Rádióműsor - 2013. augusztus 28. - 35. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2013. augusztus 28.-ai műsor (35. adás)

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 35. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„A kereszt útján, gyermekeim, csak az első lépés nehéz. Legnagyobb keresztünk nem maga a kereszt, hanem az, hogy félünk tőle. Nincs meg a bátorságunk, hogy hordozzuk, jóllehet, tudjuk, s tapasztaljuk, hogy kikerülni nem lehetséges, utolér bennünket.” - Vianney Szent János a Kereszt útján című versének soraival köszönti a hallgatókat a szerkesztő, Fodor Endre.

 

A nyári ismétlő válogatások után szeptembertől már új műsorral jelentkezünk. A mai adásunkban, lezárva ezt a pihenő időszakot, a főcímünket is kezdő Bőzsöny Ferenc, Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének eddig elhangzott részeit olvassa föl, amelyet szeptembertől természetesen folytatunk majd. Tartalmas, kellemes rádiózást kívánok valamennyiüknek.

Nádasi Alfonz Hadinapló, I. rész.

- 1944. február 11.

Megkaptam a SAS behívót. Jelentkeznem kell a III. hadtest területén fekvő 3. sz. hadikórházban Szombathelyen.

Nagy meglepetéssel láttam, hogy Domonkos Géza, egykori osztálytársam a hadikórházban teljesít szolgálatot. Mikor a sor rám került, az orvos feltette a szokásos kérdést: van valami baja? Szemrebbenés nélkül rávágtam: semmi. Pedig évtizedig gyomorfekélyem volt. De valami olyan kielemezhetetlen hivatástudat, hazafias kötelességtudás, másokon segíteni akarás, az áldozat magamra vállalása mondatta velem a semmi szót. - Utána Géza is megkérdezte, hogy nem lehetne-e valamiben a segítségemre. Megköszöntem, és nem kértem semmit.  Talán ostobaságnak látszik. De most, amikor a naplómból kimásolom ezt a szöveget, újra is ezt válaszolnám. Bármennyit szenvedtem, mert szenvedtem, megérte.  Bármennyit vesztettem, mert sokat vesztettem, de megérte. Mert az emberi életnek ezt a megnyilatkozását soha semmilyen körülmények között meg nem ismertem volna. Soha ilyen módon nem tudtam volna segíteni. Soha a sátán módszereit ennyire meg nem ismertem volna. Örök elégedetlenségem, örök ellenzékieskedésem, a segíteni nem tudás tehetetlen állapota, talán még meg is tántorított volna, hogy hátha mégis van valami igazság abban a másikban.

Szeptembertől februárig tollászkodott a parancsnokság indulásunkról vagy maradásunkról. Már az első hetekben fogalmat alkottam az esztelen katonai vezetésről. Hangyaboly volt a város, mert a behívottak éppen olyan dühösek voltak, mint én. Nekik még rosszabb volt, mert soknak nem volt igazi szállása, én pedig a szombathelyi premontreiek vendége voltam. Hálás vagyok, mert igazi testvérszeretettel tartottak maguknál ebben a megyünk, nem megyünk összevisszaságban. - Néhány tiszt, persze csak a tartalékos, merte hangoztatni az ostoba intézkedéseket. De ha aktív meghallotta, rögtön leintette mindenféle katonai büntetéssel fenyegetőzve. Már ezekben a hetekben véglegesen megutáltam a háborút, melyet eddig is elítéltem.

Bizony, ha nem Isten ujjának tekintettem volna a behívásomat, /melyet Tiborcz Nándor intézett. Egykori rendtársunk Ottó néven/, amelyet azért ajánlottam fel, mert talán segíthetek embereken a legembertelenebb körülmények között, kísértésem volt, hogy elfogadjam osztálytársam, a katonai kórház főorvosának, Domonkos Gézának felajánlását, hogy fölmentet. Kifejezetten mondtam neki, hogy nem fogadom el.

Az első szabadság alatt, mikor visszaengedtek Budapestre, elmentem búcsúzni Kodályékhoz. A Völgy utcai családi házban voltak. Előzőleg is elbúcsúztam, mikor megkaptam a SAS-t. Akkor Emma néni útravalóul rózsafüzérét adta nekem, amelyet annak idején a pápától kapott. /el is zabrálták tőlem. Olyan hirtelen törtek rám a pribékek, hogy nem tudtam idejében elrejteni. Mint a dúvad, rántotta el, és dobta ki a vagonból, mikor vittek bennünket a fogságba./

Kodály még a szokottnál is hangtalanabb volt. Maga készített teát és apró süteményt. Persze, nem lett volna Kodály, ha rögtön nem a testvérnépek közti kutatásról mondott volna néhány szót. Újra a lelkemre kötötte /tipikus zseni, akinek nincs fogalma a reális élet bizonyos arculatáról/, hogy azt a könyvet, amelyet első búcsúzásunkkor felírt a testvérnépek gyűjtéséről, feltétlen hozzam haza.

Aztán minden átmenet nélkül, mintegy belső felforrósodással, azt mondja: ha tudsz szerezni revolvert, hozd el, mert ha ránk törnek, nem adom ingyen Emma életét.

- Egyszerűen nem ismertem rá. Ilyen szavakat és lángoló szemet még sohasem hallottam és láttam nála.

Meghatottan átölelt, megcsókolt /azelőtt soha/, Emma néni is. Kikísértek a kapuig, néma kézfogás. Akkor a szemébe néztem, könnyes volt. Magam is megrendültem.

Többször írtam neki, de válaszát sohasem kaptam meg a tábori postán, sem a fogságban. Teljesen érthetetlen volt. Ugyanígy voltam Bárdos Lajossal is.

Mikor az orvosi vizsgálattal végeztek, vagyis semmit sem vizsgáltak, csak egyszerűen elfogadták, hogy nem vagyok beteg, visszamentem a premontreiekhez, akik az ebédlő mellett kedves vendégszobát adtak. - Elmentem az Ellátó oszlophoz /micsoda neveket kell megtanulnom! = Elló/ Megkaptam a felszerelésemet. Két pár téli kesztyűm is lett, mert Vitál a búcsúzáskor odaadta új bundás bőrkesztyűjét. Meghatott ez a kedvessége.

Senki sem tudta, mikor indulunk. Akkor még nem tudtam, hogy a katonaságnál mit jelent a fejetlenség. Napról-napra halogatták az időpontot. Közben többször kértem eltávozási engedélyt, de nem adták meg.

Berczell Tiborral kimentem a Keletire. Este 8 órakor indul a katonavonatunk. Az "A" kocsi 5. fülkéjében kaptam helyet. Tibi az utolsó percig kinn maradt. Elindulunk. Isten legyen velem. Tisztult lélekkel, minden munkára, áldozatra elszántan, de nagyon nehéz szívvel indulok az ismeretlenbe. Felettem a fekhelyen Kiss Jenő evangélikus lelkész van. Még Sopronból ismerem, mint cserkészt.

Február 12.

Délelőtt 11-kor értünk Lawoczneba. Vámvizsgálat. Mindent átengedett a csendőrfő-hadnagy, de a 2000 cigarettát kifogásolta. Hiába mondtam, hogy a növendékeim szülei küldik azoknak a sebesülteknek, akikhez megyek. Többet csak azért nem hoztam, mert nem tudtam volna hova tenni. Nem használt semmi, lefoglalta, mondván, bizonyára üzérkedni akarok vele. Ez volt az első benyomásom ilyen helyzetben a magyar királyi hadsereg szelleméről.

Mikor orrlekókadva megyek vissza a vonat "A" kocsijának 5. Fülkéjébe, a folyosón elkap egy ismeretlen főhadnagy, aki éppen szabadságról ment vissza:

- Péter, min búsulsz ennyire?

- Mert a nyomorultak elvették a cigarettákat.

- Kinek viszed?

- A sebesülteknek.

- Gyere velem!

Leugrottunk a vonatról, be a PUP irodájába. A főhadnagy erélyes hangon követelte a csomagom visszaadását. Be kell vallanom, hogy zöldfülű katona lévén, nem igen avatkoztam bele a párbeszédbe, csak magamban szurkoltam az újdonsült pártfogómnak. De mikor láttam, hogy egy nagyképű szakállas tiszt /a rangját észre sem vettem a torzonborz szőrmóknak/ folyton kötekedik, a pártfogóm pedig ezt a kijelentést tette: Csak Körösztös alezredes úrnak szabad fél vagon zabrált holmit hazavinni? Akkor láttam, hogy most kell nekem is kinyitnom a számat. Csak ennyit mondtam: Szégyelljétek magatokat! - Hü, lett erre ribillió. Majdhogy nem a fejemhez vágták a cigarettás csomagomat, miközben hadbíróságot emlegettek, és kirúgtak. Erre megint feltámadt bennem a félsz: mi lesz ebből? De a következő percben megint elfogott az undor a katonákkal és a háborúval szemben. Azt hiszem, ezekben a percekben határoztam el magamban végleg, hogy mindenütt kinyitom a számat, és nem engedem a rám bízottak érdekeit. Eddig csak olyan homályos képzeteim voltak a katonai fegyelemről, ahol nekem a tart. Tábori lelkész úrnak, más néven főhadnagy úrnak /mert 2-2 pántlika van a karomon/ csak vigyázzban szabad tűrnöm a disznóságokat, amelynek részese voltam. De erről még nagyon sokat írok. Akkor még nem tudtam, hogy hány tucatszor kapom a képembe: Lelkész úr, hadbíróság elé állítom.

Ahogy visszamegyek, hozzák az ebédet: lencseleves, valami gyanús húsféle, fekete. Szokjál hozzá, Alfonz, kellett neked rohamsisak? /Mikor elmentem búcsúzni Kaposy Ferenchez, pesti rendházunk orvosához, azt mondta: Professzor úr, ha nem lövik agyon, jót fog tenni a háború, mert biztosan meggyógyul a gyomorfekély.

Február 13. vasárnap:

Mivel a katonavonat csak holnap megy tovább, meglepetésként átmentem a 40 km-re fekvő Skoléba, ahol Poroszlai Valérián, alias Vöcsök a tábori lelkész. Ez volt a beceneve. Vittem neki szalonnát, kolbászt, és egy skatulya száraz tésztát. Nagyon megörültünk egymásnak. Az ügyeletes orvos ágyát kaptam fekvőhelynek, jól esett a könnyű koszt is. Reggel ötkor Valérián kikísért a vonathoz. Mikor elbúcsúztunk, nem kezdtem naplóírásba, a tájat figyeltem. Akármerre néztem, mindenütt ismerős vidék, hiszen 6-7 évvel ezelőtt az egész területet bejártam, mint cserkész.

Annyira hatalmába kerített a visszaemlékezés, hogy észre sem vettem, mennyi idő múlt el. A fenyőóriások, a közöttük kígyózó utak zeg-zugja, az erdei tisztások, ahol a reggeli gyenge nap felvillant valami állatkát, a gyengén termő földek, rosszul öltözött gyerekek és öregek, leányok és asszonyok, mind-mind összekuszálódott bennem. Láttam őket, de mégsem ezeket, hanem nélkülük a vidám cserkészeket. Láttam a téli napot, de mégsem ezt, hanem a nyári sugáráradatot, amely mégsem sütött, mert enyhítette az állandó szellő. Ahogy mentem a hegyek között, még lassítottam is képzeletben. Akkor döbbentem rá, hogy a szokatlan csizmám nyomja éktelenül a lábamat.

Két világ! Ha abban részt vettem lelkesítően, úgy érzem, ebben is részt kell vennem szenvedésvállalóan.

Az első háborús hangulatot akkor éreztem, mikor tegnap a hazafelé menők vonatát a partizánok megtámadták. /Ahogy már megtanultam a szabadságról visszatérőktől: a partik./ Utána láttam, hogy a sínektől jobbra-balra 10-15 méterre ki vannak vágva a fák. Strijben kaptunk a vonatunkhoz elől hátul légvédelmi ágyúval felszerelt kocsit. /Légfúrót/

Azon kaptam magamat rajta, hogy a sok félős ember között én is elkezdtem félni. De néhány óra alatt legyőztem magamat, és belülről is rendeződött az érzésem. Nem akarok félni, mert tudom, milyen sorvasztóan hat másokra is. Feltűnt, és nagyon csodálkoztam, hogy felnőtt emberek, és állítólag aszketikus műveltségű tábori lelkészek, annyira félnek, hogy /sajnos leginkább a világi papok/ még a robbanás lehetőségének a hírétől is.

Szörnyű! Ezek akarnak ott kinn lelket verni a csüggedőkbe, mikor az erősen fűtött Pulmann-kocsikban is így félnek a hazai töltött csirkecombokkal való viaskodás közben?

Valerián mesélte: A mieink és a partizánok össze-vissza lövöldözték egymást. Utána szépen bekötözték egymás sebeit, és közösen mentek be a skolei kórházba. Beértünk Lembergbe. De szép napokat töltöttem itt mint cserkész. Szinte már zavarban vagyok, mikor ezt az állandó kettős érzést és látványt kell tapasztalnom magamban és körülöttem. A boldog fiatalságot, a gond nélküli örömet, a rendben tartott városokat és falvakat akkor, most pedig a szörnyű rombolást, pusztulást. Minél északabbra megyünk, annál inkább látszik a Sátán munkája. Lawoczne körül még csak lerongyolódott gyerekeket láttunk a vonat mellett szaladva /mikor egészen lassan mentünk az előző robbanások miatt/ és azt kiabálva: Hleba, hleba. De itt már maga a Vész, a Halál jár körülöttünk. A pályaudvar környéke teljesen kihalt. Csupa katona, katona mindenütt.

Most kaptuk a hírt, hogy Északra megyünk, hanem Psemyszl felé, onnan Lublinba, mert a tegnapelőtti robbantást még nem tudták helyrehozni a síneken, illetve magán a pályán. Mindenki kapkod, mindenki ideges. Én csak azért nem, mert nem ismerem az ő idegeskedésük okát. Ezek ugyanis jórészt szabadságból visszatértek. Még akkor sem voltam ideges, mikor Lawoczne előtt hirtelen rosszul lettem. Arra tértem magamhoz, hogy valaki egy rummal teli literes üveget nyom a számhoz. Erre olyan rosszul lettem, hogy alig tudtam eltámolyogni a WC-ig. Később mondták meg, hogy azért néztek rám olyan riadtan, mert azt hitték, hogy valami fertőző betegséget kaptam. /Olyan sápadt lettem./ Ma sem tudom megmagyarázni az okát. Azelőtt sohasem ájultam el.

 

Köszönöm, hogy megtiszteltek a figyelmükkel. Adásunk végén jövő heti műsorunk tartalmából, amikor is a Kecskeméti Repülőnapra kalauzoljuk el önöket, ahol jelenlegi és egykori pilótákat szólaltattunk meg.

- 18-20 éves korunkban egy cél lebegett a szemünk előtt, hogy tegyük a kötelességünket. Egy repülő ember, az a repülés szeretetétől meg van bolydulva hogy úgy mondjam, és úgy érzi, hogy erre a pályára született. Katonaként híven a katonai esküjéhez teszi a dolgát, ami a kötelessége, akkor nem számít az, hogy tízszeres, húszszoros ellenséggel szemben kell helytállnia, mert tulajdonképpen a hazáját, a magyar embereket védelmezi, és híven szolgáljuk a hazánkat, a magyar nemzetet.

Tartsanak a jövő héten is velünk. További kellemes rádiózást kíván a szerkesztő, Fodor Endre.

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM: Katolikus Tábori Püspökség 1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben: berta.tibor@hm.gov.hu

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2013, augusztus 28