpapokért és az Egyházban szolgálatot teljesítő hívekért imádkozzunk, testvérek, valamint Isten egész népéért.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, Szentlelked megszenteli és vezeti Egyházad minden tagját: hallgass meg minket, amikor a papságért és az összes hívekért hozzád esedezünk, hogy kegyelmed segítségével  mindnyájan hűségesen szolgáljunk néked. Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

 

IV. A KERESZTELENDŐKÉRT

A keresztség előtt állókért imádkozzunk, testvérek: az Úristen nyissa meg szívüket, és tárja fel előttük a kegyelem kapuját, hogy újjászületve a keresztség vizében, bűneik bocsánatát elnyerjék, és immár ők is a mi Urunk Jézus Krisztusban éljenek.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, Egyházadat mindig új tagokkal gyarapítod:  növeld a keresztelendőkben a hitet és igazságaid megértését;  add, hogy a keresztség vizében újjászületve  gyermekeid közé kerüljenek.  Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

 

V. A KERESZTÉNYEK EGYSÉGÉÉRT

Most imádkozzunk összes testvéreinkért, akik Krisztusban hisznek, hogy Urunk és Istenünk őket igaz tetteik útján –az egyetlen Egyházba gyűjtse össze, és őrizze.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, ami szétszóródott, te összegyűjtöd, és amit összegyűjtöttél, megőrzöd: tekints kegyesen Fiad nyájára, és add, hogy a hit osztatlan épsége és a szeretet köteléke egyesítse azokat, akiket megszentelt az egy keresztség. Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

 

VI. A ZSIDÓKÉRT

A zsidókért is imádkozzunk, testvérek, hogy azok, akikhez előbb szólott Urunk Istenünk, őt egyre jobban szeressék, és állhatatosan őrizzék a szövetségi hűséget.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten,  te ígéreteidet Ábrahámnak és utódainak adtad:

hallgasd meg kegyesen Egyházad könyörgését,  hogy az Ószövetség választott népe eljuthasson  a megváltás teljességére. Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

 

VII. AZOKÉRT, AKIK NEM HISZNEK KRISZTUSBAN

Most azokért imádkozzunk, akik nem hisznek Krisztusban! A Szentlélek világossága töltse el őket, hogy megtalálják ŐK is az üdvösség útját.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, add, hogy azok, akik még nem hisznek Krisztusban, őszinte szívvel járjanak előtted, és találják meg az igazságot; mi pedig a kölcsönös szeretetben mindig előbbre haladjunk, és isteni életed titkának mélyebb megértésére vágyakozva tökéletesebb tanúságot tegyünk a világban isteni szeretetedről. Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

 

VIII. AZOKÉRT, AKIK NEM HISZNEK ISTENBEN

Most azokért imádkozunk, akik nem hisznek Istenben, hogy őszinte szívvel az igazságot keresve megtalálják Istent, és kegyelmével eljussanak hozzá!

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, te úgy alkottál meg minden embert, hogy vágyakozó szívvel keressen téged, és csak benned találja meg nyugalmát: kérünk, add, hogy az emberek minden akadály ellenére örömmel valljanak igaz Istennek és az emberi nem Atyjának, és mindenki felismerje atyai jóságod jeleit, valamint híveid jótetteinek tanúságtételét. Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

 

IX. A VILÁGI VEZETŐKÉRT

Az államfőkért és a hatóságokért imádkozzunk, testvérek: az Úristen irányítsa értelmüket és szívüket, hogy szándéka szerint szolgáljákmindenki szabadságát és az áldott békét.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, kezedben van az emberek sorsa és megszabod a népek jogait: tekints kegyesen azokra, akik fölöttünk hatalmat gyakorolnak, és add, hogy az igazi békesség, a vallás szabadsága és a népek jóléte megvalósuljon az egész világon. Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

 

X. A SZENVEDŐKÉRT

Most azért imádkozzunk, kedves testvéreim, a mindenható Istenhez, hogy tisztítsa meg a világot minden tévelytől, a betegséget tartsa távol tőlünk, az éhínséget űzze el, a börtönöket nyissa meg, a bilincseket oldja fel, az utazóknak adjon biztonságot és szerencsés érkezést, a betegeknek gyógyulást, a haldoklóknak pedig örök életet.

Csendben imádkoznak, majd a pap folytatja:

Mindenható, örök Isten, szomorúak vigasztalója, bajbajutottak erőssége: jusson el hozzád könyörgésünk, amikor a sokféle bajból hozzád kiáltunk: érezzük mindnyájan boldog örömmel, hogy a megpróbáltatások idején velünk van irgalmas jóságod. Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

 

II. rész: HÓDOLAT A SZENT KERESZT ELŐTT

A lepellel letakart feszületet az oltárhoz viszik, ahol a pap az oltár előtt állva átveszi a keresztet, és énekelni kezdi: Íme, a szent keresztfa, rajta függött valaha a világnak váltsága!

Mindenki válaszolja: Jöjjetek hát, keresztények, hódolattal hajtsunk térdet:  Üdvöz légy, szent keresztfa.

Rövid ideig csendben imádkoznak, majd a pap lebontja a leplet a feszület jobb karjáról, majd ismét fölemeli a keresztet. Újból énekelni kezdi: Íme, a szent keresztfa... kezdetű éneket.

Végül teljesen lebontja a leplet a keresztről, és harmadszor is elkezdi: Íme, a szent keresztfa... .

Ezután a pap a feszületet átadja két segédkezőnek, és hódolatra járul a kereszt elé, amiben a hívek körmenetszerűen követik. A kereszt előtti hódolat, történhet egyszerű térdhajtással, vagy más alkalmas megcsókolva a keresztet, vagy meghajolva előtte, jobb kézzel megérintve a korpuszt, végül keresztet vetve. Közben alkalmas énekeket énekelnek.

 

III. rész: SZENTÁLDOZÁS

Az oltár előkészítése után az Oltáriszentséget csendben előhozva az őrzőhelyről az oltárra helyezik, a pap térdet hajt, majd összetett kézzel hangosan mondja:

Üdvözítőnk parancsára és isteni tanítása szerint így imádkozunk:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe; de szabadíts meg a gonosztól.

A pap így folytatja: Szabadíts meg, kérünk, Urunk, minden gonosztól; Adj kegyesen békét napjainkban, hogy irgalmadból mindenkor bűn és baj nélkül éljünk, míg reménykedve várjuk az örök boldogságot, és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét.

Az imádságot a nép így fejezi be: Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

A pap összetett csendben mondja: Uram, Jézus Krisztus, szent tested és véred vétele ne váljék ítéletemre és kárhozatomra, hanem jóságodból szolgáljon lelkem és testem oltalmára és gyógyulására.

A pap ezután térdet hajt, kezébe vesz egy szentostyát, majd fölemelve, a nép felé fordulva mondja: Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit. Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya.

A pap a néppel együtt mondja: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.

A pap áldozása után a hívek áldoztatására indul, mely alatt alkalmas éneket énekelhetnek.

 

A pap áldoztatás után megtartva az áldozás utáni szent csendet a következő könyörgést mondja: Könyörögjünk! Mindenható, örök Isten, te Jézus Krisztusnak áldott halálával és feltámadásával megváltottál minket. Őrizd meg bennünk irgalmad művét, hogy ebben a szent misztériumban részesedve, neked szentelt áldozat legyen egész életünk. Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

A liturgia végén,  elbocsátásra a pap a nép fölé kiterjesztett karral a következő könyörgést mondja: Mennyei Atyánk, szent Fiad halálát a te néped saját feltámadásának reményében ünnepelte. Kérünk, áradjon népedre bőséges áldásod, nyerjen bocsánatot, részesüljön vigasztalásban, szent hite növekedjék, és jusson el az örök üdvösségre. Krisztus, a mi Urunk által.

H.: Ámen.

**********

 

Pilinszky János: Ravensbrückipassió

Kilép a többiek közűl,

megáll a kockacsendben,

mint vetitett kép hunyorog

rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,

a pórusait látni,

mindene olyan óriás,

mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,

a többi annyi volt csak,

elfelejtett kiáltani

mielőtt földre roskadt.

 

Sík Sándor: Jézus és a kereszt

Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók,

És tompán megzördültek a hosszú nagy szegek.

Odalépett. Szemében két csillag remegett,

S az ostor izzó csókja szent vállain piroslott.

Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén,

Az égen torladoztak fekete fellegek.

Már vijjogott a szél, a föld már reszketett,

És recsegett a kárpit a templom rejtekén.

A palota előtt kiáltozott rekedten

A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek.

A lét örök forgása egy percre megmeredt,

S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten.

Nagy, ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett

Szemén és homlokán s a töviskoszorún.

És karjait kitárta, szelíden, szomorún,

És magához ölelte a rettentő keresztet.

 

KERESZTREFESZÍTÉS  (latinul  crucifixio)

A halálbüntetés módja az ókorban: a halálraítéltet keresztre kötözték vagy szegezték, és éhen-szomjan halt. Diodorosz szerint távol-keleti asszírok találták ki, innen vették át az összes keleti népek. A rómaiak Kr. e. a 3. században kezdték alkalmazni mint a halálbüntetés legkegyetlenebb és legszégyenletesebb formáját, általában csak rabszolga esetében gyilkosság, rablás, árulás vagy lázadás megtorlásaképpen; római polgárt csak kivételesen szegeztek keresztre. Előfordult a bírói ítélet nélküli tömeges keresztrefeszítés is. A keresztrefeszítésre szóló ítéletet az „Ibis ad crucem!” fejezte ki. Végrehajtása előtt az elítéltet megostorozták. Ezután kitárt karjaihoz kötözték a kb. 30 kg-os gerendát, a kereszt vízszintes szárát (patibulum), mely a nyakszirtre és a vállakra nehezedett. Az elítéltetet forgalmas útvonalon vezették a kivégzés helyére, elrettentő példaként, egész úton gúnyolták, kínozták és korbácsolták. A vesztőhely a városon kívül volt, tágas, emelt helyen (Karthágóban a fórumon, Nápolyban a Via Appia mentén, Rómában az Esquilinus-kapun túli Sessarium-mezőn, Jeruzsálemben a Golgotán). Ide érkezve a kivégzendőt levetkőztették (a keresztrefeszítés meztelenül történt, de a zsidóknál a Talmud szerint néha kis kendőt [subligaculum, perizoma] kötöttek az ágyék körül). Ezután a földre teperték, kitárt karjait a csuklónál átütve rászegezték a kereszt vízszintes gerendájára az előre kifúrt lyukakba. A keresztet úgy méretezték, hogy a test erősen megfeszített állapotban szegeződjön rá; ez egyrészt (a karok kihúzásával) növelte a szenvedést, másrészt segítette a halál beálltát, mert akadályozta a lélegzést. A vízszintes gerendát a rászegezett testtel együtt kötelek segítségével fölhúzták a földbe ásott, függőleges gerendára, és rögzítették. Az így keletkezett keresztnek „T” formája volt, vagy a függőleges szár kissé a vízszintes fölé emelkedett. Ezután odaszegezték a lábakat a függőleges gerendára: vagy egymás mellett, 2 szeggel, vagy egymásra rakva 1 szöggel ütötték át őket. Annak érdekében, hogy a test súlya ne csak a kezeken függjön, a kereszt függőleges szárába megfelelő magasságban beütöttek egy fadarabot (sedile vagy cornu), s a lábak között megtámasztották vele a testet. Ezzel valójában késleltették a halált és hosszabbították a szenvedést. Az ún. suppedaneum (lábtartó) az ókorban ismeretlen volt. Az elítélt feje fölé táblára írták a büntetés okát. A római jog szerint a táblán három adatnak kellett szerepelnie: a gonosztevő nevének, származási helyének és bűntettének. Miután a keresztrefeszítés megtörtént, a kivégzőosztag a helyszínen maradt, amíg kimerültség, fulladás, szívbénulás v. sokk miatt be nem állt a halál. Ha siettetni akarták a halált, eltörték a lábszárcsontokat (crucifragium), ilyenkor a test összeroskadt, ami megakadályozta a lélegzést, a tüdő mozgását. A római törvény és szokás szerint a kivégzett ruháin a hóhérok osztoztak. Antik szerzők szerint a keresztrefeszítés a legborzalmasabb és legmegalázóbb büntetés. Seneca szerint „az így elítéltekből cseppenként szivárgott el az élet” (Epistulae 101,14): az elítélt éhen-szomjan halt meg. A római jog szerint a halálraítélt büntetése nem ért véget a halállal: a hulla a kereszten maradt, míg el nem rothadt, vagy az alacsony keresztről a vadállatok, keselyűk el nem hordták (Horatius, Plinius). Később szokás lett, hogy a szárcsontok tördelésével növeljék a szenvedés borzalmait és siettessék a halált (crucifragium; Cicero, Seneca). Ha a hatóság a holttestet kiadta a hozzátartozóknak, hogy elsirassák és tisztességgel eltemessék, ez külön kegy volt, amit kérni kellett, s felségsértés bűnét kivéve általában meg is adták. A 4. század elejéig volt általános az egész római birodalomban. I. (Nagy) Konstantin császár az urukat eláruló rabszolgák büntetésére korlátozta, majd Jézus kereszthalála iránti tiszteletből megszüntette. A keresztényüldözések idején a keresztrefeszítés ismét gyakorivá vált, s még a 17. század végén is alkalmazták.

A Szentírásban

A bálványimádókat illette (vö. Szám 25,4). Józsue a már megölt kánaáni királyokat feszíttette keresztre (8,29; 10,24). A halálbüntetés általános módja a megkövezés, deszkák közt való kettéfűrészelés (Izajás halála), megfojtás, leszúrás, ritkán elégetés volt, a keresztrefeszítés csak a pogány népekkel való érintkezés után lett gyakoribb (babiloni fogság; vö. 1Krón 20,3; 2Krón 25,12). A holttestet szégyene fokozására kifüggesztették (2Sám 21,6.9; MTörv 21,21-23, vö. Ter 40,19; 1Sám 31,10; 2Sám 4,12, vö. Gal 3,13). Jézus korában a zsidók már jól ismerték a kivégzés e módját, amint ezt Jézus pere (a nép követelte: „keresztre vele!”; Mk 15,13), a lázadó galileai Júdás sorsa (ApCsel 5,37; Josephus Flavius) tanúsítja a Jeruzsálem elfoglalásához fűződő eseményekkel együtt. Jézus keresztrefeszítéről a Szentírás szűkszavúan beszél, mert mint közismertet föltételezi. A keresztrefeszítést megelőzte Jézus megostorozása (Lk 23,16.22; Jn 19,1), töviskoronázása és a kereszthordozás. A kivégzés helyére érve levetkőztették (Mt 27,35). Ahhoz, hogy egybeszőtt köntösét levehessék, előbb le kellett venni a töviskoronát, majd újra a fejébe nyomták. Keleti szokás szerint próbálták elkábítani epével, illetve mirhával kevert borral (vö. Mk 15,23; Mt 27,34). Jézus visszautasította ezt, mert teljes öntudattal akarta végigszenvedni a keresztrefeszítést. Nazianzi Szent Gergely említi először, hogy Jézust három szöggel szegezték a keresztre, tehát a lábakat egymásra rakva, egyetlen szeggel ütötték át. Jusztinosz, Ireneusz és Tertullianus utalásaiból a legtöbb magyarázó föltételezi a sedile alkalmazását. A római keresztek általában nem voltak magasak; abból, hogy Jézusnak egy nádszálra tűzött szivacsot fölnyújtva inni adtak (27,48), arra lehet következtetni, hogy lába kb. 1 m-re lehetett a földtől (vö. Jn 3,14; 12,32). A lábszárcsontokat nem törték meg, de Jézus oldalát átütötték lándzsával, hogy biztos legyen a halál bekövetkezése (Jn 19,32). A korai keresztények a pogányok gúnyolódását kerülve (mivel a legvisszataszítóbb kivégzésmód volt) kerülték ábrázolását. Kezdetben képciklusban Pilátus kézmosása, Péter tagadása, az asszonyok Jézus sírjánál, Tamás hitetlenkedésének jelenetei között szerepelt (londoni elefántcsont pixis, 420 k.). A S. Sabina kapujának faragványain (430 k.) a keresztrefeszítés a város falai előtt látható, emlékeztetve arra, hogy Jézust „a falakon kívül” (Zsid 13,18) feszítették meg. Jusztinianosz császár (527-565) korában lett jellegzetes ábrázolási típus. Később a passió-, kálvária-, a keresztút- és a rózsafüzér-ábrázolások része.

OSTOROZÁS 
korbácsolás, verés (latinul: verberatio)

A testi fenyítés egyik legkegyetlenebb formája. Az ókorban Hammurápi törvénykönyve 60 ütést szabott ki, az óasszír törvény szerint az ütések száma 20-tól 100-ig terjedhetett. Az ókori Rómában a Kr. e. 2. század elejéig római polgárokon is alkalmazták. Eszközei: bot (fustis), vessző (virga), ostor vagy korbács (scutica, lorum, habena; többágú: lora, görcsös: flagellum). Az ostorra olykor csontdarabokat vagy ólomgolyókat is erősítettek. Megostorozták a halálraítélteket kivégzés előtt; a Vesta szüzek csábítóit halálra korbácsolták. A botozás (fustium castigatio vagy admonitio, coercitio corporis) különösen a katonaságnál volt szokásban, sőt nagyobb vétség (szökés, ellenszegülés) esetén a halálra botozás (fustuarium) is. Rabszolgák és jövevények ellen (gyújtogatás, lopás, ellenszegülés stb.) flagellumot, szabadok

Jézus megostorozása

Jézus szenvedésének része. Máté, Márk és János rövid mondattal említi, Lukács nem beszél róla. Ókori tanúk szerint az ostorozáshoz az elítéltet levetkőztették, kezeit karóhoz vagy alacsony oszlophoz kötözték, és addig ostorozták, amíg vérrel borítva, mozdulatlanul nem feküdt a földön. Az ostorok bőrszíjainak végén tövisek, csontdarabok, ólomgolyók voltak. Jézust annyira megostorozták, hogy amikor a kivégzés helyére vezették, az egyébként súlyos fizikai munkához (gerendák emeléséhez, rakodásához) szokott, életereje teljében lévő férfi már képtelen volt a keresztjét vinni. Az ókeresztény művészetben nem ábrázolták. Nyugaton a Zsolt 35,15-17 illusztrációjaként jelent meg az oszlophoz kötözött, ruhátlan Krisztust 2 poroszló ostorozza. A 10. századi német művészetben gyakran szerepelt Pilátus a képen: Krisztus legtöbbször hosszú ruhában áll az oszlop mellett. E német képeken soha nem látható a fájdalom. Csak a 12. századtól fejezik ki egyre inkább a testi kínokat, melynek ábrázolása a 13. századi a ferences jámborság és a szenvedés-misztika hatására kapott különös hangsúlyt. Ebből az ábrázolásból alakult ki az a szentképtípus, melyen csak az oszlophoz kötött Krisztus látható. E gondolat szoborformája, a Krisztus a kínzóoszlopnál a 15. században alakult ki, és a 17-18. században igen gyakori volt. Ez a vezéreszme a barokk képeken is : egy alacsony kőoszlop vasgyűrűjéhez kötve áll a csak ágyékkötőt viselő Krisztus.

GOLGOTA  (görög szó, az arám Golgolta, a héber Gulgolet, 'koponya' szóból), Kálvária (latin- 'koponya')

Jézus keresztre feszítésének helye Jeruzsálemben. Mt 27,33; Mk 15,22; Jn 19,17: a hely, amelyet Golgotának hívnak, Lk 23,33. Golgotának hívni egy helyet csak akkor értelmes, ha külalakjáról rá lehet ismerni. A régi Jeruzsálemben sok hasonló helynevet ismertek, pl. Gabbata, 'sima homlok', Gihon, 'buzgó', Ofel, 'kelés, daganat'. Az általánosan elterjedt név és elképzelés a „Golgota dombjáról” és a „Golgota hegyéről”, mely a keresztesek jóvoltából Nyugaton általánossá vált, nem pontosan adja vissza a jeruzsálemi helyszínt. Az evangélisták ugyanis nem hegyről beszélnek, hanem csak egy kis területről, egy dombvégződésről, amelynek koponya formája volt. Josephus Flaviustól tudjuk, hogy a hegyet az asszírok táborának hívták (Zsh. V, 7, 3), ennek lehetett a keleti vége a Golgota, egy terasz-szerű rész, melyet az akkori Jeruzsálem elővárosának nyugati fala határolt. Valószínűleg a fal mentén futott végig egy út, mely a Gennat-kapun át vezetett a felsővárosba. A terasz déli oldala a város völgyébe ereszkedő lejtővel végződhetett, észak felé viszont egy újabb, magasabb szintű terasz vezetett át az asszírok tábora felé. Így a Golgota az előváros nyugati és a felsőváros északi falának szögletében egy kb. 200x160 m-es terület volt.

„Fölértek arra a helyre, amelynek Golgota, vagyis Koponyák helye volt a neve. Itt epével kevert bort adtak Jézusnak inni, de mikor megízlelte, nem akarta meginni” (Mt 27,33-34). „Ott keresztre feszítették őt” (Jn 19,18).

A hagyomány szerint a Golgota nyilvános vesztőhely volt, és nevét a földön heverő vagy egy árokba dobált koponyákról kapta. Így értelmezte Mt 27,33-at Szent Jeromos, és ez a felfogás a Nyugati egyházban századokon át igen nagy tekintélynek örvendett. Ezt azonban Lk és a zsidó törvények is (vö. MTörv 21,22-23) kizárják, és más volt a zsidók temetési gyakorlata még a kivégzettek esetében is (Sanh. 6, 5). Az is elképzelhetetlen, hogy a főtanács egyik tagja, Arimateai József egy ilyen hely közvetlen közelében tartsa a kertjét és benne a saját leendő sírboltját. Egy másik elgondolás szerint a kereszt azon a helyen állt, ahol a szikla mélyében Ádám teste pihent, és Krisztus vére a szikla hasadékán át lecsorgott Ádám koponyájára, s így fizikailag is jelezte a megváltást. Már Origenész ezt a megoldást választotta, és minden kritika nélkül összekapcsolta a zsidó hagyománnyal, amely szerint Ádám sírja Jeruzsálemben, a világ közepében van, jóllehet épp a zsidó hagyomány általában Hebronban kereste Ádám sírját. A művészi ábrázolások ezt vették alapul: a kereszt lábánál ott van egy koponya. Ezért Modestus apát (†634), mikor újjáépítette a perzsák által elpusztított konstantini Szent Sír-templomot, a Golgota sziklája alatt kialakította az Ádám-kápolnát. Ebben az újjáépített Szentsír-templomban a legenda továbbélt. Ui. a négyezet alatt 1990-ben is ott van egy kőből készült golyó, amely a világ közepét, népiesen „köldökét” jelzi. Ennek a legendának az Ádám nevével kapcsolatos elmélkedések adtak alapot. A gör-ben ui. az ADAM négy betűje a négy égtáj kezdőbetűjének felel meg: A=Anatolé, 'Kelet', D=Düszisz, 'Nyugat', A=Arktosz, 'Észak', M=Meszembria, 'Dél'. Hiábavaló volna azt képzelnünk, hogy ez az értelmezés túlhaladott ügy, mert ebben a „legendában” az az igazság fejeződik ki, hogy az Ádámban összefoglalt emberiség a Golgotán nyerte el a megváltást!

A Bar Kohba-felkelés után (Kr. u. 135.) Hadrianus császár (Kr. u. 117-38) a lerombolt Jeruzsálem helyén Aelia Capitolina néven alapított várost, s benne Aphrodité istennő számára templomot épített a Golgota fölé, hogy eltöröljék a hely emlékezetét. A hely kiválasztásának az is oka lehetett, hogy Aphrodité egyik fiának Golgosz volt a neve. Így a rómaiaknak a név azt sugalhatta, hogy Golgosz anyjának templomát a legalkalmasabb helyre a Golgotára építik, hogy „Aphrodité Golgia” legyen.

Nagy Konstantin építkezése után a Golgota a Szentsír-templom belső átriumának DK-i sarkában, szabad ég alatt állt. 600-626 között Modestus apát körülfalaztatta és 2 kápolnát alakított ki rajta: a felsőben, azon a helyen, ahol a keresztfát a sziklába ékelték, egy nagy ezüstkeresztet állítottak fel, és föléje egy vaskoronára sok lámpát függesztettek. Az alsóban, a sziklába vágott apszisba oltárt állítottak, ez lett az ún. Ádám-kápolna.

Már Jeruzsálemi Szent Cirillnél megtalálható az az elképzelés, hogy a Golgotánál van a világ közepe: „Krisztus kitárta karjait a kereszten, hogy átölelje a lakott világot, mert a Golgota a világ közepe”.

KÁLVÁRIA (a latin calva, 'koponya' szóból)

Magaslat ('hegy') Jeruzsálem falain kívül, a keresztáldozat helye. A szó a Golgota értelmező fordítása: 'koponyák helye' (Vg: Mt 27,33; Mk 15,22; Lk 23,33; Jn 19,17), valószínűleg a felszín koponya alakjára utal. Jézus idejében a kivégzések (keresztrefeszítések) helye volt. Földjében beásva álltak a keresztek függőleges szárai, ezekre húzták föl a vízszintes szárra (patibulum) fölszegezett halálraítélteket. A hagyomány szerint Krisztus vére a keresztről Ádámra hullott, akinek sírja a Kálvária mélyében volt. A keresztfa tövében ábrázolt koponya a bűnbeesés és megváltás misztériumának összefüggését szimbolizálja. Szabadban fölállított stációk (oszlop, kereszt, kápolna), melyek képeken, domborműveken bemutatják Jézus útját Poncius Pilátus házától a megfeszítés helyéig (keresztút, Via Dolorosa). Az utolsó állomás Jézus és a latrok keresztjei. Az ide vezető stációk számát a 18. században rögzítették 14-ben, a ferences gyakorlat elismerésével. A szabadban épített Kálvária eredete részben a Szentföld iszlám meghódítására megy vissza: amikor a zarándoklatok lehetetlenné váltak, a hívek a saját, jelképes kálváriáikhoz zarándokoltak. A kínszenvedés és kereszthalál ünneplése és ábrázolása azonban ettől függetlenül sem maradt meg a liturgia (misztériumjáték, ájtatosságok) zárt keretei között, hanem a templomból kilépve, épületegyüttesként jelent meg a profán környezetben. A szenvedéstörténetet gyakran olyan részletességgel jelenítették meg, hogy ún. szent táj keletkezett a szent lépcső, Ecce homo, szentsír, a keresztút és a 3 kereszt fölállításával. A Kálvária-hegy természetes vagy mesterségesen kialakított magaslat. A 16. században az ellenreformációval terjedtek el széles körben, a 17-18. században a szerzetesrendekek szorgalmazták építésüket. Templomi megjelenítése a Kálvária-oltár. - 3.

KERESZTFA (latinul lignum crucis)

Az ókorban büntetőeszköz, a keresztrefeszítés eszköze. 2 gerendából állt, a függőleges (stipes) állandóan a vesztőhelyen állt földbe ásva, a vízszintes gerendát (patibulum) az elítélt a vállán vitte a vesztőhelyig. A 2 gerendát T (tau, crux comissa), kereszt (crux inmissa vagy capitata), ritkábban Y alakban rögzítették egymáshoz. A halálraítéltet rászögezték vagy rákötözték. Jézus kereszthalála által a keresztfa a megváltás eszköze. Jézus keresztfáját I. (Nagy) Konstantin császár (306-337) anyja, Szent Ilona császárnő kereste és találta meg a Golgota földjében.

TAU

A héber abc utolsó betűje, így értelmezve a görög omega megfelelője. Kumránban a messiási közösséghez való tartozás jele volt. Ezekiel látomásában az angyal ezt a jeleteszi a kiválasztottak homlokára (9,4). A Jelenések 7,3 angyala Isten pecsétjével jelöli Isten szolgáinak homlokát (száznegyvennégyezer), a 14,1: a választottak homlokukon viselik a Bárány és a Bárány Atyjának nevét: a pecsét, a jel itt is a héber tauval azonos, a tulajdonost jelzi, itt Istent (a gazda azért szokta megjelölni a nyáj juhait, hogy fölismerje övéit). A Jelenések Könyvének leírása ősi keresztelési rituálé mozzanatait tükrözi. A zsidóknál a tau soha nem jelentette a keresztet, a betű jelen formája nem is hasonlít a keresztre. Krisztus korában viszont a tau-t kétféleképpen írták: + vagy x alakban, így látható a Kr. u. 1. száazadban készült palesztinai szarkofágokon. Az utóbbi formát azonosították már a 2. század apologéták a görög khivel és a kereszttel. A Barnabás-levél 9,8-ban a tau, a név és Jézus ugyanazt jelenti.