Szent háború, jihad, keresztes háború

Szent háború, jihad, keresztes háború

Klió 2005/2. 14. évfolyam

 

A bevezetésből megtudjuk, hogy a kereszténység Jézus tanítása alapján kezdettől fogva a béke vallásának hirdette magát, s elítélte az erőszakot és a fegyver használatát. A XI. század végén azonban II. Orbán pápa kihirdette a keresztes hadjárat megindítását a jeruzsálemi Szent Sír (Jézus sírja) felszaba­dítására. A keresztény egyház felfogása a háborúról eszerint 11 évszázad alatt olyan gyökeres változáson ment át, hogy doktrinális forradalomról beszélhetünk.

A kereszténységgel ellentétben, az iszlám nem ismer ilyen fordulatot. E különbség oka, hogy a két vallásalapító gyökeresen eltérő magatartást tanúsított az erőszakkal és a fegyveres harccal szemben.

Mohamed nem rettent vissza az erőszak alkalmazásától és időnként szent háborút hirdetett. Utódai a VII., VIII. és IX. században alkalmazták a szent háborút a Római Birodalom és az ezt követő keresztény országok ellen.

A kereszténység és az iszlám közti fegyveres harc nem egyetlen oka a kereszténység harciasabbá válásának. A változás már jóval az iszlám megszületése előtt elkezdődött Konstantin római császár idején, mikor a Római Birodalom keresztény lett, és valahogyan védekeznie kellett a barbárok támadásai ellen; ezért a védekező háborút már a IV–V. században legalizálták a keresztény hittudósok, elsősorban Szent Ágoston.

A keresztények védekező háborúja szent jelleget öltött (szakralizálódott) a normann és muzulmán támadások idején, különösen Spanyolországban. Nem sokkal később szentnek számított az a háború, mely az egyházat, a pápákat védi. A spanyol reconquista (visszafoglaló háborúk) s a gregoriánus pápák harcai a szent háború jegyeit viselik.

A keresztes háborúk eszméje akkor alakult ki a XI. század végén, amikor új muzulmán támadás fenyegetett keleten a szeldzsuk törökök, Spanyolországban az Almoravidák részéről. Közben a mozlim birodalomban magasrendű civili­záció alakult ki, mely teljesen elfogadta a szent háború elvét, bár határain belül toleranciát biztosított a monoteista vallások számára. Az arab-mozlim imperia­lizmus, annak katonai, politikai, kulturális és gazdasági fölénye imperialista felfogást és fölénytudatot idézett elő a mozlimoknál.

A keresztes háborúk korszakában szenvedett átmeneti mozlim vereségek, majd a mozlim civilizáció általános hanyatlása a lakosság körében tartós keserűséget és gyűlöletet idézett elő a jobban fejlődő keresztény-nyugati civilizáció ellen, s részben a gyűlöletből fakadnak a mozlim terroristák mai sikerei. Mozlim szent háború (jihad) egyébként minden olyan háború elne­vezése, mely a muzulmán vallás terjedését segíti elő. A végcél: az egész világ mozlim hitre térítése, így a jihadnak csak fegyverszünetei vannak, s a végcél eléréséig kell folynia.

A mozlim és a keresztény vallás a XI. század végén hasonló szintre jut a háború szakralizációja terén. A kérdést a szerző, Jean Flori a keresztes háború­kig  vizsgálja. A későbbi fejlődést az újkor és a jelenkor kutatóira bízza.

A nyugati világban, a zsidó-keresztény kultúrában a középkort egy ideig sötétnek, a szent háborút máig elfogadhatatlan képtelenségnek, retrográd bizarrságnak, anakronizmusnak tartották. Ez nem így van a mozlim világban, mely igen kis mértékben nyugatiasodott el, s nosztalgiát érez az iszlám középkori nagysága iránt. (Ez újabban a nyugati történetírásban is mutatkozik, de a nyugati civilizáció  országaiban a lakosság körében nemigen terjedt el). E nosztalgia miatt nem vetik el a jihad eszméjét. A modernista mozlim vezetők hiába próbálják az ellenkező felfogást terjeszteni, a mozlim világban a radikális eszmék terjednek jobban. A mozlim terroristák magatartását talán befolyá­solták a XX. század forradalmi eszméi, de ők a középkori jihad hőseinek örökö­seivé akarnak válni. Érdemes a szent háború ideológiájának gyökereit keresnünk, melynek most aratjuk keserű gyümölcseit.

E rendkívül érdekes bevezető után következik a könyv első része: Háború és kereszténység Jézustól Nagy Károlyig az I–VIII. században. A keresztény­ség szent könyvei körül az Újszövetség, mely Jézus tanításait foglalja össze – kifejezetten háborúellenes. A zsidó nép történetét összefoglaló Ószövetség – mely szintén szent könyv, a Biblia része – nem az.

Az első keresztények idején a felfogás teljesen háborúellenes, mert a háborúkat a pogány Római Birodalom viseli, mely ugyanakkor a keresztényeket üldözi. Miután a keresztény vallás a Birodalomban szabadon lesz gyakorolható, majd államvallássá válik, ez a felfogás nem tartható, s a keresztényeknek meg kell védeniük a Római Birodalmat. A máig ható kiváló egyháztudós Szent Ágoston kialakítja az igazságos háború elméletét. Ez nem jelent annyit, hogy a keresztény rómaiak meg is tudták védeni a Nyugat-római Birodalmat, ennek oka nem annyira a keresztény vallás, hanem az elpuhult római lakosság háborúellenes felfogása. Megváltozik a helyzet a kereszténnyé vált germán államokban, különösen a frankok államában, kik a kereszténységgel nagyon is össze tudták egyeztetni a háborút, annál is inkább, mert szerettek hadakozni. Az elbarbáro­sodott keresz­ténység germán nemesi származású főpapjai maguk is szívesen hadakoztak.

Nagy szükség volt a frankok vitézségére, mert a mozlimok már elfoglalták csaknem az egész Ibér-félszigetet, sőt a későbbi Franciaország déli felét is mikor Poitiers városa mellett összecsaptak Martell Károly frank majordomus seregével, mely megsemmisítő vereséget mért rájuk, s véget vetett az arabok további nyugati terjeszkedésének. A következő néhány évszázadban a római pápa biztonságáról a frank hatalom gondoskodott.

A kötet második része a háború és az iszlám viszonyát vizsgálja Mohamedtől a keresztes háborúkig. A muzulmán terjeszkedés az első évszázadban példátlan. Mohamed 632-ben halt meg s az arabok 732-ig folyamatosan terjeszkedtek. Nyugaton Poitiers-ig jutottak, s az Atlanti-óceánig, keleten az Indus-folyamig. (711-ben érik el.) Eleinte az iszlám „Öt pillére” között nem szerepel a világhódító szent háború, a jihad, de a harc, a háború kezdettől fogva fontos a mozlim doktrínában – az iszlám kezdettől fogva háborúpárti. Így a szent háború a mozlimoknál gyorsan és minden elvi nehézség nélkül fejlődik ki, míg a keresztényeknél számos akadálya volt és csak a X–XI. században alakul ki.

A jihadban eleső harcosok mártírok, és mennyei jutalomra számíthatnak. A muzulmán háborúkban a cél nem a térítés, hanem a hódítás. Az erőszakos térítés tilos. Tilos a mozlim vallás elhagyása. A zsidók és keresztények, „a könyv népei” megtarthatják vallásukat s bizonyos védettséget élveznek, a politeisták viszont pogányoknak számítanak és nem élveznek védelmet.

638-ban Jeruzsálem a mozlim arabok kezére került. A mozlimok által meghódított területeken a keresztények többségben voltak és eleinte nem vették észre, hogy új vallással állnak szemben. Mohamedet keresztény eretneknek tartották. A jeruzsálemi templomhegyen, mely a zsidók és keresztények szent helye volt, felépült az Omár mecset 691-ben. A keresztények a mozlim hódítást Isten büntetésének és ideiglenesnek fogták fel, melyet egy rossz próféta vezet, ki a gonosz szövetségese. E felfogás érvényesült a mozlim ellenes szent háború kialakulásában, mely a jihad keresztény megfelelője volt. Ennek doktrínája két évszázad alatt alakult ki.

Az Észak-Afrikát meghódító iszlám nyugati határa az Atlanti-óceán volt; északnyugaton 720-tól az asturiai keresztény vízigótok és a frankok (Martell Károly) szabtak határt terjeszkedésüknek. De 827 és 850 közt még elfoglalták Ciprust, Krétát, Szardiniát, Szicíliát, a Baleári szigeteket és Korzikát.

A mozlimok által fenyegetett, vagy leigázott keresztények között három álláspont alakult ki. 1. A mozlim politikai uralom az arab nyelv és kultúra elfogadása és emellett a keresztény vallás megtartása. 2. A mozlim vallásra való áttérés opportunizmusból, vagy kulturális asszimiláció útján. 3. A mozlim uralommal szemben való – egyelőre passzív – ellenállás, majd annak véget vető felszabadító háborúk. Ez utóbbi a meghódított spanyol királyságokban észlel­hető, ezért ott alakul ki a reconquista, a felszabadító háborúk sorozata, mely 1492-ig tart. Itt megvalósították a háborúk szakralizációját, azaz „szent háborúvá” változtatták őket már 1000 előtt.

Nyugat-Európában a frank állam és utódai igyekeztek gátat szabni a „szaracén” azaz mozlim rablóhadjáratoknak – több-kevesebb sikerrel. E rablóhadjáratokhoz járultak más, nem muzulmán népek hasonló hadjáratai, 799-től a normannoké, 899 óta a magyaroké, melyek elősegítették egy keresztény szent háború kialakítását, mivel e hadjáratok legnagyobb mértékben a gazdag monostorok esetleg püspökségek ellen irányultak, ahol gazdag zsákmány volt várható. Ezek megvédésére nem voltak elegendők a spirituális fegyverek, az imák, zsinati határozatok, az egyháziak kénytelenek voltak elfogadni, sőt kérni a fegyveres világiak védelmét. A gyakori magánháborúkat elítélik, mert kárára vannak az egyházi birtokoknak, de a háború lehet ajánlott is, ha a klérust és birtokait védelmezi.

A háború szakralizációjának a keresztény világban három fokozata alakult ki. Az egyházi birtokok védelme általában, a pápai javak és Szent Péter sírjának védelme és végül Krisztus sírjának visszafoglalása. A keresztény egyház véleménye a háborúval kapcsolatban fokozatosan megváltozik. A XI. század második felében jut el a szent háború elfogadásához. Elterjed a katona-szentek tisztelete. Ezek többnyire olyan személyek, kik megtagadták a pogány Római Birodalom seregében a szolgálatot és a pogányok fegyverei által haltak meg. E katona-szenteket főként Bizáncban tisztelik. (Demeter, Theodorus, Mercus és főként György). Harcos szent volt Spanyolországban Szent Jakab apostol (ki a valóságban aligha járt Spanyolországban). Megemlítendő még Szent Mihály arkangyal, kit különösen a X. században tisztelnek a normannok.

Még Szűz Mária is szerepel harcos szentként. Az első keresztes hadjáratban Adémar püspök pápai legátus vitte a puy-i Mária templom zászlaját a Szűz képével: ő lett a lovagok egyik védőszentje a XII. században. Már 1020 táján jóval a keresztes hadjáratok előtt elterjedt az a felfogás bizonyos lovagi és szerzetesi körökben, hogy a pogányok elleni harcban elesett harcos mártírnak számít. Ehhez járult az a nézet, hogy az egyház és az egyházi javak védelme nem kevésbé érdemszerző, mint a muzulmánok elleni harc, s ez is biztosítja a mártírkoszorút.

Szakralizálódnak az egyház védői, elsősorban a királyok, a territoriális hercegségek kialakulása után a hercegek, azután az egyes egyházi intézmények védői a Vogt-ok s végül a lovagok is. Az egyház érdekében vívott háború VII. Gergely pápa reformja következtében válik szentté.

A pápa és az egyházi állam védelmében vívott háború az egyház „szabad­ságáért”, azaz világuralmáért vívott háború szakralizálódik. 1053-ban hallunk először Szent Péter katonáiról, tehát még VII. Gergely pápasága előtt, s ez az elnevezés az ő pápasága idején válik általánossá.

Szent háborúnak számított a korábban keresztény területek visszaszerzéséért folytatott háború – így a spanyol reconquista, azaz visszaszerző háború, mely a 720-as években kezdődött és csak 1492-ben ért véget. E háborút a pápák is támogatták. A szent háború magasabb fokát jelentették a keresztes hadjáratok, melyek célja Jeruzsálemnek s benne Jézus sírjának a mozlim uralom alól való felszabadítása volt. Ezt már VII. Gergely is javasolta, de csak utódja, II. Orbán pápa alatt valósul meg. VII. Gergely még csak inkább a keresztény fejedelmeket hívná fegyverbe, s úgy gondolja, hogy maga is részt vesz a hadjáratban. II. Orbán az összes lovagokhoz is szól. (Ö maga nem szándékozik részt venni a hadjáratban.) Felhívása nagy sikerrel járt. A következményeket ismerjük.

Az iszlámban kezdettől fogva Mohamed egyszerre volt próféta, államfő és hadvezér. A kereszténységben más volt a helyzet: itt csak egy „doktrinális forradalom” során realizálódott, mely közel 1000 évig tartott, s ezután jöhetett létre a keresztény jihad, a keresztény szent háború, melynek csúcspontját a Jézus sírjának felszabadítására indított keresztes hadjáratok jelentettek.

A rendkívül érdekes kötet befejezésében a szerző összehasonlítja a mozlim jihadot a keresztény szent háborúval. Fő különbség, hogy a jihad a muzulmá­noknál kezdettől fogva megvolt, a kereszténységben 1000 év kellett kialakulá­sához. A kereszténység kezdetben radikálisan visszautasítja az erőszak alkal­mazását, de ez megoldhatatlan nehézségekbe ütközött, és amikor a kereszténység államvallássá lett, kénytelen volt az erőszakmentességről lemondani, s ennek következtében a doktrína sorozatos változásai következtek, melyek során értékelik és szakralizálják az egyház és főként a pápaság védelmében vívott háborúkat.

A szent háború fogalma az összes monoteista vallásoknál akkor született meg, mikor teokratikus államot hoztak létre, vagy erre törekedtek. Ez volt a helyzet Izraelben, melynek népe a Biblia szerint Isten népének nevezte magát, s Ábrahám idején fegyverrel hódította meg az ígéret földjét. E háborúkat Isten maga vagy prófétái útján rendelte el. Ugyanez a helyzet a mozlimoknál kezdettől fogva. Őket is közvetlenül Allah irányítja, ki a Koránban közölte velük akaratát. Ettől a mozlimok háborúi, melyeket Allah akaratából indítanak, még nem szent háborúk, de egy olyan közösség háborúi, melyet vallási törvények irányítanak.

A korai keresztényeknél – mint láttuk – más volt a helyzet, de megvoltak a feltételek egy hasonló állapot kialakulásához, mert Jézus nemcsak próféta a keresztények számára, hanem Isten Fia s a Szentháromság egyik személye. De ettől a kereszténység még nem teokrácia, mert alapítója radikálisan elvetette a kapcsolatot a vallás és a politika, a hatalom és a hit között. Jézus nem akart földi királyságot, teokratikus államot. Elítélte az eröszakot, s ezért nem lehetséges a szent háború doktrínájának kialakulása a korai kereszténységben.

Mindamellett – mint láttuk – a szent háború doktrínája lassan a keresz­ténységben is kialakult, s a XI. században valósult meg, mikor a pápaság VII. Gergely idején az egyházat egy teokratikus államhoz teszi hasonlóvá, de ez több száz évvel későbbi fejlemény, nem úgy mint a másik két monoteista vallás esetében. A többi különbség a jihad és a keresztény szent háború között termé­sze­tében, célkitűzéseiben és gyakorlati megvalósításában rejlik. A mozlim expanzió követte harcosainak hódításait. Az első századok jihadja hódító és nem misszionárius háború. Nem alkalmaznak erőszakot a térítésben. A meghódított területek lakóit az iszlám jognak vetik alá, de jogukban áll hitüket megtartani, ha az zsidó vagy keresztény. A pogányokat és politeistákat nem tűrik el. Vagy megtérnek, vagy meghalnak. A keresztények „szent háborúi” a pogányok, így a szászok, vagy baltiak ellen e téren a jihadhoz hasonlók. A „könyv vallásai” ellen a keresztények elvben hasonló toleranciát gyakorolnak, mint a mozlimok, de ezt kevés nagylelkűséggel gyakorolják.

Másik nagyobb különbség: a jihad kezdettől fogva területi hódítás, a keresztény szent háború pedig visszahódítás, eleinte defenzív, később offenzív. E defenzív vonások teszik lehetővé e harcok szakralizációját. Ilyen volt a pápaság védelme a mozlim támadások ellen, ilyen a spanyol reconquista is, s ilyenek a keresztes hadjáratok, mert előzőleg keresztény területeket hódítanak vissza, melyeken olykor még többségben volt a keresztény lakosság.

Harmadik különbség a szent helyek kérdése. A jihadot eleinte a védekezés legitimálta, a fenyegetett medinai közösség védelme, s első célja a mekkai „szent helyek” visszafoglalása. E célokat hamar elérték, de a jihad nem ért véget, sőt kiterjeszkedve hódító háborúvá lett, mely kiterjedt Arábiából az Indus-folyamig, a Boszporuszig, a Szahara-sivatagig, az Atlanti-óceánig s az Ibériai-félszigetet meghódítva Poitiers-ig. A mozgalom a szent helyekről indul (Mekka, Medina). De e helyeket senki sem fenyegette, s védelmükre nem volt szükség. A jihad akkor erősödött meg, amikor 1099-ben a keresztények elfoglalták Jeruzsálemet, mely a mozlimok  harmadik, viszont a keresztények és zsidók  első  szent városa.

A keresztény szent helyek védelmének és visszafoglalásának fontos szerepe volt a keresztény szent háború kialakulásában. A kereszténység három szent városa: Jeruzsálem, Róma és Santiago de Compostella muzulmán fenyegetésnek volt kitéve. Santiago szerepe talán minimális a spanyol reconquista szakrali­zációjában, mint újabban állítják. Rómát viszont a IX. század óta fenyegetik mozlim támadások és védelme alkalmat adott örök üdvösség ígérésére azok számára, kik a város védelmében esnek el. Ez még inkább áll Jeruzsálemre, mely első helyen áll a keresztény szent városok között, mert itt van Krisztus sírja. Ezért a keresztes háborúk nem olyan mértékben szakrálisok a mozlimok, mint a keresztények számára, mert a mozlimoknak Jeruzsálem csak harmadik szent városuk, viszont a keresztények számára a Jeruzsálem felszabadításáért vívott háború olyan mértékben szakrális, mint a muzulmánok számára Mekka felszabadítása lett volna, ha Mekkát a „hitetlenek” elfoglalták volna.

A keresztes hadjárat egy ideológiai változás következménye, mely 1000 év alatt elvezetette a kereszténységet az erőszakmentességtől a szent háborúig és a keresztes hadjáratig, s ez sok tekintetben hasonlít a jihadhoz, mely hozzájárult az iszlám kialakulásához. Enélkül a kereszténység nehezen tudta volna magát fenntartani az iszlámmal szemben.

Jean Flori: Guerre sainte, jihad, croisade (Szent háború, jihad, keresztes háború). Violence et religion das le christianisme et l’islam. Paris, Editions du Seuil. 2002. 352 o.

Borossy András

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
kedd, 2014, június 17