Rádióműsor - 2014. február 26. - 59. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2014. február 26.-ai műsor (59. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/42619

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

Az 59. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„A gyáva ember képtelen a szeretet kimutatására, az a bátrak kiváltsága.” – Mahatma Gandhi gondolataival köszöntöm önöket a szerkesztőt, Fodor Endrét hallják.

 

A mai adásban érdekes riportot hallhatnak majd, amely az I. világháborúba repít vissza bennünket. A fényképek fontosságáról, az akkori házasságkötésekről esik majd szó két szegedi kiállítás kapcsán. Műsorunk további részében Nádasi Alfonz Hadinapló című kötetének felolvasását folytatjuk.

 

Háborúban az emberi kapcsolatok sokszor átértékelődnek. A szétszakítottság, a halál közeli élmény növeli a fronton harcoló katonákban az otthon maradottakhoz való ragaszkodást. Az I. világháború idején sem volt ez másképp. Vőlegények, apák és férjek a lövészárkokban, leányok, asszonyok és gyerekek pedig a hátországban vették számtalanszor kézbe szeretteik fényképét, leveleit s reménykedtek a mielőbbi viszontlátásban. „Házasság és család a nagy háború árnyékában” és „Gondolatban mindig ott leszek” címen két kiállítás látogatható a Somogyi Károly Városi és Megyei könyvtárban Szegeden.

Kukkonka Judit a „Család és házasság a nagy háború árnyékában” című kiállítás rendezője.

- A Somogyi könyvtár idén hatodik alkalommal csatlakozott a házasság hete rendezvénysorozathoz. Az ötletet a kettős évforduló adta. A könyvtárnak a helyismereti gyűjteményében számos tábori levelezőlap, képeslap, fotó található meg, ami az I. világháború idejéből származik és az akkori igazgatónk, Móra Ferenc gyűjtötte össze ezeket. Főként az esküvőket próbáltuk meg előtérbe helyezni illetve magának a családnak a szerepét. Ehhez hívtuk segítségül a korabeli sajtótudósításokat, napilapokat vagy képes folyóiratokat. A képes folyóiratok közül az Érdekes Újság az, ami rengeteg családi felvételt tartalmaz és közöl, hiszen oda beküldték, úgymond olvasói tudósítóként ezeket a felvételeket. Ezekből szemezgettünk illetve maradtak ezek a bizonyos levelezőlapok, amik családtagokról szólnak, családtagok írják a kint harcoló apához, férjhez.

Ez egy specifikus téma egy száz évvel ezelőtti eseményről.

- Nem gondoltuk, hogy ennyire belefutunk például a katonai esküvőkbe, a katonai házasságnak a rendszabályaiba. A hivatásos katonák és a mozgósításra behívott katonajelöltek is nehezebben házasodhattak, és például mennyi problémába ütköztek. Illetve találtunk érdekes helyi személyeket vagy érdekes szegedi vonatkozású esküvőket, mint például a híres írónőnek, Kaffka Margitnak a szegedi esküvője, ami egy hirtelen esküvő volt 1914 augusztusában. Illetve nem mehettünk el Heim Géza 1946-os szegedi gyalogezred katonájának az esküvője mellett sem, hiszen ő például 1917-ben kötött házasságot. Igen kemény szabályoknak kellett megfelelnie ennek a házasságnak. Nagyon komoly iratokat kellett letenni és pénzösszeget azért, hogy meg tudjon nősülni. A családtól kaptunk korabeli felvételeket, amit ezúton is köszönünk Heim Géza leszármazottjainak.

Személy szerint önnek melyik tetszett legjobban illetve melyik érintette meg legjobban?

- Nekem a frontesküvők tetszenek a legjobban. Bennem az élt, hogy kimentek és harcoltak. Az valahol föl sem merült bennem, így már utólag tudom, ahogy átlapoztam az újságokat és utánanéztem, hogy bizony kint a harctéren is lehetett esküvőt kötni egy békésebb időszakban, amikor éppen nyugalom volt. Például van egy nagyon szép fotónk az Érdekes Újságból, ahol egy magyar katonatiszt egy orosz faluban orosz fiatalokat esket össze. Tehát ilyen események is történhettek akkor.

A levélnek és a képnek milyen szerepe volt a katonák és itthon maradottak közötti kommunikációban?

Marjanucz László, a Szegedi Egyetem tanszékvezetője.

- Kulcsfontosságú szerepe volt, mert a távolban harcoló katonának az egyetlen egy információja saját szeretteiről, családjáról a levélben öltött testet. Ezért a családok közötti kapcsolattartásnak ez a formája a legáltalánosabb és legfontosabb eszköze volt az I. világháború időszakában. A levelek tartalma attól függően, hogy itthonról küldik, vagy a frontról küldik, változott. Az itthonról levelet küldők aggodalma, félelme elsősorban az, hogy esetleg a szeretett férjük, kedvesük, barátjuk, fiuk elesik. Ilyenkor az asszonyok, a feleségek, a hitvesek – van pár levél, amely ezt támasztja alá -, a maguk halálát is szinte kívánják és lényegében egy dolgot várnak az élettől, egy dolgok kérnek az élettől, hogy az Isten adja vissza szeretteiket. Ehhez a dologhoz képest az otthon esetleg fölmerülő anyagi nehézség vagy bármilyen probléma eltörpül, nem számít. A legfontosabb, hogy az Isten adja vissza azt, akit a kötelesség elszólított. 1914-ben a fronton harcolók pedig vigasztalják a családtagokat és általában a katonai teljesítményükről számolnak be. A frontról küldött levelek tartalma általában a saját sorsának, katonai cselekményeinek a rövid fölvázolása s utána érdeklődő kérdések az otthon maradottakról, rokonok sorsa felől. Ezek adják a levél tartalmának a bő kereteit. Társadalmi rétegtől, iskolázottságtól függően változik az érzések kifejezési stílusa. Van egy olyan levél, amely egy nemesi származású főhadnagynak szól Przemyśl-be, és ott a feleség egy iskolázott úriasszony, a betegségéről érdeklődik, hogy reméli, hogy nem újult ki és imádkozik a világbékéért, a békekötésért, amely az egyedüli módja annak, hogy a férjét viszontlássa. A végén nem azzal zár, hogy tárt karokkal várja, hanem azzal, hogy pá, tehát egy ilyen polgári elköszönő formával.

A polgári nemesi családoknak gondolom nem esett nehezükre írni, olvasni. Viszont mi volt a helyzet a paraszti családokból származóakkal?

- Az itteni képeslapok, tábori lapok azok autográf írások, tehát eredeti kézírások. Ez azt mutatja, hogy a nép egyszerű fia, akikből a legtöbb volt a fronton, azok tudtak írni, olvasni. Legalábbis az itt kiállított számos tábori postai levelező lap mind autográf írás. Sok helyesírás hibával, tehát a mai szemnek egészen furcsa módon írják a szavakat, de az érzés kifejezését, az érzés erejét ez nem gyengíti. És ez volt a fontos, hogy üzenjen otthonra, közvetítsen a fronton harcoló felé. Ezek, hogy úgy mondjam az általános írásbeliség és olvasókészség meglétéről tanúskodnak.

Ismerjük a háborús filmekből azokat a képeket, amikor a katona fotóját veszi elő a sisakjából vagy a zubbonyzsebéből.

- Boldog békeidők, tehát a polgárosodás időszaka az, amikor megjelenik a pillanat megörökítésének igénye nemcsak a polgári körökben, hanem az alsóbb néposztály körében is. Ezt a műtermi fotózás jelentette elsősorban, tehát ez egy polgárosulási igény. A pillanat, a család megörökítése. Ezt a fotót vitték ki magukkal a frontra, vagy kapták levélben. Erőt merítettek belőle.

Mit jelentett az akkori embernek egy fotó? Gondolom sokkal többet jelent, mint egy mai embernek.

- Sokkal többet. Egyrészt a fotózáson kívül, tehát a családok tagjainak látványa és vizuális életszerűsége az más módon nem volt kivitelezhető csak a fotókon keresztül. Ez a fotó olyan érzelmi többlettel bírt, amilyen nehézséget és amilyen veszélyeket a háború rejtett magában. Tehát ez kultikus tárggyá nemesült a fronton harcoló katonák számára. Ezért is írták a fotók hátuljára sok esetben a katonák az utolsó üzeneteiket: „Az utolsó leheletemig szerettelek”, vagy üzentek más módon a családnak. Írtak rá végrendeleti szándékokat és elképzeléseket is.

Házasság jelentősége az I. világháborúban...

- Két módon mutatkozott meg. Az egyik, hogy sok fiatal pár a háború lehetséges következményeivel szembesülve a frontra vonulást, tehát a hadüzenet, a behívó és a frontra vonulás közötti időszakban házasságot kötöttek egymással. Ezt főként azért tették meg, hogy mindkét fél bebiztosítsa magát a háború bizonytalan idejére: családom van, hazavárnak, családalapítói szándékom ezzel demonstratíve törvényesen is kifejezést nyert. A másik pedig az, hogy a háború alatt nem volt jellemző a házasságkötés, mert nem lehetett a körülmények természete folytán sok házasságot kötni. De mégis a sebesült katonákat, a beteg katonákat, amikor hazaszállították az országba gyógyítani, fölépülni, akkor ezt a békés időszakot arra használták ki, hogy házasságot kössenek. A hadvezetés a sebesült és beteg katonák számára egyszerűsítette, megkönnyítette a házasságkötést. Súlyosabb esetekben, tehát súlyos sérültek és nagyon betegek esetében pedig szinte azonnali engedélyt adtak ki házasságra. Főként ilyen típusú vagy ilyen emberek kötöttek házasságot szeretteikkel a háború évei alatt. Volt, főleg a tisztek körében arra is példa, hogy különböző okok miatt szabadságolt katonák az itthonlétet arra használták ki, hogy házasságot kötöttek. Ilyen házasság volt Heim Géza gyalogsági századosnak a házassága, aki Doberdóban egy nagy hőstettet vitt végbe. Egy ütközet sikeres kimeneteléhez járult hozzá cselekedetével és a jutalomként kapott kitüntetési szabadságolási ideje alatt 1917-ben, fogta magát és megnősült.

Kiállítás tárgyát képezi még a korabeli híres írónő, Kaffka Margit magánlevelezése és későbbi versei is.

- Kaffka Margit akkor már ismert írónő volt és a házasságát már csak azért is nagyobb érdeklődés övezhette, mert férje Balázs Ármin, aki Balázs Béla filmrendezőnek az öccse, tehát két híres neves család két híres személyisége kötött egymással házasságot. Az is az érdeklődés homlokterébe állította ezt a frigyet, hogy hirtelen, gyorsan kötötték meg ezt a házasságot. Nem sokkal a bevonulás után - az elsők között vonultatták be Kaffka Margit férjét is – megérkezett Szegedre, bevonulási parancsban megjelölt helyre, házasságot kötött és a házassága után vonult a harctérre. Ami érdekes még, hogy Kaffka Margit azt is leírja, hogy mi volt a házasságkötés sietségének oka. Az, hogy harctérre távozott és nem tudta mikor látja újra. Egyáltalán újra fogja-e még egyszer látni a férjét? „Egyébként a házasságkötés nem volt nehéz, mert eddig is teljesen az övé voltam. Mit ronthat el egy házasság?” – mondja Kaffka Margit. Már egy működő, létező párkapcsolat realizálása, törvényesítése volt a házasság.

1916-ban a közvélemény is a háború ellen fordult már. Magánlevelekből kiderül ez a hozzáállás változás, vagy cenzúrázva volt teljes mértékben?

- A magánlevelekből nem derül ki ez a változás. Ezek a levelek a legőszintébb és a legbensőségesebb emberi érzéseket szólaltatják meg, hogy mennyire hiányzol te nekem, mennyire várlak és hogy nyugodt lehetsz az itthoniak felől, mert minden szépen rendben megy. Esetleg említi, hogy a földbérlettel vagy valamivel kapcsolatosan adódtak gondok, de megoldotta.

A tartalmas összeállítást Konkoly Dávid készítette.

 

 

Nádasi Alfonz, Hadinapló. A kötet felolvasását folytatjuk, Bőzsöny Ferencet hallják.

- Március 30.

Végre elhatározhattuk a lelkigyakorlatot. Ahogy sejtettük, a főnök nem vesz részt rajta, mert sürgős dolga akadt. Este hatkor mindenki itt volt. Csak a parancsnok hiányzott. Hja, itt nincs magasabb rangú, aki a minősítéshez hozzá tudna adni valamit. Itt nem lehet nyalni, hajbókolni. Itt alázattal kell fejet hajtani. Itt az a láthatatlan Valaki számon kérné, hogy a mellkasi lövést miért minősíti semminek, és öt perc múlva elvérzik a sebesült a műtőasztalon. Itt bizonyára felmerülne, miért irtózik mindenki, aki őt ismeri, attól hogy ő operálja. Ezt a láthatatlant nem lehet leinteni úgy, mint engem: Alfonzkám, tudod, váratlan súlyos momentum merült fel a hasüregben. - A váratlan pedig az volt, hogy helytelenül végzett egy-egy vágást. És mikor megkérdeztem: Százados úr, miért sikerül ilyen műtét Szabó Kálmánnál, akkor szikével a kezében rákvörösen válaszol: Először is kikérem magamnak a két műtét összehasonlítását, másodszor ha nem lennél pap, feljelentenélek, harmadszor egy közönséges civiltől nem tűrök el megjegyzést. - És akkor én szemtelenül tovább folytattam: Százados úr, miért nem válaszol a kérdésemre? S akkor kiutasított a műtőből.
A történet viszont a következő: Behozták a bajtársat a hordágyon, én éppen máshol voltam, amikor meghallottam, hogy új sebesültünk van. Azonnal meg akartam kérdezni, hogy meggyónik-e vagy felkeltsük a tökéletes bánatot vagy feladjuk-e a szentkenetet. De máris vitték a műtőbe. Megkértem, hogy bemehessek a sebesült után, várjon néhány percig.
Ó Alfonzkám, semmi az egész – mondta. Néhány perc és utána elvégezheted. Valami különös rossz érzés fogott el ismét, hiszen annyi műhibát követett már el, és ezért joggal féltem. Csak annyit értem el, hogy azt mondtam a bajtársnak: Mondd tiszta szívből: Jézusom szeretlek. Meg sem kérdeztem, milyen vallású, de feloldoztam. Az orvos máris kizavart a műtőből. A sebesült néhány perc múlva elvérzett az ő műtétje miatt.
Hát ilyenek után igazán nem várhatom, hogy eljöjjön a lelkigyakorlatra. Így ismertem meg 7 hét alatt. Ez neki férfiasság, ez példaadás? Eddig csak farizeusságot láttam nála, ami a hitéletet illeti. Tipikus példája annak, hogy felfelé meg kell tenni mindent. De a saját emberei számára semmit, ahol példát kellene mutatnia. Ha jön egy pléhgalléros, annak a diétától kezdve a lopott szénig minden jó, mert fő a minősítés. A lelkigyakorlaton mindenki meggyónt. Hála Istennek! Még a zsidók is bekéredzkedtek hallgatni a szentbeszédet.
A zsidó munkaszolgálatosok lassan hozzám jönnek bajaikkal. Egymás között sokat veszekednek, és engem kérnek meg békéltetőnek. Különös, hogy az intelligensek mennyire lenézik a műveletleneket, az utóbbiak pedig milyen ferde szemmel néznek rájuk azt feltételezve, hogy elárulják sorstársaikat, ha nyugodtan beszélnek valamelyik nem zsidóval.

Március 31.

Reggel fél 8-kor közös áldozás. A parancsnok kivételével mindenki megáldozott. Javítom: a tisztikarból nem gyónt mindenki. Olyan ünnepélyes az egész ház. Mintha érezni lehetne a Szentlélek suhogását itt közöttünk. Köszönöm, Istenem!
Egész napi munka után végre eljutottam lengyelórára. Nagyon kedves a tanárnő, mindig vidám a nyomorult szegénységében és kilakoltatottságában is. Igazi keresztény lélek. Kenyeret meg rumot vittem neki óradíjként. Máskor meg konzervet vagy dohányt szoktam vinni. De most pár napja nem voltam, hadd örüljön, és ha akarja hadd értékesítse az italt.

 

Abban a reményben, hogy tartalmasnak ítélték a műsorunkat, köszönök el egy ismeretlen szerző gondolataival.

„Aki azt mondja képtelenség, legalább ne zavarja azt, aki képes rá.”

Köszönöm a figyelmüket, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM:
Katolikus Tábori Püspökség
1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben:
berta.tibor@hm.gov.hu

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2014, február 26