2012 - Adventi gondolatok – 2. rész - Takács Tamás

Adventi gondolatok – 2. rész

Elhangzott az „Inter arma caritas – Fegyverek között a szeretet” című rádiós magazinműsor 6. adásában 2012. december 12.-én. 

Elmondta: Takács Tamás alezredes, kiemelt vezető tábori lelkész

 

Egykori gimnáziumi osztályfőnököm, ha észrevette, hogy stúdium időben valaki unatkozva bámészkodik, vagy éppen kajla idétlenséggel múlatja a tanulásra szánt drága időt, felszólította az illető nebulót: tervezze meg az érettségi bankett ülés rendjét, de minden variációban ám, mert lehet, hogy éppen ő nem lesz ott. Akkoriban számunkra a vizsgák, és a rájuk való előkészület tűnt a legnagyobb fegyverténynek, de azóta már tudom, hogy minden kor minden emberének megvan a saját, aktuális, és természetesen a többieknél sokkal fontosabb célja, és ehhez kapcsolódó várakozása.

Már az apostolok is azon versengtek, hogy ki üljön a jobb és a baloldalon a mennyek országában. Furcsa módon ők sem arról vitatkoztak, ki milyen feladatokat hajtson végre. A jövendőről szóló viták és elképzelések, sokszor megbénítják azokat a várakozó embereket, akiknek itt és most lenne tennivalójuk. Akarva, akaratlanul az a buta kép jut az eszembe, milyen ostoba lenne az a katona, akire éppen lőnek, és azon töprengene, hol kellene állnia majd otthon, a visszafogadó ünnepségen. Készítsétek az Úr útját! Elég egyértelmű, és határozott feladat. Nem csupán eget kémlelgető bámészkodás, hanem tettekkel teli várakozás, kapcsolatépítés. Keresztelő János volt az egyik fő útépítő. Miben állt a sikere? Ha mai szemmel nézve sikeresnek lehet nevezni, egy kivégzéssel végződő karriert. Talán a népnek jól esett időnként az ostorozás, talán a hivatalos irányvonallal időnkét szembe forduló, határozott, karizmatikus személyisége vonzotta a bizonytalan, és iránymutatásra váró tömeget? Nehéz egyértelműen választ adni, de az biztos, hogy az embereknek akkor is, most is, szükségük volt, és van, a hiteles, tiszta, és őszinte szóra.

Saint-Exupery az Ember Földje című kötetében ír egy öreg rabszolgáról, aki miután visszanyerte szabadságát, lassan sétálgatott a városka utcáin. Az utcák sok járókelője mind tisztelte benne a szabad embert, megosztotta vele testvérien a napfényt, de senki nem adta a jelét annak, hogy szüksége volna rá. Szabad volt, e végtelenül szabad. Annyira, hogy már szinte nem is érezte, hogy a Földhöz tartozik. Hiányzott neki az emberi kapcsolatoknak az a súlya, Istenhozzádok, szemrehányások és örömök, mindaz, amit az ember minden egyes mozdulatával ápol és széttép. Hiányzott az, az ezernyi szál, amely a többi emberhez köti az embert, és súlyt ad neki. Vannak pillanatai az életnek, amikor az ember meg tanulja értékelni azt, amiről addig úgy gondolta, hogy természetes tartozéka életének. Több ezer kilométer távolságban az otthontól, karácsony tájékán, talán még inkább igaz ez. Aki az ünnepet jelenti itt az otthontól távol is, a Gyermek nem ír hivatalos meghívó levelet, nem szólítgat protokoll szerint, sőt, egyáltalán nem beszél, mégis mindenkihez eljut üzenete. Van, aki meghallja, van, aki megérti. Az ünnepre méltóvá kell válnunk, hogy le ne késsük azt. El ne suhanjon felettünk észrevétlenül, ezért is van az adventi készületi időszak: a várakozás, a virrasztás, az őrszolgálat, mert meg kell dolgozni az ünnepért. Legyetek éberek, virrasszatok! A katonák számára sokkal természetesebb ez a parancs, mint a civil világnak, hiszen nekik az alapvető feladataik közé tartozik, hogy őrizzék a többieket. Nem dermedten, és tanácstalanul, mint az evangéliumi utolsó időket váró tömeg, hanem tettekre készen, hiszen nem csak önmagukért felelősek, virrasztásuk a társaikat is védelmezi. A virrasztó az éjszakában virraszt, az éjfélen már túl, de a hajnalon még innen. Ő az alvók között éber. Értéket őriz, olyan kincset, amiről a többiek csak álmodni mernek. És az álomból felriadva talán arra is rádöbbennek egyszer, hogy nem ők tartják meg az ünnepet, hanem az ünnep tartja meg őket emberségükben.

 

 

Típus: 
Beszéd
Tartalom dátuma: 
szerda, 2012, december 12