Rádióműsor - 2014. március 05. - 60. adás

INTER ARMA CARITAS - FEGYVEREK KÖZÖTT A SZERETET 2014. március 5.-ei műsor (60. adás), mely itt hallgatható meg: http://www.honvedelem.hu/cikk/42797

Magazinműsor honvédelemről, hazaszeretetről, katonai hagyományokról, hazánk katonáiról. A Honvédelmi Minisztérium, a Magyar Honvédség és a Katolikus Tábori Püspökség adása a Mária Rádióban.

A 60. ADÁS ÍRÁSOS - SZERKESZTETT VÁLTOZATA

„Ne kívánd senki szeretetét, ne utasítsd el senki szeretetét. Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenkire egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknek nincsen szükségük terád. Családtagjaid, mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik.” – Weöres Sándor gondolataival köszöntöm önöket, a szerkesztőt Fodor Endrét hallják.

Mai adásunkban az idézetből talán már erre következtethettek is, szó lesz majd a családról. Ezen kívül pedig egy nyugalmazott tábornok vall a katonaéveiről, a hadsereg értékeiről.

 

A mostani katonák az elhivatottságban, a kulturális értékekben természetesen nem különböznek elődeiktől, viszont azoknál sokkal jobban támaszkodnak a technikai újdonságokra. Mindamellett a katonatiszt soha nem veszítheti el a józan ítélőképességét és nem bízhatja rá magát teljes mértékben egyetlen technológiai eszközre sem. E gondolatokat Lőrincz Kálmán nyugállományú vezérezredes mondta, akit februárban köszöntött Hende Csaba honvédelmi miniszter 75. születésnapja alkalmából. Nyulas Szabolcs interjúját hallják.

- Már gyerekkorban, a katonai középiskolában elköteleződtem a páncélos szakmával, a harckocsizókkal. Érdekelt a haditechnika, érdekeltek a gépek, rendkívül orientálódtam erre a területre. Én úgy gondolom, hogy mindenkiben vannak olyan speciális adottságok, amelyek orientálják az embert az élet valamilyen területére. Én azt az életet, amit élhettem, ahogy engem tanítottak és neveltek, azt a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolának, majd később a tiszti iskolának köszönhetem. Azt, hogy páncélos tisztté válhattam, hadnagyból a csapatoknál szakaszparancsnoki beosztásból, tehát a legalacsonyabb beosztásokba kerültünk kipróbálásra. Akkoriban a tisztet semmi más nem minősítette, csak a teljesítmény. Lehettél szép, kékszemű, jól ápolt, csinos meg aranyos, ha nem volt mögötted rád bízott kötelék, mérhető teljesítmények, akkor nehéz volt az előrejutás. Hogy belépnék-e most a hadseregbe? Ezt inkább a fiamtól kéne megkérdezni. Ő belépett még a rendszerváltás idején. Természetes, hogy a generációk között vannak felfogásbeli különbségek. Ez nem baj, ez jó, ennek így kell lennie. A fontos az, hogy értékrendbeli különbségek ne nagyon legyenek, hogy ő is tartsa azt fontos értéknek, amit én annak tartottam az életem során, a katonai pályám során. Egy hadsereget, egy országnak csak a saját hagyományain lehet építeni, a saját kultúráján, a saját szokásrendszerén. Bejöttek a katonák, ők hozták a falujukból, a városukból azt a kultúrát, azt a szokásrendet, azt a szemléletmódot, amit megszereztek, megtanultak gyermekkorukban a családban. Volt nekem egy nagyon bölcs nagyapám, akinél nyaraltunk mindig annak idején kisgyerekkorunkban, aki azt mondta, hogy a magyar embernek három dolgot kell tudni: hinni kell, dolgozni kell és verekedni, azért amiben hisz, és amiért megdolgozott, mert az nem a „Csákiné szalmája”. Az egyszerű paraszti logika az félelmetes erejű tudott lenni. Hiszen azóta, nagyon sokat foglalkoztam filozófiával, filozófusokkal és nem sok okosabb gondolatot találtam ránk vonatkoztathatóakat, mint amiket a régi eleink, az idősebb bölcsek annak idején nekünk közvetítettek. Úgy gondolom, hogy ezért régen is úgy tartották, hogy a hit, most ne csak a vallásra gondoljanak, mert lehet hinni a munkámban, amit végzek, a családomban, magamban, a közösségben, a nemzetemben, a hazámban, az nagyon fontos. Dolgozni kell, méghozzá becsületesen, mint ahogy akkor mondták, a munkának van eleje, közepe meg vége és ezt tisztességes folyamatként kell megélni. Nevelés kérdése. Én a hadsereget nem a karrier elérése érdekében fogtam fel, de felfogtam egy önmegvalósításnak. Nem akartam soha semmi más lenni, mint jó katonatiszt. Jó, magyar, katonatiszt. Ezt valahol fölrajzolták bennem a mestereim, a tanítóim és kialakult nekem is egy képem arról, hogy mégiscsak ennek, hogy kéne kinézni. Milyen jellembeli tulajdonságokkal kell rendelkeznie, milyen állóképességgel, milyen határozottsággal, milyen ráérzéssel, emberismerettel. Tehát rengeteg adottságot követel az, hogyha valaki parancsnok. És háromszor leszünk parancsnokok: először, amikor de iure kineveznek bennünket, másodszor amikor az állomány annak tart és harmadszor, amikor magunkat is annak tartjuk. Ez a sorrend nem változhat, az csak így következhet.

 

Nem a társadalom hozta létre a házasságot, hanem a házasságokból születő családokból alakult ki a társadalom. Isten az embert teremtésekor megajándékozta az életre szóló társ utáni vággyal. Ő alkotta a férfit és a nőt olyannak, hogy egymást kiegészítve tudjanak boldogok lenni. Bíró László püspök gondolatai után ajánlom figyelmükbe azt az interjút, amelyet a családerősítő hétvégén rögzítettem, amelyre a Honvédelmi Minisztériumból és a Magyar Honvédségből érkeztek házaspárok. Idézünk tehát újabb gondolatokat a Családerősítő Hétvége egyik előadásából.

- Azt szoktam mondani az én házasaimnak, arra vigyázzanak, hogy egy alapinformáció szintjén tudjanak egymásról, egymás munkájáról. Van egy zenész feleség és egy mérnök, építész fiú. A zenész feleség megnézte a fiúnak a rajzait, az elején megmutatta fiú, aztán később nem tudott hozzá szólni, így a fiú pedig már nem mutatta meg neki. Aztán érkezett egy belső építész kolléganő, aki megnézte a rajzot, és majdnem ráment a házasság. Nem volt meg egy alap kommunikáció. Amit kérünk ma az a megosztás. Lelki megosztás elsődlegesen, de szellemi megosztás is. Ennek egy fontos területének tartom a munkahelyi dolgoknak valamiképpen a hazavitelét. Tehát azt mondani örökké a feleségnek, hogy úgysem értesz hozzá és még nem mondom el alapsíkon sem, hogy mi van bent, az nem jó. Amit szeretnék még megosztani az a liturgia a családban. Nagyon-nagyon fontos része a család életének. Exupéry Kis Hercegében van az a mondatocska: Az emberek elfelejtettek azok a szertartások. Elvesztek a szertartások. Talán mindnyájunknak van valami kis falusi emléke még, ahogy az ember öregszik egyre tisztábban visszajönnek a gyerekkori emlékek. Pici gyerekek voltunk, csak fiúk voltunk unokatestvérek. Én parasztgyerek vagyok Szekszárdról és minden évben volt nálunk disznóvágás. A paraszt embernek a bölcsességét mutatja az, amit öregjeink csináltak a disznó pörzsölésekor. Mivel a gyerekek szeretik a tüzet, lehúzták a disznónak a körmét, azt odaadták a gyerekeknek, égett már a szalma, akkor apám adott egy darabot az égő szalmából és abban sütögethettük a körmöt. S apám fél szeme mindig ott volt rajtunk, hogy mi van a mi tüzünkkel és egy mozdulattal mindig dobott egy kicsit át nekünk. Mi boldogan pörköltük a körmöt és nem lábatlankodtunk, nem estünk bele a tűzbe. Egy ősi mozdulattal – ma is előttem van, ahogy dobta ezt a szalmát, az égő zsarátnokot – ez a mozdulat, benne volt a vérébe. De mikor a disznóvágásnál maradunk, hogy mit adtak reggelire, mit adtak ebédre, mit adtak vacsorára, mit küldtek kóstolóba, mit tettek a gyerekek nyársára, ez olyan kötelező rituálé volt, hogy ezen nem kellett gondolkodni. Ez ment rituálé szerint, ezek kötelező rituálék voltak. Ami túlélte nagyon sokáig a kihaló szertartásokat, az a keresztnek a rajzolása a kenyérre. De most már kenyeret se szelünk, úgyhogy már ez is kihal. Tehát elvesztek a szertartások, és ezek a szertartások szimbólumot jelentenek. Tulajdonképpen nem lehet megúszni, mert a lelki tartalmat valamiképpen ki kell fejezni. Ez a csók, ez a kézfogás, minden szimbólum tulajdonképpen. Egy elvont tartalom csak a szimbólumon keresztül, a testen keresztül tud eljutni a másikhoz. Tehát a test nem a léleknek a foglya, hanem a léleknek a hordozója, a kifejezője. Ezekkel a szertartásokkal meg kell alkotni a mai szimbólumokat. Tudjátok a mai ember becsapódottsága micsoda? Hogyha az ünnep elmarad az életünkből, akkor marad a bezártság, immanencia. Ezért lett a Bibliában a sátánnak a számra a hatos, a 666. Ez a bezártság, kész, vége. A mai ember ebbe van belehajszolva. A mi paraszti kultúránkban, amikor a TSZ-esítéssel adták a háztájit, eltűnt a hetedik nap. Még régebben a falvakban sokszor péntekre fejezték be a munkát, összetakarították az udvart, szombaton és vasárnap pedig nézelődtek, örültek, pihentek, együtt voltak. Volt hetedik nap. Volt a hetedik napnak egy csendje, amikor elmentek a templomba és örültek, nemcsak kiizzadták a mise egy óráját. Mondják az okosok, hogy az ünnep meg a munka összefügg. Ahol nincs ünnep, ott nem megy a munka és ahol nincs munka, ott nem lehet ünnepelni. Ez a kettő nagyon szoros kapcsolatban van. Jó lenne, hogyha családi szinten vissza tudnánk hozni az adventet. Bár az advent, ami a leginkább megmaradt, mert kialakult egy nem olyan régi szokás, az adventi koszorúnak a szokása vagy az adventi kalendárium. A másik a nagyböjt. Fontos akárcsak a feszületet odébb tenni az asztalon, egy ikont vagy egy szentképet kitenni vagy valamit, ami Jézus szenvedésére emlékeztet bennünket. Egy lila szalagot tenni a kép vagy feszület elé, szóval nagyon-nagyon jelentéktelen dolgokkal adjunk színt az évnek.

A felvételt a Családerősítő Hétvégén rögzítettem, amelyet a Honvédelmi Minisztériumból és a Magyar Honvédségből érkező családoknak tartott Bíró László püspök.

 

Nádasi Alfonz, Hadinapló. A kötet felolvasását folytatja Bőzsöny Ferenc.

- Április 1.

Annyi bűnt kell látnom, annyi alacsony ösztön kielégítést. Különösen a tisztikarban. Milyen jó, ha az isteni kegyelem így működik az egyszerűnek gondolt lelkekben, akik ragyognak.
Ezt a szégyenletes esetet külön el kell mondanom:
Heteken át rágom Németh József fülét, hogy hasson oda a tábori püspöknél, jöjjön ki a frontra megnézni a katonákat. Az embereim ismételten szóvá tették, hogy az újságok is hozzák, meg rádióban is halljuk, hogy egy-egy hadsereg tábori püspöke végiglátogatja a frontot. Spellmant érseket külön felhozták, mint aki még Afrikába is elment. Németh ezen először nevetett, mikor a püspöke szégyenletes viselkedését és prédikációit emlegettem, de aztán méregbe jött. Könnyű volt kivédenem, mert azt mondtam, ha kijön, hajlandó vagyok mindenki előtt bocsánatot kérni tőle. De addig fenntartom a véleményemet, hogy országos szégyen ilyen helyen ilyen idiótának lenni.
Németh egy héttel ezelőtt áttelefonált, hogy azonnal menjek. Az ügyeletes azt mondta, menjek a fogászatra, ott van a főlelkész úr. Benn ült a fogorvosi székben, és azon minutában örömmel újságolta a következőt: Tegnap tiszti gyűlés volt. Azon adták tudtára, hogy jön a tábori püspök. Na Fonzi, tette hozzá, már gondolkodhatsz a bocsánatkérő mondataidon. Aztán elmesélte, hogy unta már az állandó nógatásomat, és elmondta a vezérkari irodában. Annak eredménye volt a tiszti gyűlés, ahol még a menüt is megállapították. Örömömben minden alakulatnál elújságoltam a nagy hírt. Gondoltuk, ha valahol, hát a sebesülteknél sok időt fog tölteni. El is mondtam itthon. A két utolsó napban a padlástól a pincéig mindent kitisztítottunk. A nővérek, a legények, a zsidók, mind-mind összefogtunk, hogy ragyogjon az egyébként is tiszta egészségügyi ház. Minden alakulatot beszerveztem, hogy küldjenek be képviselőt, ha kitelefonálok hozzájuk.
Ma éppen műtéten voltam, mikor jön a telefonügyeletes, hogy hívatnak a hadtestre. Mint a bálba készülő kisleányt, úgy néztek végig a doktorok és a nővérek, hogy nincs-e az egyenruhámon valami kivetni való. Mert az csak természetes, hogy megjött a püspök, és most azért hívatnak, mert közölni akarják a programját. Mindenkin nagy izgalom vett erőt. B-t alig lehetett lecsillapítani, mert mindent még egyszer fel akart mosatni.
Izgatottan mentem a hadtestre. Valóban azon gondolkodtam, hogy fogok bocsánatot kérni a nagy nyilvánosság előtt. Küzdött bennem az öröm és a szégyen. Bemegyek az épületbe. Gyanús csend. Mi ez? Ilyen ünnepélyes is tud lenni ez a ház? Rohanok Németh József szobájába. Kopogásomra tompa "tessék" a válasz. Ott ül az asztalánál. Bal keze az álla alatt, kétségbeesett csüggedtséggel összetörten, magába roskadtan. Síri hangon szól és mutat a mellett levő székre: Ülj le ... igazad volt.
Egy pillanatra, mikor megláttam, azt gondoltam, hogy rosszul van. De még át sem gondolhattam ezt a futó suhanást, mikor kijózanított a szava. Persze, rögtön az kérdeztem, mi történt. Elmondta, hogy a tisztikarból valaki jó beugratási lehetőséget látott abban, amikor közölte velük az én folytonos noszogatásomat. Megbeszélték, hogy végigjátsszák az egész előkészületet egy tiszti gyűlés keretében. Részletesen kidolgoztak mindent pár perc alatt, mikor hova megy a püspök szemlére. A pohárköszöntőt is megfogalmazták. Mikor ma reggel bement érdeklődni, hogy mi hír a repülőknél, azt válaszolták neki, hogy mihelyt pontos hírek vannak, hívatják. Néhány perc múlva meg is történt. Ahogy belép hozzájuk, ott állnak együtt. Kérdésére, hogy mi van, kórusban nevetve, nem, röhögve válaszolták: Április elseje. Hát ez a története az Úr 1944. évében április elsején, hazánk hős tábori püspöke harctérlátogatásának.

 

Az Inter Arma Caritas mai adásával kapcsolatosan gondolataikat, észrevételeiket az interarma@mariaradio.hu elektronikus postacímre várom. Köszönöm, hogy megtiszteltek a figyelmükkel, Leonardo da Vinci gondolataival búcsúzom. További tartalmas rádiózást kívánok, a szerkesztőt, Fodor Endrét hallották.

„Gondolkozz, ahogy apád tanított. Élj, ahogy anyád tanított.”

 

ÉSZREVÉTELEIKET, JAVASLATAIKAT VÁRJUK, ÉS TISZTELETTEL FOGADJUK AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEKEN:

POSTACÍM:
Katolikus Tábori Püspökség
1054 Budapest, Szabadság tér 3.

E-mail-ben:
berta.tibor@hm.gov.hu

Típus: 
Rádióműsor
Tartalom dátuma: 
szerda, 2014, március 5