Rádióműsor - 2013. április 17. - 23. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET - 2013. április 17.-ei műsor (23. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/37603

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 23. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Ha az emberre valaki szeretettel néz, az olyan, mint a nap fénye, amely az alvó magot kihozza a földből. Télen miért nem virágzik a cseresznyefa? Mert nem látja értelmét a kibontakozásnak, tudja, hogy a fagy elpusztítaná a szirmait. Nem bízik a környezetében, érzi, hogy veszélyben van. Az ember szívében is megbújik egy kis bimbó, de ha nincs, aki kedvesen rámosolyogjon, hozzászóljon, akkor inkább bezárva marad.” - Böjte Csaba gondolataival köszönti a hallgatókat a szerkesztő, Fodor Endre.

A mai adásunkban egy sorozatot kezdünk, amelyben Nádasi Alfonz hadinaplóját olvassa fel Bőzsöny Ferenc.

- 1944. február 11-e. Megkaptam a SAS behívót. Jelentkeznem kell a III. hadtest területén fekvő 3. sz. hadikórházban Szombathelyen. Mikor a sor rám került, az orvos feltette a szokásos kérdést: van valami baja? Szemrebbenés nélkül rávágtam: semmi. Pedig évtizedig gyomorfekélyem volt.

Afganisztáni interjút hallanak Takács Tamás alezredessel, vezető tábori lelkésszel.

- Meggyőződésem valahol, hogy az élet nagy vállalkozásai azok nem hőstettek, hanem türelemjátékok, és talán pont ebben lenne szerepe egy lelkésznek, hogy ezeket a türelemjátékokat segítsen végigjátszani a katonáknak.

És a részletek:

Takács Tamás alezredes Afganisztánban szolgál a kabuli nemzetközi repülőtér őr és biztosító kontingensének vezető tábori lelkésze. Vele beszélgetett munkatársam Varga Krisztián kint, Kabulban.

- Takács Tamás alezredes vagyok. Jelenleg a kabuli nemzetközi repülőtér őr és biztosító kontingensének a tábori lelkésze.

Otthon hol szolgál?

- Otthon Székesfehérváron szolgálok, mint kiemelt vezető tábori lelkész.

Közösségi helyen, ahol több katona is éppen beszélget, illetve társasjátékozik. Hol vagyunk most jelen pillanatban?

- A tábornak ez egy speciális része igazándiból, nem épület, hanem sátor, ennél fogva csak jurtának becézgetjük. Három sátor van itt egymásba fonódva, ebből kettő igazándiból a testnek a kondicionálását segíti és szolgálja. Ez pedig egy picikét – bár hallani a háttérben a pingponglabdának a kopogását -, a sport mellett egy kicsit a szellemi pihenésnek a helye, a beszélgetések helye. Van itt egy pici kávézó, egy internet helység. Lehetőség arra, hogy az ember kapcsolatot tartson az itteniekkel és talán egy picit az otthoniakkal is. Ezek a kapcsolatok, ezek a helyek, mint ez a jurta is, éppen ezért meghatározóak egy ilyen tábor életében.

Milyen feladatai vannak a tábori lelkésznek egy misszióban?

- Én azt hiszem, hogy minden misszió, függetlenül attól, hogy esetleg ugyanazon emberekkel tölti el az ember, mindegyik más és más. Az alapvető feladat az én megítélésem szerint egy lelkésznek az, hogy ahol csak lehet, legyen együtt és legyen ott a katonákkal, és ha telik tőle, akkor egy picit segítse őket. Az összes többi feladat pedig mind a körülményektől függ. Sokan azt hiszik, hogy a misszióban mindig hősök születnek, rendkívüli események történnek. Nekem meggyőződésem valahol, hogy az élet nagy vállalkozásai azok nem hőstettek, hanem türelemjátékok, és talán pont ebben lenne szerepe egy lelkésznek, hogy ezeket a türelemjátékokat segítsen végigjátszani a katonáknak.

Van-e különbség az otthoni és a kinti szolgálat között?

- Természetesen a körülmények miatt különbség van, a feladatok is mások, de nem hiszem, hogy bárki szét tudja választani. Ha valakinek otthon jó kapcsolata van a katonákkal, azt magával hozza a misszióba. Ha a misszióba valaki egy picike jót is tesz, az fokozottan visszamegy vele a hazai területre, és ott is segíti az ő munkáját.

Hogyan zajlik itt, mint műveleti területen egy vasárnapi mise? Hányan járnak a gyülekezetbe?

- Alapvetően hétköznapokon van egy nemzetközi szentmise délben lehetőségként. A magyarok számára pénteken délután, illetve vasárnap délután van lehetőség külön szentmisére. Én azt hiszem erről is, hogy mind-mind lehetőség. Az időbeosztások, a szolgálati beosztások annyira mások, hogy mindenki kedvére tenni, mindenkinek kedvező időpontot találni nem lehet. Talán nem véletlen, hogy tábori lelkészi szolgálatnak hívnak minket, nem hivatalnak. Tehát lehetőséget kell biztosítani, és ki-ki elgondolása, elképzelése szerint él a lehetőséggel. De ismételten mondom, nem ez az elsődleges feladata egy tábori lelkésznek, hanem a hétköznapok gondjaiban, szürkeségében ott lenni együtt a katonával.

Az ön irodája mindenki számára éjjel-nappal nyitva áll?

- Ha nem így lenne, akkor baj lenne. Bár az iroda önmagában elég kevés. Volt egy ismerősöm, akinek az ajtajára ki volt írva: hogyha hozzám jössz, és nem találsz itthon, ne legyél ideges, mert ugyanebben az időpontban téged se talál senki otthon. Én nem hiszem, hogy a tábori lelkésznek irodakukacnak kell lennie. Természetes, hogyha szükség van rá, akkor legyen ott, csinálja ott a dolgát, de mielőtt messze fontosabb lenne az, hogy a fölkészülés alatt is, és amennyire a lehetőségek adják, irodán kívül legyen együtt a katonákkal.

Hogyan néz ki önnek egy napja itt a táborban?

- A nap az majdnem mindig ugyanúgy kezdődik. Én öt órakor szoktam kelni, utána van egy kis csöndes időszak nekem, mert hát papnak is szüksége van arra, hogy embert varázsoljon magából. Aztán utána elkezdődnek azok a feladatok, amik megalapozzák az egész napnak a lényegét. Ha van valami munka, amit meg kell csinálni – ha lehet ezt munkának nevezni -, akkor nyilván arra készül az ember. Mivel itt a repülőtér azért nemzetközi, tehát több nemzet van együtt, nyilván vannak olyan feladatok, amiket angol nyelven kell végrehajtani és nyilván erre az embernek egy picit többet kell készülnie is. Aztán utána elindul az ember, és ahol tud, ott találkozik. Ahol találkozik, ott beszél, és ha időnként előfordulnak gondok, problémák, akkor próbál segíteni. Azt nem mondom, hogy megoldani, mert ez egy picit nagyképűség lenne, de ha az ember a hazai tapasztalatai alapján egyáltalán bele tud illeszkedni a többiek életébe, lehetősége van arra, hogy megszólítsák, akkor már ez is egy nagy segítség a katonák számára.

Hogyan töltötték a karácsonyt itt a repülőtéren a kontingens tagjai?

- Elég problémás itt minden, hiszen a beosztások, az időbeosztások miatt ünnepet kreálni nem egyszerű mutatvány. Legyen az a mikulás, legyen az a karácsony, vagy bármilyen más ünnep. Igazándiból az ünnep nem is való minden napra, de ha hiányzik, abból nagy baj lehet. Valójában az ünnepek azok, amik az egyedüli találkozási pontok nagyobb tömegben az állomány részére. Próbáltunk egy picikét állománygyűlés szerűen, de aztán végülis szentmise is lett belőle, együtt lenni, gondolni a hazaiakra, ki-ki saját kis családjára. Azután pedig a parancsnokkal mind mikuláskor, mind karácsonykor végiglátogattuk az őrhelyeket. Talán ebben a gesztusban az ezredes úr részéről is benne volt az, hogy az ünnep az a munka közben is ünnep. Lehet az ember bárhol, nem a körülmények fogják meghatározni azt, hogy tud-e ünnepelni vagy nem, hanem az, ami benne van. Ezek a körülmények, missziónként, évenként is változhatnak. Az embernek az a fő feladata, hogy önmaga alakuljon úgy, változzon úgy, hogy tudja kezelni. Soha nem lesz egy ünnep, a karácsony főleg nem lesz olyan, mint az otthoni. Valami új, valami szép ebben is van, amit remélem haza is tudnak vinni az emberek.

Ön mit vitt eddig haza a különböző misszióiból?

- Nekem valahol azt kell mondani, hogy gondviselés szerű volt a misszióm – az előző kettő is -, mert azokkal a katonákkal tudtam többségében kimenni, akikkel otthon is együtt szolgáltam, és ez egy óriási előny volt. Most pedig már ennyi idő után, annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy gyakorlatilag az egész magyar honvédség, mint egy nagycsalád, úgy működik. Így igazándiból ez a felkészülési időszak egy lehetőség volt arra, hogy talán ha helyőrség szinten nem is, de mégis azt mondhatom, hogy a sajátjaimmal jöttem ki. Számomra ez a legnagyobb ajándék, amit viszek magammal. Amikor az ember visszamegy a honi földre, végignéz egy sorakozón, és az emberek visszamosolyognak. Kivel itt, kivel ott szolgált az ember, ezek a mosolyok, ezek a közös pillantások, összekacsintások, ezek azok, amik otthon is hitelessé tehetik az embernek a beszédét. Nem csak a levegőbe beszél, nem csak egy üres uniformis ő, nem csak puffogtat frázisokat, hanem van mögötte emberi kapcsolat, vannak mögötte emlékek. Én azt hiszem, hogy minden missziónak ez a legnagyobb hozománya.

Mi hozta önt a katonai szolgálatba? Mi volt az a plusz, ami miatt egyenruhát öltött és itt szolgálja a hazát, illetve a híveket?

- Igazából, ha kronológiailag nézzük én előbb voltam katona, mint pap. Érettségi után minket rögtön másfél évre bevonultattak, még akkor sorkatonaként. Az a Lentiben eltöltött másfél év, azért az egy kellő alapot szolgáltatott arra, hogy szocializálódtam katonának. Aztán teltek múltak az évek, eltöltöttem egyházmegyés papként is közel egy évtizedet, és 2000-ben úgy döntöttem, hogy ötvözöm ezt a kettőt, mert valószínű a habitusomnak is jobban megfelel és úgy gondoltam, hogy ebben a közegben valószínű, hogy hatékonyabban tudok működni. Aztán hogy ez így van-e, vagy nem, azt majd valamikor 20-30 év múlva valaki talán megmondja. Annak idején, amikor még a civil – ha lehet így mondani -, papi pályámat kezdtem, akkor kötelező volt nekünk egy jelmondatot választani. Én akkor egy bibliai idézetet választottam, tettel és igazsággal. Egy hosszú mondatnak egy része ez, de úgy gondolom, hogy ez a pár szó, a tett és igazság, ez függetlenül attól, hogy pap valaki vagy civil, egyenruhát hord vagy civilben jár a világban, ez meghatározó kell, hogy legyen. Ha valamelyik hibázik, akár az igazság, akár a tettek, akkor hamissá válnak a szavak. Főleg egy pap részére, mert hát a kutyát és a papot a szájáért tartják, ez elég nagy érvágás lenne. Ha az ember el tudja fogadni azt, hogy ez így van, és meg tud mindent tenni ennek érdekében, akkor bízom benne, hogy talán évtizedek múlva sem csak úgy a levegőben fog beszélni. A tettek azok itt vannak a misszióban is, az igazság pedig bízunk benne, hogy velünk van itt is, meg majd otthon is.

Van-e az otthoni szolgálatban olyan egyfajta közösség, ami a honvédségen belül, vagy a csapaton belül egy külön közösség?

- A Katolikus Tábori Püspökségnek vannak ilyen fórumai. Akár a baráti kör, akár a táboroztatása a gyerekeknek mind-mind arra irányul katonacsaládok felé, hogy legyen egy találkozási pont. Minden évben van egy nemzeti zarándoklat, ahova külön meg vannak hívva a családok is, hogy minél több lehetőség legyen arra, hogy ne csak egy munkahely legyen, ahol lehúzzuk a kártyánkat, fölvesszük a ruhánkat, aztán szaladunk haza és megszűnünk katonának lenni, hanem valahol a családok is érezzék, itt azért egy picit gondolnak rájuk. Nyilvánvalóan az életnek vannak olyan problémái, megpróbáltatásai, kihívásai, amiket mi nem tudunk kezelni. Legyenek ezek anyagi, szellemi, lelki termékek, de valamilyen fórumot adni, és a közös problémákat közösen kezelni, vagy egyáltalán megosztani olyan emberekkel, akiknek hasonló problémájuk van, lásd éppen a misszió, ahol a legnagyobb gond pont az, hogy távol vannak azoktól, akik fontosak számukra. Ha ezt a problémát közösen otthon is tudják kibeszélni, megbeszélni azok, akik ugyanabban a cipőben járnak, akkor ez már egy lehetőség. Nyilván ezek a fórumok, ezek is lehetőségek, amivel vagy élnek az emberek, vagy nem. Én azt hiszem, hogy túl minden esetleges frusztráción, ezeket a feladatokat, ezeket a fórumokat megteremteni ez kötelesség

Kedves ismeretlen Rendtársam! Kivánom neked és minden magyar bencésnek, hogy sohase tapasztaljátok meg élő valóságban az alanti eseményeket. De okuljatok is belőle, hogy 1943-47. között egy rendtársatok mindazon helyeken járt, ahol tartalékos tábori lelkész és hadifogoly járhatott: Egészségügyi szolgálat, ezredlelkész, hadosztály vezető-lelkész. Tiszti tábor, munkatábor, büntető tábor, hizlaló tábor. Végül haza. Isten megóvott, hogy dolgozhassam Rendünk és Hazánk javára. - Írja Nádasi Alfonz. Naplóját ismertetjük mostantól rendszeresen itt, az Inter Arma Caritas műsorban. A naplót Bőzsöny Ferenc tolmácsolásában hallják.
 

Nádasi Alfonz Hadinapló, I. rész. 1944. február 11.

Megkaptam a SAS behívót. Jelentkeznem kell a III. hadtest területén fekvő 3. sz. hadikórházban Szombathelyen. Nagy meglepetéssel láttam, hogy Domonkos Géza, egykori osztálytársam a hadikórházban teljesít szolgálatot. Mikor a sor rám került, az orvos feltette a szokásos kérdést: van valami baja? Szemrebbenés nélkül rávágtam: semmi. Pedig évtizedig gyomorfekélyem volt. De valami olyan kielemezhetetlen hivatástudat, hazafias kötelességtudás, másokon segíteni akarás, az áldozat magamra vállalása mondatta velem a semmi szót. - Utána Géza is megkérdezte, hogy nem lehetne-e valamiben a segítségemre. Megköszöntem, és nem kértem semmit. Talán ostobaságnak látszik. De most, amikor a naplómból kimásolom ezt a szöveget, újra is ezt válaszolnám. Bármennyit szenvedtem, mert szenvedtem, megérte. Bármennyit vesztettem, mert sokat vesztettem, de megérte. Mert az emberi életnek ezt a megnyilatkozását soha semmilyen körülmények között meg nem ismertem volna. Soha ilyen módon nem tudtam volna segíteni. Soha a sátán módszereit ennyire meg nem ismertem volna. Örök elégedetlenségem, örök ellenzékieskedésem, a segíteni nem tudás tehetetlen állapota, talán még meg is tántorított volna, hogy hátha mégis van valami igazság abban a másikban.
Szeptembertől februárig tollászkodott a parancsnokság indulásunkról vagy maradásunkról. Már az első hetekben fogalmat alkottam az esztelen katonai vezetésről. Hangyaboly volt a város, mert a behívottak éppen olyan dühösek voltak, mint én. Nekik még rosszabb volt, mert soknak nem volt igazi szállása, én pedig a szombathelyi premontreiek vendége voltam. Hálás vagyok, mert igazi testvérszeretettel tartottak maguknál ebben a megyünk, nem megyünk összevisszaságban. - Néhány tiszt, persze csak a tartalékos, merte hangoztatni az ostoba intézkedéseket. De ha aktív meghallotta, rögtön leintette mindenféle katonai büntetéssel fenyegetőzve. Már ezekben a hetekben véglegesen megutáltam a háborút, melyet eddig is elítéltem.
Bizony, ha nem Isten ujjának tekintettem volna a behívásomat, amelyet Tiborcz Nándor egykori rendtársunk Ottó néven intézett, amelyet azért ajánlottam fel, mert talán segíthetek embereken a legembertelenebb körülmények között, kisértésem volt, hogy elfogadjam osztálytársam, a katonai kórház főorvosának, Domonkos Gézának felajánlását, hogy fölmentet. Kifejezetten mondtam neki, hogy nem fogadom el.
Az első szabadság alatt, mikor visszaengedtek Budapestre, elmentem búcsúzni Kodályékhoz. A Völgy utcai családi házban voltak. Előzőleg is elbúcsúztam, mikor megkaptam a SAS-t. Akkor Emma néni útravalóul rózsafüzérét adta nekem, amelyet annak idején a pápától kapott, később el is zabrálták tőlem. Olyan hirtelen törtek rám a pribékek, hogy nem tudtam idejében elrejteni. Mint a dúvad, rántotta el, és dobta ki a vagonból, mikor vittek bennünket a fogságba.
Kodály még a szokottnál is hangtalanabb volt. Maga készített teát és apró süteményt. Persze, nem lett volna Kodály, ha rögtön nem a testvérnépek közti kutatásról mondott volna néhány szót. Újra a lelkemre kötötte /tipikus zseni, akinek nincs fogalma a reális élet bizonyos arculatáról/, hogy azt a könyvet, amelyet első búcsúzásunkkor felírt a testvérnépek gyűjtéséről, feltétlen hozzam haza. Aztán minden átmenet nélkül, mintegy belső felforrósodással, azt mondja: ha tudsz szerezni revolvert, hozd el, mert ha ránk törnek, nem adom ingyen Emma életét.

- Egyszerűen nem ismertem rá. Ilyen szavakat és lángoló szemet még sohasem hallottam és láttam nála. 
Meghatottan átölelt, megcsókolt /azelőtt soha/, Emma néni is. Kikísértek a kapuig, néma kézfogás. Akkor a szemébe néztem, könnyes volt. Magam is megrendültem. Többször írtam neki, de válaszát sohasem kaptam meg a tábori postán, sem a fogságban. Teljesen érthetetlen volt. Ugyanígy voltam Bárdos Lajossal is.
Mikor az orvosi vizsgálattal végeztek, vagyis semmit sem vizsgáltak, csak egyszerűen elfogadták, hogy nem vagyok beteg, visszamentem a premontreiekhez, akik az ebédlő mellett kedves vendégszobát adtak. 
- Elmentem az Ellátó oszlophoz, megkaptam a felszerelésemet. Két pár téli kesztyűm is lett, mert Vitál a búcsúzáskor odaadta új bundás bőrkesztyűjét. Meghatott ez a kedvessége. 
Senki sem tudta, mikor indulunk. Akkor még nem tudtam, hogy a katonaságnál mit jelent a fejetlenség. Napról-napra halogatták az időpontot. Közben többször kértem eltávozási engedélyt, de nem adták meg.

 

MÚLTIDÉZŐ KALENDÁRIUM

199 éve 1814. április 21.-én született a reformkor legfontosabb és legmaradandóbb hatású zeneszerzője Egressy Béni.

1840-től foglalkozott zeneszerzéssel, ő volt Petőfi Sándor verseinek első megzenésítője és számos népies műdal szerzője. Legnagyobb sikerét Vörösmarty Mihály Szózat című versének megzenésítésével aratta, amelyet 1843. május 10-én mutattak be a Nemzeti Színházban. Ő írta a Bátori Mária a Hunyadi László és a Bánk bán című operák szövegkönyvét. Részt vett az 1848-49-es szabadságharcban, Kápolnánál meg is sebesült. 1849 szeptemberében honvéd főhadnagyként ott volt a komáromi vár védői között. Komárom várának eleste után komponálta Komáromi utóhangok című indulóját, mely Thaly Kálmán utólag hozzáírt szövegével - „Fel, fel vitézek a csatára" - örökzölddé vált, s melyet Klapka induló néven is ismerünk.

155 éve 1858. április 16.-án született Zala György szobrász.

Számos alkotása mellett ő készítette el gróf Andrássy Gyula lovas szobrát a Parlament elé. A nagy millenniumi emlékműre 1894-ben kapott megbízást, és Gábriel arkangyal szobrát, a Háború és Béke szoborcsoportot, négy királyszobrot és az emlékművön található minden domborművet ő mintázott meg. Keze munkáját dicséri a Dísz téren álló Honvédszobor a Budai Várban.

120 éve 1893. április 21.-én hunyt el Markusovszky Lajos orvos, egészségügyi reformer.

Jelen volt az 1848. március 15-ei forradalom eseményeinél. A magyar kormány megbízásából szerepet vállalt a magyar katonai egészségügyi szolgálat létrehozásában, a honvédorvosok képzésére létrehozott hadorvosi tanfolyamon katonai sebészetet oktatott és műtő gyakorlatokat tartott. 1848 novemberétől törzsorvos lett a feldunai hadseregben. A második komáromi csata után ő kezelte Görgei Artúr fejsérülését, majd elkísérte a tábornokot Aradra, a szőlősi síkra, a nagyváradi orosz fogságba és száműzetése helyére, Klagenfurtba is.

124 éve 1889. április 17.-én hunyt el Rónay Jácint, bencés paptanár, természettudós.

Kossuth gyermekeinek, valamint Habsburg Rudolf trónörökösnek és Mária Valéria hercegnőnek volt a nevelője. 1848-ban belépett a győri nemzetőrségbe tábori papként. 1848. április 1-jén Győrött, a Fő téren elmondta a pesti nemzetőrök imáját. Április 9-én a győri nemzetőrséggel tartott Pozsonyba, ahol szintén lelkesítő beszédet mondott és hálaadó imát tartott az első magyar minisztérium kineveztetése alkalmából tartott istentiszteleten. Visszatérve Győrbe kiáltványt intézett a magyar papsághoz Szózat a magyar papsághoz címmel. 1848 májusától követve csapatát részt vett a komáromi vár védelmében, maga is segédkezett a sáncok építésénél, ezután a schwechati csatánál is jelen volt.

94 éve 1919. április 20.-án mondta el Szamuely Tibor kommunista politikus, újságíró, a Tanácsköztársaság terrorszervezetének vezetője, Győrben hírhedtté vált beszédét: A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!

56 éve 1957. április 17.-én Lovas György magyar emigráns a New York-i ENSZ-palota előtt felmászott a magyar lobogót tartó póznára, és késsel levágta a sarló-kalapácsos zászlót.

24 éve 1989. április 18.-án a Magyar Határőrség Rajkánál megkezdte a „vasfüggöny” jelzőrendszerének lebontását a magyar-csehszlovák határszakaszon.

„Nem elég szeretni. A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.” - Márai Sándor gondolataival köszönöm meg a figyelmüket, és kívánok tartalmas további rádiózást, munkatársam Ferenc János nevében is. A szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség 1054 Budapest, Szabadság tér 3. E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2013, április 17