Rádióműsor - 2016. augusztus 31. - 173. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET - 2016. augusztus 31-ei műsor (173. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/59013_inter_arma_caritas-szazhetvenharmadik_adas

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 173. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Mindenki maga irányítja sorsát, mi magunknak kell megteremtenünk boldogságunk okait. Csak mi tartozunk ezért felelőséggel, senki más.” – a Dalai láma szavaival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

• Mai adásunkban beszámolunk majd arról, hogy a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen megemlékeztek az egykori csata magyar harcosairól, áldozatairól.
• Ott voltunk a Syma csarnokban is, ahol a XXXI. Nyári Olimpiai Játékokról hazatérő magyar csapat tagjait köszöntötték, adásunkban megszólalnak majd a Budapest Honvéd Sportegyesület versenyzői.

 

Magyarország résztvevője volt a brazíliai Rio de Janeiroban megrendezett XXXI. Nyári Olimpiai Játékoknak. 21 sportágban 160 sportolóval képviseltettük magunkat és 15 érmet szereztünk. A versenyzők között voltak természetesen katonasportolók illetve a Budapest Honvéd versenyzői is. A hazatérő magyar csapat tagjait köszöntötték a Syma csarnokban Budapesten. Az eseményen beszélgettünk a férfi párbajtőr egyéni küzdelmében ezüst, csapatban bronzérmet szerzett Imre Gézával, és a bronzérmes férfi párbajtőr csapat tagjával Rédli Andrással.

Rédli András főhadnagy, a Magyar Honvédség Altiszti Akadémiájáról, aki tagja volt a bronzérmet nyert magyar párbajtőr válogatottnak. 

- 21 éves pályafutás van mögöttem és tulajdonképpen ez a csúcsa ennek. Erre vártam eddig, hogy ez az olimpiai érem megszülessen. Hála Istennek ez sikerült, úgyhogy ez nagyon nagy öröm. Az, hogy csapatban szereztünk érmet, ez meg aztán plusz öröm számomra. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem sok hiányzott volna a még fényesebb éremhez, hiszen a franciáktól egy elég szoros versenyen szenvedtünk vereséget. Talán egy picivel voltak jobbak, mint mi. Majd meglátjuk, hogy Tokióban esetleg sikerül-e fényesíteni ezen az érmen. Októbertől járok egy programra a kecskeméti katonai kórházba, ahol pszichológus is foglalkozik velem illetve kognitív képességfejlesztő gyakorlatokat csinálunk. Nyilván ez nagyon fontos ahhoz, hogy megfelelő állapotban legyek, stabilnak, kiegyensúlyozottnak és motiváltnak kell lenni. Szerintem mind a három meg volt bennem, ugyanakkor az alapadottságaim is úgy gondolom szerénytelenség nélkül, hogy jók a fejező pozícióhoz. Az pedig, hogy egy 14 hetes alapkiképzést megcsináltam, fegyelmet, rendet, rendszert adott az életemnek, amiből profitált a vívás is.

Imre Géza olimpiai ezüst és bronzérmes párbajtőrvívó, a Budapest Honvéd Sportegyesület versenyzője

- Szerencsére ott voltak a csapattársaim, akik segítettek abban, hogy a csapatversenyre gondoljak, és oda tudjak koncentrálni. Természetesen a családdal való folyamatos beszélgetések, konzultációk is sokat segítettek. Nem utolsó sorban a szurkolóktól kapott végtelen számú üzenet, bíztatás a különböző fórumokon egyszerűen hihetetlen volt és a végén tényleg én is kezdtem elhinni, hogy ezt az ezüstöt megnyertem. Húsz évvel ezelőtti bronzérmemnek szoktam örülni, mert az annyival volt kivételesebb, hogy utána ismerhettem meg a feleségemet annak következményeképpen, hogy kint maradhattam az érem miatt és az aranygéppel jöhettem haza. Ott ismerkedhettem meg Kökény Beával, ezért az egy kicsit különlegesebb.

 

1526. augusztus 29-én vereséget szenvedett a Tomori Pál és Szapolyai György vezette magyar hadsereg I. Szulejmán oszmán szultánság seregeitől. A Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen az egykori csatára, a hősiesen harcoló katonákra, hadakra emlékeztek. Az ünnepségen jelen volt és köszöntötték azt a kerékpáros zarándokcsapatot is, amely a magyar hadsereg útvonalát kerekezte végig öt napon keresztül.

Dr. Négyesi Lajos nyugállományú ezredes, a túra vezetője

- Van ennek a zarándoklatnak egy olyan célja is, hogy fölhívjuk a figyelmet arra, hogy 2026-ban lesz a mohácsi csata 500. évfordulója. Tehát arról méltóképpen kell megemlékezni, nem az utolsó pillanatban elkezdeni szervezkedni és programokat csinálni, hanem a következő tíz évet erre ki kell használni, méltóképpen kell nagy rendezvényeket előkészíteni ehhez Ennek az egyik eleme lehet ez a zarándokút és azt szeretnénk, hogy a honvédség, a magyar katonák zarándokútja legyen, hiszen magyar és európai katonák vonultak egy sorsdöntő csata felé. 1926-ban a Magyar Királyi Honvédség kezdeményezésére emlékeztek meg ezekről emléktáblákkal. Ennek a zarándokútnak 14 állomása, 14 stációja van. Úgy gondolom, hogy jövőre szívesen látnánk, ha a katonai tábori püspökség fölvállalná ezt és tényleg egy igazi zarándokút lenne Mohácsig.

 

Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

július 15. Szombat

Isten veled, Gorniki! Magam sem gondoltam, hogy a tegnap esti kitörésem után villámként beteljesedik, amitől hetek óta félek. Ma hajnalban fél háromkor kaptuk a parancsot: Azonnal indulni!
Először döbbenten néztek az emberek egymásra, aztán a parancsnokra, végül rám. Mintha némán azt kérdezték volna: hol van most az a gúnyos cáfolat arra, amitől rettegtünk? Hol van az a fölényes hivatásos magabiztosság, mely letorkol minden civilt, aki tisztábban mer látni, mint ő?
Gyorsan összecsomagoltunk, és vártuk a megígért teherautókat. Mondtam az embereknek, biztos nem jönnek időre, hiszen csak nekünk kellenek. Most már senki sem torkol le, az események ilyen gyors bekövetkeztének láttára. Hiszen láthatják, hogy éppen hivatásom miatt nincs a hadiszolgálatnak olyan csinja-binja, amelyet ne ismernék. Hiába nevelkedett valaki a Ludovikán, semmivel sincs több tapasztalata a háború emberi vonatkozásaiban, mint nekem. Jól ismerheti a géppuska összerakásának a fortélyait, készíthet nagyszerű térképvázlatot az elképzelt támadás előkészítésére, megszervezheti a légelhárítás leggyakorlatibb formáját. Ezt mind elhiszem. De ez a pár hónap azt bizonyította, hogy az emberekhez fogalmuk sincs. Tisztelet a néhány kivételnek, de a legtöbbnek egyetlen paragrafusból áll az élete, ami így hangzik: Ha nem tetszik valami, akkor vigyázz! És ezzel elrikkantja a legnagyobb argumentumát. Ha azonban valamit ajánlok az emberekkel való bánásmód, az összetartás és összetartozás elmélyítésére, a közszellem magyarabbá tétele érdekében, akkor majdnem mindenkitől megkapom: Alfonzkám, te csak civil vagy, te ehhez nem értesz! 
Most is fogadást ajánlottam 1000 márkában, mert abban kapjuk a "zsoldot", hogy nem jönnek meg időben a teherautók.
Piniel Pepinek jutott eszében, hogy menjünk be a németekhez segítségért. Hívott, így vele mentem.
Kivételesen kedves, udvarias embert találtunk ott. A páncélos hadnagy, megérdemli, hogy ideírjam a nevét: Rosen, olyan figyelmes volt, hogy kételkedtem germán mivoltában. Sajnos, a felettesei nem engedték a kért teherautókat. Pedig sokat telefonált. Jól hallottuk, mennyire bizonygat, mennyire őszintén ki akar segíteni bennünket. De a kagylóban a folyton élesedő hangok már elárulták, hogy hiábavaló lesz az utunk hozzájuk. Nem is sikerült.
Otthon teljes fejetlenség. Olyan nem hivatalos kupaktanács formájában elhatároztuk, hogy megkapván az útirányt, megyünk a magunk feje szerint. Hiszen minden további felvilágosítást a hadosztály, illetve a hadtest megtagadott. Úgy döntöttünk, hogy mindenkit viszünk, ahogy csak lehet. A sebesülteket azonnal előre küldtük Bresztbe. Mi az összes kocsival, autóval elmegyünk. A gazdasági rész itt marad, amíg nem végez a felrakodással. Akkor azonnal utánunk jön.
Még egyszer körüljártam a körletet, kimentem a tó partjára, megsimogattam a legközelebbi fákat, elbúcsúztam a zsidainktól, nem gondoltam, hogy ennyire érzékeny lesz a búcsú, mert néhányan elkönnyezték magukat és kezet szorítottunk a hátramaradó emberekkel. Éreztük, hogy egészségügyi nyugodt életünknek egyszer s mindenkorra vége. Most kezdődik az igazi nóta!
Hálát adtam Istennek, hogy eddig megmentett minden veszélyben. Megáldottam a házat. Isten áldását kívántam azoknak a halászoknak, parasztoknak, akik majd visszatérnek – remélhetőleg végleg – erre a jobb sorsra érdemes vidékre.
Alig jött néhány teherautó a kijelölt időre. A kevésbé fontos holmikat hagytuk hátra, hogy a gh. rakja fel a megérkezéskor, aztán elindultunk.
Éppen az egyik Wanderernek (ez egy német gyártmányú autó) a sofőrje nagyon fáradt volt. Azonnal átvettem tőle a kormányt. Ebben önzés is volt, mert nagyon szeretek vezetni. Meg éppen Wanderer volt, mint Gosztonyi Nándor rendtársam kocsija, amelyet két nyáron át gyötörtem a bevonult sofőrje helyett, mint jószágkormányzói sofőr.
Haditerületen töltött időm legidegesebb napja volt. Ilyen fejetlen, ostoba, tervtelen utazást még nem éltem. Amennyire örülök, hogy az ezredes távolt volt annyira bevásároltunk Szabó Kálmán intézkedéseivel. A csomagolás, előkészület viszonylag rendben ment, mert mindenütt sikerült lecsillapítani az ideges, kapkodó, vagy zülleszteni akaró néhány alakot.
Bezzeg az út! Kálmán most tanul vezetni. Micsoda felelőtlenség, mondtam neki, hogy te ilyen gyakorlatlan vezető lévén, parancsnoki beosztásod szerint hatalommal kényszeríted a sofőrt, hogy te vezesd az egész oszlopot. 10-40 kilométeres sebességgel mentünk, teljesen tervtelenül. Akárhányszor megkérdeztem, miért tesszük ezt vagy azt, mindig azt válaszolta zavartan: mert ezt kaptuk parancsban. Ostobábbnál ostobább intézkedései voltak egész nap. Mindenki fiókparancsnok lett. De dicséretére legyen mondva az orvosoknak, mindenki készséggel melléje állt a habozóknak, a tétovázóknak. Mindegyik igyekezett segíteni a maga kis területén.
A legpartizánosabb területen koromsötétben mentünk. Reflektorokat mégiscsak használni kellett minden parancs ellenére. Ezzel természetes célpontot adtunk még a verébpisztolynak is. Azzal pedig ugyancsak rendelkeznek a partizánok. Szerencse, hogy eddig jóban voltunk velük.
Ez a terület már kívül esett az én ismert barátaim kószálási helyén. De szerencsére eszembe jutott, hogy az egyik ruszin ápolónkat az első sűrű erdő elején beküldjem a telepre. Meg akartam tudni, tudnak-e rólunk, kik vagyunk? Milyen hangulatban vannak: közömbösek vagyunk-e számukra vagy ellenünk lesznek?
Ez már ismerős dolog: mindent tudtak rólunk. A láthatatlan hírközlés már előttünk jelzett minden átvonuló alakulatról. Ápolónk kérte a nevemben, hogy ne lőjenek ránk. Mondtam neki, magyarázza meg nekik, mennyi emberükön segítettünk, mennyinek mentettük meg az életét. Mikor visszajött, örömmel jelentette az eredményt. Valóban, alig lőttek ránk. Az sem talált. Nehézgéppuska hangot talán kettőt-hármat, ha hallottam, pedig azzal nagyon szeretnek lövöldözni. Nemhogy nem lőttek, hanem ettől kezdve kíváncsian jöttek ki az útra. Megreccsent egy-egy ág, bokor, ha valami miatt le kellett állni. Ez pedig gyakran megtörtént. Igaz, hogy többször hallottunk valami dialektikus kifejezést, és utána gúnyos nevetést, illetve röhögést. De ez természetes. Ha a németek, vagy a törökök vagy akármelyik náció így vonult volna ki a hazánkból, én is így tettem volna azok helyében, akiket földönfutóvá kényszerített a bejövő had.

 

A mai adás elkészítésében segítőtársam volt a Zrínyi Katonai Filmstúdió, a munkatársak nevében is megköszönöm a figyelmüket és kívánok további tartalmas rádiózást! Egy hét múlva jelentkezünk majd újabb interjúkkal, riportokkal, műsorunknak remélem akkor is hallgatói lesznek. József Attila gondolataival köszönöm meg figyelmüket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

„Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség, 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu 

 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2016, augusztus 31