Megjelenés a médiában - 1997

Megjelenés a médiában - 1997

KERESZTÉNYSÉG ÉS POGÁNYSÁG

Dr. Ladocsi Gáspár dandártábornok, tábori püspök előadása a honfoglalás koráról

Izgalmas, élvezetes előadást tartott Győrött, a tanítóképző főiskola zsúfolásig megtelt nagytermében a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) „1100 éves Magyarország” című rendezvénysorozatának keretében dr. Ladocsi Gáspár tábori püspök „Kereszténység és pogányság a honfoglalás idején” címmel. Ma különösen szükség van rá, hogy megtanuljuk abban a szellemben értékelni történelmünket, hogy Európa része voltunk, s hogy az is akarunk maradni. Eddigi értékeléseink zömét ugyanis nem fogadta el a világ, mert az nem volt összhangban az európai történetírással.

Ezért a honfoglalás eseményeit is úgy kell szemlélni - megfelelve a történelmi hűségnek -, hogy az, az akkori keresztény világ egészének történelméhez tartozik - kezdte előadását dr. Ladocsi Gáspár tábori püspök.

Tudomásul kell vennünk, anélkül, hogy deheroizálnánk, a honfoglalás nem olyasvalami, amit Feszty Árpád körképe sugall. Nem egy nagy bejövetel volt a Vereckei-szorosnál, táltosainkkal, pogány kultúránkkal, hiszen az igazi honfoglalás után is érkeztek még olyan népek, melyeket joggal tekinthetünk magyaroknak. Amikor a honfoglalásról beszélünk, nem a 895-ös vagy 896-os esztendőt kell csupán feljegyeznünk, magunk előtt kell látnunk az azt megelőző és az utána következő évtizedeket, egészen az állam és az egyházszervezet kialakításáig.

Eleink kereszténységgel való kapcsolatáról szólva az előadó elmondta: a magyarok a kereszténységgel nem e hazában találkoztak először, hanem már az őshaza elhagyása után szembesültek vele. Beszélt István és Koppány ellentétéről, ami valójában nem a kereszténység és a pogányság nagy ütközete volt, hanem két dinasztikus szemlélet szembehelyezkedése. Koppány Bizáncra, István a latin és bajor kereszténységre támaszkodott. A különbség csupán a hangsúlyban keresendő.

Az előadó cáfolta azt a hiedelmet is, hogy a kereszténység felvételével a magyarság szembekerült az identitásvesztés problémájával. Kétségtelen, hogy a kereszténység nagyon új volt a magyarság számára - mondta -, de élő gyökereitől nem volt idegen. Úgy értékelte, nem-helyes az a felfogás sem, miszerint a magyarságra rákényszerítették volna a kereszténységet, vagy hogy az életerős pogányságot e hazában az enervált kereszténység váltotta fel. Ezt igazolja az a túlélési képesség is, melyről a magyarság az Árpád-ház alatt tanúságot tett, s az a mód, ahogy megtalálta helyét Európában.

Ladocsi Gáspár beszélt a krónikák emlékeiről, a sírleleteken megtalált kereszténységre mutató jelekről, a szláv, szlovén, bolgár, bizánci befolyásról, ősi szavaink eredetéről, dalaink, imáink nyelvezetéről, a magyarság számára emelt templomok maradványairól, a bizánci térítés, a latin kereszténység hivatalos felvételének koráról, az egyházmegyék megszervezéséről. Mint fogalmazott, a pogány magyar vallásosságban fellelhetőek voltak olyan elemek, melyek a kereszténység pillérei tudtak lenni. Ilyen volt a jó és gondviselő Isten képéhez való kötődés, a dolgosság és a kereszténységszerű családszemlélet, valamint a magyarban kezdetektől fogva meg levő lelkiismeret-, bűn-, bűnbánat-, bűnhődéstudat. Ezt ősi szavainkon túl az is igazolja, hogy a kereszténység rövid idő alatt beépült a magyarság lelkületébe.

Keszei L. András

 

 

SZOLGÁLNAK ÉS VÉDENEK

Magyar Honvéd, 1997. október 3.

Riport a Tábori Lelkészi Szolgálatról

Tudjuk, a címben szereplő jelmondat a rendőrség sajátja, ám joggal vallhatnák magukénak azt a Magyar Honvédség keretein belül néhány éve működő tábori lelkészek is, mivel tevékenységük a szó legnemesebb értelmében a haza szolgálata, a hazát fegyveres szervezetekben szolgáló világiak lelki egyensúlyának védelme. Némi újságírói blikkfangra törekedve, munkatársunk így summázza a magyar lelkészi szolgálat első összevont konferenciáján elhangzottak tapasztalatait, melyre a konferencia színhelyén, a Balatonkenesei Honvédüdülőben tett szert szeptember végén. A tanácskozáson részt vettek külföldi tábori lelkészi szolgálatok képviselői, valamint az Apostoli Szentszék képviseletében Giulio Cerchietti atya, a vatikáni püspöki kongregáció titkára. Az eseményt megtisztelte látogatásával Keleti György, a Magyar Köztársaság honvédelmi minisztere, dr. Fodor István, a tárca politikai államtitkára és Végh Ferenc altábornagy, a Honvéd Vezérkar főnöke. A magyarországi tábori lelkészi szolgálatról készült összeállításunkat ebből az alkalomból adjuk közre.

A magyarországi tábori lelkészi szolgálatok az Úr 1997. évében összesen valamivel több, mint 100 millió forintból gazdálkodhatnak. Ebből az összegből vélhetőleg (hasonlóan a tavaly történtekhez) megmarad néhány millió forint, egyrészt a feltöltetlen státusok következtében kifizetetlen bérekre, másrészt bizonyos dologi kiadások elmaradása miatt. A tábori lelkészi szolgálatok tagjainak jövedelme ugyanúgy beosztási és rendfokozati illetményből tevődik össze, mint a Magyar Köztársaság bármelyik hivatásos katonájának jövedelme.

A megbízási díjakra fordítandó összegből az egyes szolgálatok nem egyformán, hanem - úgymond - lélekszám arányában részesülnek. Hatvan százalék jut a katolikus tábori szolgálat ellátására, 30 százalékot élveznek a protestánsok, 10 százalékot pedig a zsidó felekezet. Liturgikus anyagok (papi öltözet, vallásos irodalom stb.) vásárlására, felújítására ugyanilyen arányban jut anyagi fedezet. Ez igazán nem sok, a szolgálatok összesen 10 millió forinttal gazdálkodhatnak e tekintetben, pontosabban csak 8 millióval, mivel a 10 millióból 2 millió az áfa.

A tábori lelkészi szolgálatok működéséhez adottak az alapvető feltételek, ámbár hiányosságokkal. Egy kisebb helyőrség kivételével az ország mindegyik laktanyájában léteznek kápolnák, imaszobák, melyeket a különböző egyházak hívői közösen használhatnak. A lelkészek saját irodahelyiségekben készülhetnek munkájukra, amit természetesen telefonkészülék és gépírói lehetőség segít. (A gépírói lehetőség azt jelenti, hogy lehetőségük van gépeltetésre, ámbár, az espereseket kivéve, gépíró beosztású segítőjük nincs. Az espereseknek járó gépírói beosztások megvannak, de közülük nincs mindegyik betöltve.) Két fő kivételével a tábori lelkészi szolgálatok beosztottai közül mindenkinek van saját lakása, vagy a honvédség vagy az egyházak segítségének köszönhetően. A legnagyobb, megkerülhetetlen és sok esetben megoldhatatlan gondot a közlekedési lehetőségek szűkössége okozza. Magyarán szólva: a kívánatoshoz képest jóval kevesebb a gépkocsi.

Miniszteri szavak

Keleti György honvédelmi miniszter tájékoztatta a lelkészkonferencia résztvevőit a honvédség aktuális feladatairól, vázolta a tárca elvárásait a lelkészi szolgálattal szemben, válaszolt kérdésekre, feljegyzett javaslatokat, és vallott önmagáról. Mindezt a következő összefoglaló szerint:

- A kilencszáznyolcvanas évek végén írtam egy tanulmányfélét, melyben annak a meggyőződésemnek adok hangot, hogy a vallásos fiatalok, ha bevonulnak a hadseregbe, akkor számunkra sokkal értékesebbek, mint azok, akik az aluljárókban szoktak gyülekezni. Nem akarok most politikai érdemeket szerezni, de azért megjegyzem, hogy ez nem mindenkinek tetszett a katonai vezetők közül. Abból indultam ki, hogy a vallásos fiatalok neveltetése, családi környezete általában a becsületes életmód készséggé nemesítése irányába hat. Máris az önök munkájánál vagyunk. Mindenekelőtt szeretném előrebocsátani, hogy nem vagyok hívő ember, nem vagyok vallásos, annak ellenére nem, hogy lányaim templomban fogadtak örök hűséget választott párjuknak. De azt a leghatározottabban mondom, hogy amióta honvédelmi miniszter vagyok, azóta a lehetőségekhez képest mindent megteszek annak érdekében, hagy az önök szolgálata a hadseregben a lehető legeredményesebb legyen. Kétségtelen, a lehetőségek szűkösek, de azért sikerült olyan infrastruktúrát kialakítanunk a laktanyákban, amelyek korábban nem léteztek. Szeretném tájékoztatni önöket arról, hogy a kormány áttekintette a következő négy esztendő katonai költségvetésének kialakítására vonatkozó lehetőségeket. Ez a NATO-hoz való csatlakozásunk tekintetében volt indokolt. Úgy döntött a kormány, hogy ezentúl, minden évben egytized százalékkal növeljük a hadsereg költségvetésének részesedését a GDP- ből. Az arány tehát jövőre 1,51 százalék lesz. Ez jelentősen elmarad általában az európai országok hasonló kiadásainak arányától, de vállalásunk értelmében ez az arány 2001-ben 1,81 százalék lesz. Nőni fog a GDP, ennek megfelelően a jövő évi 122 milliárd forinttal szemben 2001-ben 217 milliárd forintra növelhetjük a védelem költségvetését. Ez reálértékben - az infláció miatt - nagyjából 45-50 százalék növekedést jelent. Ennek köszönhetően a fenntartáson kívül most már rövid időn belül fejleszteni is képesek leszünk. 1999. január elsejével - szakszóval élve - be tudjuk állítani a hivatásos állomány törvény szerint előírt bértáblázatát, vagyis a törvény szerint előírt béremelésre - terveink szerint - sor kerül. Keresünk más módokat is, például hasznosítani szeretnénk az USA kormányzati kölcsönét, amit a három csatlakozásra felkért ország vehet igénybe. Mi körülbelül 50-60 millió dollár kölcsönre számíthatunk ily módon. A tárca létszáma év végén hatvanezer fő lesz, ebből a haderő létszáma 52-53 ezer, a nem háborús feladatokat ellátó szervezetek - katonai tanintézetek, egészségügyi intézmények stb. - létszáma pedig 7-8 ezer. Ha a létszámadatok mögött rejlő emberekre gondolok, akkor az önök szolgálatára is gondolnom kell. A tárca azt várja önöktől, hogy az az alapelképzelés, amiért maga a lelkészi szolgálat létrejött, az teljesüljön, vagyis a hivatásos és a sorkatonák körében elégítsék ki azoknak az igényét, akik kívánják a lelki támogatást. Azt várjuk, hogy abban a rövid időben, amit a sorkatonák a hadseregben töltenek, önök igyekezzenek nevelni a fiatalokat, segítsék őket a felnőtté válás folyamatában. Segítsenek minket abban sajátos eszközeikkel, hogy a katonai szolgálat valóban a haza iránti elkötelezettségen alapuljon.

Jelentés a Szentszéknek

A II. János Pál pápa apostoli konstitúciója a katonák lelkipásztori gondozásáról című kiadványban szereplő kitételek hozták elő azokat a kérdéseket, amelyek megválaszolására dr. Ladocsi Gáspár dandártábornok urat, katolikus tábori püspököt kértük fel.

- Az apostoli konstitúció értelmében lehetséges külön katonai lelkészi képzés. Tervezik-e annak meghonosítását Magyarországon?

- Óriási az igény, hogy a papság tábori lelkészi szolgálatra való felkészítése megtörténjék. Az egyik út: kifejezetten tábori lelkészek képzése a békeidőkre. Ez a leghatékonyabban Itáliában van megszervezve, meg talán Franciaországban. Ezekben az országokban az a plébános, aki tábori lelkésznek jelentkezik, egy hosszabb képzésen esik át, kifejezetten tábori lelkészi képzésen. Ez az amerikai hadseregben is így van. Mi is szeretnénk egy tananyagot összeállítani, ami az állandó képzésre vonatkozna, amit megismerhetne bárki, akárcsak egy egyetemi kézikönyvet. A másik lehetőség, hogy a tábori lelkészek állandó továbbképzése mellett a szemináriumokban, papnevelő-intézetekben folyamatosan szót ejtünk a tábori lelkészi szolgálat létéről, ismertetve a szolgálat tevékenységének lényegét. Így arról mindenkinek lenne annyi ismerete, amennyi elősegítené a döntését a katonai lelkészi szolgálat esetleges vállalását illetően. A már említett országokon kívül Lengyelországban is felvetődött az a gondolat, hogy a katonai lelkészi szolgálat, pontosabban a tábori püspök, saját lelkészképzőt alapít. Az olasz tábori püspök tavaly állított fel lelkészképzőt, Lengyelországban pedig szépen fejlődik egy ilyen oktatási intézmény megalapításának a terv. Ezen oktatási intézmény tananyagának több mint egyharmadát a sajátságos tábori lelkészi munkához elengedhetetlen ismeretanyagot öleli fel.

- Az apostoli konstitúció elrendeli, hogy a katonai ordinárius (vagyis a tábori püspök) minden öt évben jelentést nyújtson be az Apostoli Széknek az Ordinariátus állapotáról. Tudom, az öt évből még csak három év telt el, de mégis: mit jelentene, ha most kellene a jelentést megírnia?

- Nemcsak a tábori püspöknek, hanem minden püspöknek jelentéstételi kötelezettsége van ötévenként. Ez már a középkorban így alakult, úgy nevezik: ad Limina. Ebben általában statisztikai adatok szerepelnek, hány keresztelőre került sor és így tovább, és természetesen jelentjük a hiányosságokat, melyeket akár objektív, akár szubjektív okoknál fogva tapasztalunk. Örvendezve írnám a jelentésbe azt, hogy meg tudtuk szervezni a katonák keresztelését és bérmálását akár egyéni módon, akár ünnepélyes körülmények között. Örömünkre szolgál, hogy a katonacsaládok számára a szentségek kiszolgálását megfelelő módon igyekszünk pótolni, gondolok az annak idején elmaradott házasságkötésekre, keresztelőkre, és így tovább. A pótlás úgy történik, hogy az egyén találkozik valamilyen oknál fogva az egyházi szolgálattal, például a katonatiszt immár felnőtt gyermeke egyházi esküvőt igényel, de még nem volt első áldozó. Ezeket a hiányosságokat rendbe kell tenni. Természetesen szó esne még a jelentésben a tábori lelkészek képzéséről, az imaszobák állapotáról és sok másról is. De hát majd két év múlva...

Lelkészek kérték

A lelkészi konferenciát meglátogató minisztert, politikai államtitkárt és vezérkari főnököt a résztvevők nemcsak kérdésekkel, hanem kérésekkel is elárasztották. Ezek közül, a lelkészek szerint, a következők a legsürgetőbbek.

1. Legyenek a kiképzés tananyagának szerves részévé morális kérdések, mint például a másik emberhez, a családhoz való viszony stb. A lelkészek ígérik, hogy dogmatikai kérdésekről, ezeken az órákon nem esik szó, vallásos propaganda nem hangzik el.

2. Kapjon lehetőséget a tábori lelkész arra, hogy kiképzési tananyagként szólhasson szenvedélybetegségekről, azok elkerülésének fontosságáról.

A táboriak doyenje

Lehet mondani: dr. Balogh István atya a magyar katonai tábori lelkészek doyenje. Elmúlt 80 éves, Székesfehérvárott él, a papi nyugdíjas-otthonban.

1940-ben Szerencsen szolgált, a Római Katolikus Egyház helybéli hittanáraként, amikor vagy másfélszáz társával együtt behívták 2 hónapos tábori lelkészi kiképzésre. Emlékezete szerint sokat tanult ott, közülük két igazán fontosat. Az első: a tábori lelkész legfontosabb feladata, hogy a katona testi és lelki szükségleteiről minden pillanatban gondoskodjék; a második: fegyveres összetűzés során tartózkodjon a közbeavatkozástól.

Balogh István atya 1942 őszén már a fronton szolgált, a Dnyeperen innen. Annak idején a rend szerint a tábori lelkész egy évet töltött a fronton, aztán hazarendelték, más egyházi szolgálattételre, frontszogálatát egy másik tábori lelkész vette át. Csakhogy...

- Amikor 43 őszén megjött a váltásom, a hadosztályparancsnok, Legeza tábornok úr, magához rendelt és azt kérdezte: Páter, lenne szíve itt hagyni minket? ...Hát, nekem nem volt ahhoz szívem, úgyhogy maradtam a magyar katonaközösségben egészen addig, míg aztán valahol Csehország területén, egy nappal a német fegyverletétel után, 1945. május 9-én fogságba estem.

Szovjet hadifogolytáborba kerültem, egy kifejezetten katonai lelkészeknek felállított hadifogolytáborba. Az orosz parancsnok az első eligazításon azt mondta, de szó szerint ám, mert erre nagyon jól emlékszem:

- Mi már a papokat nem öljük meg. Nálunk vallásszabadság van, de a vallásos propaganda tilos, a vallásellenes propaganda viszont megengedett. Istentiszteletről szó sem lehet, a betegek barakkjában nem mutatkozhatnak, mert mászkálásukkal csak a járványt terjesztenék, a halottakhoz se mehetnek oda, mert róluk a Szovjetunió gondoskodik. Aki ezeket megfogadja, az soron kívül hazamehet. Van valakinek hozzászólása?

Neki volt, aminek következtében azonnal átirányították egy másik táborba, ahol 1953 őszéig élvezte a vendégszeretetet. De szinte semmi sem volt az ahhoz képest, ami itthon várt rá.

- 1953 őszén kerültem haza úgy kétezer magyar tiszttel. Ávósok fogadtak minket Záhonyban, mocskos káromkodások közepette. Két évet töltöttem börtönben, végig magánzárkában, szinte naponta kurtavasban, tíz hónapon át tökéletes sötétségben. Kezemet és lábamat többször törésig verték, járni ma is nehezen járok, fogni ma is nehezen fogok. Hogy mindez miért volt a részem, azt nem mondták meg. 1955-ben szabadultam a börtönből, azt akarták: írjak alá egy papírt, miszerint tudomásul veszem, hogy amnesztiával szabadulok. Nem írtam alá, mert amnesztiát csak bűnöző kaphat, én pedig soha nem cselekedtem bűnöset. Szabadulásom óta természetesen a Római Katolikus Egyházban tevékenykedem, kezdetben, az úgynevezett békepapság idején, megtűrt személyként, később segédlelkészként, majd Göncben 28 éven át plébánosként szolgáltam. 1991-ben mentem nyugállományba, a papíron szebb kifejezés szerepel, de valójában nyomorékként.

Dr. Balogh István atya egykori katonai lelkésztársai közül egyre kevesebben vannak életben. A rendszerváltozás óta nemzeti ünnepeinken rendre meghívják őket a Mátyás-templomban megtartandó istentiszteletre. A legutóbbi ilyen alkalommal már csak heten jelentek meg a meghívottak közül.

Apostoli konstitúció

„Az Egyház mindenkor megkülönböztetett törődéssel és a különböző körülményeknek megfelelő módon akarta szolgálni a katonák lelkipásztori gondozását. Ők ugyanis sajátos társadalmi egységet alkotnak, és a maguk életkörülményei miatt... mindenképpen szükségük van az adott helyzetnek megfelelő és sajátos lelkipásztori szolgálatra...” - így kezdődik az apostoli konstitúció a katonák lelkipásztori gondozásáról, amelyet II. János Pál pápa írt alá, a következőképpen: „Kelt Rómában, Szent Péternél, 1986. április 21- én, pápaságunk nyolcadik évében.”

Páter Giulio Cerchietti, a vatikáni püspöki kongregáció titkára, a katonai tábori lelkészet első közös konferenciáján ezen okirat szellemében elemezte a tábori lelkész helyét és szerepét a katonai szolgálat körülményei között. Előadásának szó szerinti, vagy legalábbis a teljesség igényével történő, visszaadására lapunk terjedelmi korlátai miatt nincs mód, csak arra vállalkozhatunk, hogy mintegy címszavakban tesszük közzé: „János Pál püspök, Isten szolgáinak szolgája” milyen szolgának kívánja látni a tábori lelkészt, páter Giulio Cerchietti tolmácsolásában.

Ezek szerint a tábori lelkész kötelességei alapvetően ugyanazok, mint a plébános lelkipásztori kötelességei, a katonalelkész elsődleges feladata, hogy pap legyen. Szolgálatát csak úgy képes ellátni, ha tevékenysége összhangban van a hívők meggondolásaival, ezen oknál fogva nagy felelőssége a püspöknek a tábori lelkész kiválasztása. A tábori lelkész legyen kiegyensúlyozott, semmiképpen ne akarjon katonább lenni a katonánál, de ne akarjon aszkéta se lenni, hanem úgy élje katonaéletét, ahogy a többi katona. A katonák akkor fogadják be maguk közé társnak a katonalelkészt, ha a mindennapi élet apróságaiban is közösek, ha a lelkész az apró ügyek megoldásában is segít a katonának. A katona olyan személyt szeretne látni a lelkészben, aki barát, testvér, és véletlenül se olyat, aki nem más, mint még egy elöljáró. A katonalelkész mindenekelőtt lelkipásztor, a jó pásztor pedig mindig a nyájjal van, ám nem érezteti a jelenlétét állandóan, hanem csak akkor, amikor az a nyáj szempontjából szükségeltetik. A lelkipásztor számos élethelyzetben van együtt a katonával, tehát lényegében nem plébánián, hanem munkahelyen lelkipásztorkodik, és ezt minden élethelyzetben úgy kell tennie, hogy a katona tudván tudja, a katonalelkész olyan ember, aki őt soha nem hagyja el.

Lelkészi állománytábla

A Magyar Honvédség Tábori Lelkészi Szolgálat az 1994. áprilisi kormányrendeletben meghatározottak szerint áll fenn, két püspökségre és a rabbinátusra tagolódik. Az egységek vezetőinek közvetlen elöljárója a Magyar Köztársaság honvédelmi minisztere. A miniszter néhány, a szolgálatok működésével és gazdálkodásával kapcsolatos jogkört átadott a tárca politikai államtitkárának. Dogmatikai kérdésekben és a lelkipásztori tevékenységet illetően azonban, a szolgálatot végzők nem a katonai vezetőknek, hanem saját egyházuknak tartoznak felelősséggel.

A katolikus tábori püspökség vezetője dr. Ladocsi Gáspár dandártábornok, katolikus tábori püspök; munkáját közvetlenül a helynök és a püspöki titkár segíti. A püspök irányításával működő szolgálat középvezetője a három esperes. A hívő és nem hívő katonákkal, a honvédségi közalkalmazottakkal, valamint családtagjaikkal három főiskolai lelkész és hat helyőrségi lelkész tart napi kapcsolatot. (A hat helyőrségi lelkészi státusból ez idő tájt két státus nincs betöltve.) A lelki-gondozói munkát huszonkét kisegítő lelkész segítheti; jelenleg hét beosztás betöltetlen.

A protestáns tábori lelkészi szolgálat vezetője Takaró Károly dandártábornok, református tábori püspök, ámbár ő, a hírek szerint, rövidesen elhagyja a szolgálatot. A püspök munkáját közvetlenül helyettese, a hivatalvezető, az evangélikus Szalay Tamás ezredes, valamint a püspöki titkár segíti. A protestánsok tábori szolgálatának középvezetői, az esperesek, szintén hárman vannak. A katonákkal, a honvédségi közalkalmazottakkal és családtagjaikkal három főiskolai lelkész, öt helyőrségi lelkész (két státus nincs betöltve) és tizennyolc kisegítő lelkész tart napi kapcsolatot. (A protestánsok nagy öröme, hogy mindegyik kisegítő státusnak van gazdája.) A protestáns szolgálat részét képezik a Hit Gyülekezete képviselői, akik ez idő tájt már hárman szolgálnak főállásban (lásd: a Hit Gyülekezete című írásunkat!).

A protestáns tábori szolgálat sajátossága, miszerint a püspök hovatartozásáról hatévenként külön meg kell egyezni a Református Egyház, az Evangélikus Egyház, valamint a honvédelmi tárca képviselőinek. A korábbi megegyezés szerint szenteltek református lelkészt tábori püspökké az első alkalommal (vagyis hat éven át református lelkész szentelhető püspökké, ha maga a személy változik is). Hogy a következő alkalommal református vagy evangélikus lelkész vezeti majd püspökként a protestáns tábori lelkészi szolgálatot, az a következő egyeztetésen dől el.

A zsidó felekezet tábori szolgálatának egyszemélyi vezetője Fröhlich Róbert dandártábornok, vezető tábori rabbi. Munkáját közvetlenül Radányi László alezredes úr, irodavezető segíti.

Bánatok és örömök

Borsos István alezredes urat, református lelkészt, három éve nevezték ki a protestáns tábori lelkészi szolgálat esperesévé. Három év még egy ember életében sem igazán nagy idő, a szóban forgó három esztendő viszont a Magyarországon újraszerveződő tábori lelkészet életében a kezdeteket jelenti, tehát meghatározó.

- Mit hozott az esperes úrnak ez a három év?

- A legnagyobb örömöt az eltelt néhány évben az jelentette, hogy az Úr Isten megnyitotta előttünk a laktanyákat: bemehetünk a katonák közé, bizonyságot tehetünk a katonák között, részt vehetünk erkölcsi oktatásukban, részesei lehetünk életüknek, azonosulhatunk velük, vállalhatjuk velük a sorsközösséget. Nagyon nagy örömöm, hogy az irányításom alatt lévő területen egy státus kivételével mindegyik lelkészi státus betöltött, és remélem: arra az egy beosztásra is, mihamarabb megtaláljuk az alkalmas jelöltet annál is inkább, mivel az a státus egy kiképző központ státusa. A lelkészek dolgoznak, ezt úgy értem, hogy nem csupán jelen vannak szolgálati helyükön, hanem szervezik az istentiszteleteket, az imaórákat, nem kevésbé a dogmatikai kérdéseket mellőző beszélgetéseket. Nem várnak arra, hogy a katonák keressék fel őket, hanem maguk mennek a katonák közé. El nem mondható örömöt érzek amiatt, hogy lelki-gondozói beszélgetéseken valósággal sorban állnak a katonák a lelkész irodája előtt. Ezeken a beszélgetéseken olyan ügyek kerülnek elő, amilyenekkel a katonák nem mernek máshoz fordulni. Legutóbb például, a Budapest Őrezrednél, a bibliaóra végén, sok katona megvárt egy beszélgetésre. Kiderült, hogy a tisztesek gorombán bánnak velük, mégpedig a legkevésbé sem indokoltan. Hogy is fejezzem ki magam? Szóval, ahogy a fiatalok egymás között mondják, a tisztesek szívatták őket. A beszélgetést követően haladéktalanul felmentem a szóban forgó körletbe, s összehívtam a tisztes urakat. Elmondtam nekik, hogy a katona tiszteletét nem gorombáskodással, hanem példaadással kell kivívni, megmagyaráztam nekik, hogy az emberi méltóság mindenkit megillet, s annyit követeljenek mástól, mint amennyit maguktól is megkövetelnek. Megmondtam nekik azt is, ha a szép szó nem használ, akár az ügyészséghez fordulok megrendszabályozásuk érdekében. Nos, ezt követően egy szó panasz nem hangzott el a korábban vétkes tisztesekre. Beszélgettem olyan katonával is, aki az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, mivel egyedül nem tudta megoldani a problémáját. Élettársat hagyott otthon az előző férjtől származó két gyermekkel, de az élettársi viszonyt nem tudta 12 hónapra visszamenőleg igazolni, amennyire a felmentéshez szükség lett volna. Az övéi, mivel a két gyereket is sajátjaként szereti, egy fillér jövedelem nélkül maradtak, szó szerint kitéve az éhezésnek. Az a fiatalember már otthon van a családjánál. Ezek az esetek, és még számos más eset is, azt igazolja, hogy nagyon nagy szükség van ránk, tábori lelkészekre. Ez a legeslegnagyobb örömöm. Bánatom is akadt az elmúlt három évben. Kollégáim között találtunk valakit, aki nem bizonyult igazán méltónak és alkalmasnak a katonai lelkészi szolgálatra, ő természetesen távozott a hadseregből. Esperesi szolgálatom során a jövőben szeretnék az eddigieknél jóval több helyre és sokkal gyakrabban eljutni, de nem tehetem, mert katolikus esperes társammal együtt kettőnknek mindössze egy Lada gépkocsink van, az is olyan rossz, hogy szinte többet áll, mint megy.

A Hit Gyülekezete

A Hit Gyülekezete annak a világméretű pünkösdi - karizmatikus - protestáns mozgalomnak a magyarországi megnyilvánulása, amelynek első követői 1979-ben hoztak létre csekély létszámú imacsoportot. Meggondolásaik lényege: meg kívánják szabadítani a Szent Bibliával, az Isten igéjével kapcsolatos gyakorlatot az évek hosszú során át hozzátapadt hagyományoktól, misztikumoktól, dogmáktól, hogy felszabaduljon a benne rejlő erő, a kijelentett ige ereje. Úgy vélik, ily módon sikerül visszajutniuk Jézus Krisztus első generációs tanítványainak, az apostoloknak a gyakorlatához úgy, ahogy azt a Szent Bibliában az Apostolok Cselekedetei című könyv bemutatja.

A Hit Gyülekezetének tagjai úgy vélik, közösségük a reformáció óta a legdinamikusabban fejlődő egyház. A Magyar Honvédség keretein belül, a Hit Gyülekezete hívőinek kérésére, elsőként Béres Sándor tartott istentiszteletet, 1994-ben, a Dobó laktanyában. Azóta Béres Sándor lelkipásztor ilyetén tevékenysége megszaporodott, a hívők számának sokasodása miatt. Béres Sándor 1996 februárja óta szolgál a Magyar Honvédségben, főállású tábori lelkészként; több mint egy éven át egyedül tevékenykedett főállásúként. Az utóbbi fél évben, a jelentősen megszaporodott tennivaló miatt, ketten csatlakoztak hozzá, és most folynak tárgyalások egy harmadik, főállásban szolgáló férfiú felvételéről. Amúgy a Hit Gyülekezete tevékenységét a fegyveres szervezetek tagjai között szerte az országban tizenhat kisegítő támogatja. Béres László lelkipásztor egyik legnagyobb, a hittel összefüggő élménye:

- Sorkatonai szolgálatomat, mint előfelvételis, 11 hónapon át Kecskeméten, a repülősöknél teljesítettem, 1974-75-ben. Jól éreztem ott magamat, tetszett a repülők élete, főleg az a hihetetlen fegyelem, ami a külsőségek tekintetében lezser magatartásuk mögött jellemzi őket. Két közvetlen parancsnokom, két hivatásos tiszt, tett rám nagy hatást, ha szabad ilyet mondani katonáknak egymásra: megszerettem őket. Leszerelésem után folyt az életem, ahogy folyt. Mígnem 1991-ben, már A Hit Gyülekezete lelkészeként, kikkel találkoztam közösségünk egyik rendezvényén? Az előbb említett két volt parancsnokommal. Azóta én a fegyveresek, a katonák, a határőrök és a rendőrök között végzem lelkipásztori munkámat, a Hit Gyülekezete lelkészeként.

Mónus Miklós

 

 

TÁBORI LELKÉSZEK TAPASZTALATAIRÓL - Döntő a lelki gondozás

A Magyar Honvédségnél három éve működik tábori lelkészi szolgálat. A katolikus, a protestáns és az izraelita szolgálat párhuzamos munkája számtalan hivatásos és sorkatonának nyújt lelki támaszt. Haller László honvéd századossal, katolikus lelkésszel és Lackner Pál evangélikus lelkésszel beszéltünk az elmúlt három év tapasztalatairól.

Szavaikból kitűnt, nagy fordulópontot jelentett munkájukban a tavalyi év szeptembere. Ettől fogva a sorkatonák alanyi jogon elhagyhatták a laktanyát szolgálati időn kívül, délután négy és reggel hat óra között. Azóta a lelkészek munkaköre kismértékben terjed ki az istentiszteletre.

- Érdemes megnézni, hányan vannak jelen például a vacsoránál. Azelőtt - emlékezett vissza Haller László - a sorállomány negyven százaléka megjelent a hétfő esti istentiszteleten. Ma már a kerítésen kívül is eljárhatnak a misére.

A két lelkész munkájában - a katonai szentségfelvételeken, temetéseken és hitoktatáson kívül - a lelki gondozásnak van döntő szerepe. Családlátogatások, fogadóórák során ismerkednek a katonák problémáival. Amint Lackner Páltól megtudtuk, a hivatásos katonák közül sokan szenvedtek kisebb- nagyobb lelki töréseket az elmúlt viharos változások alatt. A Keszthelyről, Kalocsáról ideköltöztetett férjek, családapák közt akadt, aki - a protestáns lelkész hasonlata szerint - „úgy viselte a változásokat, mint az átültetett fa”.

- A költözködés - fejtette ki Lackner Pál -, amely során sokan családjuktól elszakadtak, nagy lelki válságot okozott néhány katonának. Más munkastílushoz, hagyományokhoz kellett alkalmazkodniuk.

- Sokaknak az önbecsülésükön esett csorba - veszi át a szót Haller László. - Éppen előbbre akartak lépni és a központosítás miatt erre nem kerülhetett sor. Valaki még lejjebb is került a „létrán”. Számtalan lelki problémával találkozhatunk. Ha az istentisztelet szerepe itt már nem is a régi, a személyes beszélgetés egyre többek számára vált nélkülözhetetlenné.

Laczo

 

 

A KÜZDŐK KÖZÖTT A HELYÜNK

Húsvéti MH-extra Ladocsi Gáspár katolikus püspökkel

Magyar Hírlap, 1997. március 29.

Mit tapasztal: mennyire él a remény a mai magyar társadalomban?

Változatlanul borúlátó nemzet vagyunk, főként a fiatalokból és a középkorúakból álló nemzedékekben sok a reményvesztett ember. Keserűséget árasztó hangjuk néha nagyon fölerősödik, s mindenhonnan hallik. Én azonban látom azokat is, akik nem adják fel a reményt. Nem tudom, miként alakulnak az arányok, nem tudom, éppen melyik tábor a népesebb. Az én helyem mindenképpen azok mögött van, akik eltévedtek a reménytelenségben. Igazságosabb és testvériesebb világ berendezésének kötelezettségére hívja fel a figyelmet a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele, márpedig sem igazságosság, sem testvériesség nem létezhet remény nélkül. Azt feléleszteni vagy ébren tartani elsőrendű kötelesség - természetesen nemcsak a papé, nemcsak a hívő emberé, hanem mindenkié akinek céljai vannak az életben.

Mi a gyakori reményvesztettség oka?

A megszámlálhatatlanul sok ok közül kiemelkedik a létbizonytalanság, az idős magára hagyatottsága, a fiatal munka nélkül múló élete, az erősnek hitt eszmények meggyengülése s az, hogy az emberek nem ismerik saját magukat. Nem készültek fel az életre, annak megpróbáltatásaira, nincsenek tisztában gondot legyúró képességeikkel és igazi erejükkel. A tétovaságban bizonytalan az értékválasztás is. Én nemcsak gonoszságot látok a lassan mindent megrengető erőszakban, abban, hogy oly sokan semmibe veszik az emberi életet. A legelvetemültebb rablógyilkos is keresi a fölmelegítő, csillogó boldogságot. Azt a megszerzett pénzben véli fölfedezni, annak eltékozlásában. A legtöbben tudják, hogy rövid ideig tarthat ez az örömérzet, mégis kergetik a széthulló ábrándokat.

Ki a hibás azért, hogy annyian nem valódi örömöket keresnek? Milyen az a világ, amelyben ennyire láthatatlanok az értékek?

Az igazi értékeket az ember egyetlen korban sem kapta ingyen. A valódi értékekért dolgozni és szenvedni kell. A ma látható világ hasonlít a hanyatláshoz közelítő Rómához, amikor minden szertefoszlik, amikor nincsenek kötődések, amikor az a hazug látszat uralkodik, hogy következmények nélkül lehet átlépni maradandónak tapasztalt igazságokon. Mégsem mondom, hogy a világnak Róma sorsára kell jutnia. A Megváltó által azt üzeni a keresztény hit, hogy mindenhonnan van feltámadás, a mások számára gyalázatosnak tűnő halálból is: A Jézus oldalán keresztre feszített latorra is várhat feltámadás. A reménytelenség korában igen nagy a szükség azokra, akik hordozzák és továbbítják ezt az üzenetet. Akik hirdetik, hogy a megtisztult öröm megőrzi az embert és a jövendőt.

Miért nem nyilvánvalóbbak ezek az értékek az ember számára? Mit tehetnek a hirdetők?

Az emberi lélek olyan, mint a tükör, annak azzal a tulajdonságával együtt, hogy elhomályosodhat, s gondozatlanná válhat. Kell valaki, aki letisztítsa, a fényét visszaadja, s láttassa e tükörben, hogy milyen a való élet. Az ember egyedül gyakran gyönge. Nincs ereje ragaszkodni az értékekhez, pedig látja vagy sejti azokat.

Mennyire függ ennek a tükörnek a tisztasága attól, hogy az ember milyen társadalmi rendben él?

Nem nagyon. Az ember - igaz, eltérő mértékű áldozat árán - minden társadalmi rendben járhat a jó ösvényen. A hibák jó része független a rendszerektől, hiszen a valódi baj az emberi szándékokkal van. Igaz szavú íróink és költőink Balassitól Kosztolányiig, Móráig és Móriczig gyakran rámutattak a lényegre: alkotásaikban lépten-nyomon találkozhatunk azokkal, akik a nyomorúságban is a tisztaságot, a békét és a boldogságot keresik, akiknek mindennél fontosabb a becsület.

Nem okoz gondot, hogy visszafelé kell tekinteni a példáért?

Senecától fogva minden kor felpanaszolta, hogy a jelen korban kevés a jó példa. Kétségkívül, a történelemben nagyok a hullámzások. Volt olyan időszak, amikor Párizs utcáin hat kanonizált szent járt, volt olyan kor, amelyet egyszerre fémjelzett Loyolai Szent Ignác, Szent Kamill, Borromeo Szent Károly, Kalazanci Szent József, Szalézi Szent Ferenc, Néri Szent Fülöp és Ricci Szent Katalin neve. Igen, magam is szerettem volna ilyen korban élni, amelyet áthatott az igazak munkálkodása. Ám nem lehetünk igazságtalanok a mai korral, amelynek szintén megvannak a nagyszerű példái. Nem jelent-e csodálatra méltó értéket nyomorultjainak környezetében a Kalkuttai Teréz anya? Nem hoznak-e tisztaságot magukkal Roger atya és mások világot átjáró mozgalmai? Bizonyára jót tennének a közelebbi példák, ha a közvetlen környezetünkből is megnevezhetnénk azokat, akik a mindennapos taposómalomból kirángatnak bennünket, akik fölemelnek és reményt adnak. Mindig csak várunk. Nekünk vajon nem kellene ugyanezt tennünk másokkal? Mi nem törekedhetnénk arra, hogy példaképpé váljunk?

Mitől válik valaki példaképpé az ezredfordulón?

Ez az évszázad Szarajevóval kezdődött, és Szarajevóval végződik. Ez a század a forró és hidegháborúk jegyében telt. Azok lettek az igazi példaképek, akik ki tudtak állni a kiszolgáltatott ember igaza mellett. Akik senkit sem aláztak meg. Akik nemcsak a szóra, hanem a cselekedetre is alkalmasságot mutattak. Egyébként sem elég kimondani egy igazságot, azt úgy kell továbbadni, hogy a kibontakozó élet forrása legyen a másik emberben.

Az egyre gyakrabban hallható aggodalmak szerint a világ s benne Európa megosztottsága tovább tart. Most nem katonai vagy politikai, hanem gazdasági, kulturális, etnikai és egyéb megosztottságok választják el egymástól a nemzeteket és az egyes embereket. Hogy Szarajevónál maradjunk adhat-e bárki a másik félnek is elfogadható egyetemes példaképeket? Szó lehet-e ilyenről, amíg nem gyógyulnak be a sebek?

Nagyon fontos, hogy ki és hogyan gyógyítja be a sebeket, maradnak-e eltüntethetetlen sérülései. Mert a sebesült is átélhet nagy örömöt, azt, hogy törődő gondossággal gyógyították. Ez pedig egy idő után meghatározóbb lehet, mint a sérülés. Az a fontos, hogy legyenek, akik elindulnak a másik felé, legyenek, akik oda viszik a világosságot. Ki volt az Assisibe való Ferenc, amikor mezítláb elindult, hogy megmagyarázza az értetlen világnak: a lélek öröme többet ér, mint a vagyon és a csillogás? Isten igazsága elégnek bizonyult a győzelméhez. Mindig voltak, akik túlléptek az akadályozó határokon. A keresztény Európából érkezett Kalkuttai Teréz anya vállára vette a hindu istenasszony, Khali leprás papját.

A különböző vallások összefogása vagy vetélkedése milyen hatással lehet az örök emberi reményre?

Az emberiség mindig vallással volt, és vallással lesz. Vannak vallásgyakorlatot elhagyó korszakok, és vannak vallástalannak tűnő társadalmi rétegek. Hosszú távon minden vallás hasznosságának az a titka, hogy hatékonyan tudja-e képviselni az embert felkaroló jóságot. E téren válhat az ostoba vetélkedésből nemes versengés, de kitörhet ellenségeskedés is. Ez nem az Üzenet hibája, hanem a gyarló emberé. Éppen ezért a vallások követőinek tévedései nem rombolhatják le az Istenhez vezető örök emberi reményt.

Magyarországot ma mennyire jellemzi a vallási türelmesség?

A történelmi egyházak egyértelműen arra törekednek, hogy Isten és ember tiszteletében az eddigieknél közvetlenebb és tisztább kapcsolatot tudjanak kialakítani. Elképzelhető, hogy e törekvés során identitási gondok lépnek fel, ettől azonban nem kell félni, hiszen a tökéletesebbre törekvő ember nem bábként, hanem küldöttként akarja misszióját teljesíteni. A Magyar Katolikus Püspöki Kar ökumenikus bizottsága elnökeként is mondom, hogy jó lenne végre a kezünkben ökumenikus Bibliát tartani, amely nem megosztott szövegű. Talán már nem kell sokat várni rá, ahogy arra a liturgiára sem, amelyben - például a házasságkötés során - nem sérül a különböző felekezetekhez tartozó felek hitbeli identitása.

Az állandóan változó viszonyok között eljuthat-e akadálytalanul a tanítás az emberekhez?

János Pál pápa gyakran beszél arról, hogy elérkezett Európa újraevangelizálásának ideje. Ahogy Európa nagy népeit ezer évvel ezelőtt evangelizálták, úgy ma ismét el kell végezni ezt az óriási feladatot. Az ókeresztény egyház nagyon gazdag kultúrkörnyezetben teljesítette küldetését, eredménnyel vívta meg küzdelmeit Isten igazságának felmutatása terén. A feladat ma sem csekély. A világ elbizonytalanodott, sok folyamat ellenőrizhetetlenné vált, az emberi látás pedig homályossá lett. Az önmaguk elhatározásából vagy tévedéséből zuhanók és a letaszítottak megmentésére ki kell feszíteni az Evangélium hálóját.

A sokfelé húzó Európában mi lehet az újraevangelizáció első általánosan elfogadott gondolata?

Emberi elfogadhatóság és más esetlegesség alapján nem lehet rangsorolni az Evangélium igazságait, azokból senki sem válogathat kénye-kedve szerint. Az Evangélium egységes és egyetemes. Amikor megkérdezték, mi szükséges ahhoz, hogy valaki az üdvösséget, az életet szolgálja. Jézus így válaszolt: szeresd Uradat, Istenedet és szeresd felebarátodat. Hogy hogyan kell szeretni, ahhoz meg kell ismerni Istent, hogy hogyan kell a felebarátot szeretni, ahhoz önmagunkat kell megismerni. Önmagunkban kell látni, hogy mi az, ami szeretetre méltó. Isten nagy ajándéka a kiengesztelődés és a megbékélés: A világ akkor találja meg a békéjét, ha jobban megismeri az Istentől kapott békét és magát az Istent, aki Krisztusban kiengesztelődött a világgal.

Az egyre önzőbb világban hogyan válik képessé az ember a szeretetre?

Szent Ágoston úgy gondolta, hogy az emberben kétféle szeretet mozog. Az egyik az Isten iránt tanúsított szeretet, amelyben az ember önként fölajánlja magát, s e cél teljesülésében látja élete értelmét és örömét. A másik az önszeretet, amelyért az ember mindenkit feláldoz, még az Istent is. Minden azon dől el, hogy az ember képes-e mások szolgálatára, annak az átélésére, hogy ő maga mások szolgálata által gazdagodik. Aki a másik embert nem szereti, Istent sem szereti.

Hogyan építkeznek ebből az igazságból a társadalmakat alkotó ideológiák és politikai irányzatok?

Minden társadalmi erő legfontosabb feladata a közjó előmozdítása. A felelős társadalmi erőnek pedig gyakran kell vállalnia az orvos szerepét, és nem mindig az a valóban jó, ami pillanatnyilag kedvezőnek látszik. Az igazi orvosság néha nagyon keserű. A betegnek bíznia kell gyógyítójában, és a gyógyítónak ezt a bizalmat ki kell érdemelnie E tekintetben gyakran válságos helyzetek tanúja szinte minden társadalom.

Ez milyen mértékben írható a kommunikációs zavarok számlájára?

A zavar és a válság elkerülhetetlen, ha a kommunikáció középpontjában nem az értékek felmutatása és érvényre juttatása áll. Ez alól nincs kivétel.

Rosszul választott értékekért, elrontott életekért, rontó hagyományok követéséért kevesen vállalnak felelősséget. Van-e egyént és társadalmat építő remény, ha nincs felelősségvállalás?

Közelítsünk kevésbé konfrontatív módon, s mindjárt nyilvánvalóbb lesz az igazság. E paradoxon szerint akinek van reménye, az felelősséget is vállal, és csak az vállal felelősséget, akinek van reménye. A felelősségvállalás legközvetlenebb és felülmúlhatatlan helye a család. Ha egy család működik, ott mindenki megtalálja a megfelelő magatartásformákat, ott mindenki tudja, hogy hol a helye. Nagyon rossz, ha az apaszerep nem az édesapáé, és az anya nem tölti be az édesanya szerepét. Ezek nem fölvett szerepek, ezeket az örök rend, az élet és az éltetés parancsa osztja az emberre. Ez a rend a felelősségvállalás kötelezettségével is azonos. Egyik nem létezhet a másik nélkül.

A növekvő társadalmi feszültségek és az elmagányosodó egyéni életek miért nem kovácsolják össze a családokat? Miért rontják tovább az esélyeket?

Az élet soha sem megy vízszintesen. Az ember vagy lejtőn van, vagy kapaszkodón. Ha az ember lecsúszóban van, nehéz megállnia. Ráadásul csupa olyan dolgot lát maga körül, ami látszatra azt bizonyítja, hogy minden elmúló nappal rosszabb a helyzet. Ilyenkor kell valami, amit ingyen és szeretetből adnak. Hihetetlen hatása van az önzetlen szeretetnek családban, baráti körben és társadalmi környezetben egyaránt. A széthulló családok szeretetlenségben élnek, és a legtöbbször egyetlen ember sem akad, aki önzetlenségével más útra terelné a maguk tehetetlenségébe fordultakat. Nem indul meg a láncolat, az egyik ember nem segít a másiknak. Ez pedig nemcsak képletes értelemben vezet a halálhoz.

E szemlélet ellen mennyire eredményesen képes fellépni a katolikus egyház Magyarországon?

A katolikus egyház - más egyházakhoz vagy társadalmi szervezetekhez hasonlóan - csak akkor eredményes, ha valamit adni tud. A vigasztalás mindig és mindenhol nagy ajándék, de sokszor ez nem elég.

Javakat kellene adni?

Inkább értéket, amely kifejeződhet anyagiakban, szellemiekben és lelkiekben. Ha például hátrányos helyzetű gyermekek számára megnyitunk egy kollégiumot, e hármas értéket nem is tudjuk szétválasztani. A gyereknek az ennivalóra, a teremtett világ megismerésére és a megértő szóra egyaránt szüksége van.

Az ilyesfajta kötelezettségek erősítik vagy megrendítik az egyházat?

Próbára teszik. Néha meg kell rendülnünk ahhoz, hogy erősödjünk. Néha pedig nagyon erősnek kell lennünk ahhoz, hogy a megrendülést elviseljük. Akár egy egyházi iskola életben tartásához is kimeríthetetlen lelki erőre van szükség, a szinte minden pillanatban mutatkozó akadályok nem őrölhetik fel az embert és a célt. Egyetlen küldetést sem könnyű teljesíteni, talán ezért is van akkora értéke minden eredménynek. S jönnek az újak, jönnek papnak, jönnek szerzetesnek. Intézményeink szaporodnak, ahogy azoknak a száma is, akiknek a napi megélhetése függ az egyházi támogatástól. Már megszoktuk, nem számít hírnek ebben az országban, ha egy faluban összeáll egy katolikus és egy református lelkész, s ellátja a nélkülözőket. Nem lehet szenzáció az sem, amit évek óta csendesen és egyre szélesebb körben végez a katolikus pap által vezetett Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Nem méri föl senki, hogy a magyar szellemi életnek mit jelent a katolikus könyvkiadás. Nem panaszként említem mindezt, inkább biztatásul azoknak, akik attól félnek, hogy kifullad az egyház. Erőnk nem másban, az elesettek fölemelésében, a megbillenő igazságok helyreállításában van. Krisztus egyháza másfajta hatalmat nem akarhat magának. „Bízzatok, én legyőztem a világot!” - mondta Jézus az utolsó vacsorán. Ne felejtsük el, ekkor indult a szenvedés útjára, ezután csúfolták meg, ezután sorolták a gonosztevők közé, ezután helyezték lepecsételt sírba; hogy fel ne támadjon. Jézus azt a világot győzte le, amely hatalmat akart szerezni a jó fölött, s a világ már soha sem lesz megszerezhető a rossz számára. A küzdők között a helyünk.

Pintér Dezső

 

 

AMIKOR A KATONA MINISTRÁL

Magyar Hírlap, 1997. július 05.

Ladocsi Gáspár tábori püspök a lélektanról, a Góliát-effektusról és fogdabeli élményeiről

Élményt szerez a katonának a szertartásban nyújtott segítség még akkor is, ha a Miatyánkot még alig ismeri - ez az egyik örömteli tapasztalata a Magyar Honvédség katolikus tábori püspökének. Ladocsi Gáspár munkáját a helyőrségekben és a főiskolákon összesen tizenkét lelkész segíti, de, mint vélekedik, legalább még egyszer ennyire lenne szükség. Ettől az évtől kezdve a főállású munkatársak mellett fokozatosan bevezetik a kisegítő tábori lelkészek intézményét is.

Hány katonafiatal áll kapcsolatban a tábori lelkészséggel?

Ilyen statisztikát még nem készítettem. Beiktatásomkor kijelentettem, öt évig szeretnék statisztikamentesen dolgozni. Ha ugyanis ma kijelentek egy számot, amely adott helyen, adott pillanatban igaz, az lehet, hogy holnap már nem lesz igaz. Munkánk „sikere” sok mindentől függ: a lelkész személyétől, elérhetőségétől, leterheltségétől, a fogadókészségétől. Ezt, a személyes kapcsolaton alapuló szolgálatot már csak papjaim megbecsülése miatt sem szeretném rideg számok mögé rejteni. A fiatalok két nagy csoportjával foglalkozunk: vannak, akik otthon is gyakorolták hitüket, s a bevonuláskor jelentkeznek, hogy szeretnének közösségünkbe tartozni, mások pedig útkeresők. Egyik kollégám mesélte, nemrégen odament hozzá egy fiatal, s azt mondta: ő soha életében nem találkozott a vallással, most megnézi, milyen is egy pap. Örömmel mondhatom továbbá, hogy a tábori püspökségnek kispapja is van.

Mennyire számít a szerzetesekre és a civil munkatársakra?

A szerzeteseket szeretném bevonni a munkába. Régen nagy hagyománya volt annak, hogy például a nővérek szerepet vállaljanak a beteggondozásban. Egyelőre azonban nem lehet fellépni ezzel az igénnyel az éppen csak megerősödő rendjeinkkel szemben. A honvédségnél ugyanakkor elsősorban olyan szolgálatokat várnak és ismernek el, amelyek a felszentelt papokhoz kapcsolódnak. A világiak apostoli munkáját hosszú távon be lehetne kapcsolni, úgy érzem azonban, Magyarországon erre még nem érkezett el az idő.

Tevékenységük a hivatásos állományra is kiterjed?

Öt területen dolgozunk: a hivatásosok, a katonacsaládok, a sorkatonák, a kiszolgáló-intézetek és az egyesületek tartoznak „illetékességi körünkbe” - a polgári szolgálatosokkal nem foglalkozunk; mi a fegyveres erők lelkipásztorai vagyunk. A közvélekedéssel ellentétben, amely úgy tartja, elsősorban a sorkatonákkal foglalkozik a tábori lelkészség, a hangsúlyt az első két kategóriára szeretném helyezni. A hadsereg egyre inkább a szerződéses működés irányába tart, de ha nem így lenne, akkor sem tennék másként. Tudatosan kerülöm, hogy szakadékot hozzak létre a hivatásos katonák és a sorkatonai szolgálatukat töltők között. Hiszen a hivatásosnak is van gyereke, akit meg kell keresztelni, édesanyja, akit fel kell keresni a kórházban, szülője, akit egyszer el kell temetni, leánya, akit meg kell esketni. Sokan vannak, akik szeretnek és támogatnak bennünket, az olyanok után pedig nem járok, akiknél szolgálatunk a megtűrt vagy nem szívesen látott kategóriába tartozik.

Létezik-e együttműködés a hadsereg pszichológusaival?

Természetesen kapcsolatban állunk a humán szolgálat munkatársaival. Mindenekelőtt persze azt kell tisztázni, kinek mi az illetékessége. Nem hiszem azonban, hogy jelenleg ez a két szolgálat olyan közel lenne egymáshoz, hogy illetékességi összeférhetetlenség alakulna ki. Mindkét fél érzi, megközelítőleg azonos területen dolgozik. Szeretném ugyanakkor megszervezni a tábori lelkészek pszichológiai képzését - ez egyben egy kézikönyv előkészítését is jelentené, amelyet majd a kispapképzésben is fel lehetne és kellene használni.

Feltételezem, ez a jó kapcsolat vonatkozik a többi felekezetre is.

Nem hiszem, hogy a hadseregnek kellene azon területnek lenni, ahol a felekezeti viták lezajlanak. Az egyes eseményeken való közös szolgálaton kívül a katonaságnál az igen gyakori vegyes házasságok rendezése ad alkalmat az együttműködésre: ezen a téren szinte napi kapcsolatban állunk.

Ez érvényes például a Hit Gyülekezetére is, amely felekezet a közelmúltban létesített tábori püspökséget?

A törvény szerint minden államilag elismert egyháznak lehetőséget kell adni hívei lelki gondozására, ha pedig egy bizonyos számú hívővel rendelkezik, akkor tábori püspökséget alapíthat. Nem gondolom, hogy a Hit Gyülekezet zavarná a katolikus egyháznak a hadseregen belüli ökumenikus kapcsolatait. Szeretném elkerülni a Góliát-effektust, mert nem akarok elhíresülni arról, hogy mások munkáját eleve előítélettel fogadom.

Milyen anyagi segítségre támaszkodhatnak?

A Honvédelmi Minisztérium biztosítja a tábori lelkész lakását, fizetését, mozgását, a püspökség Szabadság téri épületét, a minden helyőrségben megtalálható irodát, a nagyobb laktanyákban a közösségi termeket, amelyeket bármelyik felekezet szükség szerint átalakíthat imateremmé, kápolnává. Ezenkívül azonban szükség van egyházi segítségre is, hiszen szolgálatom sok olyan dologra is kiterjed, amely nem tartozik szorosan bele a honvédség anyaggazdálkodásába. Nem örülök annak, ha a lelkész egész nap az irodában ül. Szerencsére ma már nem tapasztalom azt a korábbi gyakorlatot, hogy egyes katonatisztek úgy fogták fel munkánkat, hogy a lelkész 8-ra jön dolgozni, s 4-kor végez.

Templom?

A keresztény katona, a nemzet identitásához hozzá tartozik egy templom, ahol a tábori püspök otthon van, s a honvédelemhez kötődő vagy egyházi rendezvényeket meg lehet tartani. Három irányba indulhatnánk el: ha a történelmi örökséget nézzük, a régi helyőrségi templom maradványai a budai Várban, a Kapisztrán téren állnak. Ennek a templomnak csupán a tornya maradt meg, annak ellenére, hogy nem érte több találat a háborúban, mint más templomokat - Rákosi romboltatta le. A Mátyás-templom ad otthont a tábori püspök ünnepi tevékenységeinek - ezzel a „bérleménnyel” az a gond, hogy mivel nem nyújt állandó otthont, nincs meg a szükséges szellemisége. Sokat gondolkodtunk egy megfelelően felhasználható, már meglévő templomon is - végső megoldás azonban még nem született. Más országokban ez nem jelent ilyen problémát: Rómában a tábori püspök temploma szomszédos a Capitoliummal, a francia tábori püspök székhelye az Invalidusok temploma, az osztráké pedig a Mariahilferstrassén található.

A magyar katolikus tábori püspök teológus professzor. Mennyire kellett szenvedélyét odahagyni, s mivel gazdagodott „az élet sűrűjében”?

Úgy látom, mostanában tendencia, hogy teológiailag képzett papokat küldjenek az élet sűrűjébe: az olasz és a francia tábori püspök is teológus. Már kinevezésemkor kijelentettem, nem szeretném feladni a számomra lendületet adó tanítást. Nagyon sokat jelent, hogy az élet mindkét területét művelhetem: más lett az optikám, szélesedett a teológiai látásom, például az igények megfogalmazásában.

Milyen élményeire emlékszik legszívesebben?

Például a fogdában tett látogatásra: amikor először ott töltöttem a karácsonyt. Életem legutóbbi huszonöt karácsonya — a sorkatonai szolgálat első évét leszámítva - mindig papnevelő intézetben ért: kispapként, tanárként, nevelőként. Ezek után nagyon mély élmény volt, amikor először lehettem együtt szenteste a fogdásokkal: kevés helyen találkoztam ilyen közvetlen szeretettel. Azóta ott végzem minden nagycsütörtökön a lábmosás szertartását, ott töltöm a karácsonyestét - ők mindig készítenek műsort, én pedig mindig elérzékenyülök; rendkívül jólesik, amikor megkérdezik, mikor megyek legközelebb. Örülök annak is, ha úgy találkozom a katonákkal, hogy az nincsen minden részletre kiterjedően előkészítve, amikor például egy mise után ott maradnak beszélgetni. Kedves élményem, amikor katona ministrál; főleg az olyan katona, aki a Miatyánkot is alig ismeri. Amikor a mise előtt öt perccel elmagyarázom, mit kell csinálni, s utána azt mondja: ez nem is volt olyan rossz.

Szőnyi Szilárd

 

 

SZENTMISE A MAGYAR OLTÁRNÁL

Új Magyarország, 1997. szeptember 16.

Interjú Ladocsi Gáspár katolikus tábori püspökkel

Szabadtéri szentmisét mutattak be a Magyarok Nagyasszonyának Kőbányán, a Szervátiusz Tibor szobrászművész alkotta Magyar Oltárnál, augusztus 17-én. A misét nagyszámú hívő jelenlétében Ladocsi Gáspár tábori püspök celebrálta.

Amikor a kőbányai Szent László-plébánia apát-plébánosa Miksó Sándor és Horváth Zoltán káplán a Nagyboldogasszony-napi szabadtéri mise celebrálására felkérte a püspök urat, akkor ön örömmel mondott igent.

Azért, mert meggyőződésem, hogy minél nehezebb időket él egy nemzet, annál inkább szüksége van arra, hogy gyökereit megerősítsék. Nekünk, magyaroknak, mint sokszor emlegetjük, nagy nehézségünk, hogy nincs rokonunk Európában, ezért kell gyökereinket keresni: a történelmünkben, amely nagyon gazdag örökséget hordoz; a kultúránkban, amely századok, ezredek óta összefonódik a hittel. Gondoljunk csak arra, hogy népdalaink milyen közel vannak a gregoriánhoz, hogy a templomi énekek és a parasztasszonyok énekei mennyire össze tudnak csengeni! Középkori székesegyházaink díszítésében fellelhetők a honfoglalás kori tarsolylemezek motívumai, elemei, és ezek a szép elemek ott vannak II. János Pál pápa miseruháján is. Arról mintha szívesebben beszélnénk a mai közéletben, hogy milyen sok minden elpusztult népünk ősi kultúrájából, mint arról, ami nekem meggyőződésem, hogy igen-igen sok kincset mentettünk át ebből a régi kultúrából az évtizedek, évszázadok viharai után is. Átmentettük, hogy összefogó kapocs legyen közöttünk, Isten dicsőségére szolgáljon. S ezért volt nekem nagyon fontos a Szervátiusz Tibor alkotta Magyar Oltár, s a Nagyboldogasszony-napi mise.

Nagyboldogasszony, Mária is a gyökereink közé tartozik? Sokan beszélnek arról, hogy a Boldogasszony valami ázsiai istennőt, istenséget takar.

Lehet. Ennek kutatása a történészek feladata. De a keresztények ráéreztek arra, hogy a magyar népnek ez a kultusz fontos. Első nagy királyaink, Szent Istvánnal az élen rámutattak arra, hogy megtartó erővé tud válni. S ezt teszik mai művészeink közül néhányan. Mint Szervátiusz Tibor ezzel a monumentális emlékművel, amelyben felmutatja az örök értéket: a Szent István és Árpád fejedelem között álló ősi magyar Madonna mindig arra késztet bennünket, hogy megújuljunk hitünkben, azt sugallja, hogy a teljes emberhez hozzátartozik, hogy hitét, szeretetét, kultúráját eggyé tudja kovácsolni. S ez a Kőbányán álló Nagyboldogasszony ehhez sugározza nekünk az erőt is.

Hagyomány teremtődött meg azon az augusztus végi estén, a mise napján?

Bízom benne, hogy igen. A Szent László-plébánia papjai ezentúl minden évben misét tartanak a Magyar Oltárnál a Nagyboldogasszony tiszteletére. Valami olyasmi pattant ki, amelynek hagyománnyá kell válnia mindannyiunk számára. Aki elmegy a Magyar Oltár előtt, gyalog, autón avagy villamoson s rápillant a Madonna orcájára, a két oldalán álló nagy alakjainkra, annak éreznie kell a szívében azokat az értékeket, amelyeket tovább kell vinnünk, amely megőriz bennünket, amely azt a „szép magyart” örökíti át a századokon, akit egész Európában megbecsültek. S hiszem, hogy ez a megbecsülés újra valósággá válik.

Ehhez nem árt talán naponta elimádkoznunk azt a kis fohászt, amelyet Szervátiusz Tibor minden emlékművébe belevés: „Magyarok Nagyasszonya segítsd meg magyar népedet!”

Kevés nép van, amely annyit könyörgött Madonnához, mint épp a magyar. Én, mint tábori püspök, külön örömmel és büszkeséggel mondom, hogy a legszebb Mária-énekeinket katonák szerezték, a legveretesebb Mária-himnuszaink zsoltárok férfihangra. A magyarok Mária-tisztelete a nemzet tartásához hozzátartozik. S én hiszem, hogy ez a megtartását is szolgálja.

Sz. Barna Klára

 

 

A BILINCSEK FELOLDÁSÁÉRT

Zalai Hírlap, 1997. szeptember 29.

Fogolykiváltó búcsú Búcsúszentlászlón

Szent Márton havának negyedik vasárnapján osztrák, szlovén és persze sok-sok magyar római katolikus érkezett Búcsúszentlászlóra. „Isten hozott” felirat köszöntötte a templom bejáratánál a híveket. Fogolykiváltó-Boldogasszony ünnepén öt szentmisét is tartottak a lelkek épülésére és megerősítésére.

Immáron szinte hagyomány, hogy e jeles vallási ünnepen, dr. Ladocsi Gáspár dandártábornok-tábori püspök celebrálja a szentmisét (felvételünk a tegnap délelőtti szertartáson készült). „Számomra mindig megható, ha ennyi ember találkozik, hogy így együtt lehetünk Isten dicsőítésére”- fejezte ki örömét az egyházi méltóság. A búcsúszentlászlói templom mögött lévő téren, ahol a tábori misét tartották, több ezer hívő imádkozott együtt embertársaiért.

Tán nem sokak által ismert, hogy a búcsúszentlászlói ferences atyák oly jeles személyiségeket is kiváltottak a török fogságból, mint Scitovsky János és Ranolder János pécsi püspököket. Mely település is vindikálhatná magának jobban a jogot arra, hogy Fogolykiváltó-Boldogasszony búcsút tartson, mint - Búcsúszentlászló.

- Nagyon örülök édes fiam hogy eljöttél, parancsolj, én már minden "irodalmat" előkészítettem, ám ha nem haragszol, nekem most mennem kell - fogadott tegnap délelőtt Albin atya, a szentlászlói rendházban. A reverendus dr. Ladocsi Gáspár dandártábornok-tábori püspököt várta. Közben azért egy-egy szabad percében szót váltott a hívekkel is, tanácsokat adott, kinek hol lesz jobb helye a szentmise alatt. 

A püspök nem sokkal tíz óra után érkezett Búcsúszentlászlóra, átöltözött, pásztorbotját baljában tartva, a tábori lelkészek kíséretében vonult a templom mögött felállított oltárhoz. Az egyházi méltóság a „sorból kilépve” több apróság arcát is megsimogatta, homlokukra a kereszt jelét rajzolva.

A település elöljárói köszöntötték dr. Ladocsi Gáspárt, s a püspök így válaszolt: - Sokan széthúzó nemzetnek tartják a magyart. Mi itt Isten lábánál bizonyíthatjuk, együtt is tudunk lenni. Hogy képesek vagyunk feloldozni a testeket, lelkeket béklyóba verő bilincseket. Megszabadítva embertársainkat a torz eszméktől, a káros szenvedélyektől, ösztönös indulatoktól. Melyek életeket tesznek tönkre.

-a-

 

 

MIÉRT MEGYÜNK NATO-BA?

IGEN, 1997. november 1.

Miért megyünk a NATO-ba? A kérdés keresetlen kitalált enigma. Kétértelmű, sőt ironikus is lehet. Erről vitázik most a nagybetűkkel írt TÁRSADALOM, és a kisbetűkkel írt utca embere. A kérdést a hazai politikai közélet feldobta - visszavonhatatlanul választ várnak rá Budapesten és Brüsszelben egyaránt; az „Észak-Atlanti világ nem közömbösen figyel ránk, sőt Washingtontól Moszkváig elhat szavunk”.

Mi az alternatíva? Patetizmus nékül: a magyar sors, a jövő. „Két pogány közt egy hazáért hullik ki vére” - idézhetjük nosztalgikusan a történelmi múltunkat summázó kuruc éneket. Mert hát Európa Kárpát bérceitől védett, ám „huzatos pontján” nyertünk, szereztünk, akartunk szép hazát. Alig hunyta le SZENT ISTVÁN királyunk a szemét, a velencei PÉTERREL megjelentek „a bivalyként bömbölő németek” és „a fecskeként csivitelő olaszok” - igaz, e nemzetek nem tudták elfelejteni „baráti segítségnyújtásainkat” (mi kalandozásnak mondjuk) -, aztán hamarosan ránk törtek a besenyők és a kunok. A következő évszázadban jött Bizánc, majd a tatár, a szent császárság meggyengülésével a török. A birodalmi és dinasztikus érdekeket szolgálva „törököt fogtam módjára” pedig a vallásháborúk.

Mi ez? Eddig csak megosztott Európába mehettünk? Vagy ide, vagy oda? Pápa vagy császár pártjára, katolikus vagy protestáns ligákba? Keserű tapasztalat. Az ország is állandó megosztottságban élt. SZENT LÁSZLÓ sírját sem a török dúlta fel. A fékevesztett torzsalkodásban két bíboros koncoltatott fel: a hírneves GYÖRGY barát és BÁTHORI ANDRÁS.

Aztán csináltunk néhány forradalmat is. Függetlenségünk elnyerése nemcsak véráldozatot követelt: a hatalmasságoktól „jól kimódolt” modus vivendi tudomásulvételét is következményeivel együtt.

Egy ábránd mindig kísértett bennünket: a semlegesség. Élni és berendezkedni úgy, mint Svájc vagy Ausztria. Nem volt hozzá szerencsénk. Történelmi múltunk, földrajzi adottságaink nem tették érdekeltté a nagyhatalmakat abban, hogy azzá tudjunk lenni. Magunk akaratából megteremteni lehetetlen volt és maradt. Az „egy szent akarat” és az érte adott áldozat csak a forradalmak szalmalángjaiban világítottak. Sajnálom ezt, sőt fájdalmas, de a ténnyel szembesülni kell. Talán ez is egyik gyökere annak, hogy miért nem tudunk igazán optimisták lenni.

Az ábránd mellett vannak, akik naiv idealizmusba menekülnek: mégpedig az evangélium radikális megélésére hivatkozva meg kell tagadni minden fegyveres szolgálatot. Valóban jó lenne, ha fegyverekre nem lenne szükség, de nem hiszem, hogy az evilágot kovászoló egyház eljut erre az állapotra. A keresztény etikát komolyan vevő katona nem él vissza a fegyverével, hanem olyanokat akar megfegyelmezni, akik visszaélnek vele. Honvédelmi múltunkban éppen elég tapasztalatunk van e téren is, a vitézkedő egri nőkig bezárólag.

Európa most nem megosztott, nem polarizált. Az egyesült Európa általános kívánalom. A nemzetek többnyire komolyan veszik és sokat áldoznak rá, okulva a 20. század kontinensünket érintő borzalmain a végéhez közelítő századunkban. Bár a teljes közösség megvalósulását illetően itt-ott fenntartások vagy elvárások is jelentkeznek. A katonai stabilitást a NATO hivatott megadni. Magyarország földrajzi helyzete Európában nem elhanyagolható.

Nekünk, magyar állampolgároknak kell megfontolni: átjáróházzá, kibérelt földdé vagy idegen támaszponttá leszünk-e, vagy inkább vendéget fogadó, érdekeinket az ő érdekeikkel egyeztetni készséges országot építünk. Nemzeti értékeink az állampolgárok közjavát hivatottak szolgálni, ezek felismerésére, okos felhasználására és következetes gyarapítására van szükség. Ezért is elsőrendű feladat a kiművelt polgárokká való nevelés mind a jelenben, mind a jövőben. Az országnak sokrétű nemzetközi kapcsolatokra - főleg Európában - és stabilitásra van szüksége: társadalmi, gazdasági vagy katonai területen egyaránt. A NATO tagállamai közé tartozás ennek megvalósulását kínálja. Természetesen nem a puszta ajándékozás szintjén. Aktív tevékenykedést vár el tagjaitól. Magával a kapcsolódással nem intéződik el minden, sőt az újabb feladatok kihívását jelenti. Egy bizonyosra vehető: Európa aktív népei között tétlenek és nemtörődömséggel elszigeteltek nem maradhatunk. Okulásul éppen elég negatív példát láthattunk már.

A csatlakozással járó, kihívást jelentő feladatok között számomra az egyik legjelentősebb annak megoldása, hogy a békemissziókkal hogyan tudjuk képviselni a honvédelem eszméjét. És a másik: a szerződéses katonák hivatástudata mellett hogyan tudjuk megőrizni, vagy inkább megerősíteni a magyar polgárok lelkiismeretében a honvédelem iránti áldozatos elkötelezettséget.

Manapság sokat emlegetik azt, amit én SENECA-tól tanultam. Ő az életet (a történelmet) egy lakomához hasonlítja. Tálakat visznek körül, ahonnét akkor kell levenni a kínált ételt, amikor ez elénk kerül. Illetlennek tartják ugyanis azt, ha valaki nem tudja kivárni a sorát; ostobának pedig az olyanokat, akik elszalasztották a kínálatot, de később észbe kapva tolakodnak utána.

Hát így állunk a NATO-val mi is.

Ladocsi Gáspár tábori püspök

Típus: 
Újságcikk
Tartalom dátuma: 
szerda, 1997, január 1 to szerda, 1997, december 31