2012 - Adventi gondolatok – 1. rész - Takács Tamás

Adventi gondolatok – 1. rész

Elhangzott az „Inter arma caritas – Fegyverek között a szeretet” című rádiós magazinműsor 5. adásában 2012. december 5.-én. 

Elmondta: Takács Tamás alezredes, kiemelt vezető tábori lelkész

 

 Afganisztánban született adventi gondolatokat szeretnék megosztani azokkal, akik a távolból is hallják és értik a szót. Gondolatokat, mert mostanában már az is jó, ha az embernek vannak gondolatai, hiszen akkor már használja a fejét, és talán még van annyi „fölösleges” ideje is, hogy néhány percre leüljön „csak úgy” csöndben, minden görcsös elképzelés és tervezgetés nélkül.

 Tudjuk, hogy az „okosokkal lehet beszélni, a bölcsekkel lehet hallgatni.” S talán a hallgatag bölcsek, egy kicsit úgy, mint annak idején az első karácsonykor, ha hosszú és néha bizonytalannak tűnő vándorlás után is, de elsőkként találnak rá az újszülöttre. Lukács evangéliuma az utolsó időkről szól, amikor „az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal.” Mert a világgal „csak úgy” történnek a dolgok, mint amikor a munkában elfáradt ember otthonába hazatérve lehuppan a képernyő elé és bámulja a világ történéseit. Talán némi érdeklődéssel, de kellő távolságtartással, nehogy túlságosan közel kerüljenek hozzá, netalán még bele is avatkozzanak a saját, ha nem is tökéletes, de már jól megszokott hétköznapjaiba. Mintha csupán kívülálló szemlélője lenne egy nagy előadásnak, mely végződhet jól is, rosszul is. Talán csak a rendkívüli tragédiák pillanatai azok, amik rádöbbentik a bámészkodó tömeget, hogy ez a mű róluk szól és tőlük is függ a végkifejlet.

 Másik világ ez itt, ahonnan a gondolatok indulnak. Itt a karácsonyt nem úgy ünnepeljük, mint otthon, de mégis rendületlenül várakozunk. Különböznek a jelképek és mások az elképzelések, de a vágy az ünnepre és a találkozásra itt is ugyanúgy jelen van. „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban.” Távoliak, s talán sokak számára felfoghatatlanok, vagy csak egyszerűen észrevétlenek. Mert ahhoz, hogy észrevegye őket az ember, fel kell emelnie a tekintetét. Ez pedig a nehéz szívű és olykor nehézfejű emberiségnek nem mindig sikerül.  Emeljük föl a fejünket, de a szívünket is!

 Néhány évvel ezelőtt a katonáink elhatározták, hogy megpróbálják legalább külsőségekben idevarázsolni egy picit az otthoni karácsonyok hangulatát, és szereznek egy igazi, élő karácsonyfát. A helyi vállalkozó, aki természetesen lehetetlent soha nem ismert, ígéretét betartva leszállította a környék „legszebb” fenyőfáját, melynek (kis jóindulattal) volt négy ágacskája és itt-ott jelképesen néhány tűlevél is himbálózott rajta. Mindezt a gyönyörűséget még fokozta a katonák által ráaggatott papírdíszek sokasága és a hazaküldendő fényképek kedvéréért, mintegy angyalként a fa mellette pózoló tüskés arcú, bajuszos „angyalok”serege. Másképpen várakozik az ember egy tűlevél és fenyőillat nélküli ünnepre, bár ez a sallangmentes, lecsupaszított várakozás, mintha közelebb állna az első, a hiteles karácsonyhoz. 

 Otthon a kicsi gyermekek már idő előtt előre kieszegetik az adventi naptárakból a csoki figurákat, mert azt remélik, hogy az apró, üres rekeszek siettetik, ha nem is az ünnep, de legalább az ajándékok eljövetelét. A felnőttek a szokottnál is rohanóbb életritmussal próbálnak összekapargatni egy kicsivel több szabadságot az ünnepre. Az „Ünnepelt” pedig szépen csendben várakozik, talán egy kicsit velünk együtt remélve, hogy egyre kevesebben lesznek a „nehéz-szívűek”, akik már sem a tekintetüket, sem a szívüket nem képesek fölemelni, amikor elérkezik a találkozás pillanata.

 

Típus: 
Beszéd
Tartalom dátuma: 
szerda, 2012, december 5