Rádióműsor - 2017. szeptember 20. - 226. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2017. szeptember 20-ai műsor (226. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/65396

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 226. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„A múlt tanulságai erősítik a jövőbe vetett reményeinket. Egyik korszak követi a másikat az emberiség történetében, de az események érdekes hasonlatosságot mutatnak, mert ugyanaz a gondviselő Isten vezeti az egyes korszakokat azonos cél felé, amelyet már az ember teremésekor kiszabott.” – XIII. Leó pápa gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

Mai adásunkban szó lesz majd a katonai egyenruhákról, Nádasi Alfonz Hadinaplója pedig a háború borzalmait említi, a napló felolvasását folytatjuk.

 

A magyar viselettörténet egyik igen változatos, de kevéssé ismert és kevéssé kutatott területe az 1945 utáni időszak, pedig a II. világháború utáni magyar katonai egyenruhák fejlődéstörténete nem kevés tanúsággal szolgált a ma emberének. A szállóigévé vált mondat – „nagy hadsereg fegyverkezik, kis hadsereg öltözködik” – messzemenőkig érvényesült a második világháború utáni magyar fegyveres erőknél. 1945-1990 között a hadsereg hatszor esett át radikális „átöltöztetésen”. Olvasható a Magyar katonai egyenruhák 1945-1956 című kötetben. Baczoni Tamás történész-muzeológust, a katonai egyenruhákról hallják. A teljes beszélgetést a www.honvedelem.hu elektronikus oldalon hallgathatják meg.

- A történetet tulajdonképpen 1948 tájékán érdemes kezdeni. Tudjuk azt, hogy itt egy társadalom átalakítási kísérlet veszi kezdetét. Ennek egyik lecsapódása az, hogy az egyenruházati rendszert szovjet mintára át akarják építeni. Ez valójában a mai tudomásunk szerint sokkal inkább a magyar dolgozók pártjának egyfajta saját ötlete volt, mint szovjet kívánalom. Hiszen, ha összehasonlítjuk a béketábor egyéb hadseregeivel, akkor kiderül, hogy ilyen jelkép dologban a szovjetek tudtak kompromisszumot kötni. Például a lengyeleknél nem is volt vörös csillag és később az NDK-ban sem. Ez őket annyira nem érdekelte, őket a gyakorlati dolgok érdekelték. 
1949-1952 között, két lépcsőben teljesen szovjet mintára átépítették az egyenruházati szisztémát. Ez mérhetetlen pénzekbe került, tehát a népgazdaságnak ez egy óriási megterhelés volt. A másik probléma pedig az volt, hogy olyan gyorsak voltak a változások, hogy például a 49 mintájú egyenruha a szabványosításig el se jutott, mert mire eljutott volna, már jött a következő, az 51 mintájú. 51-től jönnek be a szovjet vállapok, tehát tulajdonképpen az 50-es évek első felének magyar katonáját, gyakorlatilag már csak nagyon kevés különböztette meg a szovjetektől. Az embereket ez nagyon élénken foglalkoztatta. Egy egyszerű példát tudok erre mondani, az egyetemi ifjúság 12 pontja közül az egyik az: Magyar egyenruhát honvédeinknek! Ebből látható, hogy az egyetemistákat is nagyon foglalkoztatta az egyenruha kérdése, mert mikor megírták 12 pontjukat, ezek közül az egyik követelésük az volt, hogy a szovjet egyenruhát tüntessék el és a magyar tradícióknak megfelelőt állítsanak helyébe. Természetesen, mint minden forradalomban, azonnali egyenruha cserére nincsen lehetőség, ez praktikus okokból ugye megoldhatatlan. Nyilván az ösztönös népharag a primer jelképek ellen fordul, a sapkarózsát leveszik, a szovjet vállapokat eldobálják. Ezek azok a jelképek, amik jellegzetesek és gyorsan meg lehet tőlük szabadulni. Ad-hoc módon mi kerül ezek helyébe? Sok választás nincsen, nemzeti színű szalagdarabokat erősítenek a sapkára, a zubbonyra vagy a jelvények helyére. A másik pedig, hogy már a forradalom napjaiban kis Kossuth címereket kezdenek el gyártani műanyagból, fémből és árulják az utcán. Ugyanúgy, ahogy ma mondjuk március 15. előtt árulnak kokárdát. Ezt részben átveszik a fegyveres erők tagjai is és alkalmazzák ezeket a jelvényeket. 
A népharag az Ávósok – így hívták az Államvédelmi Hadóság katonáit – ellen fordult. Azt se tudták megkülönböztetni, hogy valaki sorozott Ávós, hiszen a belső karhatalom zászlajaiban ugyanúgy voltak sorkatonai szolgálatot teljesítő emberek, mint valóban hivatásos államvédelmisták. Mint ahogyan a korabeli visszaemlékezésekből tudjuk, például a légierő vagy a légierőhöz köthető alakulatok kékhajtókás katonáit is gyakran Ávósnak nézték. Így, aki ilyen alakulatnál szolgált, az jól tette, ha a színes hajtókáját is levette és eldobta. A másik ilyen érdekes egyenruhás történet 56-ból a Köztársaság téri pártház ostromához köthető, amikor az ott lévő államvédelmistákat előzőleg rendőr ruhába öltöztették. Pont azért, hogy a tömeg, aki a rendőröket kevésbé akarta bántani, ne tudja, hogy ezek államvédelmisták. Aztán tudjuk az eseményekből, hogy ez nem így működött, és lelőtték ezeket az embereket. Az is sokszor föltűnik 56-os képeken, amikor halott államvédelmisták meggyalázott, közszemlére tett holtestére rádobálták a vállapokat, a jelvényeket, a sapkákat. Ez is azt mutatta, hogy az egyenruha, jelkép szinten mennyire benne volt a mindennapi ember gondolkodásában és hogy ezek mennyire gyűlölt jelképeknek számítottak. Amennyire ezek gyűlölt jelképeknek számítottak, ugyanannyira próbáltak a forradalom napjaiban – említettem már a nemzeti színű szalagot, vagy a Kossuth címert –, ösztönösen visszafordulni ezekhez a régebbi dolgokhoz. Az egyik ilyen volt a Bocskai sapka, ami egy hagyományosnak tartott magyar fejfedő volt, s amit tulajdonképpen 1950-ben szüntettek meg a honvédségnél. Ennek az újratörténő bevezetése, mint általános sapka szerepkörben került előtérbe. Akinek megvolt a régi sapkája, az elővette, újra föltette a fejére vagy Kossuth címert rakott rá, és örült neki, hogy megfelel a magyar hagyományoknak. Ezeket a dolgokat próbálta meg később a vezetés is beemelni illetve a ruházati szolgálat szakemberei fölvették a kapcsolatot az állami pénzverővel és már október végén megindult a Kossuth címerek hivatalos gyártása. Ebből következik, hogy amiket ma mi 1956-os ruhaként tartunk számon, azok valójában nem a forradalomhoz köthetők, hanem már november 4-e után kerülnek a hadsereg birtokába, hiszen a forradalmi munkásparaszt kormánynál a fegyveres erők miniszterének ismert egy rendelete, amiben az egyenruhák megváltoztatásáról intézkedik. 
Az 1945 előtti, tehát még nem is az úgynevezett demokratikus hadseregnek a viseleti hagyományaira mentek vissza, hanem az 1945 előttire nyúltak vissza és tulajdonképpen a 45 előtti Magyar Királyi Honvédségnek a ruházati kiegészítőit próbálták meg visszaállítani. Ez konkrétan a súlytásozott gallérhajtókát illetve a hivatásos állománynak a vállzsinórt jelenti, sőt még a hatágú csillagokat is visszaállították a rendfokozati jelzéseken, hiszen 1950-től szovjet mintára, az addig viselt hatágú csillagot ötágú csillagra cserélték, mert a szovjeteknek is az volt. Tehát itt történik egy ilyen pálfordulás. Létrejön egy nagyon groteszkül kinéző egyenruha, mert ezek a magyaros viseleti elemek, ezen a szovjet típusú, kétzsebes, zárt nyakú - Sztálin zubbonynak is hívta egyébként a köznyelv -, egyenruhákhoz nem illettek. Megpróbálták ezt a kettőt összehozni, de nagyon groteszk módon nézett ki. Ráadásul ennek az ellátása elég lassan ment, tehát viszonylag kevés ilyen ruhadarab ismert. Általában azt tudták megcsinálni a tisztek, hogy az eldobált, vagy levett szovjet vállapjaikról a csillagokat átrakták a gallérhajtókára. Egy konkrét történet például ismert erről, Maléterné írja le, hogy amikor a férje a tököli tárgyalásra indult – ahonnan tudjuk, hogy nem jött vissza –, akkor ők otthon elővették a szekrényből az ezredesi egyenruháját, leszedték róla a vállapokat, csillagokat és átrakták a hajtókára. Innen tudjuk azt is, hogy bár Malétert vezérőrnaggyá nevezik ki, de tulajdonképpen sosem viselte a tábornoki disztinkciókat, mert ezredesként ment el Tökölre is. Ugyancsak a tököli tárgyalások egyik visszaemlékezőjétől tudjuk, hogy nemzeti színű szalagdarab volt a sapkáján és ez a szovjet tárgyalóknak is föltűnt, mert a tárgyalások szünetében odament hozzá egy szovjet tiszt és kérdezte, hogy hol vannak a vállapjai? Ő mutatta, hogy most a gallérhajtókán van a rendfokozat és elmagyarázta, hogy mi ez a szalagdarab a sapkáján. 
1956-57-ben, az átmeneti időszakban ezeknek a különféle ruháknak óriási kavalkádja volt jellemző. Érdekes módon a hadseregen belül egy darabig még nagyon nyitott szellem uralkodott, ez az 57-58 folyamán kialakított viseleti rendszer. Ez tulajdonképpen akkoriban modernnek számított. Igaz ugyan, hogy a legénységi egyenruha része, tehát az, hogy még posztó ruhát gondoltak a legénységnek, az utána elég hamar praktikusságát vesztette. Már a 60-as évek elején egy új pamutvászon gyakorló egyenruhát rendszeresítettek helyette, tehát egyszerűen a posztó ruha már a modern hadviselés követelményeinek nem felelt meg. De például az a társasági egyenruhának szánt, fazonos, nyitott, nyakkendővel viselendő, három gombos, négy zsebes, tányérsapkás viselet, amit a hivatásos állománynak találtak ki, az a 2000-es évek elejéig szolgálta a Néphadsereget és aztán a Magyar Honvédséget. Nem volt divatja múlt, tulajdonképpen sikerült elég jó kompromisszumokkal egy viszonylag modern öltözéket létrehozni. 

 

A Hadinapló című kötet felolvasását folytatjuk, Nádasi Alfonz visszaemlékezéseit, Bőzsöny Ferencet hallják.

augusztus 15., Nagyboldogasszony

- Fél kilenckor volt itt a mise. Érzem, hogy jól ment a beszéd. Ha még tovább is itt kell maradnom, a végén még tudomásul veszik, hogy olyan hadosztálylelkész is van, aki nem az ivásban, a nemiszervekről szóló viccekben akar kitűnni a tisztek között. - Annál jobban elkészülök a beszédre vagy a magánbeszélgetésekben a feleletekre, hadd lássák, hogy nem aktív katonapap vagyok, hanem magyar bencés. Mindig nagy öröm, ha valahol megtudják, hogy bencés vagyok, és erre az öregdiákjaink rögtön odajönnek. Itt is így van. Már régebbi az ismeretségünk, de most felújítottuk Dr. Dezsényi Jánossal, Tasziló osztályából. Mindig áldozik is. Az ilyen zászlós, meg néhány másik valóban megérdemli a többinek a dicséretét. Örülök, hogy János bencés diák. Csendes, szorgalmas, jó, dolgos, becsületes, mindent lelkiismeretesen intéz.
Minden alakulathoz el akarok jutni a környéken. Szinte ámokfutó akarok lenni, mert nem bírom ezt a zagyva ücsörgést. Látszik, hogy mindenki érzi a végét, a végső kibontakozást, a vesztést. Vagy hazamenekülés, vagy sebesülés, vagy hősi halál, vagy fogság. Valamelyikbe belejutok. De melyikbe?
Külső logika szerint őrültség, amit végzek, és amire vállalkozom, de mégis megteszem, mert minden magyart sajnálok.
Nagyon óckodott a vonatosok sofőrje. Látszik, hogy nem ismer. Mikor mindenfajta kifogást mondott a kocsira, kértem, engedjen oda, mutassa meg a hibát. A kis naiv, azt gondolta, átejthet. Tudtam, hogy utál, mert pap vagyok. Hallottam, mikor azt mondta a hátam mögött /azt gondolta nem hallom/ a csuhásnak nem segítek a népbutításban. Most egy pillanat alatt döntenem kellett. Vagy hivatalos útra viszem az ügyet vagy magam elintézem. Az elsőt nem akarom, mert eddig sem tettem senkivel. A másodikra akkor határoztam el magamat, mikor farizeus pofával siralmasan magyarázni kezdte, hogy eltörött a karburátorba vezető cső, és képtelen megjavítani. Pótalkatrész nincs, és le kell állnia végleg.
Úgy látszik elég részvétet fejezhettem ki a bólogatásommal, mert egész tűzbe jött a baj leírásánál. Megszakítottam: - Kedves barátom, ez bizony nagyon szomorú. Hát akkor mást nem tudok tenni, mint ... Erre hangot változtattam, és azt mondtam: Ide figyeljen, maga haszontalan ember! Szégyellem, hogy maga magyar. Ha két percen belül nem javítja ki azt a vacak hibát, kiköttetem. Pár másodperc alatt kész volt a kocsi.
- Takarodjon félre, mondtam neki. Tele van a tartály?
- I, i,i,i, igen, dadogta.
Beültem, és elindultam. De a következő másodpercben megálltam, kiszóltam neki, mert láttam, hogy csodálkozásában még a szája is nyitva maradt: Csukja be a száját!
Mikor visszajöttem, tudtam meg, hogy a hazaáruló nyilasok közé tartozik.

 

Köszönöm figyelmüket, adásunkat ismétlésben is hallhatják, újabb tartalommal egy hét múlva jelentkezünk. Addig is elköszönök önöktől, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották. Szent Tamás gondolataival köszönöm meg figyelmüket és kívánok további tartalmas rádiózást.

„A türelem nem azt jelenti, hogy nem vesszük észre a rosszat. Csak azt jelenti: nem hagyjuk, hogy ez a rossz bennünk keserűséget okozzon.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség, 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu 

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2017, szeptember 20