Erősség

Erősség

Latinul virtus

Erkölcsi erény, a bátorság részerénye, mely állhatatossá teszi az embert.

Platón, Arisztotelész és a sztoikusok tanításában az erősség az ember önrendelkezési jogához kapcsolódott.

Aquinói Szent Tamás szerint az erősség a vágyóképességet erősítő erény, mely az élet legnagyobb veszedelmeiben segít, hogy akarjuk a jót bármilyen veszély vagy akadály ellenére is; képessé tesz a nehézségek és veszedelmek elviselésére vagy elhárítására. Az erény sajátos tárgya a halálos veszedelem erős lélekkel viselése, a többi veszedelem vagy nehézség alapjában csak akkor tárgya az erősségnek, ha bizonyos kapcsolatban van a halállal (súlyossága, fenyegetése vagy időtartama alapján). Az erősség minden erény egyetemes föltétele, mert az erény fogalma megköveteli a határozottságot. A veszedelmek és a nehézségek a küzdő vágyóképességben (concupiscentia irascibilis) félelmet vagy vakmerőséget ébresztenek: az erősség ezeket az indulatokat rendezi, hogy a félelem az embert vissza ne tartsa a józan értelem szerinti cselekvéstől, illetve a félelem elűzésére törekvő vakmerőség a helyes értelem (ratio recta) keretei között maradjon.

Az első századok keresztényüldözései óta az erősség minden korban és kultúrkörben nélkülözhetetlen a keresztény hivatás tökéletes megéléséhez. A keresztény lélek minden üldöztetésben és vértanúságban, lelki/testi fáradságban  Krisztusban látja és éli meg a keresztény erősség forrását. Erősségről csak akkor beszélhetünk, ha az elviselés vagy a szembeszállás a józan értelem szerint történik. Magatartásunkban nem válhat uralkodóvá sem a rettegő félelem, sem a meggondolatlan vakmerőség. Az erősség e kettős cselekedete közül a félelem lecsendesítése nehezebb feladat, mint a vakmerőség fékezése, mert a vakmerőséget már maga a veszedelem is fékezi, a félelmet viszont a veszedelem növeli. A félelemmel való szembeszállás tehát nagyobb erősséget követel.

Az erősség erénye folyamatosan növekszik. Együtt jár a jellem kialakításával, a személyiség nevelésével, s nagyon jelentős a keresztény nevelésben is, különösen az egyéniség alakulásának kritikus időszakaiban, például a gyermekkor kibontakozásában, az ifjúkor válságában, az érett ember nagy döntéseiben és az öregedő kor hanyatlásában is.

Az újkori filozófiában a 18. és 19. században az erősség fogalmát a fizikai erőszakkal azonosították. Nietzsche (aki szerint „rossz az, aminek gyökere a gyengeség”), Renan és követőik a szelídség és a megbocsátás fogalma miatt elítélték a kereszténységet. Azt állították, hogy a kereszténység tanítása emberhez méltatlan, mert a rossz elleni küzdelem helyett annak elviselésére buzdít.

E fölfogással szemben csak lassan alakult ki megfontoltabb filozófiai meggondolás, mely elfogadta, hogy a személyiséget és az igazságos cselekvőképességet csak erkölcsi erősséggel lehet megvédeni. Erre az erkölcsi erősségre különösen az élet nehéz döntéseiben van szükség. Ha választani kell a társadalmi emelkedés, megbecsülés, anyagi haszon stb. és a hátrány, megvetés, gúny, barátok elvesztése vagy társadalmi kiközösítés között, a döntéshez erősség kell.

Korunk fölfogásában a személyiség föltétlen vállalása kemény helytállás, mely megköveteli az élet megszokott kötöttségének, sőt a természetes biztonságra törekvésnek a legyőzését is. 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2014, június 23