2014 - Plohn József fotókiállításának megnyitója - Kálinger Roland

Fotókiáálítást megnyitó köszöntő

Kiskunhalas, 2014. március 15. - Elmondta: Kálinger Roland százados, tábori lelkész

 

Nil novi sub sole…. tartja a latin mondás. Nincs új a nap alatt. Azért ezzel a közmondással kezdem megnyitóbeszédemet, mert kettős értelmet nyer a mondás miszerint a fényképezés elengedhetetlen feltétele a fény melyet a nap biztosít a művésznek, valamint Plohn József életútja, munkássága és küzdelmei is elnyerhetné a „tipikusan Magyar” jelzőt.

 Nézzük csak meg mi is teszi olyan ránk jellemzővé, Plohn József történetét?
A Csongrád megyei Hódmezővásárhelyen az 1890-as években ez a cégtábla függött: “Plohn József Fényképészeti és Festészeti Műintézete”. A céget apjától örökölte és fontosnak tartotta a családi tradíció őrzését, továbbvitelét. Szinte minden energiáját a cég felvirágoztatására összpontosítja, s a századfordulóra Plohn József műterme rangos helye lett Hódmezővásárhely ekkortájt kibontakozó művészeti életének. Azonban ne gondoljuk, hogy ez óriási anyagi jóléttel járt. Abban az időben, amikor arról énekeltek, hogy „Havi kétszáz pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel.”, abban az időben a műintézet bevétele alig érte el a havi 60-80 pengőt. Vállalkozása mindig anyagi nehézségekkel küzdött ennek ellenére is tudott, akart, maradandót alkotni. Talán ez az első dolog, ami igazán fontos üzenet számunkra.

 „Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.” írja József Attila. Mi egyszerű emberek, akik csak szétnézünk a világban, nem sokat tudunk felismerni annak nagyszerűségéből. Azok az emberek, akik lencséken keresztül nézik a világot sokkal jobban látják, és tudják láttatni annak nagyszerűségét. A mikroszkóp lencséi feltárják előttünk a mikrovilág titkait, az űrteleszkóp lencséi feltárják a makro világ, a kozmosz titkait, Plohn József fényképezőgépének lencséi pedig feltárják nekünk a múlt titkait. Az ő nagyszerűsége abban rejlett, hogy felismerte a jelenében rejlő kincseket és meg is örökítette őket. Az ő közvetítésével ismerhetjük meg, az alföldi város utcáit, a fazekasok ill. tálasok műhelyeit, a vásárokat, piacokat, s a nagykiterjedésű határ tanyákat, tanyai iskolákat és az az 1848-as szabadságharc volt vitézeit. A második fontos tanulság az, hogy sokszor a kor, amiben élünk nem ismeri fel a tehetséget és az értékteremtő munkát nem értékeli, nem támogatja kellő képen.

 Telkes jobbágy, zsellér, pásztor… mi a közös bennük? Az, hogy valaha egy közös ügyért az Ország szabadságáért fogtak kardot és váltak vitézekké a szent szabadság oltalmazóivá. A Kolozsvári Országos Történeti Ereklye-Múzeum 1902-ben, Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóján a még élő 1848–49-es katonák képeiből egy nagy kiállítást kívánt rendezni. E célból fényképészeknek szóló felhívást tettek közzé, hogy az öreg honvédekről díjazás nélkül készítsenek portrékat. Plohn József jelentős munkaráfordítással népünk, nemzetünk történelmének egy darabját örökítette meg, mikor elkészítette képeit a veteránokról, nem foglalkozásból eredő kötelességből, nem anyagi haszonszerzésből, hanem szeretetből. A fotográfus pontosan 154 veteránról készített fényképet a jelentős beruházást igénylő – 18 x 24-es ill. 13 x 18-as üveglemezekre. A harmadik fontos üzenet számunkra az, hogy a veszni indult értékeket sokszor a 24. órában tudjuk csak megmenteni, ami lehet, hogy nekünk nem jó befektetés, de az utókor számára felbecsülhetetlen érték.

 És most jöjjön, a legnehezebb feladat álljunk oda a fényképek elé, nézzünk bele a szabadságharcos hősök szemébe és gondolkodjunk el azon, hogy milyen drága és milyen törékeny kincs a szabadság. Mennyit kell tenni, küzdeni a mai világban is, hogy béke és szabadság uralkodjék.

 „Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat, S elhulltanak legjobbjaink A hosszu harc alatt.” Sok hős arcát nem ismerhetjük, de 154 vitéz katonáét igen. Nézzünk bele a szemükbe, fedezzük fel az öregemberek tartásában, vonásaiban a hajdan volt huszárt, tüzért, gyalogost, akik talán Bem, Gábor Áron, Petőfi vagy az aradi 13 oldalán harcoltak.

 S mit várhatnak a jók itt e földön? A tábornokokra Aradon kivégzés várt, a szabadságharcos hősök, ha szerencséjük volt megalázva, visszatérhettek előző életükhöz, a lánglelkű költők ismeretlen sírban nyugszanak és Plohn József fotográfust, utolérte a holokauszt borzalma.

 De MI utódok, akik eljöttünk erre a kiállításra tisztelettel adózzunk emlékük előtt és próbáljunk tanulni életükből, erőt meríteni nagyságukból.

Végezetül Petőfi ide illő versével nyitom meg a kiállítást:

KATONA VAGYOK ÉN...

Katona vagyok én, kiszolgált katona,
Csak káplár sem voltam, mindig közkatona.
A katonasághoz ifjúságot vittem,
Ott maradt az, haza öregséggel jöttem.

Nagy volt pontosságom, nagy volt a hűségem,
Nem volt reám mérve csak egy büntetés sem.
Mi lett a jutalmam, mikor kiszolgáltam?
A generális megveregette vállam.

 

Típus: 
Beszéd
Tartalom dátuma: 
kedd, 2014, július 1