Rádióműsor - 2016. február 3. - 145. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET - 2016. február 3-ai műsor (145. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/55428

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 145. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Maradjatok meg szeretetemben. Tanuljuk meg az Úr Jézustól, hogy hogyan szeret ő. Tudja önmagát adni, magát felejteni, tud másé lenni. A szeretet lát, észrevesz sokat, amit az érzéketlen lélek tekintetbe se vesz. Másképp látja a világot, az Istene szeretettől sugalmazott művét, másképp látja az erkölcsi világrend küszködését és észreveszi a diszharmóniák harmonikus egybeolvadását. Szeretettel, lelki erővel, bizalommal, türelemmel édesíti ki a természet csikorgását és kegyetlenségét, így szeretettel szívünkben meglátjuk hegyen, völgyön, virágon, csillagon, emberéleten az Istent. Csak a szerető léleknek van isteni érzéke. Aki nem szeret, a világot és önmagát sem ismeri.” – Prohászka Ottokár gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják. Mai adásunkban hallani fogják majd Bíró László katolikus tábori püspököt és folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását.

Adásunkat kezdjük Bíró László katolikus tábori püspök gondolataival, Marosi Antal mikrofonja előtt. A beszélgetés apropója Ferenc pápa beszéde, amelyben a más keresztény egyházak tagjaival szembeni nem evangéliumi magatartásért kért bocsánatot január 25-én, hétfőn, a keresztény egységnek szentelt imahét utolsó napján a római városfalakon kívüli Szent Pál bazilikában. Bíró László katolikus tábori püspök gondolatai előtt idézzük fel Ferenc pápa beszédének részleteit.

„Én az utolsó vagyok az apostolok közt, hiszen üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan.” – Így foglalja össze Pál apostol megtérésének jelentését. Megtérése, mely a Jeruzsálemből Damaszkuszba vezető úton a feltámadt Jézussal való felkavaró találkozást követte, elsősorban nem erkölcsi változás volt, hanem Krisztus kegyelmének átalakító megtapasztalása, egyúttal meghívás volt egy új küldetésre, arra, hogy hirdesse Jézust, akit tanítványai üldözése által üldözött. A damaszkuszi úton történtek hasonló értelmezéséről tanúskodik Szent Pál a Timóteusnak írt első levelében is: „Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott szolgálatára, engem, aki azelőtt káromoltam s üldöztem, és erőszakos ember voltam. De megkönyörült rajtam, mivel hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. Sőt valósággal elárasztott az Úr kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és az iránta való szeretettel”. Ferenc pápa megemlíti: Isten egész népének az a küldetése, hogy hirdesse az Úr csodás tetteit, köztük is első helyen Krisztus húsvéti misztériumát, amely által a bűn és a halál sötétségéből átléptünk az ő új és örök életének ragyogásába. Ferenc pápa beszédében kiemeli: Mi, Krisztusban hívők valamennyien „azt a meghívást kaptuk, hogy hirdessük Isten csodás tetteit”. A minket ma még elválasztó különbözőségeken túl örömmel elismerjük, hogy a keresztény élet eredeténél mindig egy meghívás van, amely magától Istentől származik. Nemcsak akkor tudunk előrehaladni a keresztények közötti látható, teljes egység felé vezető úton, amikor egymáshoz közeledünk, hanem főleg akkor és abban a mértékben, amikor és amennyire az Úrhoz térünk, aki kegyelmével kiválaszt és tanítványainak hív minket. Ferenc pápa beszédében rámutat: Róma püspökeként és a Katolikus Egyház pásztoraként Isten irgalmát és bocsánatát kérem a katolikusok más egyházak keresztényeivel szembeni nem evangéliumi viselkedéséért. Ugyanakkor arra hívom valamennyi katolikus testvéremet és nővéremet, hogy bocsásson meg, ha most vagy a múltban bántalmazást szenvedett el más keresztényektől. Nem tudjuk kitörölni azt, ami megtörtént, de azt sem akarjuk engedni, hogy a múlt bűneinek súlya továbbra is beszennyezze kapcsolatainkat. Isten irgalmassága meg fogja újítani kapcsolatainkat! Beszéde végén kiemeli: Kedves testvéreim és nővéreim, kapcsolódjunk most egymáshoz abban az imában, amellyel Jézus az Atyához fordult: „legyenek egyek, hogy higgyen a világ”. Az egység az Atyaisten irgalmának ajándéka. Itt, Szent Pál apostol és vértanú sírja előtt, melyet ebben a csodálatos bazilikában őriznek, érezzük, hogy alázatos kérésünket a tegnapi és mai keresztény vértanúk sokaságának közbenjárása támogatja. Példájuk segítségét élvezve – ezt a példát teszi magáévá a vér ökumenizmusa – és közbenjárásuk által megerősítve forduljunk Istenhez alázatos imádságunkkal. Így zárja beszédét Ferenc pápa, amelyet január 25-én, hétfőn a keresztény egységnek szentelt imahét utolsó napján, a római városfalakon kívüli Szent Pál bazilikában mondott.

Ferenc pápa bocsánatot kért. De miért?

- Szent Pál megtérésének az ünnepén Pál apostolt idézte, aki azt mondta: - Valamikor üldöztem Krisztus egyházát és most apostola vagyok. A reformáció idején, a veszekedés hevében mindenki kapott és adott. Mind a két fél, a reformáció oldalán álló és az ellenreformáció oldalán álló is tudott nagyon csúnyán viselkedni. Sok szangvinikus, kolerikus megnyilatkozás hangzott akkor el szóban is és cselekedetben is. Azt gondolom, hogy mindig lehet bocsánatot kérni. II. János Pál pápa 2000-ben, a jubileumi évben tartott egy bűnbánati liturgiát, egy kiengesztelődési liturgiát, amelyben bocsánatot kért a nőktől, bocsánatot kért a gyarmatosított népektől. Újra meg újra megkérdezték tőle, hogy miért teszi? Mi közöm nekem a gyarmatosító durvaságához? II. János Pál pápa csak annyit mondott, hogy ők is megkeresztelt emberek voltak. Azért az egyház misztikus teste nemcsak egy teória, hanem a megkeresztelt emberek egy közösségben vannak, a valamikor megkeresztelt emberrel és az eljövendő megkeresztelttel egyaránt. Felelősek vagyunk egymásért. Azt gondolom, hogy ebben a bocsánatkérésben jogosan mondja ki a kiengesztelésnek a szavát Ferenc pápa, mert akik bántották egymást, azok is megkeresztelt emberek voltak. A kiengesztelésnek az a lelkülete bárcsak kölcsönös lenne újra meg újra. Ki kell ezeket mondani. A veszekedés, vita hevében mindenki torzult, ők is, mi is. Nagyon fontos az, hogy a kiengesztelődés egyre mélyebben megtörténjen, hogy valóban Krisztusban tudjunk egyek lenni, ahogyan ebben a beszédében is mondja a pápa.

Jókor volt-e ez a bocsánatkérés? Nem ártott-e az egyháznak? Milyen következményei lehetnek az egyház megítélését tekintve ennek a gesztusnak?

- Beszédében a Szentatya az Irgalmasság évéhez köti ezt a megbocsátást és azt gondolom, hogyha az Irgalmasság évére figyelünk, akkor beleillik ebbe az esztendőbe, és abba, hogy az idei ökumenikus imahetet a Szentatya erre használta fel. Az, hogy valaki esetleg visszakozásnak éli meg ezt, hogy a pápa bocsánatot kér... én nem tudom, hogy az igazi kiengesztelődés az visszakozás-e, nem egy találkozás-e valójában? Én bízom benne, hogy a gondolkodó emberek sokkal inkább találkozásnak élik meg ezt a kiengesztelődési gesztust, és nem meghunyászkodásnak, nem meghátrálásnak, nem a katolikus tanok föladásának, amivel sokszor talán még gyanítják is a pápát. 

Ebben lehet egy másfajta üzenet is, ami a hívekre vonatkozik. Ferenc pápa gesztusát érdemes lenne talán átfordítani a saját életünkre, a saját hétköznapjainkra? Hiszen mindenkinek vannak megbocsátásra szoruló vétkei, bűnei a másikkal szemben.

- Két dolgot mondanék. Az egyik az, hogy ezt a megbocsátást, a kiengesztelés gesztusát, amit az Irgalmasság éve kapcsán Ferenc pápánk megtett, valakit arra bátorít, hogy a különbözőségeket elmosva, identitásunkat elengedve, valamilyen langyos kiengesztelődést tegyen, az rosszul teszi. Az igazi megbékélés az mindig az identitásunk megőrzésével tud megvalósulni, nem a meghunyászkodással, nem a véleményünk elengedésével. Nagyon mélyen bennem van egy kép. Valaki azt mondta, hogyha vendég érkezik, akkor nem rendezem át a szobámat a vendég ízlése szerint. De az igazi megbocsátásban ott van a karakánság, hogy tudom, ki ő, ki vagyok én és a különbözőségeinkkel együtt kiengesztelődünk, a különbözőségeinkkel együtt keressük a békét, a jövőt. Ez az egyik megjegyzésem. A másik az, hogy a kiengesztelésből sosem elég. A bocsánatkérésből és a megbocsátásból sem elég soha. Hadd idézzek ide egy kedves élményemet. Szerelmes párokkal voltam együtt, nem a megbocsátás felől kérdeztem őket, hanem a bocsánatkérésre kérdeztem rá. Hogyan sikerül bocsánatot kérni? Nagy meglepetésemre szolgált, ahogyan kirajzolódott a beszélgetésben az, hogy a bocsánatkérésnek hány féle fajtája van: Bocsáss meg, mert nem bírom a feszültséget; Bocsáss meg, mert így nem tudok élni; Bocsáss meg, mert szeretlek, és soha többet nem akarlak megbántani! Kijött a beszélgetésből az, hogy a bocsánatkérésnek is lehet egy önző formája és egy szeretetből fakadó formája. Az önző formája – nem bírom a feszültséget, ez nekem nem jó –, az önzetlen formája pedig – szeretlek, és nem akarlak megbántani, szeretném ezt kijavítani, szeretném ezt jóvá tenni. Erre kell vigyáznunk, amikor bocsánatot kérünk és a megbocsátásnál is erre kell figyelni, hogy valóban önzetlenségből, szeretetből fakadjon. II. János Pálnak van egy nagyon szép gondolata. Sokszor azt gondoljuk, hogy az irgalom, a megbocsátás, az igazságosság rovására megy. II. János Pál pápa nagyon szépen fogalmazza meg, hogy mindig vigyázzunk arra, mi tartozik össze. A megbocsátás az nem tud az igazságosság rovására menni, mert a megbocsátás logikai párja a meg nem bocsátás, az igazságosságnak pedig az igazságtalanság. Ezek teljesen más síkok. Tehát ne féljünk attól, hogyha bocsánatot kérünk, akkor megrövidülünk. Nem megrövidülünk, hanem föléje kerülünk annak, ami a feszültséget okozza közöttünk.

Folytatjuk Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását, Bőzsöny Ferencet hallják.

Május 24.

Olyan jégesőt kaptunk, hogy minden fehér lett. Bolondos idő ez. Egész nap fáztam, mihelyt eltűnt a nap. Azt gondoltam, hogy valami betegség bujkál bennem. De aztán kiderült, hogy mindenki ugyanígy érzi magát. Jót mulattunk egymáson, hogy semmiféle veszélyben, fertőzéslehetőségben nem gondoltunk a saját betegségünk lehetőségére, most pedig valamennyiünkben ez vetődött föl. Délutánra kitűnt, hogy az a nyavalyás jégfelhő volt az oka. A jégverés még jobban lehűtötte a levegőt.
Ma reggel Klein doktor, a fürdőhöz vezényelt munkaszolgálatos zsidó vegyészmérnök újságolta, hogy az egyik zsidó munkatársát nagyon összeszidta otthon. Nem messze van a körletük innen. Előző nap kértem a leváltását, mert minden zsidóval összekülönbözött, kibírhatatlan volt mindenkinek. Ahelyett, hogy segített volna nekik, még meg is nehezítette a munkájukat. Saját maga pedig ahol lehetett, kihúzta magát minden alól. De itt ilyent nem lehet. Hát még zsidó zsidóval szemben! Valamennyi trükköt mindenki nagyon jól ismer, tehát magyarázkodás nincs.
Megkérdeztem Kleint, miért szidta össze. Erre nagy meglepetésemre azt válaszolta: Mert annak velünk gyűlik meg a baja, aki a főtisztelendő urat még gondolatban is megbántja.
Nagyon jól esett ez. Szegény Klein doktor, pedig nem teszek velük mást, mint választott bírájuk, minthogy emberi módon bánok velük. Most hirtelen nem jut eszembe, hogy írtam-e arról, mennyire kértek, legyek igazságos bírájuk, mert egymás között nem tudnak zöldágra vergődni. Mikor megkérdezték egymást a szemben álló felek, kiben lenne bizalmuk, valamennyien engem említettek. Már ezt megírtam valahol. Így vagyok az ő saját választású felsőhatóságuk.
Erős kettősséget váltott ez ki bennem. Folyton bírálatot kell mondanom egyik vagy másik ügyről. Ők maguk is tudják a helyes álláspontot, de nincs tekintély köztük, akire hallgathatnának.
Az egyik kolozsvári rabbit próbáltam rávenni, hogy hasson rájuk, de megvallotta, hogy képtelen erre a feladatra. Olyan elcsigázott, feszült idegállapot van köztük, hogy pillanat alatt kirobban a veszekedés a legjobb barátok között is. Ha aztán ilyenkor jönnek hozzám, nem az ítéletmondás vesz el sok időt, hanem a lecsillapítás. Többször megtörtént, hogy akinek a tettét helytelenítettem, ebben a feldúlt állapotában átkozni kezdett. Ha ortodox volt, ószövetségi szöveggel mondta átkait. - Az egyik a 136. zsoltár egyik versét kívánta: szakadjon ki a nyelvem, tapadjon az ínyemhez. Nem haragudtam érte.
Az biztos, hogy eddig velem szemben nagyon rendesek és tisztelettudók voltak. Nem is adtam rá alkalmat, hogy másként legyen.
Megoldhatatlanok a nehézségeik. Azt semmivel sem lehet védeni, hogy idehoznak ennyi embert csak azért, mert zsidónak született. Ugyanakkor tudjuk, hogy egyeseket felmentettek. Ez még nem lenne baj, bár valamennyit fel lehetne menteni, de a felmentés alapja a lepénzelés, az összeköttetés. Ezt valamennyien tudják. A veszekedés alapja nagyon sokszor éppen az a tény, hogy valamelyiknek a sógora, rokona, pereputtya ilyen módon maradt otthon. Ő pedig, aki ugyanazon körülmények között élt otthon, itt poshad, rothad, megy tönkre. Olyan bizonyítékokat hoznak elém, hogy a hajam az égnek áll. És a tehetetlenség az, hogy nem tudunk segíteni, még a legkisebb mértékben sem.

 

Köszönöm, hogy velünk tartottak, tegyék ezt majd jövő héten is. Addig is a II. vatikáni zsinat gondolataival búcsúzom, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. „A kereszténynek, bárhol él is, életének példájával és szavainak tanúságtételével kell bemutatnia a keresztségben magára öltött új embert és a Szentlélek bérmálási erejét, hogy aki csak látja tetteit, dicsőítse az Atyát és jobban megértse, mi az élet igazi értelme és milyen egyetemes az emberek közössége.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM:Katolikus Tábori Püspökség 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu  

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2016, február 3