I. István, Géza fejedelem és Sarolt – az erdélyi Zombor gyula (itt török méltóságnév) – lányának fiaként látta meg a napvilágot Esztergomban, 969-ben. Eredetileg a Vajk nevet kapta, amely László Gyula történész szerint törökül hőst, vezért jelent. Az írott források szerint 25, vagy 27 éves korában keresztelték az első keresztény vértanú, István nevére, a Gizellával, II. Henrik bajor király lányával 996-ban kötendő házassága előtt.

István kezdetben csak a Nyitrai Fejedelemség és Hercegség ura volt. Apja, Géza fejedelem, 997-ben közvetlenül a halála előtt megeskette a főurakat, hogy Istvánt fogják támogatni a trónutódlási harcban. Géza halála után a hatalom, nomád szokás szerint, az új nagyfejedelem felavatásáig Sarolt fejedelemasszony kezébe került, akinek székhelye Veszprém volt. Koppány, Géza vérrokonának, Tar Zerindnek a fia, a fejedelem halála után a sztyeppei népekre jellemző szeniorátus (a nemzetség legidősebb férfitagja örököl) elve alapján magának követelte a hatalmat. Régi magyar sztyeppei szokás szerint feleségül akarta venni Sarolt fejedelemasszonyt, Géza feleségét.

Géza családja viszont a nyugatról származó primogenitúra (az elsőszülött fiú örököl) elve alapján Istvánnak szánta a hatalmat. Koppány, aki korábban azért kapta meg Somogyot – amely akkoriban egészen Zágrábig nyúlt –, hogy területi igényeiről lemondjon, ekkor hadat indított Veszprém ellen és ostromolni kezdte. István Esztergomba hívta össze a főembereket, majd értesítette sógorát, Gizella bátyját, Henrik bajor herceget és maga is Esztergomba vonult, ahol egyházi szertartás keretében felövezték a nagyfejedelmi karddal.

A döntő ütközetre, a hagyomány szerint, Veszprém és Várpalota között, valószínűleg Sólyon került sor. István megverte a pogány seregeket; a csatában Koppány is életét vesztette, testét István felnégyeltette. Győzelme után István el akarta ismertetni hatalmát az ország határain túl is. Ennek érdekében 999-ben Asztrik pannonhalmi apátot Rómába küldte, hogy II. Szilveszter pápával tárgyaljon, akitől koronát és apostoli áldást remélt.

Az uralkodói jelvényt – amely nem azonos a mai Szent Koronával – István végül megkapta a kereszténység terjesztésében betöltött szerepéért. Ekkor állt már a veszprémi püspökség és a győrinek is megvetették az alapjait. A koronázásra 1000 karácsonyán (más értelmezések szerint 1001. január 1-jén vagy 1001. augusztus 24-én), Esztergomban került sor.

I. István király ezt követően több hadjáratot indított a be nem hódoló törzsfők ellen Erdélyben – ahol 1003-ban megalapította az erdélyi püspökséget. 1008-ban a Délkelet-Dunántúlon élő fekete magyarok, a feltehetően kabar etnikumú segédnépek ellen viselt hadjáratot. Az ő területükön alapította meg 1009-ben a pécsi püspökséget, majd a tudósok szerint, feltehetően a szomszédos kalocsai érsekséget is. Ajtonnyal, a Maros vidékén uralkodó törzsfővel 1028-ban számolt le, amely után megalapította a marosvári püspökséget.

Érdekes aktualitás, hogy e délvidéki hadjáratsorozat közepette, 1011 augusztus 14-én, vagyis szinte napra pontosan 1000 éve (!) került sor a nyugat-bácskai város, Apatin megalapítására. Az 1000. „születésnapját” ünneplő város jelenlegi polgármestere, Miodrag Bakity, az ünnepségen felavatta Apatinban a Délvidék első Szent István-szobrát, Varga Attila alkotását (képünkön).

Visszatérve a történeti forrásokhoz: István és Gizella házasságából egyes elméletek szerint három lány és két fiú született, a két fiút, Ottót és Henriket ismerjük név szerint. Ottó fiatalon meghalt, így Henrik (a későbbi Szent Imre) vagyis a trónörökös neveltetésére szülei sok gondot fordítottak. István király az ő számára foglalta össze az „Intelmekben” a jó uralkodó teendőit. Az „Intelmek” úgynevezett királytükör, s nem azonos István király első, illetve második törvénykönyvével, az ezeréves magyar törvénytár első alkotásaival.

Henriket 1031-ben egy vadkan vadászat közben halálra sebezte. Ez a csapás beteggé tette a királyt, s csak tetézte a bajt, hogy a rokonai között senkit nem látott alkalmasnak arra, hogy az örökébe lépjen. Apja testvérének fiai közül László pogány hiten volt, Vazul pedig bizánci rítusú keresztény. Választása ezért lánytestvérének fiára, Orseolo Péterre esett, aki az 1020-as évektől kezdve a magyar királyi udvarban élt, mert az Orseolo-család ellen fellázadtak a velenceiek, így Péter anyjával és húgával együtt István udvarába menekült.

István döntése Vazulból elégedetlenséget váltott ki és merényletet követett el István ellen. István ezért uralkodásra alkalmatlanná tette azzal, hogy megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett. Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát száműzte az országból.

István egész életében Magyarország megerősítésén fáradozott. Uralkodása során két fő ellenséggel kellett szembenéznie: a besenyőkkel és a németekkel. A nomád besenyők betörtek Erdélybe, de az ottani határőrcsapatok elűzték őket. A másik, sokkal nagyobb veszélyt jelentő ellenségnek a németek számítottak. István sógorával, II. Henrikkel a bajor uralkodócsalád fiúágon 1024-ben kihalt, ezután a Német-Római Birodalommal ideiglenesen megromlott a viszony. Német és főleg bajor csapatok többször fosztogatták a Fischa és a Lajta közét 1029 környékén, amire válaszul a magyar csapatok is a bajor területekre való betörésekkel reagáltak. Erre való hivatkozással II. Konrád német-római császár 1030-ban megtámadta Magyarországot, azonban István a felperzselt föld taktikáját alkalmazva kiéheztette az ellenséget, majd Bécsnél be is kerítette a visszavonuló német sereget.

A győzelemnek külön jelentősége az volt, hogy István országa bizonyította: képes megvédeni magát a külső ellenségekkel szemben is. A következő évben – jóllehet II. Konrád először még újabb támadást tervezett – bajor közvetítéssel békét kötöttek egymással, sőt feltehetőleg II. Konrád kisebb területi engedményeket is tett a Fischa és a Lajta közén.

István király, nyolc évvel később, 1038. augusztus 15-én, Mária mennybemenetelének egyházi ünnepnapján bekövetkezett halálakor egy erős országot hagyott az utókorra. I. István királyt, Gellért püspököt és Henrik – vagyis Imre herceget – 1083-ban, I. László király uralkodása idején, VII. Gergely pápa engedélyével avatták szentté.

István szentté avatásáról egyedül Hartvik püspök legendája őrzött meg tudósítást. Eszerint László király háromnapi böjtöt hirdetett. „Három napon át bajlódtak [István] szent testének kiemelésével, azt a helyéről elmozdítani semmi módon nem volt lehetséges. Az idő tájt ugyanis a bűnök odáig vezettek, hogy az említett László király és fivére, Salamon között súlyos nézeteltérés támadt, amely miatt Salamont elfogták és börtönbe zárták. Amint tehát a holttest kiemelésével hasztalan próbálkoztak, egy Karitas nevezetű asszonyszemély, aki a bökénysomlyói Szent Üdvözítő-templom melletti zárda lakója volt, s akinek életét az akkori közvélemény igen jelesnek tartotta, égi kinyilatkoztatásban részesülvén tudtára adta a királynak, hogy fáradozásuk hiábavaló; a szent király földi maradványait át nem szállíthatják addig, amíg Salamont a börtön rabságából ki nem eresztik, s a szabadság kegyelmét meg nem kapja. Kiengedték azért amazt a börtönből, és ismételten háromnapos böjtöt tartottak. Amikor a harmadik napon odaléptek, hogy a szent maradványokat elvigyék, a sír fölé helyezett hatalmas sziklát oly játszi könnyedséggel tudták eltávolítani onnét, mintha nem is lett volna súlya azelőtt. A harmadnapi vecsernye végeztével azután valamennyien várva várták az isteni irgalom jótéteményeit a szent férfiú érdemeiért, és Krisztus nyomban meg is látogatta népét: a szent hajlékot teljes terjedelmében elárasztották a mennyből küldött csodajelek.”

A betegek gyógyulásán kívül az is az égi jelek közé tartozott, hogy amikor „eltávolították a padlózatból kiemelkedő márványtáblát, és miután lejutottak a sírboltba, felnyitásakor olyan édes illatáradat borított el minden körötte állót, hogy úgy érezték, az Úr paradicsoma gyönyörűségeinek kellős közepébe csöppentek”.

Az 1083. augusztus 20-án történt ünnepi aktuson a csontokat „patyolat tiszta lenvászonba szedegették”, de a király jobbján viselt gyűrűt nem találták. Ezt követően Merkur, a székesfehérvári egyház kincstárának őre egy fehér ruhába öltözött ifjútól összehajtogatott kendőt kapott megőrzésre, amely István kezét tartalmazta teljes épségben a gyűrűvel együtt. Egy XII. századi oklevél szerint viszont Merkur már 1083 előtt ellopta a karereklyét, amelyet a mai közvélekedés a Budapesten őrzött Szent Jobbal tart azonosnak. A Szent Jobb testtől való különválásának valós története sohasem lesz egyértelműen tisztázható, mint ahogy semmi remény nincs arra sem, hogy István földi maradványait az utóbb feldúlt székesfehérvári királysírok egymásra hányt csontjaiból valaha is biztonsággal el lehessen különíteni.

István szélesebb körű tisztelete – amely immár nem korlátozódott a dinasztia néhány tagjára – 1083-mal kezdődött. Az 1038- ban meghalt király 45 év múltán lépett át a halhatatlanságba. Ezt a 45 évet Hartvik püspök is számon tartotta, és igen világosan magyarázta: „Bár a föld súlya nehezedett rá, és a porba térni kényszerült […], talán maradt rajta valamennyi a rárakódott földi porból […], hisz enélkül az uralkodók – mondhatni hatalmi jogukból eredően – alig-alig, vagy egyáltalán nem képesek jelen életüket végigélni”. Ezt a port „az isteni ítélet tüzének kellett róla leégetnie”. Az 1083. évi kanonizáció ezt a „megtisztítást” elvégezte. Ettől kezdve István – illetve most már Szent István – a földi élet porától megszabadulva légies magasságokba emelkedett, megnemesült alakja, anyagtól elszakadt eszméje a szó valóságos és képletes értelmében az egekig szárnyalt.

Külön könyvet igényelne annak bemutatása, hogy ennek az útnak milyen stációi voltak, mint ahogy az is, hogy mikor, milyen irányzatok sajátították ki, foglalták le maguknak Szent Istvánt. Itt legyen elég csak annyi: a középkorban ő vált minden jog kútfejévé, tőle eredeztettek minden szabadságot, a koronázási jelvények legtöbbjét az ő személyéhez kapcsolták. Ereklyéi a legnagyobb becsben tartott kegytárgyak. Egyházi tiszteletét augusztus 20-ai dátummal már az 1092. évi szabolcsi zsinat előírta, állami ünneppé I. Ferenc császár nyilvánította, ma pedig e nap legfőbb nemzeti ünnepünk. Szent István neve forrt össze a legszorosabban a magyarsággal és egyszersmind a magyarok európaiságával. Az ő nevének szinonimája a szentkirály, ő volt falvak százaiban a templomcím, a település névadója. Ő az örök hivatkozási alap, minden cselekedet viszonyítási pontja, ő a Nagy Kezdet, az országalkotó, az államszervező, a keresztény hitet terjesztő uralkodó. Ő a valaha élt legnagyobb magyar államférfiú.

Kristó Gyula: Szent István király