Erény; Érdem

 

ERÉNY

 

Görögül: areté, latinul: virtus; a magyarban az erő szóból származik

Jó készség, mely az embert és tetteit jóvá teszi.

 

Az ókori bölcseletben az erényekről szóló tanításban az emberek az erkölcsi kötelességet igyekeztek rendszerbe foglalni. A négy sarkalatos erényt: okosság, igazságosság, mértékletesség, lelki erősség már a görögök is emlegették, de az erény az ismeret körébe tartozott, amit meg lehet tanulni.

Platón (Kr.e. 427-347) az általa elgondolt 3 lelki réteghez kapcsolta az alapvető erényeket:

az értelmi részhez a belátást és a bölcsességet,

a szellemi erőhöz a férfias bátorságot,

az ösztönös részhez a mértéktartást.

E három erény kifejlődése biztosítja a közösség rendjét.

Arisztotelész (Kr. e. 384-322) szerint az erények gyakorlással megszerezhető készségek, tetteink belőlük fakadnak. Segítségükkel az ember uralkodhat szenvedélyein és ösztönein, alárendelheti őket az arany középútnak, amelyet az értelem diktál, és így elérheti a boldogságot. Arisztotelész megkülönböztet értelmi erényeket és etikai erényeket. Az erényt önmagáért kell megszerezni, s nem eszközként fölhasználni más értékek megszerzésére.

A sztoikus filozófusok a szenvedélyektől való mentességet tekintették igazi erénynek, mely által az ember az istenség állandóságában és változatlanságában részesül. Cicero (Kr.e.106-Kr.e.43),  Seneca (Kr.e. 4-Kr.u.65), Plotinosz (205-270) és Porphüriosz (232/33-304) sokat foglalkoztak a polgári erények rangsorolásával.

Az Ószövetség nem ismerte az erény mint „jó cselekvési készség” elvont fogalmát. A LXX-ben ritkán előfordul az areté szó 'állhatatosság' (Makkabeusok második könyve 10,28; 15,12), 'jámborság' (A bölcsesség könyve  5,13), 'Isten dicsősége' (Izajás könyve 42,8.12; 43,21; 63,7) jelentéssel. A mi fogalmaink szerinti erényes embert az Ószövetség "igaz"-nak mondta. A bölcsesség könyve  8,7 szerint az igazságból fakad a mértékletesség, az okosság, az igazságosság és az erősség.

Az Újszövetség sem használja az elvont erény-fogalmat, az areté A filippieknek írt levél 4,8-ban az igazak általános magatartása, Péter második levele 1,5 szerint erkölcsi erő, 1,3-ban Isten ereje. Anélkül, hogy erénytant adnának, az újszövetségi szerzők az életszentségről szólva valójában az erényről beszélnek. Az erénykatalógusokban (Galatákhoz írt levél 5,22-26; Efezusiaknak írt levél 5,25-32) előforduló erények: állhatatosság, béke, hit, hűség, igazságosság, józanság, önmegtagadás, szelídség, türelem, vallásosság.

Szentírási alapokon az erények külön csoportját alkotja a Szentlélek hét ajándéka (vö. Izajás könyve 11,2) és a nyolc boldogság lelkületét biztosító erények (Máté evangélium 5,3-11; Evangélium Lukács szerint 6,20-22).

Az egyházatyák erénytanát erősen befolyásolta az erények összetartozását tanító sztoikus bölcselet: ahol egy erény megvalósul, ott a többi is megtalálható. Szent Ágoston (354-430) szerint a hívő emberben végső fokon minden erény az istenszeretet megnyilatkozása. A hitet, a reményt és a szeretetet már az atyák isteni erénynek nevezik, mert Istenre vonatkoznak és a kegyelemmel kapjuk őket.

A középkori filozófusok és teológusok az erényről szóló tanítást összekapcsolják a lélekről szóló tanítással. 

Petrus Lombardus (1095/1100-1160) Szent Ágoston alapján így határozza meg az erényt: a lélek jó készsége, amely az életet helyes irányba tereli, amely nem is használható rosszra, s amelyet Isten maga hoz létre az emberben. Lombardus tehát azonosítja az erényt a kegyelemmel, ami igazában csak a szeretetről mondható el. A skolasztikusok a 12-13. században már megkülönböztették a természetes és természetfölötti erényeket, s igyekeztek tudományos rendszerbe foglalni őket.

Aquinói Szent Tamás (1225/27-1274) a keresztény erkölcsi életet a három isteni és a négy sarkalatos erény alapján fejti ki, s erénytanába beledolgozza az arisztotelészi, a sztoikus és az újplatonikus meglátásokat, valamint a korábbi teológusok tanítását. Az erényeket a lélek jó készségeinek (habitus) nevezi, mely alkalmassá tesz a jó megtételére. Az erkölcsi erények rangját az adja meg, hogy milyen közel állnak az értelemhez: első az okosság, majd az igazságosság, a lelki erősség és a mértékletesség. Az erkölcsi erények lényegükben az okossághoz kapcsolódnak, nélküle értéktelenek. Az okosság teszi a magatartást erkölcsivé, de egyben az okosság is függ a magatartástól. Az embernek minden erényben gyakorolni kell magát, mert ha egyik gyöngülni kezd, az magával hozza a többi hanyatlását is. Egy-egy bűnös tett gyengíti a természetes erényes magatartást, de nem szünteti meg, mert az erényt csak ellentétes vícium olthatja ki. A szeretet az összes erény alapja és hordozója, benne érthető meg az erények összefüggése egymással. A megigazulás kegyelmével megkapjuk a belénk öntött erkölcsi okosság eket, de nem gyakorlat, hanem képesség formájában. A belénk öntött erény (infúz erény) magát az erkölcsi cselekvést nem teszi könnyebbé, mert a kegyelem inkább a kötelességek jobb fölismerését biztosítja és kitartást ad az erény gyakorlására. A szeretet erényét minden halálos bűn kioltja, a hitet és a reményt azonban csak a megfelelő ellentétes bűnök sorozata.

Duns Scotus (1265-1308) Aquinói Szent Tamással szemben az erkölcsi erényeket függetleníti az okosságtól, és inkább az akaratba helyezi őket. Annak alapján, hogy az erényeket a szeretet hordozza és emeli föl a természetfölötti rendbe, fölöslegesnek tartja, hogy külön belénk öntött erényekről beszéljünk.

A trienti zsinat a Rómaiakhoz írt levél  5,5-re támaszkodva tanítja, hogy a megigazulásban megkapjuk a három isteni erényt, a hitet, a reményt és a szeretetet.

A 20. század második felének morálteológusai a személyfogalom individualista leszűkítésétől tartva és az előítélettől vezetve, mely szerint az erények beidegzett, személyes elfogadást nélkülöző magatartási módok, bizonyos mértékben elfordultak a görög filozófusok rendszerét magába foglaló, hagyományos erénytantól, s az ember jobbításának egyetlen távlatát általánosabban, Krisztus követésében fogalmazták meg. A legújabb törekvések viszont azt mutatják, hogy a figyelem ismét az erények felé fordul. Az erénytan ugyanis nem akadálya Krisztus követésének, csak tudatosítja a cselekvő alanyban az erkölcsiséget, márpedig a tudatosságra ma különösen is érzékeny az ember. Individualistává a személyt nem az erények ismerete teszi, hanem az önzés és a szeretet-nélküliség. Az erény tehát mint kipróbált cselekvési mód az élet szolgálatában, ismét a figyelem előterébe került az erkölcsi nevelésben.

Az erények könnyedséget, örömöt és spontaneitást kölcsönöznek az erkölcsi tevékenységnek. A szabadságot képessé teszik legjobb lehetőségeinek megvalósítására, "starthelyzetet" (J. Pieper) teremtenek a jóra. Lehetővé teszik annak a lelki és erkölcsi személyiségnek a kialakulását, mely az idő múlásával újra meg újra kiállja a próbát. Határozottá tesznek a vállalt életterv megvalósítására. A jóval való lényegi rokonság ösztönszerű erkölcsi biztonságot szül. Az erények ellenkezője, a víciumok bénító hatásának megtapasztalása állandó kihívást jelent. A keresztény lelkiséget az értékek változása arra készteti, hogy az erények etikájának olyan modelljét alakítsa ki, amely az életet a mai feltételek mellett is eredményessé teszi: hűség, szolidaritás, őszinteség, bizalom és remény a jövőben.

 

ÉRDEM

 

Latinul meritum

Szoros értelemben a személyt erkölcsi cselekedeteiért megillető jog az elismerésre, jutalomra; tágabb értelemben a jutalom.

A személy szabad tettei  (cselekedet) és az erkölcsi rend Szerzője között kapcsolat van. A Szentírás nem az érdem, hanem a jutalom és a megfizetés szót használja.

A kinyilatkoztatáson végigvonul a tanítás, hogy az ember tettei alapján jutalmat vagy büntetést kap Istentől, aki a jó cselekedetet nem hagyja jutalom nélkül (Izajás könyve 49,4; 61,8), s beteljesíti az ember igazságosságba vetett reményét. De kifejezésre jut az is, hogy az ember nem tarthat igényt a visszafizetésre, mert abban mindig benne van Isten szabadsága és jósága. A fogság utáni zsidó törvény-magyarázat jogi kapcsolatot látott Isten és az ember között: aki aprólékosan megtartja a törvényt, igényt tarthat a jutalomra.

Ezt a jogszerűséget az Újszövetség elveti, és kiemeli az ember teremtmény voltát: ha a szolgák mindent megtettek, akkor sem követelhetnek semmit (Evangélium Lukács szerint 17,10). Isten azonban kinyilvánította atyai jóságát, és határozottan megígérte gyermekeinek a jutalmat. A teljes jutalom a mennyország, ami meghalad minden tárgyi viszonzást. Pál apostol egészen világossá teszi a kegyelemből való jutalmazást azáltal, hogy a megigazulást nem a mózesi törvény tetteinek, hanem Isten irgalmának és a Krisztusba vetett hitnek tulajdonítja. A megigazulás mindig ingyenes adomány, hiszen a bűnös ember nem tehet semmi olyat, amit Isten köteles volna elfogadni. Ezért senki sem dicsekedhet meghívásával és megigazulásával (A rómaiaknak írt levél 4,2-5). Az apostoli tanításban az is világos, hogy Isten mindenkit tettei alapján ítél meg.

Az érdemre vonatkozó teológiai reflexió Órigenésszel kezdődött, s már ő különbséget tett a természetes és a természetfölötti érdem között és utalt arra, hogy az örök boldogság nem a kölcsönös igazságosság érvényesülése, hanem mindig jutalom marad.

Szent Ágoston a pelagiánusokkal (pelagianizmus) szemben fejtette ki, hogy az érdem milyen összefüggésben van a szabad akarattal, a megigazulással és a kegyelemmel. Az ő tanítását a későbbi teol. egészen átvette: Isten jósága akkora az ember iránt, hogy azt tudja be érdeméül, ami az ő ajándéka (D 141, 810). A kegyelem nem homályosítja el a szabad akaratot, hanem inkább növeli.

A skolasztika hajnalán Petrus Lombardus a predesztináció és a kegyelem összefüggésében tárgyalta az érdemet. A kiindulás az, hogy az örök élet mint jutalom teljesen természetfölötti, azért csak a megigazult ember szerezhet rá érdemet, vagyis ha már Isten fogadott gyermeke lett.

A skolasztika következetesen megkülönböztette az igazságosság (meritum de condigno) és a méltányosság alapján szerzett érdemet (meritum de congruo). A kegyelem állapotában levő ember az igazságosság alapján szerez érdemeket, de csak azért, mert Isten már gyermekévé fogadta. A méltányossági érdemet úgy magyarázták, hogy a még bűnben levő embernek a segítő kegyelemmel véghezvitt jótette is lehet előkészület a megigazulásra. Már Aqunói Szent Tamás leszögezte, hogy a szoros értelemben vett igazságosság alapján csak Krisztus tarthatott igényt az érdemre, mert ő mint a Fiú állt szemben az Atyával. A többi ember csak általánosabb értelemben vett igazságosság alapján. Az is világos, hogy Isten független és szabad az emberi tettek jutalmazásában (példabeszéd a szőlőmunkásokról).

A reformáció azon a címen vetette el az érdem teológiáját, hogy az az evangéliumtól visszatért a törvény kétoldalúságához, illetve hogy az egyéni érdem ellentétben áll Krisztus egyetemes közvetítő működésével. Luther szerint az ember csak azáltal igazul meg, ha hiszi, hogy Isten betudja neki Jézus Krisztus érdemeit. A megigazuláshoz ez a hit vezet, és a megigazulás csak abban áll, hogy Isten nem számítja be többé neki a bűnt (justus et peccator).

Az egyházi tanításban az emberi érdemszerzés Krisztus kegyelme alapján megy végbe. Krisztus mint szőlőtő akarta, hogy a rajta levő vesszők gyümölcsöt teremjenek. Ő maga dicsőül meg azáltal, ha testének tagjai bővelkednek ilyen tettekben. Szeretete éppen abban mutatkozik meg, hogy nemcsak ajándékul adja saját érdemeit, hanem hozzásegít, hogy mi azokat tudatosan elfogadva és fölhasználva egyre inkább hasonlóvá váljunk őhozzá. Így tudatosan is azzá leszünk, amivé ő tenni akar. Ő nemcsak üdvözíteni akarja az embert, hanem saját mértéke szerint naggyá tenni.

A fölhasznált kegyelmen kívül azonban az egyéni buzgóság foka és a szeretet tisztasága is belejátszik az érdemszerzésbe. A tökéletesség útja az, hogy tetteink egyre inkább hitből és szeretetből fakadjanak. Nem a tett fizikai valósága, nem is a beléje fektetett erő teszi tettünket kedvessé Isten előtt, hanem a gyermeki hódolat. Ettől kapja személyes és istentiszteleti jellegét. Kötelességteljesítésünk nem bérmunka. Isten előtt a lelkület számít, nem a külső látszat vagy a teljesítmény. Ebből következik, hogy a súlyos bűn állapotában vagy a helytelen szándékkal véghezvitt tett nem szerez érdemet. De a gyermeki hódolatot is emberi mértékkel kell mérni.

Kifejezett hit nélkül is megigazulhat valaki a vágykeresztség által, ha keresi az igazságot és követi lelkiismerete szavát. Ezekben is megnyilvánulhat a hódolat az "ismeretlen Isten előtt". A jutalom ígérete tehát mindenkire vonatkozik, aki megteszi, ami tőle telik. A rejtett kegyelem bennük is az egyetlen Megváltónak, Krisztusnak az ereje.

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2016, január 7